Észak-Magyarország, 1987. augusztus (43. évfolyam, 180-204. szám)

1987-08-24 / 198. szám

1987. augusztus 24., hétfő ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 3 a Tartós lakásbérlet külföldieknek A mennyiség diadala? A város építése Hollóházi porcéi - Encsi? Az évtized végétől mór az encsi üzemben dolgozó asszonyok ke­ze munkáját is dicséri majd a hollóházi porcelán . .. KÉTSZÁZ EMBER ELHELYEZKEDÉSÉT BIZTOSÍTJA SZAKMUNKÁSKÉPZÉS HELYBEN? '90-TÖL HOLLÓHÁZI PORCELÁNOK ENCSRÖL Ami a helyi munkaerő foglalkoztatását illeti, Encs és a környező települések nem mondhatják el maguk­ról, hogy dúskálnak a lehe­tőségekben. A termelőszö­vetkezetek és állami gazda­ságok mellett, alig akad je­lentősebb ipari létesítmény, amely nagyobb létszámú munkaerőt foglalkoztathat. A kialakult helyzet évek óta sok-sok gondot és fejtörést okoz a helyi vezetésnek, hi­szen még ma is úgy tartják számon megyénknek ezt a részét, mint a gazdaságilag elmaradott térségek egyikét. Ezért is hallottuk örömmel a közelmúltban, hogy En- csen egy új ipari üzem lé­tesítését tervezik. Az alapgondolat mintegy másfél hónapja született meg, sí ma már biztonsággal mondható: a Hollóházi Por­celángyár vezetése és Encs város párt- és állami veze­tése együttműködéseként az évtized végére egy újabb ipari létesítménnyel gazda­godik az abaúji kisváros. Ezzel is segítve a helyi mun­kaerő — döntően a gyen­gébb nem képviselőiről van szó — foglalkoztatását. Meny­hért Béla, a város tanácsel­nöke ennek kapcsán a követ­kezőkről tájékoztat: — A nagy hírű porcelán- gyár gazdasági vezetése jú­nius elején azzal az ötlettel keresett meg bennünket, hogy városunkban a rendel­kezésre álló munkaerő fog­lalkoztatására egy úgyneve­zett dekoráló és gipszfcrma- gyártó üzemegységet létesí­tenének. Természetesen mi örömmel fogadtuk a kezde­ményezést, annál is inkább, mert a gyár jelentős anyagi támogatásról is biztosított bennünket. — Legjobb tudomásunk szerint a kezdeményezés ta­lálkozott a megyei vezetés egyetértésével is, s így rö­vid időn belül a pályázatot be is nyújtották a megyei tanácshoz. — A közeli napokban a megyei tanács végrehajtó bi­zottsága tárgyalja a gyár ál­tal benyújtott pályázatot, s bízunk abban, hogy a tes­tület egyetért elképzeléseink­kel, s rövidesen megkezdőd­het a tényleges munka. — Mit tartalmaznak a részletes tervek, s hány em­ber foglalkoztatását teszi majd lehetővé az új üzem­egység? Régen volt, talán igaz sem volt, hogy egyszer, haj­danán építész volt az újsá­gok sztárja. Lechner Ödön­ről sokat cikkeztek a lapok, magyaros, tulajdonképpen szecessziós stílusáról, és •azokról a személyével kap­csolatos történetekről, me­lyek már-már legendákká nemesedtek. Amikor az Iparművészeti Múzeum ter­veit .készítette, hiába siet­tették; sokáig piszmogott, újra- és újrarajzolta a te­tőcserepek ornamentikáját. Mérnöktársa kikelt magá­ból: „Hiszen azt csak a ma­darak láthatják!” Lechner így válaszolt: „De én a ma­darak előtt is szégyellem ma­gamat!” Az anekdota hallatán épí­tész ismerősöm nagyot só­hajt. Ügy véli, hogy nap­jainkban csínján bánnak az efféle történetekkel. Hajda­nán az építész a halhatatlan­sággal játszott, fel sem öt­lött benne, hogy műve maj­dan elavul. Ma a tervező máshogyan nyúl a munká­hoz, hiszen magában a prog­ramban ott az ideiglenesség. ÉPÍTÉSZ? ÉPÍTŐMŰVÉSZ? A megváltozott feladat — a tömeges igény, a korsze­rű technológia diktálta meg­annyi követelmény — új szerepet rótt az építészek­re. A beruházó-tervező-kivi- telező háromszög bármelyik csúcsán szikra pattanhat, amely könnyen veszélyessé, bizonytalanná teheti az együttműködést. Ezek a kö­rülmények — s még egy sor kisebb-nagyobb változás — a tervezőmunka jellegét is módosították: erősödött an­nak mérnöki része, csorbul­tak a művészi ambíciók. Nem csoda hát, ha Granasz- tói Pál ■ egyik tanulmányá­ban felteszi a kérdést: mű­vészet-e ma az építészet? Kétségkívül, a legtöbb épí­tész skatulyában érzi magát, s ritkán nyílik alkalma szárnyra ereszteni a képze­letét. Nem épülhetne ennyi la­kás, ha nem lenne házgyár, azaz sablon és panel. Igyek­szünk tervcsaládokat kiala­kítani, hogy egyszerűbb és gyorsabb legyen a kivitele­zés, de éppen ezért könnyen előfordulhat, hovv valame­lyik fővárosi épület iker­testvérébe ütközünk Miskol­con, másütt. ANONIM TERVEZŐK Napjaink tervezőitől job­bára nem kérik számon a művészi hajlamot, ha mégis, akkor inkább az egyetemen. Munkájuk mennyisége vi­szont hihetetlenül megnőtt, éppen a tömeges építési igény következtében. Két ellenség leselkedik rájuk: az elgépiesedő rutin és a sze­mélytelenség. A tervezővál­lalatok nagy apparátusában elmosódnak a kvalitások, s alig van meg a lehetősége annak, hogy az igazán jeles építésztehetségek kiugorja- n.ak. í A visszás szimptóma kö­zös gyökere, hogy az építész a beruházási folyamatban néha már-már afféle szük­séges rossz. Döntései köny- nyedén megtorpedózhatok, utasításait sokszor elrebegett kéréssé enyhíti az ügyszere­tet — diplomácia ide vagy oda, az ő elképzeléseit job­bára még kérésként sem ve­szik figyelembe —, rendre más a megtervezett és a vé­gül is elkészült épület. Mi­hamarabb vissza kell állíta­ni az építész társadalmi presztízsét! Nem egy példa igazolja, hogy ahol a terve­zőt rangja szerint kezelik, ott — ha az építési folyamat diktálta módosításokkal, ész­szerű változtatásokkal is — esztétikus mű születik. Szocialista építészetünk­nek még ma is egyik leg­reprezentatívabb alkotása Salgótarján városközpontja — de példaadó volt az épí­tése is! Magyar Géza állami és Ybl-díjas építész el­mondta, hogy a város veze­tői csak annyit közöltek: mi kell nekik s mennyi pén­zük van rá, „az épületeket nem akarták helyettünk megtervezni” .. . Zalaeger­szegen is hasonló történt, s a siker sem váratott magá­ra ... Szívesen megállók egy-egy szép épület előtt, mustrá­lom, ahogyan köztéri szob­rot szokás. Tervezője nevét azonban hiába keresem, nem találom. Az anonimitás oka — legalábbis sokan így gon­dolják —, hogy egy-egy tervben rengeteg mérnök munkája benne van, képte­lenség olyan hosszú névsort elhelyezni egy épületen, mint egy játékfilmen. De talán a főszereplők neve mégiscsak elférne azon az épületen! A múltkoriban Mátészalkára vetődtem, s a kisváros új lakótelepén csodálkozva fi­gyeltem föl egy utcanévre: Szokolay Örs nevét hiába kerestem emlékezetemben. A tanácselnöktől tudtam meg: ő tervezte a lakótelepei. ÉLETMŰ - HASZNÁLATRA Sokszor azonban inkább tövis jut az építésznek, sem­mint rózsa. Akad, aki éjjel­nappal megszállottként dol­gozik egy, számára kedves munkán, ám az illető város vezetői elfelejtik meghívni az épület felavatására. Ke­vés az olyan építész, akit ne ért volna valami sérelem. Ki ne lenne érzékeny arra, ha szellemi gyermeke hosszas vajúdás után végül is torzan jön a világra, vagy arra, hogy a mérnöki munkán fe­lül palléri szerepkör vár rá? Ügy tetszik, .hogy néhol túl­ságosan könnyedén bánnak a szellemi energiával. Terve­ket készíttetnek eleve feles­legesen, mert megvalósításá­hoz nincs sem pénz, sem kivitelezői kapacitás. Pályá­zatokat írnak ki anélkül, hogy valóban szükség lenne rájuk — végül teljesen más épül, mint amit a díjnyer­tes elképzelt. Unokáink is látni fogják — így a közhely. Ám egy- egy épületnél ez még a ki­sebbik baj .. . csakhogy használniuk is kell majd! Ahogyan a hozzáértő terve­zést nem mindig honoráljuk eléggé, úgy fölfedetlenek az elfuserált munkák is ... Túl könnyen könyveljük el egy- egy épület égig kúszó építé­si költségét, mérnöki bak­lövéseit, akárcsak kivitelezé­si fogyatékosságait. .Ennek egyik oka szintén a nem kellően szoros kapcsolat a beruházó és a tervező között. Salgótarján első díszpolgá­ra Magyar Géza lett. Jólle­het, Budapesten lakik, ki­csit tarjámnak érzi magát. Vadász György Ybl-díjas építész sem mozog idegenül Zalaegerszeg utcáin. Irigy­lem az építészeket: sok ott­honuk van. Jól jár az a vá- rös, amelyik hagyja, segíti őket: rendezkedjenek be, ahogyan otthon szokás. T. E. Az Immobilia Forgalmi Rt., amely a rendszeresen ha­zánkba látogató külföldiek számára magyarországi tar­tós lakásbérletek szervezésé­vel foglalkozik, most bőví­tette valutaszerző tevékeny­ségét. Eddig kész ingatlanok megvásárlásával szereztek lakásokat a külföldi ügyfe­leknek tartós használatra, újabban saját beruházásban épített házakkal is bővítet­ték a kínálatot. A Szabadság-hegy oldalá­ban, a Cinege út mentén négy házat építettek, 9—9 lakással. Ezeknek az egy- ■vagy kétszobás, teakonyhás, komfortos otthonoknak az alapterülete általában 40—54 négyzetméter. Külön szolgál­tatóházat is építettek, amely­ben a gondnokság intézi egyebek között — külön té­rítésért — a lakások takarí­tását, a mosatást, az étkezte­tést, a bankszolgálatot. Az építtető a lakókörzet fejlesz­téséhez, például a Cinege úti gázépítés kiépítéséhez is je­lentősen hozzájárult. Az új épületek az ország nemzeti vagyonát gyarapítják, azokat külföldiek nem vásárolhat­ják meg, csak bérelhetik. A négy házból két épület la­kásait már kibérelték 30 éves tartós használatra, elsősor­ban magyar születésű észak­amerikai állampolgárok. A másik két épületet átmene­tileg egy NSZK-beli cég bé­relte ki és szeptember végé­ig panzióként hasznosítja. Ezt követően ezeket a lakásokat is tartós használatba adják. Tervek készültek nyugdíja­sok házának építésére is. Az elsőt ugyancsak a Szabad­ság-hegyen, a György Aladár utcában építik fel. Ezek á munkálatok együttjárnak egy elhanyagolt területrész rendezésével is. Ha a külföldi bérlő felveszi a magyar ál­lampolgárságot, akkor meg is vásárolhatja a lakást. A kül­földi ügyfél azt is megteheti, hogy a lakás tartós haszná­latba vételi jogát Magyaror­szágon élő hozzátartozóira ruházza át. (MTI) Nagyapánk, ha meglátogat­tuk telente, befűtötte kuko­ricaszárral a tisztaszoba ke­mencéjét. Apánknál és anyánknál viszont már az élet télen a sparlielttel (a négylábú sütős tűzhellyel) fűtött konyhában zajlott. Igaz, jókora konyha volt ez, ám kellett is: télen nappali, háló-, sőt fürdőszoba volt. Tudom, mindez még nem mindenütt a múlté. Ám vannak ifjabbak, akiknek az efféle életmód már a távol­ból előderengő, szinte mese. Mert városok, falvak meg­annyi új házában, lakásában, a fürdőszoba, a meleg víz, a korszerűbb (lehetőleg köz­ponti) fűtés megszokott lett. De vajon az életformának egy emberöltőn belül tetten érhető, ilymértékű változása mivel járt együtt? Mennyi­vel kell több energia a ház­tartásoknak? S ha több kell, van-e fedezete, biztonsága, ha télen tényleg tél van, mint az idén? És ha a hó, a szél és két számjegyű ke­mény fagyok az 1987. janu­árin is túltesznek netán, és nemcsak napokra, hanem he­tekre didergetik az orszá­got? Ha az ország egy eszten­dei teljes energiafelhaszná­lását kőolajra számítjuk át, az 31—32 millió tonnát tesz ki. Jókora szám; a hazai kőolajtermelés évi produk­tumának több, mint tizenöt­szöröse. Ebből a lakosság mintegy 6—7 millió tonná­nak megfelelőt vesz igénybe, természetesen nemcsak fűtő­olaj, hanem szén, gáz, tűzifa formájában. S ennek is két­harmadát fűtésre használjuk. A maradék harmadon osz­tozik a meleg víz (13 száza­lék), sütés-főzés (9 százalék); a világítás, vasalás, rádió, té­vé (összesen 6 százalék), és a háztartási gépek, egyebek (6 százalék) energiaigénye. De hát sok-e ez? Vagy esetleg még mindig kevés? Nem hatásvadász válasz, ha azt mondjuk: is-is. Mert ön­magunkhoz mérve ez már bizony tetemes mennyiség, néhány év, és hovatovább utoléri a hazai ipar energia­fogyasztását. Legalábbis, ha így hala­dunk. Mert ha példaként csak az utóbbi öt esztendőt vesszük: miközben az ipar fogyasztása 1980 és 1985 kö­zött majd’ 4 százalékkal csökkent, a lakosságé 25 százalékkal nőtt. Ami végül is örvendetes. Még akkor is, ha tudjuk, a nem fogkocog- tatóan garasoskodó, ám ész­szerű takarékosságra szükség van, s lenne akkor is, ha a világban még olcsóbbá válna az energia. Az életszínvonal — finoman fogalmazva — általános átrendeződésének közepette ez az egyenletesen növekvő lakossági energia- igény mégis azt jelzi, hogy az élet általában komforto­sabbá vált. De azért túlértékelnünk se kell e dinamizmust: Auszt­riában például a teljes ener­giafelhasználásnak nagyjá­ból a fele a lakosságnak jut. Ami persze nemcsak azt je­lenti, hogy az osztrák állam­polgár több energiára tehet szert, mint a magyar, hanem — sajnos — azt is, hogy a magyar ipar, meg a többi „termelő szféra” bizony ener­giafalóbb, mint az osztrák. Könnyű belátni: egyetlen ország sem készülhet fel a szokásosnál jóval nagyobb tartós hidegre, ami ötven- esetleg harmincévenként fordul elő. Nem, mert az nagyobb készleteket, nagyobb „csúcskapacitásokat” kíván­na, s ezek nem olcsó dolgok. Magyarán: nem lenne gaz­daságos. Persze az sem elő­nyös, ha (igaz, előre elké­szített, menetrendszerű terv szerint) üzemeket állítanak le a lakosság ellátása érde­kében. De összességében ez még mindig kisebb ráfizetés. A hazai energiarendszert te­hát csak a szokásosnál vala­mivel hidegebb telekre „mé­retezték”. S ha mégis, mint az idén, ennél mélyebbre süllyed a higanyszál — áf- menetileg ipari üzemek fo­gyasztását korlátozzák. Ami, kivált a gazdaság ismert helyzetében, meglehet, a ki­sebbik rossz, mégsem kife­jezetten megnyugtató. Most minden üzem minden mun­kanapja számít. Rendben, értem, mondhat­ja bárki, De mit tehetek én, — Az egyeztető megbeszé­léseket követően egy úgyne­vezett zöldövezetes beruhá­zás mellett döntöttünk. A kétszintes, 1500 négyzetmé­ter alapterületű üzemcsar­nok kivitelezése és felszere­lése a számítások szerint 101 millió forintba kerülne. Ebből az összegől Hollóháza 71 milliót fedez, ez biztosít­ja az üzem felszerelését. 15 millióval járul a beruházás­hoz az Encs Városi Tanács, míg a hiányzó 15 milliót — a területfejlesztési alapból — a megyei tanács bocsátaná rendelkezésünkre. A teljes felfutást követően mintegy 200 dolgozót foglalkoztatná­nak az üzemben. A szakemberek a tervezés során gondoltak a szakkép­zett munkaerő utánpótlásá­ra is, az épületegyüttesben gyakorlati termet is kialakí­tottak, ahol a szakmai is­mereteket sajátíthatják majd el az ipari tanulók. Az elmé­leti képzésre is adottak a feltételek, a helyi szakmun­kásképző intézetben biztosí­tott a tanulóképzés. — Az előjelek tehát ked­vezőek: mikor indulhat meg a termelés? ■ — A megyi tanácshoz el­juttatott pályázat szerint a munkálatok a jövő év so­rán kezdődnének, s két év múlva, 1989-ben 100 fővel már munkához láthatnának az üzemben. Még ugyaneb­ben az évben, 25 fővel meg­kezdődhetne a szakmunkás- képzés is az encsi taninté­zetben. Csákó Gyula az egyes ember? Látszólag keveset. De ez a kevés igen sokra mehet. Hisz láttuk: a hozzávetőleg 3,5 millió ház­tartás fogyasztása bizony tetemes. Az Energiafelügyelet ta­valy, Energiatakarékossági ABC címmel, több mint száz­oldalas kiadványt jelentetett meg, amely kizárólag a la­kosság energiamegtakaritási lehetőségeinek csínját-bínját taglalja. S ha valaki azt gon­dolja, hogy 25-ös villanyé- gők használatára, 18 fokos szobákra biztatnak bennün­ket, az alaposan téved. Egyszerű, ám praktikus ta­nácsokkal szolgálnak. Szó van benne az értelmesebb fűtés apró fogásaitól a hő- szigetelés-hővédelem meg­annyi lehetőségén át sütés, főzés, mosogatás közben „al­kalmazható” megannyi ap- róbb-nagyobb fogásról. Oly sokról, hogy részletezésükre Üt nincs mód. De talán ér­demes megemlíteni: végez­tem egy meglehet nem túl alapos számítást. Kiváncsi voltam: egyetlen háztartás­ban mennyire rúghat ősz- szességében az itt 3—4, ott 5—6, amott 8—10 százaléknyi „megfogható” energia. Bi­zony — a kényelem feladása nélkül! —, pusztán egy kis figyelemmel 25—30 százalék könnyen összehozható. S ez, már pusztán saját energiaszámláinkat nézve sem lebecsülendő megtakarí­tás. Saját zsebre. Meg persze — az országéra. Ami végső fokon szintén a miénk. T. P.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents