Észak-Magyarország, 1987. augusztus (43. évfolyam, 180-204. szám)
1987-08-20 / 196. szám
1987. augusztus 20., csütörtök ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 7 Egy 192 éves zempléni rendeüet J kenvérsíitésben fogyatkozás i légyen" Testünk táplálékai közül egy sincs, amellyel annyit törődnénk, mint a kenyérrel. Ez érthető, hiszen nem túlzás azt állítani, hogy mi, magyarok „kenyérevő” nép vagyunk. Talán nincs még egy ország a világon, ahol — aránylagosan számítva — akkora tömegű kenyér fogyna el, mint nálunk. Mi tagadás, szeretjük a piros héjú, jól átsült, köny- nyű, friss, puha kenyeret. A kenyér minősége nagyban függ az elkészítéstől: a kovászolástól, dagaszlás- től, keléstől, sütéstől. Mert felületes munkával a legkiválóbb lisztből is lehet keletien, lapos, „szalon- nás”, ízetlen kenyeret sütni. Nehéz helyzetben vannak hát honi pékjeink, hiszen naponta milliók és milliók „értékelik” nálunk a sütőipar termékeit igen szigorú „kritikusi” ízlelgetéssel. És ha valami hiba csúszik valahol a mindennapink sütési technológiájába, tüstént robban a kenyérevők háragja a kenyérsütők ellen. De hát ez egyáltalán nem mai keletű szokásunk. Így voltak ezzel eleink is a letűnt századokban. Meggyőződhetünk erről egy 1795- ben hozott Zemplén vármegyei határozatból, amelyet dr. Hőgye István kutatott fel a Sátoraljaújhelyi Levéltárban. Ügy látszik,, Sátoraljaújhely lakosai nem voltak megelégedve a kenyér és a zsemle minőségével és árával, ezért került a megyegyűlés elé a panaszuk. „A kenyér és zsemlye iránt az a nagy panasz tétetett — olvashatjuk a megyegyűlés jegyzőkönyvében —, hogy mind a zsemlyesütők, mind a kenyérsütők nem az élet árához képest sütnek kenyereket és zsemlyéket, hanem kisebbeket.” Bizony ez nem más, mint „súlycsökkentés”, ami miatt ma is méltán lobbanunk haragra. Ilyenkor kérjük a panaszkönyvet, riasztjuk a belső ellenőröket, a városi, megyei kereskedelmi felügyelőséget, a népi ellenőröket, a fogyasztók tanácsát, és ki tudja, még ki mindenkit kenyérügyben. Kétszáz évvel ezelőtt sem volt ez másképpen. Akkor is „szorgalmatosán kellett vigyázni a kenyér- és zsemlyesütőkre”. Zemplén vármegye törvényhatósága ugyanis elrendelte, hogy „Hegyalján, kivált Űj- hely városában a város bírája és a közrendű elöljárók a vigyázást nyakokba vessék úgy, hogy a bíró minden nap kétszer, legalább mikor nem is vélnék, személye szerint megnézze a piacot”. És ha azt tapasztalta, hogy a kenyér, zsemle „a kitett és kiadott árszabás szerint szabva nem volna, azonnal első esetre minden hiányos kenyér és zsemlye elvétessen, akár nemesé, akár nemtelené legyen az”. Természetesen keményebb büntetés várt a kenyérsütőre, ha másodszor is súlycsonkításon kapták. Ekkor „a nemtelen személy — testének s idejének állapotjához képest — azonnal 12 pálca, korbács vagy vessző ütésnek büntetésével bíintettessék”. Nemesember ilyetén vétsége ügyében a szolgabírónak kellett lefolytatnia a vizsgálatot. A Zemplén vármegyei jegyzőkönyvből az is kitűnik, hogy olykor a megbüntetett „kenyér- és zsemlyesütők” sztrájkba kezdtek, vagyis nem sütöttek kenyeret, hogy „a városi népet éhséggel büntessék”. Ilyenkor a város bírójának a vármegye „szorosan megparancsolta, hogy minden kenyér- és zsemlyesütőkkel szorgalmatosán eljárjanak, magok mellé vévén bizonyos hites személyeket és' a város szolgáit”. Az eljárás eredménye az lett, hogy a vétkesektől minden náluk fellelhető lisztet „irgalmasság nélkül” elkoboztak, és abból kenyeret, zsemlét süttettek a városi nép számára. A megtett intézkedésekről a főszolgabíró tájékoztatta a vármegyét, „a kenyérsütésben pedig oly rendelkezéseket tészen, hogy abban fogyatkozás ne légyen ...” Hegyi József Szomjúság nélkül inni, h'amguilait nélküli költeni, és szívtelenül lefeküdni egy növeli: az évitizednek ez a három leggyakoribb vétke. (Lion Feuchtw anger) * Nem hinném, hogy valaha is igazán szerette volna a férjét, és amit én láttam, az csak viszonzás volt a déd-el- gétésért és jólétért, amii a legtöbb asszonynál ugyanazt jelenti. Passzív érzés, tárgya lehet bárki, mint ahogy a szőlőinda bármely karóiban . megkapaszkodhat. De ennek az érzésnek az erejét ismerik el a bölcsek, amikor arra nógatják a fi szenvedélyről lányt, hogy menjen férjhez kérőjéhez, a szerelem majd megjön. Olyan érzés ez, amelynek összetevői: jólleső biztonságérzet, a javaikhoz váló ragaszkodás, a körül- rajongotitság élvezése, az otthon öröme. Az asszonyok azonban csak bájos hiúságból tulajdonítanak ennek valami magasabb értelmet és értéket. És ez az érzés védtelen a szenvedéllyel szemben. (Sommerset Maugham) * •A szenvedélyeket nem lehet kiirtani: csak arra kell iparkodni, hogy valami nemes cél szolgáltatóiba hajítsuk őket. Azért szükséges, hogy a szenvedélyeit mindenki az erény korlátái közt ki is elégíthesse, s hogy a ml rendünk ehhez segédeszközöket .nyújtson. (Lev Tolsztoj) Nem hozták, itt szőtték? A koronázási palást egyik különösen gazdag rajzolatú részlete Szent István és Gizella palástja Éppen tíz esztendeje, hogy a magyar művészettörténészek és restaurátorok egy kis csoportja bebocsátást nyert az Amerikai Egyesült Államok híres állami kincstárába, amely Port Knox-ban őrzi az aranyban és más nemesfémekben megtestesülő kincseket, és ahová a hányatott sorsú magyar korona- ékszerek is kerültek. Hogy milyen úton-módon jutott ide a korona, az országalma, a kard és a palást, azt hosszú lenne elsorolni. Elégedjünk meg annyival, hogy a sok vihart megért tárgyak végül is megkerültek, s azokat — egy későbbi, 1978-ban megejtett visszaszármaztatás! ceremónia keretében — ismét birtokba vehettük. A felbecsülhetetlen értékeket két sátorponyva borította Fort Knox 31-es számú kamrájában; az egyik az úgynevezett koronaládáfa borult, a másik pedig a koronázási palást fémtokját fedte. Mindkét lepett gyorsan eltávolították, ám amikor a láda és a tok felnyitására került sor, ez utóbbi feszegétése okozott nagyobb izgalmat az átvevőknek. Azon egyszerű oknál fogva, hogy az aranyból, igazgyöngyökből fabrikált ékszerek kevésbé voltak kitéve a külső behatásoknak — anyaguk is jóval ellenállóbb —, míg a palástot többször hajtogatták, rendezgették, s annak szövete különben is igen sérülékeny. Ez a mintegy négy négyzet- méternyi aranyszövet ugyanis sokféle talányt sűrít magába. Először is azt kellett eldönteni, hogy igazában micsoda. Hozatták, avagy itthon szőtték? Nos, e kérdésben összefeszülnek az érvek é.<j az ellenérvek, lévén, hogy a legenda azt mondja: Gizella és udvarhölgyei immár itt, az új hazában varrták össze, hímezték ki ezt a kézműipari remeket, más magyarázatok viszont az „importálásról” szólnak. Hogyan volt, miképpen történt, nem tudni; mindenesetre e királyi ereklyét jellemző szakmai mívesség arra utal, hogy a kor legjobb isJ kóláinak valamelyikében képezték ki a hímzőket. Talán éppen Bajorországban, ahonnan Gizella származott, s ahol az iparosságot okkal- joggal megbecsülték. Feltételezhetjük tehát, hogy nem maga a harang- kazula utazott át több határon, hanem az a valaki, aki a szövés és díszítés tudományát a fejében, kezében hordozta. Tételesen kijelenthetjük ellenben, hogy a palást eredeti anyaga a samit volt: kékes-zöldes, vöröses rozet- tákból szőtt bizánci selyemszövet. A legelsőül kézbe vett kelme persze fogyott, pusztult, ám arra olyan aranyfonalakból szőtt pótlásokat illesztettek, amelyek jó kiegészítéseknek bizonyultak. Ugyancsak biztosan megjelölhetjük azokat az évszámokat, amikor ezt az 1031- ben ajándékozott királyi díszt átszabták, láthatóan megjavították. Legelébb a 17. században raktak alá olasz földről hozott selyemszövetet; másodjára 1849-ben, a korona külföldre való menekítésekor javítottak rajta valamit; harmadszor pedig 1867-ben, amikor Ferenc Józsefet magyar királlyá koronázták. A székesfehérvári Szűz Mária egyháznak ajándékozott kegytárgy azonban minden utólagos beavatkozás és toldás-toldás ellenére önmaga mairad't. Máig az a remekmű néz a csodálóra, amelyet egykor az ismeretlen tervező és hímzőmester kialakított. Téhát az az Y- alaikú villakereszt, amely a palást ékítményeinek legfőbb meghatározója, az á férfi- és nőalak, amely Istvánt és Gizellát, a két adományozót mintázza, s velük együtt azoknak az alakoknak, csoportoknak az együttese, amelyek vértanúkat, apostolokat, angyalokat stb. sorakoztatnak fel. S hogy -ki lehetett az a férfi, aki e paláston törökülésben ül, és egy kígyót emel a magasba? Ki az a külseje nyomán előkelőnek mondható nő? Ki az a „bíró”, aki ítélkezni látszik? Nos, mindezek az ábrázolásbeli talányok még megfejtésre várnak. Nem lehet — és nincs is — vita azonban arról, hogy ez a koronázási palást, amelyet ilyenkor, Szent István ünnepén szép kötelességünk megidézni, nemzeti történelmünk egyik leglátványosabb és remélhetőleg még sokáig megcsodálható tárgya. Anyagának eredeti szövetét Bizánc adta, Ferenc József két hét alatt átszabatta, Fort Knox egy ponyva alatt megőrizte — hadd láthassák, v.izsgálgathassák meg utódaink utódjai is ... A. L. — Szegény öreg Foxman. Vajon tudja mindezt? — Nem tudom. Kérdezzem meg? — Nem, ez illetlenség lenne. A lényeget amúgy sem érinti. Tehát Mária ... — Igen, főnök. Mária. Ö a kulcs. — Tudom. — Van valami terved? — Nincsen, Charlie. Nincsen. — ötlet? Egy kicsi, kósza ötlet sincs? — Sajnos, nincs. Ügy látszik, fáradtak vagyunk. — Én még bírom magam... — Én is. De a gondolkozás — az most nem megy. Este hívj fel, vagy gyere át. Addig aludjunk egyet. — Rendben. Akkor este hívlak. 44. Erzsébet és Dán egy kert- vendéglőben ülnek. Festői hely, fenyvesek, kopár sziklák, gyors folyású patak. Ágak hajolnak az asztalok fölé, a grillsütő a szabadban van, füst száll fel a 'magasba. Pincérek sürögnek, megállnak Erzsébetek asztalánál. — Mit parancsolnak? — Pisztrángot! — mondja mohón Erzsébet. — Két adag pisztrángot kérek, újburgonyával, tartárral. És két ásványvizet, ha kaphatnék ... :— Hogyne kérem! Két pisztráng, két ásványvíz. Az egyik pincér már ott is van az ásványvízzel, poharakkal. — Parancsoljanak! — Köszönjük. Erzsébet és Dán valahogy kiragyognak a vendégek közül. Éles, határozott vonásaik, kicsit kreol a bőrük; sportos, könnyed öltözékük mindenütt megcsodálták. „Szép pár...” — Ilyen és hasonló megjegyzések kísérték őket, akárhol jelentek meg. — Már régen akartam kérdezni, Dán.. . Most mi lesz? Hogyan leszünk mi ezután? — Hogy érted ezt? — Hát arra gondolok . .. hogy hogyan élünk ezután? — Ahogy eddig. Rendesen. — Igen, de a kicsi... — A kicsi, a kicsi. . . Még meg sem szüleitett, máris rendezkedik. Ez 'így legyen, az úgy legyen ... — Arra gondoltam, hogy jó lenne, ha nem kiságyat, hanem bölcsőt vennénk . . . — A bölcsőtől, az állandó ringatástól hülye lesz a gyerek. — Dehogy lesz hülye! Évszázadokon át bölcsőben nevelődtek a gyerekek. — Akkor se kell bölcső! Különben is, csak a hülye- forma úrigyerekek nevelkedtek bölcsőben ... — Nem igaz, Dán! Ez egyszerűen nem igaz! A pincérek hozzák a pisztrángot. Kétfelé terítenek, kétfelé tálalnak. — Jó étvágyat! — mondja az egyik. — Egy kis vörösbort, hozhatok? Fehér sajnos, nincs. — Miilyen van? — Spanyol, olasz, francia, magyar. Milyet parancsolnak ? — Te melyiket akarod? — Nem is tudom... a gyerek miatt... taílan nem is szabad... — Egy keveset biztosan szabad ... — Hát jó ... nem bánom,.. Talán olaszt kérnék ... — Azonnal hozom . .. Erzsébet és Dán csöndesen eszik a pisztrángot. — Erre vágytál? — Igen. Pontosan. — Ízlik? — Igen. — Haragszol még? — Nem. — Alikor mi bajod ? — Semmi. — Dehogyis nincs. Látom. — Ha mondom! Semmi. — Valami furdalja az oldalad. — A kíváncsiság. — És mire vagy kíváncsi? — Arra, hogy együtt óhaj- tasz-e velem élni! És együtt neveljük-e fel a gyereket! Hát erre vagyok kíváncsi, ha érdekel... — Együtt, persze, hogy együtt... Vegyelek feleségül, azt akarod ? — Nem. Nem erről van szó. Egyáltalán nem erről van szó. A gyerekről beszélek, nem magamról. Mondd, Dán! Te tula jdonképpen hol dolgozol... — Nem szívesen beszélek erről... Egy információs központban ... Remek kollégáim vannak.. .Jones és Charlie. Igazán pompás fickók. És Irina is ... — Ki ez az Irina? Róla eddig nem beszéltél. .. — Titkárnő. Van egy nagy fia, egy remek férje. Szobrász. — Az Irina férje? — Igen. — És mit csináltok? Mit dolgoztok? Mennyit keresel? — Szóval az érdekel, bőgj' milyen parti vagyok! Értem már, tehát innen fúj a szél. Erzsébet, Erzsébet... — Hiába blöffölsz! Tudok mindent. Dán torkán mintha egy szálka akadt volna meg. Köhög, elpirul. Nehezen szólal meg... — Mi mindent 'tudsz? Mondd csak nyugodtan ... — Tudom, hogy te is Foxman után szaglálódsz... hogy neked is a szegény öreggel van bajod ... hogy te is szeretnéd tudni, hogy mit forgat abban az okos koponyájában. — Nézd, Erzsébet. Én nagyon szeretlek és nagyon szeretném, ha együtt nevelnénk fel a közös gyermekünket. De arra kiérlek, hogy a munkámba, ha lehet, ne szólj bele. A munkahelyemet valóban érdekli Foxman, s az is, hogy az öreg mit csinál. De ebihez ineked semmi közöd. Ha szaglálódsz utánam, sajnos el kell válnunk egymástól... — Dan; édes Dán... dehogyis ... nem erről van szó. Csak olyan rossz ez a titkolózás ... Azt hiszed, nem láttam rajtad, hogy mennyire figyelitél, s mennyire örültél minden mondatomnak, amit Máriáról és Fox- manról mondtam? Láttam bizony. Dán, ne titkolózzunk egymás előtt. Éh nem bírom a titkolózást. Gyűlölöm, egyszerűen gyűlölöm. Jobban gyűlölöm, mint a hazugságot. Dán, én mindenben segítek neked ... Annyira szeretlek. Dán, annyira! És lesz kisgyermekünk... Fiú lesz ugye? Vagy kislány! Nagyon fog téged szeretni... — Attól félek, fiú lesz. És köszönöm, hogy segíteni akarsz. Bort kérsz? Tölthe- tek? — Igen. (Folytatjuk)
