Észak-Magyarország, 1987. július (43. évfolyam, 153-179. szám)
1987-07-04 / 156. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 4 1987. július 4., szombat Czinke Ferenc kiállítása Sárospatakon, a Művelődés Háza galériájában Ott voltain a Makovecz Imre álmodta sárospataki Művelődés Háza emeleti galériájában a megnyitón. A közönség zöméi az az egykorú. 60—61 éves közösség alkotta, amelynek egyik tagja volt maga a művész is, Czinke Ferenc. A kiállítás megnyitása előtt ugyanis osztálytalálkozó volt a tanítóképzőben. Azé az osztályé, amelynek végzősei 1947-ben kapták meg a tanítói oklevelet. Az egykori lányok, fiúk mára nyugdíjasok már, többségükben nagyszülők, sőt, akad köztük olyan is, akinek már dédunokája van. Nézték a képeket s nézegették egymást is, titokban, egy-egy oldalpiltan- tással. „Hogy megfáradt", „hogy megöregedett”, „milyen dús haja volt valaha", „lám, még mindig festi a haját", „azt mesélik, még mindig kapkod a szoknyák után”, „amióta a férje meghalt, ilyen: szavát is alig hallani, pedig az osztályban ö volt a legvidámabb, legcserfesebb lány akkor .. Akkor, 1946—47-ben. Negyven éve már. S itt van a negyven éve végzett, „életre érett” osztály mindahány tagja, akik megérték ezt a napot. Itt vannak leélt,. végigdolgozott hatvan évük tapasztalataival, életük tanúságával. S mit mond a mának tanúságuk? Kezemben a katalógus, amely minden adatot, tényt, minden elmondandót elmond Czinke Ferenc Munkácsy-díjas érdemes művészről; életéről és alkotói pályájáról, sikereiről, nyilvános szerepléseiről, munkásságának elismeréseiről itthon és külföldön. Katalógus, amely — a művész személyes vallomásával — elmondaná az elmondhatót, megpróbálja a megélt-megszenvedett élet legszemélyesebb, legmagánabb emlékeit is szavakba-mondatokba önteni. Czinke Ferenc készült erre a hatvan évével járó számvetésre, őszintén, teljes szívvel, lélekkel készült. S hitével, amely nem halványult, nem vesztett semmit mára valamikori fiatalos hevéből. Készült erre az osztálytalálkozóra Czinke Ferenc tanító úr, bizonyára szorongva, s titkon mégis remélve a többiek megértését és bizalmát, ezt a sohasem elhanyagolható, elfeledhető közösségi fedezetet. Előttem a kép: Vak Béla királyunk üres szemgödrű portréja. A művész különös jelentőséget tulajdonított e tárlaton is — mint korábban az Ernst Múzeumban, majd Miskolcon — a képnek. Kiemelten, a többiektől elválasztva szerepelteti, a terem legszembetűnőbb pontján. Üzenet tehát ez a kép, a kiállítás egészén túlmutató üzenet. De kinek szól? S miért itt és most ez a messzebb hangzás? S mit tartalmaz valójában? Egy végigküzdött-dolgozolt művészélet személyes summáját? Vagy más- nák-másoknak szóló figyelmeztetést? Könyves Kálmán királyunk megvakítatta Álmos herceget és fiát, Bélát, hogy egyszer s mindenkorra kizárja őket a trónra emelés lehetőségéből. Vak Béla herceg mégis király lett, II. Béla magyar király. A képen bal kezében ott az országalma, fején a korona is, ám jobb kezéből hiányzik a jogar, a hatalom jelképe. Jobb kezét üresen, tanácstalan, nyitott tenyérrel mutatja fel, mutatja felénk. Aki nem lát, ahelyett mások látnak; aki helyett mások látnak, annak a hatalma mindig bizonytalan, s előbb-utóbb semmivé foszlik. Hogy a hatalom, ha valódi, s nem máz csupán, feltételezi a látást, a látni tudás, a dolgokon túllátni, előrelátni képes intellektuális adottságát. S ha valaki másoknak engedi át, másokra bízza, méltatlanokra is a, látva-látás királyi felelősségét, e hatalom nélküli királyi bábu sorsára juthat... Talán ez a kép üzenete s ez Czinke Ferencé, a nagyszerű művészé, s ez Czinke tanító úré, aki ezzel a képpel bizonyára osztályának, osztályosainak is üzen. A kommunikáció, a közlésvágy, az üzenni akarás elementáris ereje járja át ezt a kiállítást, s Czinke egész művészetét. A szó legjobb, legnemesebb értelmében agi- tatív művészet az övé. S így és ezért, mindig politizáló művészet is. Politizál következetességével, emberi-művészi kiállásával, közéleti tevékenységével, művészetszervező buzgalmával. S mindenekelőtt hűségével eszméihez, hitéhez, választott életigazságához. Ebből a tartásból, ebből a hűségből ered és növekszik a sokszínű-sokarcú művészetet összefogni képes belső, tartalmi egység, s talán innen ered a közlésre választott nyelv gazdag szókincsű, ám másokéval összetéveszthetetlen eredetisége is. Organikus egység ez, s nem mértani szerkesztettségű, rideg architektúra, megfér benne az élet, a hús-vér élet lüktetése, melegsége. S megférnek benne megtorpanások és kételyek éppúgy, mint diadalmas lángolások és a siker tűzijátékai. Különös-gubancos, magába és maga ellen forduló világban élünk: nehéz időkben, megszenvedve vallott és hirdetett értékeink devalválódását. Idegen reflexek ci- bálják szét eszméinket, s körül növekszik a gyom, a dudva, a szemét. A hivatott kertészek becsülete pedig, ahelyett, hogy nőne, egyre csökken. Aggódunk a Balatonért és a Velencei-tóért, fájlaljuk erdőink pusztulását, hegyeink kopárodását. S ugyanígy szíven üt, ugyanennyire fáj és szólni, kiáltani, hadakozni késztet az emberi élet. az emberi kapcsolatok eróziója, kopárodá- sa is. Ott van ez az aggodalom, ez a tiltakozás, ez a hadakozó üzenet Czinke Ferenc sárospataki kiállításának képein, a Bala- íon-féltő lapok látomásaiban éppúgy,- mintáz emberi életet fenyegető egyetemes veszély, a háború rérrfcégeil idéző Radnóti- illusztrációkban, vagy a Kos-király lapjain, a Lucifer-képeken, s az Izsák feláldozása figyelmeztetésében, amely az utánunk következő nemzedékek iránti felelősségünket idézi meg. A sárospataki alma mater hazatérőkként fogadta a negyven éve végzett osztályt. S Patak hazatérőként Czinke Ferencet és művészetét, amely e tájon, szülőföldjén gyökerezik, s visszatérése így és ezért mindig megtérés is — a röghöz, amelyből vétetett. Messzire néző és látó kiállás, olyan időkben, amelyek nyitott szemeket és lelket, nyitást-nyitottságot követelnek. Papp Lajos Omnibusz Szegeden Szegeden megkezdte menetrendszerű járatait a város legújabb „tömegközlekedési" eszköze, a faküllős kerekeken guruló, lóvontatású jármű, az omnibusz. Szegeden 130 évvel ezelőtt indult az első járat. Ebből az alkalomból készítette el a Szegedi Közlekedési Vállalat a 24 személyes nosztalgia-járművet. A fogat útvonalát úgy határozták meg, hogy a benne ülőknek alkalmuk legyen a város idegenforgalmi nevezetességeivel megismerkedni. Még közepesen képzett közgazdásznak sem kell lenni ahhoz e szép hazában, hegy tudjuk, az exlenzív gazdaságfejlesztésnek nemcsak a tartalékai, de a feltételei is kimerültek. Mai gondjaink jórészt abból adódnak, hogy noha ezt az alapvető tényt már a hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején felismertük, meg is fogalmaztuk, a cselekvési program változatlanul az exlenzív fejlesztéseknek keclyezett. Szó- . val, hogy nem a minőségi, hanem a mennyiségi szemlélet bűvkörében éltünk. Alighanem ezzel függ: össze az oktatás gondja is, amely szerte a világon probléma, de hát ez minket aligha vigasztal. S hogy másutt azért a megoldáskeresésben történt egy s más,' arra némi támpontot az UNESCO felmérései adnak: ezek pedig nem hízelgöek számunkra. Korszerűségét és eredményességét tekintve is; visszacsúsztunk az európai rangsorban. A gond persze nem az, hogy az utolsó harmadban szerepeltetnek bennünket, hanem, ami ebből a tényből adódik, helyesebben, amit ez a „hely" takar, hogy az oktatás mai tartalma, feltétel- rendszere lényegében már a mai követelményeknek sem felel meg, a jövőről nem is szólva. Innen és ebből adódnak azok a viták is, amelyek az iskola körül gyűrűznek, olykor éles polémiákba torkollva. Innen és ebből adódik véleményem szerint az az általános, társadalmi elégedetlenség, is, amely sokszor nemcsak súlyos, hanem egyre türelmetlenebb elmarasztalásokban fogalmazódik meg. Lényegében már az 1984- ben elfogadott oktatási program is különbözük a meg- előzőektől abban, hogy az’ iskolát, a közoktatást nem szakítja ki a gazdaságfejlesztés egészéből. Sőt! Szorosan kapcsolja ahhoz! Hogy mi ebben az új? Korábban ez az összefonódás legfeljebb annyiban jelentkezett, hogy a gazdaság által megteremtett javakból kell finanszírozni a közoktatást. Ami egyébként így, önmagában véve igaz. A probléma alighanem abból adódik, hogy abszolutizáltuk a kapcsolat ilyetén mibenlétét, s kicsúszott a figyelem előteréből az a másik alapvető igazság, hogy az oktatás minősége alapvetően befolyásolja a gazdaság teljesítőképességét Dr. Zsidai József, a Nehézipari Műszaki Egyetem Központi Könyvtárának főigazgatója a közelmúltban tért vissza Finnországból, ahol a Műegyetemi Könyvtárak Nemzetközi Szövetségének tanácskozásán vett részt. E szervezetben, amely kétévenként tartja üléseit, a világ 140 legjelentősebb műszaki könyvtárának igazgatói tömörülnek, hogy értékeljék az ipari fejlődés, a tudományos-műszaki és természettudományokat értve — kutatás és a felsőoktatás kapcsán jelentkező feladatokat, megvizsgálják,, milyen új irányok keletkeztek, vagy prognosztizálhatók és a nagy könyvtáraknak milyen konklúziókat kell ezek-' bői levonniuk. — Milyen új tapasztalatokat hozott dr. Zsidai Józsefnek, illetve a miskolci műegyetemi könyvtárnak ez a helsinki tanácskozás? — Öt napon át tanácskoztunk, igen feszített programmal. Alapvetően egyetlen témánk volt: a műegyetemi könyvtárak és az ipar kapcsolata. Korábbi munkánk alapján a mi miskolci könyvtárunkból lés nemzetközi kapcsolódásainkból is jól láthatok bizonyos nemzetközi ipari kapcsolatok. Az Észak- Magyarország ts beszámolt Műszaki fejlesztés könyvtári segítséggel korábban könyvtárunk nemzetközi tájékozódásairól és tájékoztató munkájáról. Most húsz ország hetven igazgatója jött el Helsinkibe, Európán kívül az USA, Ausztrália, Dél-Afr.ika, Izrael és első alkalommal Kína küldte el képviselőit. Ez utóbbit egy sanghaji kolléga képviselte. A tanácskozás első .jelentős megállapítása az volt, hogy igen nagymértékben megnőtt a .könyvtárak igénybevétele. Ez azt jelenti, hogy a műszaki fejlesztés nagyon felgyorsult, például az USÁ-ban már húsz év előtti termelési technológia lényegében nincs is üzemben, s ez a felgyorsulás a műszaki könyvtárakat nagy 'igénybevételeknek teszi ki./ E megnövekedett igények kielégítése megköveteli a legmodernebb technika, a számítás- adatátvitel-, szöveg- és képátvitel- technika és a hírközlés különféle módjainak legszélesebb körű alkalmazását. Mindez nagyon örvendetes, ám érdekes .módon ez a nagy igénybevétel és a technika visszavezették az olvasókat az eredeti művek megismeréséhez, az olvasáshoz. — Nem paradoxon ez? — De az. Ám nem baj, ha a műszaki szakember közvetlenül akarja a forrásokat megismerni. Világszerte soha nem látott méretű igény jelentkezik a könyvtárakkal szemben, s azt pénzzel, raktárakkal, munkaerővel alig győzik. — Mit segített e nehézség legyőzésében a konferencia? — Elsősorban a kétoldalú kapcsolatok megteremtésében segített, csakúgy mint elődei. Megismerhetjük itt egymás könyvtárainak erejét, felkészültségét, megállapodások születtek egymás kiszolgálására. Szeretném itt elmondani, hogy mindaz, amihez e kapcsolatok alapján hozzájutunk, nemcsak az egyetem, hanem egész Borsod ipara javára hasznosul. Például e helsinki találkozáson tudtaim meg, hogy Zürichből igen gyorsan, telex útján minden számunkra érdekes konferencia teljes anyaga elérhető. — Legyünk egy kicsit lokálpatrióták. Mit hoz mindez az erősen ipari jellegű Borsodnak? — Éppen nálunk, a mi .könyvtárunkban volt a közelmúltban a KGST kohászati műszergyártó szekciójának az ülése, s ott intézményünk vállalkozott a báziskönyvtár szerepére, megismertettük a résztvevőkkel a már meglévő berendezéseinket, .kapcsolatainkat, vázoltuk, mivel segíthetünk. Most a Helsinkiben tartott tanácskozás után szélesebb a tájékozódásunk, milyen anyagért hová legérdemesebb fordulnunk. Főleg az ■NSZK, Svájc és Anglia társintézményei kiemelkedően fontosak. Nagyon fontos tudnunk, hogy számítástechnika, idegen nyelv tudása, új ismeretekhez, információkhoz hozzáférés készsége minden értelmiségi számára alapvető igény és követelmény .kell hogy legyen. Hallgatóinkat és a már gyakorló mérnököket erre felkészíteni és a továbbiakban segíteni feladatunk. — Itt, a miskolci egyetemen? — Igen, itt imár tavaly megkezdtük a gépészmérnöki kar elektronikai automatizálási ágazatán az információismeret és könyvtárhasználat című tantárgy oktatását. — Az említett gyakorlati teendőkön túl milyen végső kövelkezetetéseket vonhat le a konferenciából az NMF. Központi Könyvtára? — A mii hazai és szűkebb pátriánkbeli termelési és fejlesztési gondjaink ismertek. A könyvtáraknak nagy feladatuk segíteni e gondok megoldását a .maguk eszközeivel. Ezek az eszközök az említett nemzetközi kapcsolatokkal jelentősen bővíthetők. Ezt -a segítő munkát a műszaki könyvtárak vállalják, akár■sokkal nagyobb mértékben is, ha igénylik. Mert ez sem elhanyagolandó része a dolognak. Mi Miskolcon szeretnénk ebben élen járni. (beneilek) A tyúk és a tojás elsődlegességének ősidők óta tarló, alapvető dilemmája, ez az oktatás és a gazdaság kapcsolatában. Amit egyébként ma a művelődésügy irányítói úgy fogalmaznak meg, hogy az oktatás feltételeinek biztosítása nemzeti érdek, s éppen ezért a kiemelt prioritások közé kell, hogy tartozzék. Másképpen és más szóval, az egész viszonyt kell újra és átgondolnunk, fogalmaznunk. Mára löbbé-kevés tarthatatlanná vált — mert megmutatta a maga zsákutcáját — az a szemlélet, amely az oktatást (de említhetném még a tudományos kutatásokat is), a nem termelő ágazatok közé sorolja. Nem pusztán terminológia kérdése ez, hanem szemléleté. A. ném termelő ágazat a köz-’ gondolkodás masszív útpályáin azt is jelenti, hogy ami csak fogyasztja, de nem termeli a javakat. Ami szűkös esztendőkben nyirbálható. Szerencsére persze nem következett be, aminek a séma szerint be kellett volna következnie, az oktatásra az elmúlt években is valamivel .többet költ hettünk a tervezettnél. így készülhetett el az elmúlt öt évben fiTOO tanterem, s ebben az ötéves tervben így épülhet meg újab négyezer. Más kérdés, előttünk. A feltételbiztosítás az intenziíikálás első számú feladata, de ez persze ma már nemcsak személyi, tárgyi, hanem szakmai feltételeket is jelent. Ami viszont megköveteli szinte, hogy változatlanul kiemelten kezeljék a népgazdasági javak elosztásánál az iskolaügyet. Arról persze lehet vitatkozni, de jobb lenne gondolkodni, hogy miképpen teremthetnénk meg minél gyorsabban az oktatás korszerűsödésének, hatékonyabbá válásának feltételeit. Az utak sokfélék, de eredményre csak akkor juthatunk, ha a központi erőforrások mellé még az eddigieknél jobban felsorakoztatjuk a helyieket. A sajátos, az egyedi feladatok megoldását egyébként sem lehet központilag intézni. Azután érdemes lenne azt is végiggondolni, hogy nem volt-e alapvetően illuzórikus az az elképzelésünk, hogy minden foglalkozást szakmásítunk. A belső struktúra átalakítását csak odázhatjuk, végérvényesen nem vehetjük le a napirendről. Már csak azért sem, mert az anyagi fedezet ésszerű felhasználása is az egyik útja lenne annak, hogy a feltételeket ott, azokon a pontokon javítsuk, ahol a leginkább szükséges. Azaz; a valóban szellemileg is kvalifikált munkához teremtsük meg a felkészítés feltételeit. Csutorás Annamária
