Észak-Magyarország, 1987. augusztus (43. évfolyam, 180-204. szám)

1987-08-15 / 192. szám

ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 8

1987. augusztus 15., szombat

O

lvastam egy híres gyűjteményekről, híres gyűjtőkről írott könyvben, hogy például Einstein, Gorkij, Roosevelt, V. György angol király a bélyeggyűjtés szenvedélyének hódolt. Rembrandt viszont a kitömött állatoknak és a fegyvereknek volt rabja, míg Petrarca a régi római pénzérméket kedvelte. Georges Simenon, a híres regényíró a távbeszélő-névsorok szerelmese volt, ellenben Darwin és Jókai a tengeri csigákból, kagylókból állított össze elismerésre méltó kollekciót. S folytathatjuk a sort Napóleonnal, ki ólomkatonákat gyűjtött, vagy XIV. Lajossal, a napkirállyal, aki jelentős zár- és kulcsgyűjteményt is maga után hagyott.

De nemcsak ők! Kevésbé ismert eleink között is szép számmal akadtak olyanok, akik valamiféle gyűjtőszenvedélynek hódoltak, s tulajdonképpen így van ez napjainkban is. Ki ne gyűjtött volna már életében valamit — könyvet, bélyeget, érmet, gyufacímkét, szalvétát, préselt növényeket, ásványokat — s hadd ne soroljam, hogy még mit. Széles a választék, egyénenként más-más, ami az embert rabul ejti kora gyermekkorától késő öregségéig.

Két újságíró kollégám, Berkó Pál és Fehér Béla írja Ki mit gyűjt? című könyvükben. „Akad aki eltitkolja gyengéjét, mások éppen ellenkezőleg, ha csak tehetik, beszélnek szenvedélyükről. Más témát szinte nem is találnak, rajongó szerelemmel áradoznak kollekciójukról, az egyes darabok históriájáról, megszerzésük »rendkívüli« körülményeiről. Földöntúli boldogságot éreznek, ha valaki kíváncsi az albumokra, a falra akasztott festményekre, a fiókokban bársonyon fekvő pénzekre... A másik, a zárkózott típus megfontolt, alapos, nem szívesen dicsekszik, s szinte szégyenkezve hárítja el a kérést: beszéljen valamit a gyűjteményéről. Belülről azonban ugyanazt érzi, mint a beszédes gyűjtő...”

Voltaképpen mi a gyűjtés? Puszta beidegződés? Hobbi?

f

Rossz értelemben vett megszokás? Játék? Pótcselekvés? Okos kedvtelés? Üzlet? Rabul ejtő szenvedély? Tudomány? E kérdésekre röviden, tömören s persze teljességgel válaszolni nehéz. Szűkebb pátriánk e két oldalon bemutatásra kerülő gyűjtőinek portréja elé azonban úgy érzem mégis egyféle summázat szükségeltetik. Álljanak hát itt Ráth-Végh István szavai: „Olyan a gyűjtöszenvedély, mint a malakkai csodafa, amiről a középkori utazók hoztak hírt: egyik felén éltető gyümölcsök függnek a gallyakon, a másik fél lombjai közi bódító nadragulya búvik meg.”

A tarcali pipatórium

Tudja Béla és mutatóba néhány pipa

Egykori kedves tanárkollégámból nyugdíjasként is kibúvik a pedagógus. Tart nekem egy olyan frappáns rögtönzött előadást a tajtékpipáról, s annak eredetéről, hogy nocsak! No, de hát érthető is, Tudja Béla barátomat tarcali otthonában ezúttal a pipák miatt kerestem fel.

— Szóval, ismételd csak meg Béla bátyám ezt a tajtékpipa sztorit, hadd jegyezzem fel!

— Ügy, ahogy mondom, a világon az első tajtékpipát 1700 táján egy Kovács György nevű budai pipametsző mester készítette. Történt ugyanis, hogy az Andrássy gróf, tudod, a krasznahorkai, kapott Törökországból ajándékba egy szepiolit nevű ásványt. Ez egy bonyolult ösz- szetételű, víztartalmú mag- nézium-szilikát. Agyagos tulajdonságú, fehér vagy enyhén zöldes színű lehet. Általában dísztárgyakat faragnak belőle. No, ebből a szepio- litból faragtatta gróf Andrássy a tajtékpipát. Azért tajték, mert a szepiolitot magyarul tajtékkőnek nevezik.

— Mindezek után azt áruld már el nekem, hogyan lettél te pipás ember? Hol tettél szert ilyen gazdagságú pipatóriumra?

— Hát, ami azt illeti, gazdagnak elég gazdag, mert a kollekció legalább kétszáz pipából áll... Az egész úgy kezdődött, hogy gyűjtöttem én mindent. Volt nekem a

postakürttől kezdve az orosz ikonokig minden. Egyszer aztán a párom mindezt megunhatta, mert azt mondta nekem: ne csináljak már az egész házból bazárt. S mert a jó férj hallgat a feleségére, elkezdtem gondolkodni, no akkor mi maradjon. Apám, nagyapám nagy pipások voltak, már csak az ő jó emlékükért is maradt a pipa. Maradt, majd gyarapodott, amíg a többi értékeimet ehhez csereanyagnak használtam fel.

Tudja Béla gyűjteményében számos érdekes, s nagyon értékes pipa található. Az egyik például Vécsey Ká- rolynak, a 13 aradi vértanú egyikének arcképével ellátott.

— A gyűjtemény néhány értékes darabja a honvédtábornok tulajdona volt egykoron. A Vécseyek egyik birtoka Szatmársárközben volt, míg apám a közeli Abaújvá- roson volt állomásfőnök. Megismerkedve szatmársár- köziekkel, sikerült hozzájutni a Vécsey-hagyatékból ezekhez ‘a pipákhoz. Ezek ma gyűjteményem féltve őrzött darabjai.

— Ez. itt egy társasági pipa. Ennek a merev szárát szívom például én, ugyanakkor ezzel egy időben a mozgatható szárát szívhatja más.

— Ez meg itt négyfertá- lyos pipa.

— Az meg mit jelent?

— Azt, hogy egy töltéssel egy óráig volt „üzemképes”, a kétfertályos fél óráig volt szívható.

— Ügy hallottam, a gyűjteménytől egy pluszmunkához is kedvet kaptál.

— Valóban. Egy könyvet írok a pipák történetéről. Háromszázötven oldal, száz- nyolcvan képpel. Gyakorlatilag készen is van. Tíz év kutatásának eredménye. Ebben a kéziratban szó van az amerikai kukoricapipától kezdve az ezüstkupakos porcelánpipákig mindenről, amit pipaügyben illik ismerni.

— Béla bátyám, én mondom neked, .abban a bazár dologban érdemes volt a feleségedre hallgatnod. Igaz, most lenne postakürtöd is, de egy értékes pipagyűjteménnyel minden bizonnyal szegényebbek lennénk ...

„A vadász ül hosszú méla lesben...”

Szabó János Tárkányi utcai trófeagyüjteménye

Erről a szenvedélyről — néha nem is alaptalanul — indulatosan nyilatkozik az átlagember: mondván, ez a kivételezettek időtöltése. Persze,-'mint minden általánosítás, ez sem fedi minden esetben a valóságot. Ellenérvek helyett — mint abszolút pártatlan, hisz’ korábban sem vadásztam, a jövőben sem áll szándékomban —, az én szerény véleményem az: nagyon sok ember hátán a vadászpuska nem a státusszimbólum jelképe.

Például itt van Szabó János bátyám! Vagy, ahogy őt a szakzsargon nevezi: Szabó János, a megyei fővadász. Nála például a vadászat — mint az erdészeknél általában — munkaköri kötelesség.

— Szóval János bátyám, hogy is volt azzal az első vadkannal?

— Muszáj? No, jó. Fiatal erdészetvezető voltam Lillán 1950-ben. Nemrég kerültem ki az egyetemről. Kezembe nyomlak egy puskát, mondván, ez a szakmával jár, s vittek engem is' vaddisznóvadászatra. A többiek egy, idős, hatalmas vadkanra fenték a fogukat, amit már többször is láttak, de meglőni még nem sikerült senkinek. No, engem az olvasztótetői erdőrészen „elállítottak”, magyarán ott kellett lesben állnom. Egyszer csak megjelenik egy hatalmas vadkan előttem. Az a bizonyos. Te jó isten, mit csináljak? Lőjek? De ha nem találom el, csak megsebesül, hová meneküljek? Még egy fa sem volt ott, amire felmászhattam volna. Hát én bizony nem lőttem, nem mertem, csak húzódtam hátrafelé az erdő felé. Közben persze a vadkan elment. Később az idősebb társak meglelték a nyomat, de nem tudtak rájönni, hogy tudott kiszökni a láncon. Én persze hallgattam, mint a sír. No, nem sokkal később Jávor- kúton, a Borókás erdőrészben meglőttem életem első két süldőjét. Ennek örömére — vadász módon — a társak felavattak. Gumicsővel úgy elverték a fenekemet, hogy igazán mérges lettem. — Tudjátok meg — vágtam oda nekik mérgemben — múltkor én engedtem el azt a nagy vadkant. Persze, ezt

hallva, még egyszer el akartak fenekelni.

Ehhez hasonló, vagy ennél még érdekesebb történeteket tucatszám hallhattunk Szabó Jánosnak, a megyei tanács főtanácsosának lakásán, Miskolcon, a Tárkányi utcában, ahol az üvegezett veranda falán trófeák tucatjai jellegzetes tartozékai, emlékei a lassan négy évtizedes erdészeti múltnak.

Az egykori fiatal erdész, aki annak idején azt a nagy kant elszalasztotla, ez idő alatt elméletben, gyakorlatban tökéletesen elsajátította a vadászmesterség minden csínját-bínját. Ennek igazolása, hogy az 1971-es vadászati világkiállításon a magyar zsűrinek vezetője, a nemzetközi zsűrinek pedig tagja volt az őz-szekcióban, de ezt igazolják a lakása falán látható aranyérmes trófeák is. Akadt itt szarvas-, őz-, vaddisznó-, muflontrófea.

— Ez itt páratlan 16-os gímszarvastrófea, ez a vaddisznó-kollekció pedig — 1971-ben a világkiállításon értékelték — 14. helyen állt a világ ilyen trófeái között.

De számomra a többi, a „kevésbé értékesek” is kedvesek, mindegyikhez egy-egy izgalmas pillanat, emlékezetes élmény kapcsolódik.

— Például?

— No, ezt az egyet még elmesélem . . . Zalában voltunk lent. Mondták a házigazdák, hogy kinéztek nekem egy aranyérmes bikát. Mentünk vagy tizenöt kilométert, mire kiértünk egy viszonylag alacsony magasleshez. Előttünk lucerna, mögöttünk kukorica. Ősszel volt. Ügy este hat óra tájban az erdőből előjön pr- dítva pont’ az a szarvasbika, amit nekem kinéztek. Elkezdte az agancsával a földet vágni. Ez tartott vagy tíz percig, ötszáz méterre volt tőlünk, a kísérőm azt tanácsolta: várjunk, majd közelebb jön. De nem, tíz perc elteltével visszament az erdőbe. Többet, hiába vártunk, nem mutatkozott. Haj- naltájt a kísérőm javasolta: menjünk be az erdőbe. Lassan, cserkelve haladtunk. Egyszer belenézek a távcsőbe, hát látom, egy dagonyában ott egy csomó vaddisznó. A kísérő vadász mondja, lőjek. — Nem — ráztam a fejem — én bikát akarok lőni.

Már-már úgy tűnt, üres kézzel jövök hiaza, hisz’ reggel 8 órára jött a kocsi, értünk, amikor újra megláttam az én bikámat. A lucernában jött felénk, ötszáz méter után áftlós irányt váltott. Ügy százötven méterre lehetett, amikor céloztam. Váll-lapon lőttem meg. A lövés talált, agancsán átbukfencezett, de felállt, s újra elindult. Még egy lövés, újabb bukfenc. A harmadik lövés a hátsó horpaszán ta- j lálta, ám még így is bement az erdőbe. Elindultunk a vérnyomon, de mivel egy keresztező vércsapást is találtunk, tévesen azon mentünk tovább. Sehol nem találtuk a bikát. Vissza a kiindulási pontra. Most már kutyával . mentünk, négyszáz méterre beljebb aztán sikerült megtalálni a gímszarvast. Nálunk, a Bükkben egy ilyen bika agancsának a súlya öt-hét kiló, ezé 11,5 kiló volt. Azóta is büszke vagyok rá.

Dr. Gyulai Péternek, a megyei Növényvédelmi és Agrokémiai Állomás biológusának gyűjteménye már régen túlnőtt azon a méreten, értéken, ami a hobbi tárgykörébe még besorolható. Lepkegyűjteménye, amely : 80 ezer lepkéből, ezen belül 00 ezer bagolylepkéből áll, a maga nemében egyedülálló tudományos anyag. Ez utóbbi lepkefajokat tekintve . a Természettudományi Múzeum anyaga után ugyanis ez az ország legnagyobb gyűjteménye.

S lám, a városunkban is milyen kevesen tudnak róla! Ennek „legfőbb bizonyítéka”

— emiatt kissé kesereg is dr. Gyulai Péter —, hogy e gazdag tudományos anyag ! fenntartásához, fejlesztéséhez semmilyen erkölcsi, anyagi segítséget nem kap a város- i tói. Pedig a gyűjtemény elhelyezése, fenntartása, bővítése máig nem oldódott meg megnyugtatóan. A szükséges eszközök, kellékek beszerzése is nagyon költséges, hiszen 80 darab rovartű csaknem 100 forintba, egy tároló- 1 doboz 500 forintba kerül,

lytioiüáfips gyűjtemény inkognitóban?

A fotó kedvéért dr. Gyulai Péter elővett egy doboz nagy és szép lepkét. De nyomban hozzátette:

nem ez az érdekes, nem ez az értékes.