Észak-Magyarország, 1987. július (43. évfolyam, 153-179. szám)
1987-07-04 / 156. szám
1987. július 4., szombat ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 7 Gyógyítani — feltétel nélkül Gyakran foglalkozik mostanában a sajtó a gyógyító munka színvonalával, körülményeivel, a betegellátó intézmények felszereltségével, s az orvos—beteg viszonnyal is. Sajnos : megsokasodtak az orvosperek. A híradósok olyan személyek elítéléséről tudósítanak, akik mulasztásaikkal emberek életét veszélyeztették vagy rövidítették meg. Hogyan változik a hagyományos orvosi etika? Mint ítéli meg a gyógyító emberek munkáját a társadalom? Miként élik ót az egészség hivatásos védelmezői e változásokat? A többi között ezekről a kérdésekről beszélgettünk dr. Szilárd János professzorral, a Szegedi Orvostudományi Egyetem rektorával, az Országos Orvosetikai Tanács tagjával. — Gyógyítani, jeltétel nélkül! — talán ez az igazi summája a hippolcr ateszi doktrínának. Am úgy hiszem, hogy az elmúlt jél évszázadban sok olyan elemmel gazdagodott az orvostudomány, amelyek az ókori Görögországban definiált elvek bizonyos fokéi újraértékelését követelik meg. — A hippökrateszi tanítás lassan már kétezerötszáz éves, de még egyik tétele sem vesztette érvényét! Az emberi történelem első „aranykorában” olyan világos és igaz teória született, amely a gyógyító foglalkozás szinte minden lényeges kérdését érintette. Sokan vélik ma úgy, hogy nem kell új etikai kódexeket fogalmazni, bizottságot szervezni: be kell tartani azt, amire a medikus vagy a medika felesküszik az avatásán. Ez a vélemény szerintem túlzón leegyszerűsíti a problémát. Nem vesz tudomást arról, hogy a technika és a tudomány jóvoltából a gyógyítás elvi ' lehetőségei milyen nagymértékben megnövekedtek. Húsz-harminc évvel ezelőtt nem jelentett, nem jelenthetett problémát a szervátültetések, a mesterséges megtermékenyítés, a génmanipuláció vagy a géppel való életbentartás megítélése. Vannak persze új, jogi, s legfőképpen szakmai előírásaink, de a hozzáállás, a magatartás kérdéseiben a lelkiismeret, az erkölcs az igazi iránytű. Gondoljunk például a beteg kiszolgáltatott helyzetével való visszaélés eshetőségére. — Ügy hiszem, az orvos— beteg kapcsolat módosulása is befolyásolja a szakma megítélését. Hippokratesz meg azt tanácsolta a laikusoknak, hogy „az orvost imádd, mint az istent, mert az Olümposzról származik”. Ügy hiszem, ettől a szemlélettől már elég távol vagyunk. — A gyógyító és a páciense kapcsolata századunkig az ókorihoz hasonló misztikus elemekkel bírt. A máig használt terminológia is erre utal! A „tudós” ember ma is rendel, vizsgál, tilt vagy kiír... A kúrát igénylő ember „hitt” a mesterének. A mai ember — leegyszerűsítve a dolgot — teste, egészsége és élete felett szabadon rendelkező személy, aki probléma, betegség esetén átruház az orvosra néhányat jogai közül, mert ő ért a terápiához, diagnosztizáláshoz. Azt azért naiv- ságnak érzem, amit a szociológusok oly tetszetősen szoktak leírni: az orvos—beteg viszonya, a modern társadalmakban, egyenlő felek szimmetrikus partnerkapcsolata. Az igaz, hogy a mai ember rákérdez a gyógymód miértjére; és nem is elégszik meg akármilyen válasz- szal, de — ha nem is „olüm- poszi” eredetről van szó, a szakmában jártasság, a specializálódás mindig jelent egy bizonyos fokú szakmai (és nem emberi) minőséget, különbséget, amely bármely, különféle tudással rendelkező emberek között fennáll vagy kialakul. Ehhez járulnak még a betegségből adódó lelki tényezők ... — Szerintem épp ezek: a meghittség és a bizalom hiányzik ma leginkább. A bajbajutott nem érzi, hogy vizsgálójának fontos az, hogy ö rendbejöjjön. — Valóban van egy bizalmi válság az egészségügyi dolgozók és a társadalom többi tagja között. Ennek okát elsősorban a tömeges, „nagyüzemi” betegellátásban — túlzsúfolt rendelők, egyperces diagnózisfelvétel, túlzott gyógyszerezés stb. — látom. A másik ok: az utóbbi tíz-tizenöt évben sok általánosan fogalmazó — nem egy konkrét személy vagy eset, hanem az egész orvos- társadalom ellen írt — cikk jeleni meg a sajtóban. Én fontosnak tartom a kritikát. Ne kendőzzük el a visszaéléseket, a mulasztásokat! Az őszinte szó a tisztulást segítheti, de az orvosperek, vagy műhibák kapcsán így fogalmazni: „az orvosok”, „több orvos”, etikátlan. Elsősorban a betegeknek ártanak az ilyen tudósítások szerzői. S harmadsorban: nem feledkezhetünk meg a mai magyar értelmiség általános közérzetéről sem, ettől az orvosok sem függetleníthetik magukat... — Miért „szenvednek” az újságírók bűneiért a páciensek? — Mert ha azt olvassa valaki, hogy „borzasztó esetek történtek szülészeti osztályokon”, fél odamenni és azt keresi fel, aki hiányzó szakismerettel „segít”: például lakáson vezeti le a szülést, elvégzi az abortuszt. — Valóban nagyon figyelni kell a fogalmazással, de azért egy-egy kórházi osztály vagy — tágabban — egy hiva.tás presztízsét a tények, az érintett személyek tapasztalatai rontják vagy emelik elsősorban. Engem például bosszant, hogy a kórházainkban méterenként olvashatom a figyelmeztetést: „intézményünkben a kezelés ingyenes, dolgozóinkat ne háborgassák a „hálapénzzel”. Ugyanakkor a feliratok alatt várakozó betegek és hozzátartozók — okkal — másról sem beszélnek, mint, hogy „mennyit szoktál, vagy kell, esetleg illik adni ennek, vagy amannak”? Nem bántják ezek a táblácskák az ott dolgozó Hippokratész-utó- dok szemét? — Valóban, így akár a kocsmákban is ki kellene írni: „a bicskázást a törvény bünteti”. Bántó és bosszantó a mostani helyzet, de az orvosok számára is! A paraszolvenciát a politikusoktól az egyszerű emberekig sokféleképpen Ítélik meg. Szerintem a forint születése idején történt hiba a bérek megállapításánál: a nem termelő szakmákat alábecsülték, csaknem haszontalannak nyilvánították. A kérdés az: lehet-e egyáltalán a beteg—orvos Viszonyban olyan tényező, hogy „hála”? Szerintem létezhet ilyen! Persze ezzel is vissza lehet élni, mint minden mással. .. Talán egy reálisabb bérpolitikával és a biztosítási szolgáltatások korszerűsítésével fel lehet számolni majd ezt a — mindkét félnek problémát jeleentő — kérdést. Jóllehet tudom, ez nem megy egyik évről a másikra, de már máskor, máshol sem titkoltam véleményemet: minden társadalom jövőjének kulcskérdése, hogy milyen mértékben becsüli meg „kiművelt emberfőit”, anyagilag, erkölcsileg egyaránt. F. P. J. Bírálva biztatni Volt időszak, amikor önmagunkat is ostorozva azt mondtuk: a bírálatot akkor is illendő elfogadni, ha csupán 5 százalék igazság van benne. Azután következett az önvédelmi reflex, az a fajta túlérzékenység, amelyből már az tükröződött, hogy a kritikát akkor is visszautasítják, ha csupán 5 százalék hibázik a teljes igazsághoz. A napokban egy értekezleten vadonatúj megközelítési módot hallottam: ahhoz, hogy valaki egy rosszat mondjon, előbb három jót kell mondania. Az ilyenfajta torzító optika alapvetően hibás, hiszen félő, hogy arányt veszítve öncélúan nagyít és kicsinyít. Nem a tévedhetetlenséget kérem én számon vitáink légkörében, nem is a kedveskedő semmitmondást, miként nem a hangoskodó otrombaságot, csupán azt, hogy értékeinket kezeljük értéküknek megfelelően. Ez talán segítségül lehet abban is, hogy a bírálat ne önmarcangoló dezorganizálás- sá váljék, hanem legyen a hibák kijavítását szolgáló biztatás. Mondom ezt azért, mert itt és most kevésbé kívánja helyzetünk meglévő gondjainak nagyítását, hiszen a maguk valóságában sem kicsinyek — de vétkes volna a bagaellizálás is. A szókimondás becsülete ugyanis feltétlenül ellentmondást visszautasító kinyilatkoztatás — miként az árnyalt fogalmazás sem hibákat homályosi- tó udvariaskodás. De vitáink légkörében jó volna kiérezni olyanfajta bírálatot, amely hitet ad a holnaphoz, amely bírálva biztat. Olyan vitára gondolok, amelyben a véleményeket nem csupán ütköztetjük, hanem versenyeztetjük is. Amelynek szellemiségén a kritikai mondandóval együtt is átsüt a jobbító, a jelent féltő, de a holnapot küzdéssel vállaló magatartásforma. Ilyenkor a határozottságból nem lesz modortalanság, a szükségszerű utasításból pedig együttműködést nélkülöző tekintélyelv gyakorlati megvalósulása. Példák vannak rá, hogy az elvszerű bírálat a jövőt szolgálja a maga sajátos eszközeivel — különösen ha együttjár megoldási formák felvillantásával. De ez nyíltságot, őszinteséget és bizalmat feltételez. Olyan légkört igényel, amelyben az eltérő vélemény nem feltétlenül jár együtt eltérő magatartásformával, hanem hordozója a korrigálás lehetőségének. Olyan légkört, amelyben nem kell kritikátlanul tisztelni a korábbi döntéseket, ha azon túlhaladt az idő. Ilyenkor a konfliktusok vállalása nem zsörtölődés, és nem intrika, hanem a jó ügy önzetlen szolgálata. Paulovits Ágoston Gárdus János Bugát Pál-díjas Az idegennyelvtudás gazdasági érdek Gárdus Jánossal több, mint két évtizede (akkor még) gimnazistaként találkoztam először. Természetesen a TIT Kazinczy klubjában, ahol is a kitűnő világ- irodalmi szabadegyetemi előadássorozatban az orosz klasszikusokról tartott előadást. A reveláció erejével hatott, a rossz (a maiaknál is rosszabb!) tankönyvek után, hogy az irodalomról lehet izgalmasan, érdekesen is beszélni, hogy a tananyagként nyögvenyelős „kötelező olvasmányok” valóban jó könyvek, érdemes elolvasni őket. Pedig (mi még) nem panaszkodhattunk, hiszen mesterem és tanárom, Nagy Kálmán maga is sok szellemes előadást tartott az említett sorozatban. Csak a nosztalgia miatt emlékeznék szívesen ezekre a tartalmas délutánokra, estékre? Nem hiszem. Kamaszként felnéztem ezekre a nagytudású tanáremberekre. Nemcsak az akkor (és mindmáig) elérhetetlennek tűnt hatalmas tárgyi tudásuk imponált — eredeti nyelven olvasták a tárgyalt műveket! —, de a lelkesedésük, ügyszeretetük is. Mert azt már diákként is tudtam, hogy egy-egy ilyen előadásra bizony heteken át készültek ők is, s a TIT-től kapott szerény honoráriummal ezt nem lehet megfizetni. Ezt a munkát vagy hobbiként, szenvedéllyel csinálja valaki, vagy hozzá se kezdjen. Nem először idézem föl (e lap hasábjain is) ezt az előadássorozatot, a legendás-hírű tudós-tanárok emlékeit, de mindenkor szívesen teszem. Később már kollégájukként, kezdő tanárként őket tekintettem mintának, példaképnek, mintegy etalonnak, s sajnáltam azokat, akiknek nem adatott meg hasonló élmény. Ugyanakkor — már pályatársként is — sokat foglalkoztatott, hogy ezt a munkát (nem akarok itt most áldozatot írni, pedig írhatnám), miért nem honorálja jobban a közvélemény, ha úgy tetszik, a társadalom? Anyagilag is, erkölcsileg is. Nos, örömmel írhatom le, hogy honorálja. Gárdus János az idén megkapta a TIT-ben végzett munkáért járó legmagasabb kitüntetést: a Bugát Fál-díjat. Ügy érzem —• s tudom, hogy ez ellen Gárdus János nem fog tiltakozni —■, hogy ez a díj kicsit annak a világirodalmi sorozatnak is szól, amely elindította őt a pedagógusi, ismeretterjesztő pályáján. Talán nem érdektelen, ha nyomon követjük az életútját, hogyan jutott el idáig. — A (hajdani) Vörösmarty utcai általános iskolába jártam. Jó iskola volt. Az egyik tanítóm: Károlyi István még ma is él, nagy szeretettel emlékszem rá. Miért volt jó ez az iskola? Arra emlékszem, hogy sokat játszottunk, tanítóink megszerettették az írást, olvasást, a mesét, akartak és tudtak is a gyermeki képzeletre hatni. — Innen a Fráter György Gimnáziumba (a mai Földes) kerültem, ahol szintén kiváló tanáraim voltak. Bánk László tanította az irodalmat, de hogyan? A világ- irodalmi összefüggésekre hívta fel a figyelmet. Az a legkevesebb, hogy például Petőfitől száznál több verset tanultunk meg kívülről! Amikor például Pató Pálról beszélt, javasolta, hogy olvassuk el Goncsarovtól az Oblomovot, hogy pontosabb képünk legyen a (nemesi) tunyaságról. Az első száz oldalon Oblomov föl se kel az ágyból! De ugyanezzel a „módszerrel” tanította Stendhalt, Balzacot is, hogy közben kitekintést adott, mi történt abban az időben Európa más térségeiben. Szenvedélye volt a tanítás. Így aztán a legtermészetesebb volt, hogy mindennap betértünk a könyvtárba, elvitt minket színházba, moziba, s a látottakat megbeszéltük. Polányi Imre tanította a latint. Kovács Mihály az olaszt. Tankönyvünk nem volt, ezért Kovács tanár úr olasz újságokat adott a kezünkbe. S olvastuk, értettük. A latinórákon a nyelv ■ logikáját tanultuk meg. A declinátió, az incli- nátió nem jelenthetett gondot. Tudni kellett, s ha az ember egyszer megtanulta, akkor sose felejtheti el a perfectumokat, interfectumo- kat, a nyelvi szerkezeteket (ablativus, abso.lutus, accu- sativus cum infinitivo stb). A mai fiatalok (de erre még visszatérünk) azért tanulnak nehezen, mert mindig elölről kezdik a ragozásfa- nujást. Kétségtelen, hogy a nyelvtanuláshoz is kell érzék, tehetség, de még több szorgalom és akarat. Minden ragozást meg lehet tanulni — be kell vágni! — néhány óra alatt, hogy beszéd, írás közben ne ez jelentsen gondot. Az anyanyelv szabályait is megtanuljuk, s minél tudatosabb az anyanyelv ismerete, annál árnyaltabb, gazdagabb a stílusunk! — pedig a kisgyerek utánozva sajátítja el az anyanyelvét. Persze sokat számít, hogy milyen gazdag, és igényes maga a nyelvi környezet. Később minden idegen nyelv tanulása visszahat magára az anyanyelvre is azáltal, hogy tudatosítja azt. Ezért van az, hogy aki műveltebb, intelligensebb — az anyanyelvén —, az könnyebben tanul más nyelveket is. Mert a technika korában sem szabad elfelejteni, hogy a műveltség legfőbb hordozója a nyelv. — 1951-ben érettségiztem, s a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemre jelentkeztem orosz szakra. A gimnáziumban mi még nem tanultunk oroszt, ezért az egyetemen eleinte nehéz volt, de jó alapokkal indultunk. Arra kell csak ráérezni. hogy minden nyelvben (az indo-európaiakbhn) azonos elvek, törvényszerűségek érvényesülnek. Sokat segít az összehasonlítás, az asszociáció. Az egyetemen Dombrovszky és Iglói professzoroktól tanultam sokat. Például Tolsztojról. — 1955-ben a Killián Gimnáziumban kezdtem a tanári pályát. Magyart, latint és oroszt tanítottam. Szép évek voltak ezek. Büszke vagyok arra, hogy a tanítványaim közül 40—50 orosztanár lett. A 15 év alatt három osztálynak voltam a főnöke. Közben szakfelügyelősköd- tem. — A legtermészetesebb volt, hogy bekapcsolódtam a TIT és az MSZBT munkájába is. Nagyon megszerettem az ismeretterjesztést. Az egész megyét bejártam, megismertem. Bugát Pálék mottója: Tudománnyal a népért, gyönyörű gondolat. A lényege a „tanítva tanulni, tanulva tanítani”. Minden közösség más, másképp kell szólni hozzá. Éppen ez benne az izgalmas és szép. Kezdetben az irodalmi szakosztályban dolgoztam, ebből vált ki később az idegennyelvi szakosztály, amelyet én szerveztem meg. Többek között azt a világirodalmi előadássorozatot, amit említettél. Élmény volt ezekkel a tudós kollégákkal (Csorba Zoltán, Bánk László, Nagy Kálmán, H. Kovács Mihály, Kordos László stb.) együtt dolgozni. — 1969-ben kerültem ide, a Nehézipari Műszaki Egyetem idegennyelvi lektorátusára. Itt egészen más jellegű feladataink vannak. A nyelvoktatásnak még mindig nincs nagy hagyománya. Még nem él eléggé a köztudatban az a felismerés, hogy az idegen nyelvek ismerete ma már éppolyan gazdasági érdek, és szükség- szerűség, mint a szűkebben vett szaktudás. —• Közbevetően jegyzem meg, hogy a minap megdöbbentő riportot hallottam a rádióban. Ebből az derül ki, hogy a külkereskedőink egy része nem ismeri azt az árüt, amit el akar adni. azt a gyárat, amelyik termeli. A holland kereskedő nem értette ezt a jelenséget, s a megszólaltatott magyar (minisztériumi) vezető is csak hebegve mentegette a dolgot. Gondolom hasonló képet kapnánk, ha a műszaki kádereink, vezetőink nyelvtudását vizsgálnánk... — Valóban. Végeztünk is erről több felmérést, s ezt összegeztem tavaly a Helyzetkép a műszaki értelmiség idegennyelv-tudásáról című tanulmányomban. Egy 1932- es (Deme Lajos) tanulmány szerint az akkori mérnökök több nyelven is tudtak. Azóta ez a kép lényegesen rosszabb. Sok oka van ennek, de elsősorban szemléleti. Vannak már vállalatok, amelyek felismerték, hogy sem a tudományos kutatás, sem a termelés, a technológia követése, átvétele, sem az értékesítés nem képzelhető el tárgyalóképes nyelvtudás nélkül, de — sajnos — sok helyen még fölöslegesnek tartják. Ezek nem is fordítanak rá gondot. Itt az egyetemen megszerveztük — az országban elsőként — a szaknyelv- és a fordításoktatást. Erről diplomát is adunk. De kitűnő lehetőségeket: kínál a TIT is. Mi az eredményes nyelvtanulás lényege? A szorgalomról és az akaratról már szóltam. Legalább ennyire fontos az intenzitás. Minden értelmiségi tíz évig tanul például oroszul. De hogyan? Heti két- három órában, szétszórtan, elnyújtva, összesen mintegy 320—360 órában. Márpedig az alapokhoz legalább 600—600 óra kell. Ha ezt valaki intenzíven, tehát sűrítve (napi 6—8 óra) kapja, akkor el tud sajátítani 2—3 ezer szót. s ezzel már meg lehet szólalni. A magasabb szinthez persze 1600—2000 óra kell. De érdemes rá áldozni — az egyénnek is, a vállalatoknak is —, mert kimutathatóan hamar megtérülő befektetés. Egy kis nép, kis gazdaság egyszerűen nem létezhet nyelveket beszélő szakemberek nélkül. A nyelvi analfabétizmus túl nagy luxus, mert kiszolgáltatottá tesz minket. Köszönöm a beszélgetést! h. s.
