Észak-Magyarország, 1987. július (43. évfolyam, 153-179. szám)

1987-07-04 / 156. szám

ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 6

1987. július 4., szombat

Jó lenne valami mód’ megközelíteni, de sokan tolongnak körötte, újabbak is igyekeznek, mivel híre kelt, hogy ezen a standon egy forinttal olcsóbban adják az újkrumplit. Az ember meg hiába magyarázgat- ná, hogy ő nem krumplit akar, neki még az egy, azaz teljes egy forinttal olcsóbb is drága, nem hinnék el, hogy csupán közelről szeretne szemügyre venni egy újjászületett sztárt, a téli hónapok legnagyobbját, pedig a hónaljak alatt, a vál- lak fölött átnézve meg-meg- villan a sztár szép formájú, szökés feje, hosszú, zöldes ruhája. Mennyit áldoztunk az elmúlt néhány hónapban ezekért a formákért! Megtakarított pénzecskénkből, dacolva zúzmarával, köddel, faggyal, feltakarítatlan utcákkal! Hogy csak valami mód’ megközelítsük, csak láthassuk és persze, megszerezhessük magunknak! Addig is, amíg a tömeg elfogy, lapozzunk bele a múlt könyveibe, idézgessünk fel egyet s mást, csak a játék kedvéért.

Mindenekelőtt a könyvek könyvéből idézgessünk, a Bibliából, pontosabban az Ó- testamentumból, Mózes negyedik könyvéből, a Vándorlás a pusztán részből. Ismeretes, hogy Izrael népe, Mózes rábeszélésének engedve, elhagyta Egyiptomot és nekiindult a kietlen pusztaságnak, ahol már akkor sem lehetett valami vidám az élet, sem hot-dog, sem büfé, a tejjel-mézzel folyó Kánaán pedig még sehol. A népek hát zúgolódni kezdtek és mondák: ,,Kicsoda ád minekünk húst ennünk? Megemlékezünk a halakról, az melyeket ettünk Egyip- tusban ingyen, az ugorkák- ról és a dinnyékről és a párhagymákról és az veres hagymákról és az foghagymákról.” Tehát a fokhagyma! Létezett bizony ez a csoda már abban a mélységes mély időben is, úgyannyira, hogy visszasírták! Elébe helyezve még a magasságokból érkezett égi eledelnek is. Mert ez olvasható ugyanitt, rögtön: „Most pedig az mi lelkünk megszáradott és az mi szemeink semmit egyebet az mannánál nem látnak.” Íme hát, a manna is megunható. És jóval alacsonyabbra helyezendő a fokhagymánál!

Mindez olvasható a Károlyi Gáspár által 1590-ben lefordított kincsünkben, a Bibliában, melyhez pár éve már 135 forintokért is hozzá lehetett jutni, lévén, hogy a Világirodalom klasszikusai sohető módon helyet kapott, bárki megveheti. Mégsem kell sok ezer forintért előjegyeztetni.

De nézzünk egy másik csu- dás könyvet, ugyancsak az idő mélységéből. „Most amidőn hűvös árnyékban heve- résznék a marhák, / most, hogy a zöld gyíkok is megbújnak a csipkebokorban, / S Thestylis illatozó füvet és csombort kever össze / fokhagymával, a hév naptól el- alélt aratóknak ...” Mindez pedig idéztetett attól az embertől, aki Daniét kísérte a poklok bugyraiban, a már évezredek óta fénylő, halhatatlan Vergiliustól, a Második eklógából. Az aratás mindig is nagy munka volt, nyilvánvaló, hogy több ezer évvel ezelőtt is, ezért találták ki frissítőül a fent említett keveréket a fokhagymával, hiszen akkor még a magyarok nem tafálták fel az aratópálinkát, tulajdonképpen még a magyarok sem találtattak fel, következésképpen még a kuktafőzőt sem ismerhették, akárcsak a 9 órás időstopot sem.

A Vergilius-kötet ellenben több ezer éve fel van találva, most szintén a Világirodalom klasszikusainak sorozatában vehető meg, például a miskolci Bajcsy-Zsi- linszky úton lévő böngészdében, egy üveg sör áráért.

„Ha a fog-hagymát téjbe meg-főzik, és azt adgyák a gelesztás gyermeknek, s akiket ezen férgek miatt az nehézség bánt, el-űzi azt.” Ez meg a fűszer- és a gyógynövényekről szóló szép képeskönyvben olvasható, Lippai: Posoni kert című munkájából.

Azt már régóta tudjuk, hogy a népek mindig is varázserőt tulajdonítottak ennek a növénynek, nagyanyánk rontás ellen is eredménnyel alkalmazta. Példának okáért az év legsötétebb időszakában, Luca-napkor, amikor is mindenféle Rossz hatalmat kap, éppen a fokhagymával

zolni, és ily módon semmiféle ürdüng, boszorka, üdére és egyéb Ártalom nem hatolhat át azon. Nagy szerencse bizony, hogy éppen az ilyen sötét időszakban, amikor is olyan sűrűn fekete az éjszaka, hogy megáll benne a fakanál, szóval pont ebben a sötétségben jelen van a csodaszer. De az is tudott, hogy Bori nénje, örzse mama ma is mindennap lenyel egy-egy gerezd fokhagymát, hogy elejét vegye az érelmeszesedésnek, a szívinfarktusnak, meg a mai más Rossznak. Az meg ugye természetes, hogy a pár éve megjelent Magyarországi zsidóételek című könyv szerint gyakorlatilag minden ételhez jár fokhagyma, az is köztudott, hogy a magyar konyha ételeinek túlnyomó részéhez is, például fokhagyma nélkül nem lenne disznóölés, disznóölés nélkül nem lenne magyar tél, magyar tél nélkül pedig semmilyen tél nem lenne. No, ugye!

Sztárról van bizony szó, mely sztár minden bizony- nyál korábban jelent meg a Földön, mint az ember, és nem tartotta szükségesnek a maga-változtatását, mivel jól sikeredett rögtön ott az elején. Legfeljebb külön formákat, télen, hó alatt, csikorgó hidegben is termő fajtát hozott létre, de a lényeg maradt. Ismeretes az is, hogy a miskolci piacon az elmúlt télen 300-400 forintokat is elkértek érte, és örült, aki ennyiért is hozzájutott. Mint tetszenek emlékezni rá, hozzáértő szakembereink Kínából is importálták, nyilván ezt az országot találva a leg- közelebbiinek. Érdekes egyébként, hogy még az is olcsóbb volt — mármint a székesfővárosban, mert leginkább csak oda jutott —, mint például a Felsőzsolcáról Miskolcra szállított.

Most pedig itt díszük a standon szép formájú, szökés fejével, üdezöld szárával az új fokhagyma! Végre! Itt van hát újra, hozsanna néki! És evőé és salute és minden! Örömujjongás tölti el az ember szívét, mint húsvétkor, ódákon jár az esze, de az ember sajnálatosan gyarló is. Rögtön azt kérdi magában: vajh’ — mennyibe kerül? Ár azonban még nem íratott ki. Ha nem ismernők a miskolci piacot, esetleg még megkérdezhetnénk: csak nem szégyellik kiírni?

rozatban eléggé nem dicsér- kell az ajtóra keresztet rajPriska Tibor

Lap-szem-lélek

A hatéves Tibor, aki utolsó heteit tölti az óvodában, a szokásosnál csendesebb mostanság. A szülők nem örülnek a hirtelen jött változásnak — sejtik, hogy valami nincs rendben. Egyik meghitt estén aztán fény derül a dologra.

— Mi lesz, ha nem vesznek föl az iskolába? — kérdezi Tibor anyukájától a párafelhős, pörköltillatú konyhában, ahol csak ők vannak most — „a két híres szakács” — bizalmas kettesben.

Tibor természetesen iskolaérett, sőt az oviban a legjobb képességű gyerekek egyike, Anyunak tehát volna oka a kacagásra, de visz- szafojtja feltörő jókedvét, ami némi csuklás és köhögés árán sikerül is.

A gyerek azonban észrevesz valamit: — Miért nézel olyan furcsán — szól kicsit megütközve —, hiszen Gézut meg Krisztát sem vették föl az egyetemre.

A kedves, fiatal mama itt hosszú magyarázatba kezd — figyelembe véve gyermeke életkori sajátosságait —, de a továbbiakat már nem rekonstruálom.

Legyen elég annyi, hogy a kis Tibor — aki akarva- akaratlanul naponta hall a felvételi gondokról, nehézségekről, visszaélésekről — azt hitte, az általános iskolába is csak nehéz felvételi vizsgák árán, vagy mit tudom én hogyan lehet bejutni.

Anyuka természetesen megmagyarázta, hogy a felvétel miatt ne fájjon a Tibor feje, mert az általános iskola nálunk kötelező. De azt nem tudom, elmondta-e, hogy már az általánosban is komolyan kell venni a dolgokat, ha azt akarjuk, hogy könnyű és biztos legyen az egyetemi felvétel.

Kell-e ilyesmivel tömni egy hatesztendős gyerek fejét? Nem, nem hiszem. Bár valamit bizonyára jelezni kell a „hosszútávú” tanulás szükségességéről.

„A legjobb esélyük azoknak van, akiket már születésükkor — esetleg előtte — előjegyeztettek valmelyik patinás »public school« gondosan válogatott listájára.”

Ez a mondat Köves Tibor londoni tudósításában olvasható, ami a HVG június 27-i számában jelent meg. A lap „Egyetemes megoldások” címmel, négy nagy nyugati állam egyetemi oktatásába enged betekintést, tudósítói jóvoltából. És ugyanebben a lapszámban nyilatkozik egy magyar felvételi szakember is.

Miután az oktatáshoz mindannyiunknak van közünk, s számos családot foglalkoztat a felsőoktatás is — hát lássuk! Lássuk, hogy van ez Franciaországban, Görögországban, Nagy-Bri- tanniában és az NSZK-ban?

Hazánk ifjúságát leginkább az nyomasztja, hogy nem lehet csak úgy egyszerűen beiratkozni az egyetemekre. Mert. micsoda boldog világ az, ahol fogja az ember az indexét és máris egyetemi polgár, aztán majd meglátjuk.

Nos, az említett országok közül a franciáknál például megadatik ez a lehetőség.

A továbbiakban Ónody György családi példája következik: „A fiam egyike volt annak az ezer egyetemi hallgatónak, aki 1983-ban beiratkozott a Páris II. köz- gazdasági fakultására... A beiratkozás egyszerű adminisztratív aktusát követően azonban a vizsgáztatók menet közben egyetlen év leforgása alatt negyedére zsugorították a tömeget: az első év vizsgái után mindössze 240-en jutottak tovább. A második évet a felsőbb évfolyamról hozzájuk bukottakkal együtt 400-an kezdték, de csak 250-en fejezték be. Vagyis a rosta talán még erősebb, mint másutt a felvételi vizsga.”

„Görögországban — írja Mikisz Papageorgiu — gyakorlatilag minden olyan

diák, aki tovább akar tanulni, a rendes középiskola mellett előkészítőbe is jár. Ez nemcsak idő- és energia- igényes, hanem meglehetősen költséges elfoglaltság: a középiskolai órákon kívül heti 10—15 különórát és havi 10—20 ezer drachmát jelent.”

Köves Tibor Londonból: ,,A továbbtanulni szándékozóknak a négy középfokú osztály elvégzésének tanulmányi eredményéről tanúskodó kötelező vizsgákon felül 7—8 tantárgyból magasabb követelményeket támasztó további vizsgákat kell tenniük. Kétéves szakosító továbbtanulás után újabb vizsgát tesznek, s csak az erről kiadott bizonyítvánnyal pályázhatnak egyetemi vagy főiskolai felvételre.”

„Az NSZK egyetemeinek divatosabb fakultásain átlagosan kétszeres a túljelentkezés” — kezdi Sárközi Erika tudósítását. A továbbiakban megtudjuk, hogy a különösen frekventált karokra jelentkezőknek esetleg 2—3 évig is a várakozási listán kell lenniük, s hogy például az orvoskarra különösen nehéz bejutni (itt előírták az intelligencia- és az alkalmassági tesztet is), de szaktárgyi felvételi vizsga sehol nincs és a továbbtanulási esélyek tulajdonképpen nem kedvezőtlenek.”

A bonni tudósitásban aláhúztam egy mondatot, mert erről régi-régi élmények jutottak eszembe. A mondat szóról szóra: „Aki bekerült, gyakorlatilag nem bukik ki, évekig, évtizedekig járogat- hat az egyetemre.”

Ez a mondat segített nekem felidézni Gyurika daliás alakját. A fiatalember a falu egyetlen kisbirtokosának szépreményű — és nagyon jóképű — fia volt, aki minden karácsonykor meglátogatta apámat — egykori tanítóját. Gyuri érkezése eseményszámba ment. A nálunk lakó fiatal tanítónőket alig lehetett féken tartani, de még nagyanyám is igyekezett imponálni; folytonosan német kifejezéseket, sőt egész mondatokat szőve a beszédjébe. Gyuri határozottan kedvelte apámat, de azért volt ezekben a karácsonyi látogatásokban a szelíd szülői kényszernek is némi szerepe. Gyuri „öregei” ugyanis abban bíztak, hogy a tanító úrnak majd csak sikerül rábeszélni egyetlen fiukat, hogy fejezze már be tanulmányait.

Így hát, miután megcsodáltuk Gyuri ruhájának szövetét, szabását (a legkitűnőbb pesti szabóknál dolgoztatott), s a vendég megkóstolta a bort meg a pogácsát, apám feltette a kérdést: no és, hogy haladsz az egyetemen? Mire Gyuri aranyos humorával rendszerint ezt válaszolta: csak az első tíz év a nehéz!

Az első tíz év után komolyan kezdtek aggódni Gyuri szülei. — Hát tényleg olyan gyenge az én fiam felfogóképessége? — kesergett a vénülő, gyengülő ős. — A fenét gyenge, Bálint bácsi — fakadt ki apám. Az a baj, hogy túl sok pénzt ad neki. Minek törje magát, mikor úgy él Pesten, mint a kiskirály. Ha ezt a fiút megszorítanák, egykettőre befejezné.

És amire a szülők képtelenek voltak, azt elvégezte a történelem. Gyuri ugyancsak megszoríttatott!

Ö már egy utóvizsgát sem nézett el a fiának. „Erre nekem nem futja az agronó- musi fizetésemből!”

A jóléti társadalmakban is egyre kevesebben engedhetik meg meguknak az évtizedes egyetemi polgárságot. Egészen más példákat tudunk. Dr. Szabó Györgyi, aki Amerikában volt vendégtanár, a következőkre figyelt fel: „... leint rendszeresen voltak előadások az esti órákban, napközben ugyanis sokan dolgoznak.” (Ü'j Tükör 87/25.)

Akárhogyan is nézzük, a diplomát sehol nem adják ingyen. Igaz, ez az egyetemi évek tényleges költségeit (beiratkozási illeték, jegyzetek, szállás, étkezés, sőt tandíj) illetően, de igaz — vagy még inkább igaz —, ha a szellemi erőfeszítéseket mérlegeljük.

Mert nem az a perdöntő, hogy Görögországban van felvételi vizsga, a franciáknál meg a németeknél pedig nincs. A perdöntő a teljesítőképes tudás, amit már a középiskolában megkövetelnek. (Franciaországban a középiskolát megkezdetteknek csak az 55 százaléka tud leérettségizni. Az NSZK- ban nincs kitűnő érettségi bizonyítvány, de nagy rangja van a „jó” eredménynek is, mert valódi teljesítményt tükröz. A görögöknél — a szaktárgyakon kívül — minden fakultáson fogalmazásból is megméretnek a jelöltek.)

Hogyan is írta a londoni tudósító? A legjobb esélyük azoknak van, akiket már a születésük előtt előjegyeztettek valamely patinás iskolába. így folytatja: „Ezekben a »nyilvánosnak« nevezett, bentlakásos, elit magániskolákban 7—11 éves korig az évi tandíj 5000—6000 font. (Jelenleg a férfi-átlagkereset évi 9000 font, a női átlag 6000 font.) Ilyen indítással már egyenes az út a nem kevésbé elit és nem kevésbé költséges gimnáziumokba, onnan pedig Oxford- ba és Cambridge-be ...”

Félreértés ne essék: pénz nélkül nagyon-nagyon nehéz nyugaton felsőfokú képesítést szerezni, de tudás nélkül a leggazdagabbaknak sem adnak diplomát.

Nézzük mit mond a mi felvételi szakemberünk,

Neuwirth Gábor egyetemi docens, az Országos Felső- oktatási és Felvételi Iroda vezetője: „Személyes véleményem szerint az érettségi tekintélyét és értékét kellene olyan mértékben megnövelni, hogy az alkalmas legyen egyben a felvételi minősítéshez is ... Olyan területi érettségi központok létrehozását látnám szükségesnek, ahol... objektív körülmények között lehetne minden tárgyból vizsgázni és egyben felvételizni... bőví- teném a keretszámokat, hogy az oktatási folyamatban növekedjék a kiválasztás lehetősége ... nem mondanék le a — korábbinál sokkal komplexebben értelmezett — hátrányos helyzetben levő tehetségek felkarolásáról, és nem zárkóznék el attól sem, hogy tehetősebb •— de a felvételi vizsgát átlag alatt teljesítő — jelentkezők tandíj fizetése ellenében továbbtanulhassanak.”

A kérdést rövidesen magas politikai és kormányzati fórumokon vizsgálják majd. Nálunk lassan őrölnek a malmok. Mire azonban — a most első osztályba készülő — Tibor egyetemre jelentkezik, remélhetőleg demokratikusabb, igazságosabb és hatékonyabb lesz a felvételi rendszerünk.

Ami azt is jelenti, hogy a komoly tanulást már hatéves korban meg kell kezdeni. De a diplomás Tibornak már fizetni is jobban fognak. Reméljük?!

Gyarmati Béla