Észak-Magyarország, 1987. augusztus (43. évfolyam, 180-204. szám)
1987-08-20 / 196. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 6 1987. augusztus 20., csütörtök A Szózat Motoz bennem egy régi emlék. Ültünk a forró, szik- rázóan sárga homokban az óceán partján, ,a francia városkában, mindenfelől öszszesereglett fiatalok; svédek, osztrákok, costa ricai- ak, németek, egy venezuelai kislány. Beszéltünk mindenféléről, fecsegtünk összevissza, a hullámok — arrafelé sima volt a part. szírt, szikla nem törte a hullámok útját — alig-alig hallható nesszel simultak a fövenyhez. Ez már a második hónap vége felé történt, búcsúzni készülődtünk egymástól is, a vendéglátó-vendégfogadó várostól is. A terveinkről beszélgettünk, ki merre megy tovább, hová viszi vonat, repülőgép, merre suhan vele a kocsi? Szép nyár voilt, hosszú nyaralás, még ha tanulással is egybekötve. Olykor gyorsan suhanó, máskor nehezen múló tanórákkal, de hát mégiscsak két hónap, ösztöndíjasként, és tudtam, borzasztóan sokan irigyeltek érte. — Végre hazamegyek — bukott ki a számon, amikor rám került a sor. Magam sem értettem. Olyan rettenetesen készültem, s tudtam — vagy inkább sejtettem — hosszúhosszú évek múltán jöhetek majd vissza, talán sohasem jutok el még egyszer ide. Visszaforgattam volna a naptár lapjait reggelente, s este, s no lám, azt mondtam: végre... Valahogy éreztem, mondanom kell még valamit, makogtam hát, hogy szeretném már látni a testvéreimet, hallani az anyám hangját és várnak a barátaim is, szóval vágyom már haza, ahol a félálomból ébredés jó reggelt köszönését jó reggelttel viszonozzák. Abban a nemzetközi kavalkádban, bábeli nyelvzavarban a kizárólagosan használható francia nyelv tett rendet köztünk, s dorgálás járt minden más nyelven megszólalásért. És mégis, minden reggel jó reggelttel köszöntem Adriánának, aki Róma mellől jött, s azt ő olaszul viszonozta. Igen, ott a parton, a végtelenül kitárulkozó óceán partján, aztán meséltem még arról is, hogy furcsa emberek vagyunk mi, magyarok: Szívünk, asztalunk a vendégé, s baráti jobbot nyújtunk mindenkinek. Szeretünk nevetni, imádjuk a vidám történeteket, szeretünk világot látni (akkor még inkább csak szerettünk volna, ’hiszen kezdetén voltunk a nagy világjárásoknak), de élni igazán csak otthon tudunk. Mi sohasem tudtunk igazán világpolgárok lenni, mi világpolgárként is elsősorban magyarok vagyunk, úgy vagyunk otthon Európában, hogy élünk a földön, melyet Árpád hadai foglaltak nekünk. Biztosan így vannak ezzel más kis népek is, sőt, alighanem csak a kis népek vannak így ezzel. Én csak azt tudom, hogy bárhol ébredek, az anyám tanította szóval köszönök, s hogy álmaimban a gyerekkor tájain járok. Szörnyű lehet úgy ébredni, hogy csak az álom, s nem a vonat visz az ismerős tájak, emberele felé. Ezt nevezik nálunk honvágynak. Öntudatlan, egyre .inkább hatalmába kerített engem is. alighanem. Tudjátok, próbáltam megértetni magam, s a furcsa kettősséget, hogy mennék már, de maradnék ,is még egy kicsit, van egy vers, amit énekelünk. Az van benne, hogy „hazádnak rendületlenül, légy híve, óh magyar” ... És ügyetlenül — hisz a költészet, s a műfordítás nem kenyerem —, megpróbáltam franciára fordítani .a Szózat első verssza- kát, hogy bölcső és sír, élned és halnod kell... Akkor döbbentem rá — inkább a pillanat felismerése volt —, hogy nincs rá szó, hogy for- díthatatlan ez a „rendületlenül”. Körül tudom írni csak, de sután koppannak a szavak, az érzelem, a kötődés hiányzik belőlük. A „rendületlenül” csak magyarul bizsergeti végig a gerincünk, hogy szinte észrevétlen kihúzzuk magunkat, mert nekünk minden benne van csakugyan, a megszenvedett történelem, a hűség, az. áldozatvállalás, a múlt és a jelen, és persze a jövő. Nem tudom, van-e még nép, melynek két nemzeti dala van, ikét himnusza? Mi Kölcsey megzenésített versét vigyázzuk ünnepeink kezdetén, s Vörösmarty Szózatával fejezzük be az ünnepségeket. Mindkettő a hazaszeretetre hív, mindkettő népért, nemzetért, s jövőért eseng. Kölcsey és Vörösmarty nagyjából egy időben, s nagyjából azonos ihletésre írta meg a maga személyes vallomását, nemzethez szóló hevülettel. A magyar irodalom történetében ez található a költeményről. „A Szózat — 1836 — is aktuális vers. Miikor a kormány 1832—36. évi országgyűlés után a nyílt abszolutizmus eszközeivel kísérelte meg visszaforgatni a történelem kerekét, akkor az egész reformkori politikai élet nagy fordulópontján követelt Vörösmarty rendületlen helytállást. A Szózatban nem találjuk Kölcsey történelemlátásának vallásos kifejező készletét, a bűn, az áldás, a jutalom, a büntetés, ha mégoly szimbolikus, de vallás- erkölcsi képleteit, az imaformát, magát a himnusz műfaját. A Szózat óda, de hitele már nem a Berzsenyire jellemző nyelvi pátoszon, retorikus szuggesztión, hanem a közösségi kérdések mély, személyes átélésén, közvetlen drámai megjelenítésén alapszik... A Szózat 'hazája már nemcsak a történelmi ihletű rendi hazafiság vérrel öntözött földje, hanem a népi hazaszeretethez visszahajló nyelven megnevezett haza; bölcső és sír, gondoskodó és elpihen- tető szülőföld, minden körülmények között hűségre és hálára kötelező színhelye és tanúja életünknek.” A tanulmány még folytatódik, de alighanem jelest kapna minden diák, ki legalább ennyit, s ilyen szépen tudna mondani a versről. A versről, amely születése után szinte azonnal a nemzet dala is lett Erkel megzenésítésében. Mert erkölcsi tartást .adhatott a nemzeti haladásért, függetlenségért küzdőknek a reformkori politikai küzdelmekben, s később a függetlenségért vívott szabadságharcban is. Nem véletlen, hogy így érezte az 1840-es évek közvéleménye, „a nemzet béke s harci dalának”, ahogy azt 1843-ban jellemezte a Pesti Hírlap. Mert nemcsak múlton töprengett, s töprengtetett, hanem a jövőn is. Az eltökéltség teszi nagyszerűvé a nemzethalál vízióját —, s nem pesszimistává —, s ez az eltökéltség vitte a függetlenségért harcba a haza fiait. A magyar Marseillais ez a nemzeti dalunk, így énekelték 1848-;ban, Párizsban a magyar diákok is, hírét ví- ve forradalmunknak. Sajnálom, hogy ezt az utóbbit nem tudtam akkor, s így nem mesélhettem el azon a régi nyáron. De azóta is, néha azon kapom rajta magam, hogy megpróbálom megtalálni azt a szót, amely franciául is „végigfut” a fejem búbjától a sarkamig, és vissza... De nem hiszem, hogy más nyelven beszélve elfog valaha is ez az érzés, mint ahogyan élni és meghalni sem kívánok a Duna, a Tisza, s a Kárpátok ölelésén kívül. Csutorás Annamária Apám fölemelte sok pipája közül a kedvencet, a most is füstölgőt, hiszen néhány perce tette le, egy szöggel kikaparta, kiverte a hamut, a cirokseprűből kitépett szállal a szárát áthuzigálta, megszutyorogtatta, újratömte, meggyújtotta, és kijelentette; '— No, most már megnézhetjük ... Indultunk hát a szomszédba, Gonda Miska bácsihoz, akinek udvarában most már készen kellett lennie a kemencének. A kenyérsütő kemencének. Az udvar egy arra alkalmatos helyén, közel a kúthoz, a szakajtókkal, kosarakkal, zsák lisztekkel tele kamrához, de ugyanakkor elég távolságra például az istállótól, a fészertől, az ólaktól. Indultunk hát Miska bácsi udvarára, kemencenézőbe. Kevés ember ismeri a kemenceépítés módját. Főként a bolthajtás miatt, mert ezt a kőművesek közül sem mindenki tudja megépíteni. Apám tudja, érti. Tudta, értette nagyapám is, meg a dédapám is, talán az ük is, de az ő idejéig már nem ért el az emlékezet, pedig mindahányan egytől egyig kőművesek. A szomszéd kemencéjét apám édesbátyja építette, aki ráadásul kőművesmester. Ugyancsak a kevesek közül való, akiket meg-meghívnak — megkörnyékeznek — egy kemence építésére. Nem mondhatni, hogy a mester örül a látogatásnak, a hívatlan vendégeknek. Morog valamit a köszönésre, de éppen a legkényesebb műveletnél tart. A kőműveskalapáccsal a kezében — mennyi mindenre használható ez a szerszám, a kőfaragástól, a tégla lepattintásától, a szögeléstől, a vályog — akkor még az is volt, most már újfent lenni kezd — beigazításától kezdve! Szóval most a kalapáccsal a •kemence téglaboltozata alól kezdi kipöcögtetni, kellő óvatossággal a tartózsalukat. Léceket, félkörívben kifűrészelt deszkákat. Persze, hogy ott kell maradni a félkörben hajló téglaíveknek, a kemence boltozatának, hiszen nem először építette meg, nyilván ott marad, de azért az ördög nem alszik... Valami apróság közbe jöhet, ki tudja ... Nem jó ilyenkor ott lábatlankodni, nézelődni, hiszen a legkisebb hibát is felnagyítva adja tovább a nép, ha csak egy va- kolatnyi darabka lehull, arrébb már összedőlt kemencéről beszélnek. A kalapács apró, finom ütéseire hol innen, hol an- nan bukik le egy tartórúd, leemelődik óvatosan a félköríves deszka is. Csupán ennek a munkának a zaja hallik. amúgy nagyon is csend van. Szólni senki sem szól, pedig most már Miska bácsi is megérkezett a lovas kocsival, visszafogott gyeplővel, lépésben engedi el a kemence mellett a Lepkét, meg a Csillagot, a lovak kifogása, istállóba vezetése, ellátása után kihozza a fejőszéket, a közelben leül, és szigorú tekintettel visszaparancsolja a konyhából kióvakodó asszonynépet. A kemence bolthajtása alól ellenben szépen fogynak a deszkák, és ezek fogyásának arányában telepszik a mester, Feri bátyánk arcára a derű. Végül is elfogy a zsalu, az utolsó darabja is kinn halmozódik, a kemence meg áll! Áll a boltív, szépen, katonásan, mintha másutt sosem állt volna ez a sok tégla, csakis éppen itt. Végül Feri bátyánk is kiegyenesedik, nagy kockás zsebkendővel meg- törli homlokát, ráérősen szivarra gyújt és nevetősen megszólal; — No? Apám hümmög, majd mint aki már megkapta az engedélyt, odahajol a kemencéhez, beletekint, vizsgálgat- ja, de csak úgy szemre. A vetésre, kenyérvetésre kialakított padkára tett kalapácshoz semmiért sem nyúlna. — Faintosnak látszik ... Bátyja bólint, majd a már jól füstölő szivart oda teszi az ajtóba. Mindketten nézik a füstöt. A füst pedig kicsit tétovázik, majd behajlik a kemence belseje felé, mintha körül akarna nézni, vajon itt mi van. Szép, fehér füst, száraz, vastag szivarból való. Behajlik a kemence belsejébe, majd hirtelen felgyorsulva, hosszú, egyenes csíkká válik, egyértelműen siet a hátul emelkedő kémény felé. Miska bácsi, aki eddig szótlanul figyel, elismerően bólint, majd kérdi, jöhetnek-e az asszonyok. Igen a válasz, így már érkeznek nagy gyorsasággal az asz- szonynépek is. Kemencenézni és persze a papírcsomókkal — mert ennek nagyobb a füstje, mint a szivarnak — igazi huzatpróbára. Ha nincs huzat, úgy nem kemence a kemence. Persze, a szivar már jelezte, amit a papír is megerősített: van itt cúg, amennyi kell! De ezzel együtt is nagy öröm nézni a kéményen kigomolygó füstöt, mint egy kedvvel fogadott áldozatét... Boltív minden mennyezet, amelyet a gyámfalak, vagy a pillérek közé szorított tégla, kőanyag feszítő ereje tart fenn. Ez a mondat a Tolnai Lexikonból való, meg onnan tudható meg az is, hogy tulajdonképpen fogalmunk sincs, mikor találták fel ezt a különös építési technikát, mármint a boltozatot, a boltívet. Mert any- nyi van ott megírva, hogy az egyiptomiak, meg az asz- szírok már alkalmazták! Ez meg nem kevesebbet jelent, mint azt, hogy gyakorlatilag az építés léte óta megvan. A boltíveknek aztán rengeteg fajtáját ismerjük, például a dongaboltosat, a keresztboltosat, a római keresztet, a bordás keresztet, a csillagbordát, a hálóbordát, a legyezőt, a tükröt, a tek- nőt és még másféléket, melyeket leginkább ősrégi építményeken, csodás kivitelezésű templomok hajóiban ámulhatunk. Aprócska, de nagyon is célszerű építményként a falusi udvarokban építették ily módon a kenyérsütő kemencéket, arra érdemes, alkalmas mesterek, mert bizony nem akár- mely kőműves tudta. Híre kelt a jó kemenceépítő kőművesnek — akárcsak például a jó kőfaragónak — és hívták más, távoli községekbe is, ha lenne rá ideje, ha lenne szíves elvállalni. Ezek a kőművesek, mint Feri bátyám is, vagy apám is. leginkább csináltatott öltönyben jártak, melyhez a mellény is hozzá tartozott, a mellény zsebéhez pedig az ezüstláncon levő zsebóra, A láncon esetleg szivarvágó. Dehogyis a munkaruha volt ez! Az megint más! De az iparosember rangjához igenis hozzá tartozott a fenti „szerelés”. Rangja, neve volt az iparosnak, az építésre, a munkájára sokat adó kőművesnek, akár mester volt. akár segéd. (Így nevezték akkor a szakmunkást, aki nem tett mestervizsgát.) Érdekes egyébként, hogy a boltív mostanában milyen fura mód tér vissza ... Jómagam, pár hete dunántúli megyékben járva, több helyütt is láthattam a falusi házaknál ezt a formát. (Volt utca, ahol három, most épülő háznál is alkalmazták.) De milyen módon? Elkészítik a boltív formájához szükséges deszkazsalut, fölrakják — például — a bejárat fölé, és teleöntik betonnal! Az ív, a forma persze megvan, de mecsoda különbség! Hiszen ez nem boltozat! A boltozat éppen azért rendkívül erős, mert ott a tégla, a kő súlya a két pillérre, oszlopra nehezedik, tehát középen a boltív gyakorlatilag meg nem roppanhat, be nem szakadhat, amíg az oszlopok bírják. Beszélgettünk is erről az említett építőkkel. így egyszerűbb — mondták. Mármint a betonzsaluzással. Bizony, kevesen értik a boltív megrakását. . . De menjünk vissza pár • évtizedet, menjünk vissza Gonda Miska bácsi kemencéjéhez. Melynek füstpróbá- ja után tisztes invitálás következett az első házba. Bizony! A tiszta szobába, ami itt első háznak neveztetik. és mindenképpen a kemence építésének ünnepi voltát jelzi! Ahol pedig már volt egy kis harapnivaló, meg persze hörpintenivaló is. (Később pedig az első sütésből, főként a lángosból kóstoló szintén.) Mentünk ihát együtt — kellő szaibad- kozás után — Ferii nagybátyáimmal, apámmal kemencét ünnepelni. A pitvarajtóból visszatekintve látni lelhetett, amint a kéményből még szivárog a fehéres-kékes füst... ... 'Régóta nem füstöl már ez a kemence. Nincs, ki begyújtaná, nlincs, ki vállalná a kenyérsütés tisztes, szent szertartását, az éjjeli előkészítés, szitálás, dagiasztás munkáit. Akik mindezt akkor, nagy ünniapélyesóggal tették — már nincsenek, a mostani házlakóik pedig a boltból vásárolják a veknit ... A fehiéres-kékes füst viszont akkor szépen emelkedett fölfelé... A kemence boltozata alól talán egészen egy másik boltívig, az ég magasságos boltozatáig. Feri nagyibátyám apáimmal bizonyára most éppen ennek a nagy boltívnek az újbóli építésén, vagy inkább megerősítésén munkálkodik. Hogy ne inogjon meg, ne szalkadjon ránk ez a boltozat. Néha hallani is lelhet kalapácsuk zaját. Ha meg véletlenül nagyobbat csapnak kőműveskalapácsukkal valamely kőre, .akkor a szikrázás is látszik, amint végigvillan az égen. Kalapácsuk záj avail, meg Gonda Miska bácsi Lepkéjének, Csillagának, két sziép lovának dübörgésével együtt, .mert azóta már a kocsi sem iitt zörög az udvarban, a lovaik sem itt járnak. A kőművesék meg csak erősítsék azt a fenti boltozatot, dolgozzanak rajt’, ügyeljenek rá. Nagyon is szükséges! Priska Tibor
