Észak-Magyarország, 1987. augusztus (43. évfolyam, 180-204. szám)

1987-08-08 / 186. szám

ÉSZAK-MAGYARQRSZÁG 6 1987. augusztus 8., szombat „Vad indák gyűrűznek körül..." Talán megbocsátható, ha könnyű, napos nyárban az ember oldalra néz, és a me­szelt falak, takaros üzemi kerítések mögött néha az el­múlás jeleit is látja. Az üzem hátsó udvara a gépek temetője. Mert a gépek is meghalnak egyszer. Hivata­losan amortizálódnak. Gaz­dájuk új gépre ül, és megy tovább minden. Ez a termé­szetes. Többnyire benövi azokat a gyom, és még eb­ben is van valami felemelő, valami lírai: a sövényszulák felkúszik a motorháztetőn egészen a hűtősapkáig, azt körbefonja, mint valami ko­szorú, és szép fehér tölcsé- res virágot hoz a ventilátor­lapáton. Ha a természet rendje megfordul, akkor a hűséges, a becézett gép várja a gaz­dát. Talán üdül, talán beteg, de sehogyan sem akar visz- szatérrii. És hetek, hónapok múlnak el, néha megzavarja egy-két napra a gép nyugal­mát valaki, de az nem az igazi gazda. Mert nem úgy indít, .nem úgy becéz, mert az igazi nem jöhet, és a gép már hiába várja. Elsiratja a család, ahogy illik, koszorút hoznak a ba­rátok, munkatársak. Elkö­szönnek a hegyek, amelyek szülőágyait negyedszázada forgatta meg éjjel-nappal, szakadó esőben, fülke nél­küli géppel, ronggyá ázott esőkabátban. Elbúcsúzik a kanyargós völgy, ahol a hőskori kör- mössel szántott, vagy ahogy Ö becézte, a „Mancival”. Ké­sőbb a „Pö'tyit” simogatta, erejére nagy fogadásokat kö­tött a társakkal. így ment ez szakadatlanul, ahogy a fej­lődés diktálta. Mindig más, mindig szebb, okosabb trak­tort, kombájnt kapott. Azok kiszolgálták, így maradt ez az utolsó végül gazda nélkül. Hallottam olyan gépész em­berről, aki azt kérte, ha te­metik, indítsák be a gépét, így búcsúzott el tőle. De hát ezt csak ők ketten érthették, így is lehet szeretni egy gé­pet, így is lehet meghálálni Az Észtországban található 18 méter magas, 4,5 méter átmérőjű vadalmafát, mely­nek korát a tudósok 300 év­re becsülik, védett fává nyil­vánították. Feltételezik, hogy a fa va­lamikor nem állt magányo­san, csak egy tanya építése­kor irtották ki körülötte az erdőt. Ez az óriás vadalma- fa évente több, mint 1 ton­na apró, savanyú gyümölcsöt terem. A magokat a növény- nemesítők hosszú élettarta­mú, szívós, fagyálló almafák kinemesítéséhez használják. A fatörzs belsejének egy ré­sze elkorhadt, hatalmas üreg keletkezett, egyes faágak pe­dig elszáradtak. A leningrá- di .növénytermesztési intézet tudósai most mepróbálják megmenteni a fát. Ez földünk legöregebb al­mafája. A legtovább élő al­mafák csak 150—200 évet ér­nek meg. Az almafák átlag- életkora Európa középső és északi területein 18—40 év. Dél-Európában 80—100 év. a gépszeretetet. így ment el egy ember, évtizedek küszkö­dése után, értelmetlenül. Ha kellett, két műszakban sza­porította a barázdát, nyáron szőke búzát kombájnolt, leg­utoljára hajnali pékek illa­tos kenyerét szállította a falvakba a Hegyalján. A ko­rán kelők hozzá igazították az ébredést: „az Imre kocsiaj­taja csapódott, három óra lehet.” így ment ez napról napra, amíg örökre el nem men't. Talán megbocsátható, ha könnyű, napos nyárban az ember oldalra néz, és a me­szelt falak, takaros üzemi kerítések mögött az elmúlás jeleit látja. Csak .azért, hölgy .tudja: hohnan jöttek az el­feledett utak, kik is jártak a benőtt utakon. Hétköznapi utakon, hét­köznapi emberek.' Az egyszerű, szürke, dolgos hétköznapi ember, mint ami­lyen a Hegyalján a kenye- reskocsival, az ötvenéves Vi­rág Imre volt. Szabó László Lassan feledésbe me­ll rül minden abból a ré­gi világból, amikor az aratás, cséplés szinte telje­sen az emberi erőre hagyat­kozó feladat volt. Emléke­zetem filmszalagján még őr­zök ilyen emlókdket. Nagyapámnak volt egy kis földje — négyholdnyi mindössze —, amelyen a család szükségletére búzát is termelt, amit ők maguk arattak le, amikor beérett. Nagyapa volt a ikaszás, ő suhintott százszor, ezerszer, mire rendre ledőlt a búza, és csak csupasz itarló maradt utánuk. Hányszor, de hány­szor megtörölte izzadó hom­lokát! Néha apám is 'segí­tett, ha el tudott szakadni csőszködő ihatárjáró munká­jától, s ilyenkor gyorsabban jött el a pihenő ideje. Nyo­mukban a maroikverő asz- szonyok hajladoztak, egy kampó-, vagy horogszerű fá­val, a marokszedő gamó- val húzták ölükbe és fog­ták a hónuk alá a búzakü- iteget, majd a vizes rozs- szalmából előre megsodort kötelekre helyezték. Aki pe­dig utánuk haladt, szintén valamelyik férfitagja a csa­ládnak, a búzanyalábot, vagyis a kévét összekötötte és kereszt alakú csomókba rakta. Később a vendégol­dallal felszerelt kocsira pa­kolták a búzakereszteket és behordták a szérűbe, ahol szép szabályos kazlat, más szóval asztagot emelték be­lőle. Ezek a műveletek nagy szaktudást kívánták, amit régén a ‘parasztember a szü­leitől tanult el, még egé­szen kisgyermek .korában. Hiszen a gyermekek mindig ott lábatlankodtak a felnőt­tek körül, s amiben tudtak segítettek is: friss vizet hoz­tak, szerszámért szaladtak, de ha kellett, a kévéket is cipelték, így lesték el a gaz­dálkodás, a mezei munka tudományát. A vetőmagnakvalót a gaz­da cséphadaróval — egy hosszú nyélre szíjjal erősí­tett tömzsi keményfával — csépelte ki a kalászokból, az előre jól ledöngölt udvaron. •A gazdasszony, meg a na­gyobbacska lányok kiszelel- ték, szitával a magasba szórták, hogy a szél kifújja közüle ,a pelyvát. De a ke­nyérrevaló gabonát már a gé- csépelte ki. A cséplőszerkezethez hosz- szú, széles és vastag szíjjal csatlakozott a meghajtó gőzgép, ez forgatta a nagy kerekeket, hozta mozgásba az egész gépezetet. Nehéz, súlyos alkotmányok voltak ezek — múzeumi tárgyként akad még belőlük néhány —, amelyeket a homokos dűlő utakon lovakkal vagy bivalyokkal húzattak át egyik tanyából, egyik szérű­ből a másikba. Elképzelhe­tő, hogy a iháztbeli gyerme­kek, unokák milyen izga­lommal várták ia cséplés napját. Amikor kora hajnal­ban meghallottuk a kiabá­lást, ordítozást, már tudtuk, hogy laz út végénél járnak a vontató jószágok és az őkeit biztató, ütlegtől sem kímélő embereik. Eli’bük sza­ladtunk, s a homokra szal­mát, kukori Összárat szórva segítettünk az út járhatób­bá tételében. Egy alkalommal végkép­pen elakadtak az agyoühaj- szolt lovak, s valahonnét bivalyokat hozták a megfe­neklett cséplőgép kihúzatá- sóra. Hat nagytestű fekete jószág volt csak képes ar­ra, hogy a homokba süp­pedt gépet kimozdítsa és a tanyáig elhúzza. Akkor lát­tam azt is, hogy ezek a las­sú mozgású állatok milyen gyorsan tudnak szaladni, szinte rohanni, ha vizet éreznek a (közelben. Amikor a gazdájuk a nehéz járom­tól —• a nyakukba akasz­tott húzó fasz-erkezettől — megszabadította őket, hiába pattin tgatott, csördítgetett a nagy szíjostorával, s hiába ordítozott, hogy „hóha-hó”, a bivalyok elindultak a kö­zeli tó felé, majd hatalmas porfelhőt (kavarva maguk után, eltűntek a nyárfák túlsó oldalánál. Rohantunk mi is utánuk, s élvezettel néztük, hogy miiközben a bivalyok gazdája ordibált, a jószágok nagy nyugalommal merültek bele az iszapos sárba, hogy kipihenjék fára­dalmaikat. A cséplőgép közben züm­mögve megindult, s ettől kezdve ezt bámultuk, amíg az asztagocsikát fel nem fal­ta az embereik, a gépes-ban­da segítségével a csettegő- csattogó, fel-felsiikikantó ma­sina. Láttuk azt is, hogy ez sem könnyebb, mint az ara­tás d'erékhajlíitgató munká­ja. Az adogató a kazalból dobálta át a kévéket a gép tetején — ahogy neveztél* — a dobnál álló etetőn ette. Az etető éles késsel villám­gyorsan elvágta a kévét szo­rító szalmákötelet, s az egy­szerűen szétnyíló kévét egyenletesen beleszórta a gép falának gyomrába, amely úgy törte-zúzta össze a ka­lászokat, hogy a magok meg ne sérüljenek. A megtelt kövér zsákokat a zsákoló vállára dobva vitte a má­zsáiéhoz, aki mindet lemér­te pontosain. Hiszen ők is ezért dolgoztak, ebből kap­ták a r észüket. A szalmát a petrenoések hordták két rú­don, szinte futva, a kazal- rakóhoz, aki már formálta, egyengette az egyre maga­sodó szalmakazlat. A töre- ikesefc az apró kalász- és s zalmah u 11 adókat, töreket, pelyvát gyűjtötték külön 'ku­pacba, közben olyanok let­tek, mint a madárijesztő, mert az orruk, fülük, sze­mük, szájuk környékére rá­rakódott a szúrós, kellemet­len pelyhes törmelék. Csak a gépészt irigyeltük, aki nagy nyugalommal járkálta gőzgépe körül, biztatta a se­gédjét, egy izmos, barnára pirult fiút, hogy tegyen a, tűzre egy-két hasáb fát, vagy néhány lapát szenet. Majd amikor eljött a dél, meg­húzta a gőzsíp zsinórját, s a kitóduló gőz sivítva jelez­te: egyórányi pihenő követ­kezik. Nagyapám egy kosárban almát tett ki az ebédelők közelébe, hogy aki akar, ve­gyen belőle, s a foamdagaz- dát — így nevezték a csép­lőcsapat szervezőjét, össze- . tartóját — pálinkával is megkínálta. Az ebédet hozó asszonyok kilométereket gyalogoltak naponta a fér­jük után, de többen csak a térdükre terített kendőről szalonnáztak. Nagy keletje volt a kúitból merített friss víznek, amit csak úgy kan- natető'ből ittak sorjában. Délutánra már be is fe­jeződött a cséplés, meg se kottyant az a kis asztag an­nak a falánk gépnek és a hozzá igazodó, tempóját is átvevő embereknek. Akik tán azt se 'bánták, 'hogy az­nap korábban térhettek pi­henőre. Másnap hajnaliban már húzattak is tovább han­gos kurjongatássái a szom­szédos tanyába, ahol egy 'egész szérűnyi gabona vár- ita őlket. Bíztak benne, hogy egy hónapi megfeszített munkával megkeresik a csa­ládnak az éves kenyérnek- valót. F. Tóth Pál Tanú és iMwiuaj Száz esztendeje született Fábry Zoltán A századforduló tékozló gazdagság­O gal termetté — Adyék nyomában — a nemzetben és világ’ben gon­dolkodó elméket. Közülük való volt Fábry Zoltán is, aki száz éve látta meg a nap­világot a Kassától 50 kilométernyire levő Stőszon, ebben a német ajkú „mániáikat” is számláló, völgyibe sűrűsödött — „só­szolt” — községben. Édesanyja is „mán­ia” volt (a „meint er” kifejezés magyar félrehállásából származik az elnevezés — gondolja ő), édesapja pedig birtokos em­ber, könyvolvasó és kávéházazó. Nagyapa! örökségül pedig 1848 eszméi kínálkoztak: Nemzetőr volt Fábry Zoltán e felmenője. Híres késgyár is működött Stószon: ennek a munkásait szervezi majd a .'harmincas évékben Fá'bry Zoltán, 'hogy a hitleriz- mus elől menekülő Heinrich Mannának új hazát ajánljanak föl. (Csehszlovákia az öcs, Thomas Mann számára is biztosí­totta volna a letelepedés léhetőségét.) Hetvennégy esztendőt leélni majdnem végig ugyanott; Stószon születni és mteg- halni: látszatra nem ígér említést érdém- lő pályát. A szellemi-politikai érlelőd’és mégis korunk nagy hatású személyiségé­vé növesztette Fábry Zoltánt. Kazinczy Ferenc irodalomszervező, közéletteremtő példája is bizonnyal ott lebegett Fábry szeme előtt, amikor az értetlenektől re­metelaknak csúfolt stószi házat, pompás könyvtárával a haladó gondolat egyik közép-európai centrumává, zarándokhe­lyévé avatta. Nem .véletlenül tartotta szá­mon Fábryt rokonként Németh László, aki egymaga szintén .irányjelző és „intéz­mény” tudott lenni egy eltévelyedett vi­lágban. De Fáforynaik közben még háborút kel­lett járnia — az elsőt, melyről Ady End­re, a nagy példakép súlyos betegen is oly kérlelhetetlenül rántotta le a 'hazafi­askodás leplét, mutatta noíeg emberpusz­tító, nemzetpusztító lényegét. Egy orosz altliszt .pillant szúrásra emelt fegyverrel a halálravált fiatalember — Fábry — sze­mébe, legyint, s otthagyja. Ez, és sok más hasonló mozzanat — neki kellett át­vizsgálnia, cenzúráznia a bakák nyomo­rúságokról tanúskodó 'leveleit — láttatta meg Fábry Zoltánnal: a háború ember- pusztítás; fegyver, s vitéz ellen mert szót emelni egy olyan ország nyelvén, ahol a katonamundér — Ifőlként .persze a tiszti — .a férfiasság, s a csillogó érvé­nyesülés jelképe vo'lt. Babitsot, ezt a pa­cifizmusáért, békerajongásáért, antimili- tarizmusáért, 'háború-, s erőszakellenessé­géért oly csúnyán meghurcolt költőt hall­gatta Fábry Zoltán 1919 lázas heteiben az egyetemen, hogy aztán a fekvőszékhez kötő tüdőbetegség tegye képtelenné mind­örökké — ha akarná is — a fegyvenfor- gatásra. Ö, a rozsnyói evangélikus főgimnázium egykori tanulója, kezícletiben a krisztusi szeretet, a testvériesség nevében szól a világhoz. A húszas évek második felétől válik elkötelezett szocialistává, kommu­nistává — hol tagja formálisan is .a párt­nak, hol meg „csak” segíti, dolgozik ne­ki —, szakít az önszemlélő, bár megne- mesített narcisszoszi hagyománnyal. Fe­lelős emberré válik, akinek dolga: felel­ni a társadalom, a történelem kérdéseire. 1926-tól az erdélyi folyóirat, a Korunk szlovákiai szerkesztője, s figyelmét nem kerüli el, bármi történik szőkébb, s tá- gabb környezetében, Európában, a világ­ban, az ember ellen. Kedvelt szavával: korparancsot, nemcsak pártmegbízatást teljesít, amidőn 1931-től az Út című fo­lyóiratot szerkeszti Csehszlovákiában. (József Attila és a párt kapcsolatára vo­natkozólag épp nagy költőnknek Fábry- hoz ekkoriban írott leviele tanúskodik.) Itt 'jelentette meg Fábry Zoltán Külön­vélemény címmel megrendítő állásfogla­lását, tiltakozván minden olyan — ma­gát mégoly demokratikusnak hirdető — rendszer ellen, amely százalékarányok meghamisításával vagy erőszakos vissza­szorításával, a nemzeti kisebbséggé vált lakosság nyelvén kifüggesztett utcatáb­lák eltávolításával — tehát létrával és harapófogóval — próbál történelmet csi­nálni. S ekkortól válik életformájává, műfajává az antifasizmus. Fábry Zoltán — h,a belső parancsa úgy diktálta — hivatalt vállalt és ibör.tönt szenvedett eszméiért, meggyőződéséért; ki-kimozdult a stószi falak közül. Ked­velte — Ady Endre szellemi tanítványa­ként is, de az expresszionizmus hatásá­ra nem kevésbé — az erőteljes szóösz- szetételeket: valóságirodalom, emberiro­dalom. Egy helyütt arról írt szenvedé­lyesen, hogy a nyelvvédetem: embervé­delem. Hiszen az emberiség nyelvi kö­zösségekből tevődik össze, emberré is csak valamely nyelv — az anyanyelvűnk — elsajátítása névén válhatunk. „Tanú akartam lenni és tanulság” — írta Pa- lacfcposta című, csaknem két évtizedig kiadatlan kötetének előszavában. Az el­ső: sikerült. A második vágya is telje­sül, ha — követőinek sorába szegődve — továbbvisszük lel nem avuló életművé­nek üzenetét. K. Zs. 1 ás almala Tóparti szellő Feledy Gyula rajza

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents