Észak-Magyarország, 1987. július (43. évfolyam, 153-179. szám)
1987-07-25 / 174. szám
1987. július 25., szombat ÉSZAK-MAGYARORSZAG 7 Á csoda Jó oka lehet annak, ha Potyka — dundi, halcle- venségű csöpplány — ököllel csühöli az ajtót, pedig különben alig hallhatóan szokott kopogtatni. Az ajtó nyílásakor beesik és izgatottan kiáltja: — Megjött a ló! Siessünk! — Az más ... Mi? Ki jött meg, mi jött meg? — Mondom, hogy a ló! Gyere már, mert odament egy bácsihoz, de ö nem tudja, mit csináljon, csak fogja egy hosszú izével, valami dróttal! — Akkor igyekezzünk lóhalálba! Nekilódulunk, de Potyka megtorpan. — Mit mondasz, bácsi? A ló halálba megy? Meghal? Neeem! Brühühü . . . — Nem, dehogy hal meg, ne bőgj már. Ez csak olyan mondás. — Nem igaz ... — De! Arra mondják, aki nagyon siet. Békességgel caplatunk a betonházak között és egyszer csak tényleg hallani lónyerítést! Amott meg a garázsoknál valóban ott áll egy ló, egy ember fogja, csillapítja, biztatgatja, meg-megver eg éti a nyakát, hogy majd csak lesz valahogy. A ló nem éppen fényes szőrű, nem csattan ki az erőtől, nem szaggatná széjjel az istrángot, nem rúgná forgáccsá a rudat nemigen repülné át a Szinvát, de azért ló. Diósgyőr környékén sok ilyen látható, arra való, hogy az aprócska kocsival az aprócska földről hazavigye a patak parti ház aprócska udvarára a szénát, a pincébe a zöldséget, az eladásra szánt krumplit. A gyerekek már sodorintják a madzagot, hogy a vékony fonálból összehajtogatva kialakuljon a több rétegű, erősebb zsineg, mely legalább látszatra megtartja majd a lovat. Sikeredik is összehajtogatni, megvastagítani a madzagot, a ló ránéz, úgy tesz, mintha elhinné, hogy ez kötőfék, hagyja, hogy a nyakába tegyék, majd a kerítéshez vigyék, a madzag végét odaerősítik, a ló máris lehajol, füvet harap, legyezi magát, bólint, jelezve, hogy szerinte tulajdonképpen rendben vagyunk, elfogadva hát a hely. Hamarosan híre kel, nagyobb gyereksereg érkezik, a parkból, vagy ki tudja honnan széna is kerül a ló elé, meg valaki tisztára mosott vödörrel — mondták neki, csakis tisztára mosott legyen, különben a ló nem iszik belőle — vizet hoz. Nézi vagy nyolc-tíz srác, meg kislány a lovat, elégedettek ők is, a ló is. — Látod, bácsi? Ugye mondtam, hogy eljött a ló! — így igaz. Tényleg itt van. — Most már elhiszed? — Persze! El. — Megsimogathatom? — Ne. Inkább még ne ... Tudod, még nem ismer mindenkit... — Jó. De közelebbről akarom nézni. Szia! — Szia! Nem lehet tudni, honnan, kitől, de egyszer csak erre jött ez a ló, éppen itt a betonon, a panelházak között és most itt van. Valaki majdcsak keresi, de a ló nem igyekszik sehová, úgy tesz, mintha éppen ezt a garázsoldalt kereste volna, ahol kis hűvös is akad, meg fű. Bár lehetséges, hogy. a gyerekek hozta füvet is csupa udvariasságból eszi ■.. Hogy meg ne sértse őket.. Az ilyen ki tudja honnan jött lovaknál sohasem lehet tudni... Közben délutánba hajlik a nap. Viszonylag csendes délutánba, néhány percig az örökké itt gyakorlatozó zsigulis sem csikorogtatja a féket, nem bömbölteti a motort, nem produkálja magát ki tudja kinek, a motoros srácok meg vagy másik háztömb körül száguldoznak, vagy a lóval vannak elfoglalva. Ebben a viszonylagos városi csendben pedig: Klap, klop, klap, klop ... Lódobogás! Az bizony. Klap, klop és egyre erősebben, mivel a betonház is visszhangozza, klappog a ló, utána pedig kissé lemaradva vágtázik a gyereksereg. A ló nem nagyon igyekszik, de tartja a távolságot, ámbár a gyerekek is mintha nem törekednének a megelőzésére. Lehet, hogy a ló nem is bír jobban, neki éppen ez a csúcsteljesítmény, de lehet, hogy nem. Potyka siet ide. — Bácsi! Gyere, csinálj valamit, fogd el! Nézdd, ott száguld! — Hát éppen nem száguld . .. — Dehogynem! Nézdd csak milyen szépen fut! A sörénye is úszik utána! Nézdd csak meg, igenis úszik a sörénye! Gyönyörű, hosszú sörénye van, igenis hosszú és gyönyörű! Brühühü ... — Jó, jó, tényleg szép a sörénye. — És úszik, ugye? — Űszik. Üszik a sörénye ... Tényleg könnyedén fut, szépen, vidáman a ló! Kicsit még a fejét is levágja, büszkén, majd felemeli, a lábát is másként rakja, mint eddig ... Milyen szépen rakja, milyen szépen fut! — Ugye bácsi, szépen fut? — Nagyon is szépen! Gyönyörűen! Egy kanyar után a ház mögött eltűnik. Még hallani a dobogást, a klappo- gást rövid ideig, majd elhal az is. A kislány átszellemült arccal figyel, majd halk hangon szól. — Látod? — Nem. Már elment. — Ott repül! Látod? Nézdd csak meg jobban, ott fönn! Hiszen ez a táltos ló! Csak te, bácsi, nem ismerted meg! — Tényleg ... Ott fönn, a fák fölött, ugye? Az a nagy fekete felhő ... — Nem! A fehér! A táltos lovak mindig fehérek! Látod, ő repül ott! És nézzük a táltost, amint szép ívben repül. Fehéren, messzire. Priska Tibor A Rákóczi-hársak árnyékában Onda János még tanácselnök v°lt Ez most még jellemző kép Koritár István szinte az egyetlen, aki még tart lovakat Fentről csak egy kí# gyószerű csík a délutáni hőség párás ködébe burkolózva. A fejétől a farkáig, s a farkától a fejéig ... száz háznál nem lehet sokkal több. A főutca a gerincen húzódiik végig, a hosz- szú szalagtelkek mindkét oldalon a lejtőn lefelé futnak. Az út mellett a csűrök, gazdasági épületek jellegzetes falusi hangulatot árasztanak, ez keveredik az elhagyatott, omladozó házak szívszorító látványával. S mindez egy vár alatt, csodálatos környezetben, a Zempléni Tájvédelmi Körzet részeként. Mogyoróska. Talán sok volt a mogyoró a környéken — mondja nevetve Onda János, a régen volt tanácselnök. Ma már csak elöljárójuk van, hisz Fóny- nyal, és Regéccel együtt a Vilmányi Közös Tanácshoz tartoznak. S egy kis történelem, ahogy a 84 éves János bácsi meséli: — Hogy miből éltek itt az emberek? Hát a földből, állatokból, s a körülöttünk lévő erdőkből. Mindenki helyben dolgozott, megműveltek minden darabka földet. Ez nem volt könnyű munka, hisz földjeink nagyon gyenge minőségűek, keveset teremtek. De a közösséget ez is eltartotta. Volt még vagy 16 erdőbirtok osság is. Egyikmásik még ma is megvan, mint például Pékár Ferenc és társai, vagy Szűcs János és társai. Természetesen ma ezek már erdőgazdasági kezelésben vannak. A jogai még élnek a népeknek, hisz nem államosították, csak állami kezelésbe vették a területeket. Az erdőnek, a fának mindig nagy szerepe volt községünk életében. Tüzelőt, bútort, bevételi forrást jelentett. Az állatok eltartását is az erdők, a rétek biztosították. Bizony akkoriban még 350 —400 lakosa volt a községnek. Ma 50—60 család alkotja a magot, s többségük már betöltötte a 60. életévét. Az üres, omladozó házakat nyaralónak veszik meg a nyugalomra, jó levegőre, szép környezetre vágyó városi emberek. Ám nyugalmuk tényleg csak nekik lehet, hisz az ott élő parasztoknak nem könnyű a soruk. Mert ma az erdőgazdaságon kívül tényleg nincs munkalehetőség. Földje is keveseknek van, leadták a tanácsnak, hisz az idősebbek kevésbé bírják a munkát, fiatalou pedig szinte nincsenek. A két nagy 300 holdas legelőn 80—100 tehén legelészik. A gazdák meg panaszkodnak, Palviscsák József elkeseredésében kissé a hangját is felemeli, s magyaráz, magyaráz... — A krumplit, kukoricát lelegelték, letiporták a szarvasak, vaddisznók. Az a kis rész adná a szegény embernek a terményt, s ez sem lehet. A vadászok csak a hasznot élvezik. Jönnek kocsikkal, vadásznak, vadásztainak, s felveszik a pénzt. Csak épp fizetni nem fizetnek, a bíróság jogerős ítélete ellenére sem... (A per már harmadik éve húzódik. A Sólyom vadásztársaság képviselője mondja: ők fizetnének, de csak méltányos összeget, hisz 90—100 százalékos vadkár nincs.) ... Nehéz itt a hegyek között, hisz nincs munkalehetőség, és így még saját magunknak sem termelhetjük meg a mindennapit. Más témára térve már nyugodtabban folytatja: — Csirkéből, tejből önellátóak vagyunk. A múlt hónapban 44 liter tejet még le is adtam. Ez nem nagy pénz, de valamit mégis pótol. Beszélgetésünk során Palviscsák József megemlített még egy régebbi bevételi forrást. Érdekességként hadd álljon itt. A regéci vár környéke arról is híres, (hírhedt), hogy itt van a legtöbb vipera. Szerencsétlen kis jószágokból ma már — védettségük ellenére — nem sokat láthatunk. S hogy miért? — És is sokáig az erdészetnél dolgoztam — meséli — s húsz évvel ezelőtt még jócskán találkozhattunk ezekkel a hüllőkkel. A viperák kipusztítását tűzték ki célul az illetékesek, aki beszolgáltatott egy viperafejet, 20 forintot kapott érte. Ebből négy felest ihattunk akkoriban, hát vadásztunk rájuk ... A faluban kilenc ló van. E szám roppant kevésnek tűnik, s az is. A 62 éves ifj. Koritár István szótlanul vezeti két lovát a főutcán. A játékos csikó 'boldogan vi- háncolva szalad anyja után. Panaszkodik a gazda, amint megszólítom. — Nézze csak meg a közkutat. (Éppen arra sétálunk.) Ide járunk itatni. Szörnyű milyen állapotban van. Kéne egy kocsi sóder, öt mázsa cement, és kész. Pedig még területfejlesztési adót is fizetünk. De csak a pénzt szedik, ide pedig semmi. Hegedűs Ernő, a mogyorós- kai elöljáró próbál elfogulatlanul beszélni kicsiny falujáról. Á:m hamarosan kiderül, ez nem is olyan köny- nyű. Mint mondja: — Községünk elhanyagolt, nagyon primitíven kezelt település. Senki sem figyel rá. Egyetlen támogatás jellegű intézkedés történt az utóbbi időben: 10 személy, a legrászorultabbak szociális étkeztetésben vesznek részt. Régen, volt tanácsunk, s az iskolában 60—70 gyerek tanult. Elvitték a tanácsot, elvitték az iskolát. Itt mennek tönkre az épületék. Régen szép mezőgazdaságunk volt. Mindegy, hogy alacsony aranykoronájú a föld, kenyeret adott az itt élőknek. Háromszáz-négyszáz szarvas- marha legelt a közeli réteken. A község éhből élt. És élt. Virágzott. Ma, szinte minden terményt meg kell vásárolni. A földeken burjánzik a gaz, csak kis hányada művelt. A vizsolyi tsz 100 hektárt használ, legalább 400 hektár teljesen tönkrement. Száz tehenünk azért még ma is van. 14—15 ezer liter tejet adunk le havonta. Sertésből is önellátóak vagyunk. Egyébként megjegyzem, hogy a község 40 év alatt 40 deka tőkehúst sem 'kapott. Nem sok híja volt, hogy a takarmányellátást is megszüntessék, ám szerencsére az encsi GMV megértve a panaszt, továbbra is fenntartja a boltot. Az, hogy a terület tájvédelmi körzet lett, örvendetes. Ám vannak a községet érintő kellemetlen vonatkozásai. Én például a rendezési tervvel nem értek egyet. Nekünk ahhoz, hogy a községet fejleszteni tudjuk, az szükséges, hogy a belterületen szabadon lehessen építkezni, házakat eladni, hogy érdemes legyen itt telket vásárolni, s fejlődjön a turizmus. Itt nyugdíjasok élnek. Mindenkinek szüksége lenne arra az öt köbméter fára, amelyre eddig termelési engedélyt kértek, s kaptak. A legszomorúbb azonban, hogy nincs körülöttünk gyermek- kacaj, gyermaksírás, csak ha hazajönnek az unokák ... Hát így éltek, s élnek az emberek a Rákóczi hársak árnyékában, a fölöttük koronaként ékeskedő regéci várral, ahol II. Rákóczi Ferenc a g\'ermekkorát töltötte. S hogyan tovább? Mi leszennek a hegyek közé ékelődött, nehezen megközelíthető, hagyományait őrző falucskának a sorsa? Mi lesz a csűrökkel, gazdasági épületekkel, állatokkal? S az emberekkel... ? Dobos Klára
