Észak-Magyarország, 1987. augusztus (43. évfolyam, 180-204. szám)

1987-08-15 / 192. szám

1987. augusztus 15., szombat ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 7 ■-------------------------------------------- -------­N arkománla, szex, AIDS — ezek voltak a fő témakörei a Művé­szeti és pszichológiai napok címmel július 31. és augusztus 2. között Szegeden megtartott rendezvénysorozatnak A nagyszabású vállal­kozás támogatói között volt az Országos Egész­ségnevelési Intézet is. Valamennyi program alapgondolata: természe­tesen, egészségesen. En­nek folytatásaként is felfoghatjuk a követ­kező, az augusztus 29-re meghirdetett országos találkozót. Az intézet Budapestre, a Népstadionba invitálja a vállalkozó szellemű, játsza­ni, sportolni szerető csalá­dokat, hogy a vidám együtt- léten kívül számos ötletet, tanácsot adjanak a szakem­berek aiz egészségkultúra, az egészséges életvitel kiala­kításához. Merthogy: az „Egészséggel mindenki nyer” — mondja az ONI. A szer­vezés lázában kerestük meg dr. Bottá Ádárn főigazgató főorvost, aki tagja volt an­nak a bizottságnak, amely a júniusi minisztertanácsi ülés elé terjesztette az egészségmegőrzés társadal­mi programját. — Megítélése szerint mi a lényege a programnak? — Felelősségem tudatában mondom: nemzeti ez a prog­ram. Hiszen az egészségmeg­őrzés minden réteget érint. És csak együttgondolkodás­sal, együttmunkálkodással lehet .megvalósítani. Szük­ség lesz a profi egészségne­velők és a más területen munkálkodók koordinálásá­ra. Mást ne mondjak: a Vö­röskereszt, a TIT, és a HNF is végez egészségnevelő pro­pagandát, gyakorta párhuza­mosság következik be. Jó lenne egyeztetni, szintetizál­ni, a különböző helyről szár­mazó kutatási eredményeket és információkat. Életvitel tekintetében mi, hivatásos egészségnevelők voltunk rá hivatottak. Az Országos Egészségnevelési Intézet szí­vesen venné, ha megbíznák egyes területek koordinálás­sal. — Mit tud tenni a terve­zet szellemének megvalósu­lásáért maga az intézet? — Fokozzuk reklámpropa­gandánkat. Folytatni kíván­juk eddigi tevékenységün­ket. Ez évi rendezvényeink közé tartozik az augusztus 29-i családi fesztivál. A vi­déki érdeklődőknek díjtalan kempinghelyet biztosítunk, a Népstadion X. kerületi Fehér úti sporttelepén. A találkozóról a rádió és a te­levízió is készít felvételt. Indítunk egy országos vetél­kedőt. A siker titka a csa­lád címmel. Meggyőződésünk, hogy a család teheti a leg­többet a nevelésben, az egészség megőrzéséért, az ér­zelmek kialakításában és még sok minden másban. Szeptember 7-ig várjuk a vetélkedéshez kedvet érző családok jelentkezését. A nagyobb programok lebonyo­lításával a Hírnök Szolgál­tató Kisszövetkezetet bíz­tuk meg, mert az intézet mindössze 34 embert foglal­koztat. Ebbe a fűtő éppen úgy beletartozik, mint a főigazgató. Ez év .novembe­rében füstmentes bált tar­tunk az Átrium Hyatt-ben. A WHO november I7-ét füstmentes nappá nyilvání­totta, s ennek ürügyén tart­juk 14-én a bált. Ide elsősor­ban az egészséges életmó­dért, a tisztább levegőért fá­radozó egyesületek, csopor­tok, klubok, táborok és kö­zösségek képviselőit várjuk. — Szerepel-e terveik kö­zött más kezdeményezés is? — Törekszünk a jövőben arra, hogy olyan vállalkozá­sokba kezdjünk, amelyek nyereségesek. Gondolok itt megelőzést, rehabilitációt szolgáló könyvek kiadására, videofilmek forgalmazására. Utóbbira megkaptuk az en­gedélyt. Természetesen nem arról van szó, hogy vala­mennyi akciónk, programunk nyereséges lesz. Mindeneset­re törekszünk arra, hogy rendszerszemlélettel közelít­sük meg a káros hatások megelőzését, az egészségmeg­őrző program megvalósítását és az egészségneveléshez el­engedhetetlenül szükséges képzést, továbbképzést. H. T. Vb-titkárbóS vb-titkár____________ Itt sem szeretnék szégyent vallani Kevesen 1 éheiknek Magyar- országon, akik olyan életpá­lyát jártak be, mint Veresné dr. Jakab Zsuzsanna. Ültjét megrajzolhatnánk akár egye­nes vonallal is, de akkor sem járnánk messze az igaz­ságtól, ha azt szerpentinhez hasonlítanánk. A miskolci tanács volt vb-titkárát jú­lius elsejével nevezték ki a Borsod-Ab aúj - Zemplén Me­gyei Tanács végrehajtó bi­zottsági titkárának — je­lenlegi munkahelyéről látja előző hivatali helyiségének ablakát. — Pontosan öt esztendővel ezelőtt beszélgettünk munká­járól, életéről. Akkor el­mondta, hogy négy város adott otthont életének: Haj­dúszoboszló, Szeged, Nyír­egyháza, Miskolc. Több mun­kahelye volt, ám ha mélyeb­ben belegondolunk, mégis­csak egy helyen dolgozott: az államigazgatásban. A bor­sodi megyeszékhely egy újabb, közbenső állomás? —■ Nem látok a jövőbe, így azt sem jósolhatom meg száz- százalékos biztonsággal, hogy a következő héten mi tör­ténhet velem. így csalt ter­veimről, vágyaimról beszél­hetek. Nos, 'én innen szeret­nék nyugdíjba menni, nem vágyom újabb hivatali szo­bára („nagyobbra” sem), más beosztásra. Az elmúlt két évtizedben valóban több helyen dolgoztam, hosszú utat jártam be, amíg kine­veztek a megyei tanács vb- ti tikárának. Éppen ezért sze­retném, ha a következő más­fél évtizedet végre nyugod­tan, ebben a székben dol­gozhatnám végig. Ebből bár­ki gyorsan kiszámolhatja: nemrégiben múltam negy­venegy éves. Szüleim Debre­cenben élnek, a bátyám, aki a Heves Megyei Tanács vb- titkára, Egerben. A csalá­dom és a munkám engem ma mái- Miskolcihoz köt. Maga­ménak vallom ezt a várost. Legalább úgy ragaszkodom hozzá, mint a férjem. O született miskolci, s mélyen lokálpatrióta. Már akkor az volt, amikor összeismerked­tünk, s a házasságkötés után ő beszélt rá, hogy ideköltöz­zem. Nehezen szakadtam^ el Nyíregyházától, hiszen úgy éreztem, ott már megismer­tek, s elfogadtak olyannak, amilyen vagyok. Az első hó­napokban Miskolc ismeret­len1 és idegen nagyváros volt számomra. A „honfoglalás”, a beilleszkedés azonban sze­rencsére gyorsan haladt. Eb­ben segítségemre volt, hogy ■a munka szinte a fejem fölé ért. Nem unatkozhattam, s nap mint nap előfordult, hogy ügyiratokkal, aktáikkal telerakott szatyorral mentem haza. Legelőször a volt első kerületi hivatal igazgatási osztályvezetője voltam. Ä „bagolyvárban” a megelőző években —• elsősorban emberi problémák miatt — sole res­tancia összegyűlt, a hátralék évék óta halmozódott. Úgy éreztem: itt a lehetőség, bi­zonyíthatom a hozzáértése­met, munkabírásomat. Nem­egyszer be kellett ülnöm az ügyintézők közé. Iktattam, aktákat rendeztem, olyan munkákat végeztem el, ame­lyek másra tartoztak volna. Ám így eredményesebben biztatiam a lányokat: egy­szer majd csak a végére érünk! Valóban sikerült — de altikor már 1981-et ír­tunk.-— A dátum nevezetes időpont az államigazgatás­ban. A kerületi hivatalokat élekor vonták össze. Válto­zott, korszerűsödött a taná­csok, pontosabban a szak­igazgatási szervezetele mun­kája. önt hová, merre so­dorta az átszervezés? — Nem hiszem, hogy a „sodrás” lenne az átszerve­zésre a legpontosabb kife­jezés. A kerületi hivatalok összevonása mellett több, igen lényeges érv szólt. Csökkenteni lehetett a fel­duzzadt apparátust, egysé­gesíthettük az ügyintézést. Am töbib vezetői beosztást megszüntettek, .néhány em­ber a korábbitól eltérő mun­kakörbe került. Én az igaz­gatási osztály vezetője let­tem, több mint negyven be­osztott munkáját irányítot­tam. Űjra egy felduzzadt ügyirattömegben kellett ren­det teremtenünk, mert is­mét nagy volt a restanci­ánk. A munka mellett az átszervezéssel járó emberi konfliktusokkal js szembe kellett néznünk, ami szin­tén nem könnyű feladat. Gyorsan telték a hetek, hó­napok ... Amikor úgy érez­tem, hogy sikerült végre egyensúlyba hoznunk a mun­kát, valóban meglepetésként ént a kérdés; elvállalnám-e a vb-titkári funkciót a mis­kolci tanácson?1 — Lehet ez egyáltalában kérdés, hiszen száz ember közül ha százan nem is, de kilencvenkilencen igennel válaszolnak. Mi oka lehetett a gondolkodásnak? — Egyszerű a válasz. Ak­kor, 1982-ben harminchat éves voltam. A kinevezéssel egyrészt újabb lehetőséget kaphattam a bizonyításra, ugyanakkor egy kétszázezres város vb-titkárának lenni nem kis felelősség, könnyen be letörhetett volna a bics­kám. Ebben a beosztásban — bármilyen segítőkész is az ember — gyakran kell nemet mondani, felülvizs­gálati kérelmeket jóváhagy­ni, vagy elutasítani. Embe­rek sorsát, életét határozhat­ja meg egynegy döntés, s ez alkalmanként, bizony bénító- lag hat. — Ezt elfogadom, ám nem feledkezhetem meg ró­la, hogy ön mögött altkor már hosszúi tanácsi gyakor­lat állt. Ha már itt tartunk, úgy gondolom, érdemes né­hány szóban a miskolci éveket megelőző időkről be­szélni. Milyen útravalót ka­pott például a szülői háztól? — Édesanyám és édes­apám egyszerű emberek vol­tak, s nemegyszer erejüket is meghaladó áldozatokat vállaltak azért, hogy mi ta­nulhassunk. Az anyagi ja­vakat nézve, szegények vol­tunk, más tekintetben vi­szont gazdagok. Történhetett bármi — édesapámat pél­dául ok nélkül, 1950-ben három évre internálták —, meleg családi otthon várt ránk, biztos volt a hátor­szágunk. „Járjatok iskolába — mondogatta édesapám —, amit egyszer megtanultok, azt senki el nem veheti tő­letek. Éljetek becsületesen, s ne kerülő utakon, össze­köttetések révén, hanem munkátok alapján érvénye­süljetek az életben.” Ez a tanács bármely korban meg­fogalmazható. Megpróbáltam betartani, eleget tenni neki, s ma már elmondhatom, „kifizetődő” volt megfogad­ni. Az egyetemet Szegeden végeztem el, tanácsi ösztön­díjasként. Utána a hajdúszo- boszlói tanácson kaptam munkát, gyámügyi ügyinté­ző lettem. Tulajdonképpen családi okok miatt költöz­tem Nyíregyházára, ahol a megyei tanács igazgatási osz­tályán felajánlották az osz­tályvezető-helyettesi munka­kört, ha — az egész megyé­re kiterjedően — elvállalom a gyámügyeket. Azok az esz­tendője jelentették az én is­kolaéveimet. Ott 1978-ig dol­goztam, s akkor hozott a második férjem Miskolcra. A többiről már beszéltünk... — Igen, s eljutottunk odá­ig, hogy végül is elfogadta a miskolci vb-titkári kineve­zést, öt esztendő múlva pe­dig ugyanebbe a beosztásba nevezték ki, de már a me­gyei tanácson. — Több mint egy hónapja ismerkedem az új feladatok­kal, az új kollégákkal. Mit mondjak? Itt sem szeretnék szégyent vallani. Udvardy József — iMiég nincs itt. Még csak április Main, még békének kell lenni december, végéig. Ak­kor lesz csak kétezer. — Ejnye, de precíz vagy. Tudod, hogy inam erről be­szélek. Hanem a gyerekünk­ről ... — Azért hívtál fel, hogy béke tüntetést tartsunk? — Nem. Formámról sze­rettem volna... — iFoxmain? Mi van vele? — Megjelent nála Mária. — És ez miért baj? — Az öreg bele van esve. Hiú vén inna jóm. — Kii ez a Mária? — Asszisztensnő. Szerin­tem nincs rajta semmi kü­lönös. — Altikor biztos jó nő. Ha te szidod ... — Én nem szidom, csak azt mondom, hogy meglehe­tősen jelentéktelen. — Ebből csak az követ­kezhet, hogy feltűnően jó nő ... — Ha neked 'tetszik, ak­kor edd meg! — Ugyan, ne bolondozz már ... Ez minden? — Igen . . . — Hát... nem so'k ... Ne haragudj, most jut eszem­be: nem tudok veled piszt­rángot enni. 'Rohiaininom kell a munkahelyemre . . . — És ezt csak most mon­dod?... És velem mi lesz? Meg a pisztránggal? — iNe félj, a pisztráng nem ússza meg! — Dán el­rohan, miután megcsókolta a pityergő Erzsébetet. — Er­zsébet félig sírva, félig be­szélve mondja: „Megállj, Dán . . . ezt megkapod még! Meg, ha én mondom...” Visszafordul ő is, egy auto­matánál tésztát vesz, azt rágcsálja egész a Génban­kig. 36. — Megebédeltem, profesz- szor úr . . . — Mária üdén, frissen lép Foximan szobá­jába. — Foglaljon helyet. Mária béléül egy fotelbe, gyerekesen próbálgatja: .ho­gyan kényelmesebb az ülés. — Szóval, a Fekete Gén titkára 'kíváncsi... — Én... a professzor úr mondta, hogy jöjjek ide ... — Azt akarja mondani ez­zel, ‘hogy nem érdekli a Fe­kete Gén? — Dehogyis ... Csak én nem mernék kíváncsiskod­ni ... — 'Ide figyeljen, Mária. Mit tud maga genetikából ? — Azt a professzor úr pontosain tudja. Hiszen az ön tanítványa vagyok. — Igaz ... igaz ... altikor röviden összefoglalnám a lé­nyeget. A genetikai kutatá­sok a tudomá'nyos.nák .mond­ható lendülettel mintegy fél évszázada folynak. De nem a lendület, az eredmény a fontos. — Értem, professzor úr. — Persze, .hogy érti. Csak azt nem érti, hogy mi lett ebből a tudományból. A ge­netikai kutatási blokádot a tudósok hol megszavazták, hol feloldották, mint tudja. A 'tudósok egy dologban egyeztek csak meg: hogy a genetikai információk úgy áramlanak a generációkon át, mint a herakleitoszi fo­lyam. Ahogy egy folyóba sem lehet kétszer belelépni, úgy. A mindig más és más adottságokkal, tulajdonsá­gokkal rendelkező emberi­ség is korról korra azonos­nak és másnak mutatkozik. Azonosságának oka, hogy nem .képes másként, mint emberként .létezni. Ez ad ugyaniakkor keretet a belső változékonyságnak, egyes tu­lajdonságok fölerősödéséne.k, mások el'halvá n yodásánaik. Az emberiség eddigi leg­jobb elméi is sókat köszön­hettek magának a genetikai vél-etl ennék. Eddigi ismere­teink szerint a zsenialitás a kultúra és a civilizáció meghaladása melllett az ad­digi kultúra és civilizáció megtagadását is jelentette. Azo'kat az embereket tartot­ták zseniálisnak, akik nem­csak ismerték és tudták a világot, de egyben el is ve­tették. Nekünk, a harmadik évezred embereinek ilyen zsenikre tömegesen nincs szükségünk. A mi „zsenije­ink” nem a világ tagadása árán, és nem a genetikai, környezeti véletlenek szeren­csés összegeként valósulnak meg, hanem tudatos kísér­leteink, génmanipulációink eredményeként. Ezen az el­múlt évezredek emberei imég mosolyogtak volna, mond­ván: mi átlagos zseniket akarunk előállítani, ami az ő felfogásuk és az ő lehe­tőségeik számára önellent­mondás. Mi azt mondjuk: a manipulációk .eredményeként nem átlagemberek és zsenik egymást tagadó világát alkar­juk létrehozni, hanem olyan világot, melyben nincs töb­bé kitüntetett helye se a ha­gyományosan felfogott zseni­nek, se a hagyományosan ér­telmezett átlagnak. Nem mi akarjuk az emberiséget meg­javítani, azt akarjuk, hogy az emberiség javítsa meg önmagát. „ — Azt akarja ezzel a pro­fesszor úr mondani, hogy a jövőben nem is lesznek zse­nik? Hogy nem lesznek olyan emberek, akik eleve tudnak valami olyat, amit mi, többiek, csak szorga­lommal sajátíthatunk el? — Lehet, hogy lesznek. De a Génbank ebben nem tud segíteni. A Génbank gyere­kei nem lesznek zseniáli­sak, de az átlagosnál oko­sabbak, etiikusabbák, eszté- tikusabbak lesznek. A zsenik nem szaporíthatok. — Az átlagembereket meg nem .érdemes ... '— Dehogy isnem. A jobb átlagemberek az okosabb át­lagemberek, a szebb átlag­emberek, és főleg: az egész­ségesebb átlagemberek vilá­gának lehetőségét adja a Génbank. Érti, Mária? — Értem, professzor úr. Értem. Egyetlen apróságot nem értek: miért üldözik magát? Hiszen, amit itt ki­fejtett, az mélyen humánus, és azt. hiszem, cáfolhatatlan: kinek nem tetszik hát a Génbank működése? ÉS mi­ért? — Mária, nem a Génbank itt a probléma. Hanem az én síaját, egyéni helyzetem. És persze, a kísérletem ... — A befejezetlen vagy a befejezett kísérlete, profesz- szor úr? — Kár a rovásomra szel- iameskednie... A Fekete Gént megcsináltam, én a tu­dósi pályám végére értem: ez a csúcs, erűnél tovább nin­csen. Az előbb már esett, szó róla: zseniket, világtagadó mindentudókat nem tudunk előállítani a Gánbanfcban. — Igen, emlékszem. — Pontosabban: nem tud­tunk. Jöjjön csak, Mária! — A professzor izgatottan a la­boratórium sarkában álló páncélszekrényhez vonszolja Máriát. Mária majdnem el­esik, de végül is baj nélkül ér el a páncélszekrényhez. .Foxman és Mária egymás mellett álll. Foxman ünnepé­lyes, lassan Máriára is átra­gad az a iéle meghatottság, amely Foxman arcát oly ra­gyogóvá varázsolja. — Vegye elő a kulcsát, nyissa ki. Abban a narancs­színű kapszulában ott van a Fekete Gén. Feltárul a páncélszekrény ajtaja, Foxman és Mária szinte vigyázzban áll az ap­rócska, narancssárga kapszu­la előtt. (Folytatjuk)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents