Észak-Magyarország, 1987. július (43. évfolyam, 153-179. szám)
1987-07-25 / 174. szám
ÉSZAK-MAGYARQRSZÁG 6 1987. július 25., szombat Juhász József útja Magnószalagról átírva A gyakornok posztjáról a vb-titkári székig Ezerkilencszázötvenhét november elsején egy felsőábrányi születésű, de valójában már ízig-vérig miskolci fiatalember izgatottan, némi szorongással, ugyanakkor örömmel, s nagy várakozással készülődött élete első munkanapjára. Vajon hogyan fogadnak, s befogadnak-e egyáltalán? Mit bíznak rám, s képes leszek-e becsülettel ellátni feladataimat? Sikerül-e beilleszkednem a közösségbe, s vajon mennyire lesz feltűnő az első napok, hetek csetlése- botlása? A fiatalember újra és újra végiggondolta az önmagának feltett kérdéseket, de akkor még nem tudta a választ. Sőt, természetesen azt sem sejthette, hogy harminc évvel később, Miskolc Város Tanácsának 1987. júniusi ülésén bejelentik: dr. Juhász Józsefet a tanács végrehajtó bizottságának titkárává nevezték ki. Három évtized, háromszázhatvan hónap egy ember életében hatalmasan hosszú idő. Az első, tanácson eltöltött nap óta nagyot fordult a világ, sokat változott Juhász József is. Sokat megélt a hivatal falai között: mára jól ismeri az államigazgatás összes ágát-bogát, ám lelkesedése, szakmaszeretete változatlan maradt. Nem egy tanácsi tisztviselőt ismerek, közülük sokan szeretik és értik munkájukat, de ilyen színesen, hozzáértéssel kevesen beszéltek, beszélnek róla, mint ő. — ötvenhétben érettségiztem a Földes Ferenc Gimnáziumban. Véletlenül kerültem a tanácsi apparátusba, azaz sem a szüleim, sem a rokonaim között nem volt senki, aki az államigazgatásban dolgozott volna, s gyermekkoromban sem arról ábrándoztam, hogy valamikor hivatalban keresem meg a kenyerem. Mindenesetre én voltam az utolsó gyakornok a tanácsházán. Ez a beosztás akkor egy „mindenes’' munkát jelölt ki nekem — egy-egy hónapot el kellett töltenem a tanács valamennyi osztályán. Letelt, szinte elröpült ez az időszak, majd a titkársági osztályra kerültem, s azóta egyhuzamban itt dolgozom. Nem szégyen, inkább a javamra vált, hogy végigjártam a „szamárlétrát”. Előadó voltam, később főelőadó, azután pedig kineveztek csoportvezetőnek. Az Eötvös Loránd Tudományegyetemen 1967- ben végeztem az Állam- és Jogtudományi Karon. A tanácson ezt követően szervezési feladatokkal bíztak meg. Később szervezési csoport- vezetővé neveztek ki, majd 1974-ben a titkársági osztály vezetője lettem. Ennek már tizenhárom éve — azóta számtalan testületi ülés, tanácsülés előkészítésében, tanácstagi, képviselői választás megszervezésében vettem részt. Persze ez a terület a munkának csak egy része volt. — A kívülálló számára a tanácsházi munka, a hivatali elfoglaltság bizony unalmasnak, sőt lélekölőnek tűnik. Szabályok, regulák, utasítások, rendeletek jelölik ki, korlátozzák tevékenységét. Hogyan viselte ezt el? — Nem igaz, sőt alaposan félrevezető a kérdésbe rejtett vélemény. A tanácsi, hivatali munkában is szükség van a fantáziára, a kezdeményezőkészségre, a kreatív gondolkodásra. Valóban sok utasítás, rendelet létezik, ám egyetlen munkát sem lehet a legutolsó percig, a legutolsó lépésig szabályozni. Számomra a munka sohasem volt unalmas, nem fordult elő, hogy tűkön ülve vártam volna a munkaidő végét. Hivatalban dolgozom, de nem érzem magam hivatalnoknak. Ehhez persze nagyon korán el kellett döntenem magamban, hogy foglalkozásomat nemcsak szavakban, hanem valóban, a lelkem legmélyén Juhász József: „Hivatalban dolgozom, de nem érzem magam hivatalnoknak . ..” is szolgálatnak tekintem, mégpedig olyan .szolgálatnak, amelyben az első a közösség, a város érdeke és csak a sokadik lehet az egyéni érvényesülés. Másképp tényleg nem lenne értelme, s akkor az ember valóban besavanyodhat, szürke hivatalnokká válhat. Szerencsére engem ez a „kór” elkerült, s minden reggel szívesen nyitom ki szobám ajtaját. — Szerencsére? Nem hiszem, hogy a szerencse, a vak véletlen választja ki azokat az embereket, akik örömüket lelik munkájukban, s eredményesen dolgoznak. Nyilván lenni kell ezért, ön szerint mi jellemzi a jó tanácsi ügyintézőt, tisztségviselőt? — A legelső: ne tekintse nyűgnek, ha emberekkel, emberi problémákkal kell foglalkoznia. Ehhez azadott- ságon, a tehetségen kívül szükség van egy jó „adag" önfegyelemre, türelemre, jól karbantartott idegrendszerre és egészségre. Vannak emberek, akik alkatuknál fogva alkalmatlanok erre a feladatra, s ez csak akkor derül ki, ha már rövidebb, hosszabb időt el- töltöttek az apparátusban. Én úgy gondolom, hogy az ügyfeleknek, sőt nekik is az a legjobb megoldás, ha emberi tulajdonságuknak jobban megfelelő állást keresnek. Űjra elmondom: a korszerű államigazgatási munka lényege a közösség szolgálatában keresendő, nem az esetleges hatalmaskodásban, vagy ahogyan a sajtó, a rádió, a televízió gyakran megfogalmazza, a „packá- zásban.". Persze, ehhez hozzá kell lenni, hogy korunkban az emberek érzékenyebbek, zaklatottabbak. Ha vétünk, hibázunk, az egykettőre az újságoldalakra, a televízió képernyőjére kerül. Arról viszont ritkábban esik szó, hogy az állampolgárok többsége elfogadja és tudomásul veszi döntéseinket, megalapozottnak, jogosnak tartja azokat. Miskolc Város Tanácsán például több tízezer határozat születik évente, s csak elenyésző részükkel szemben nyújtanak be fellebbezést, felülvizsgálati kérelmet. — Harminc éve dolgozik a tanácson. Sok emléke, tapasztalata lehet az állam- igazgatás átalakulásáról, valamint Miskolc fejlődéséről, változásáról. — A kérdés második részével kezdem. Igaz, Felső- ábrányban, a mai Bükkáb- rányban születtem, de 1946- tól Miskolcon élek. A város lakójának, s jó értelemben vett lokálpatriótának érzem magam. Miben változott, s változik ma Miskolc? Nos, volt egy időszak a város fejlődésében, amikor a lakás- problémák megoldását tekintettük a legfontosabb feladatnak. A mennyiségi fejlődés, a lélekszám, a lakásszám gyors növekedése sajnos időnként háttérbe szorította a minőségi fejlesztést, a kulturáltabb létfeltételek .megteremtését. A minőségi városfejlesztés tehát napjaink feladata, és emellett ma is gond a lakásra várók magas száma. Ami az államigazgatást és saját feladatomat, a hatósági munkát illeti: — remélem, ezzel a véleményemmel nem maradok magamra — a tanácsokon az elmúlt években lényegesen kulturáltabbá, s gyorsabbá, em- bercentrikusabbá vált az ügyintézés, még akkor is, hu esetenként becsúszik egy- egy hiba. Nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy az utóbbi években lényegesen átalakult a hivatali nyelv stílusa, s kedvezően változott az ügyintézők magatartása. A népességnyilvántartást korszerűsítettük, s a megfelelő adatok birtokában ma — szándékunk szerint — igyekszünk minél kevésbé igénybe venni az ügyfelek, állampolgárok idejét. Bevezettük a meghosz- szabb^’tott félfogadást, csökkentettük az ügyintézési határidőket. Egyszóval, fejlődött a munka színvonala, igényessége. Emellett sok feladat még megoldásra vár. Meg kell teremtenünk a korszerű technikai eszközök, a kisebb, s a nagy teljesítményű számítógépek fogadásának, s alkalmazásának feltételeit. Jó lenne, ha javulnának munkafeltételeink. Most elsősorban a miskolci tanácsi hivatal elhelyezési körülményeire gondolok. Az ügyintézők zsúfolt szobákban várják ügyfeleiket, pedig — például a gyámhatóságon — múlhatatlanul szükség volna olyan helyiségekre, ahol elmélyültebben, őszintébben beszélgethetvén, könnyebben megoldhatnák a másra nem tartozó problémákat. — Mostanában sok szó esik az értelmiségi alkotó munka hasznosításáról, jobb megbecsüléséről. Igaz, erről csak a gazdaságban beszélünk sokat, s elfeledkezünk róla, hogy — például az államigazgatásban — sok diplomás, magasan kvalifikált szakember dolgozik. — Egyetértek, az ő tudásukat sem lenne szabad kihasználatlanul hagyni. Nálunk jogászok, közgazdászok, építészek, orvosok, pedagógusok dolgoznák, olyan emberek, akik hosszú tanulás után kapták meg diplomájukat. Sajnos, nemegyszer apró-cseprő feladatok megoldása, adminisztráció köti le munkaidejüket, s nincs erejük, idejük képességeik jobb, teljesebb kibontakoztatására. Viszont kényszer- helyzetben vagyunk: a tanácsok egyre szűkösebb keretekből gazdálkodhatnak — minden alkotó gondolatra, jó ötletre szükség van ahhoz, hogy ne romoljanak számottevően a lakosság életkörülményei, az intézményekben megőrizzük a már elért színvonalat. — Tehát bőségesen lesz feladata új beosztásában is. Milyen elképzelésekkel foglalta el a vb-titkári széket? — Szerencsére nem ismeretlen előttem az új munkakör, néhányszor már helyettesítettem a vb-titkárt. Elődömet, Veresné dr. Jakab Zsuzsannát, a megyei tanács vb-titkárává nevezték ki, elismerve szakmai hozzáértését, emberi értékeit. Pótolnom kell a hiányát, ami biztosan nem lesz könnyű feladat. Terveim szerint még közvetlenebb kapcsolatot építünk ki a város lakosságával, s megkülönböztetett figyelmet fordítunk a hatósági munka egyszerűsítésére, gyorsítására, színvonalának emelésére. Ezen belül még következetesebb, szigorúbb eljárásokat igyekszünk folytatni azokkal szemben, akik semmibe veszik a közösség szabályait, ugyanakkor emberséggel intézzük azok ügyeit, akik problémáik megoldásához segítségünket kérik. Udvardy József Tizenkét- érdekes ember, meg egy szép lány „Nem szabad egyirányú utcába terelni a gondolkodás forgalmát." (Grósz Károly) „ . .. legnagyobb problémáink java része az emberi önismeret abszolút hiányából fakad." A fcitárulkozók fajtájából való vagyok, mégis megértem azokat, akik vonakodnak leülni a Mester Ákos által felkínált székbe. Nem, nem azért, mintha a riporter kellemetlenkedne. Sőt mindent megtesz — olykor még önmagát is kiszolgáltatja, — hogy partnere ne érezze magát feszélyezve. Csak hát a korrektség, a világos és tiszta játékszabályok, az érezhető rokonszenv és empátia ellenére, mégiscsak szembe kell nézni ... A mikrofonnal? A riporterrel? A nyilvános felvétel közönségével? Igen, igen, de legfőképpen kinek-kinek önmagával kell szembenéznie. Erre kötelezi-lebilicselő érdeklődéssel, kérlelhetetlen logikával, szelíd iróniával, mindig tisztelettel, de soha nem kritikátlanul — beszélgető társait (a tizenkét érdekes embert) Mester Ákos. A riporter mindenkiről többet ’tud, sejt, érez mint ami a beszélgetések nyomtatott (szerkesztett) változataként olvasható. Éppen ezért nem tudom elhessegetni a kérdést: vajon menynyivel lenne gazdagabb, árnyaltabb, ellentmondásosabb ez a tizenkét portré, ha Mester Ákos szabadabban — írói szabadsággal és eszközökkel — jeleníti meg azokat? De hát így is írói munka ez, legalábbis ami a szerkesztés művészetét illeti. S furcsa módon kitapintható az ábrázolókészség is. Mi ebben a furcsa? Az, hogy a metamorfózis közben (a magnószalagról papírra való átírás folyamatában) nem vesztek el, még csak nem is halványultak a megszólal- tatottak specifikus személyiségjegyei. Magyarán: érezni lehet a hangot, a kedély változását, a töprengés szüneteit, a gesztust, a mimikát és még sok-sok mindent, amitől egyszeri és megismételhetetlen az ember. Amitől valaki Sándor Csikar, Gobbi Hilda, Fekete Sándor, Markó Iván, Grósz Károly, Szilágyi János, Avar István, Sinkovits Imre, Bodrogi Gyula, Hegedűs Géza, Demjén Sándor, vagy Szörényi Levente. Ök hát a „Ki ül a székbe” című Mester Ákos kötet érdekes emberei. Tényleg érdekesek? Kétségkívül! De nagyon különböző formátumúak. Más-más a fajsúlyúk. És ez csalhatatlanul kiderül Mester Ákos mérlegén. Vagy ez már az én olvasói mérlegelésem, hiszen a riporter nem tesz mást csak (Markó Iván) felmutatja a maga emberét. Mintha kicsit sok színészt mutatna fel. Meg kell adni legtöbbször nagyobb invencióval és lényegretörőbben kérdez, mint akik par excellence kulturális újságírók. De hát a színész gyakori nyilatkozó, kenyere a szó — jobbára tudja mit kell mondani. Ettől aztán nem érezzük a gondolat születésének szellemi izgalmát. (Kivéve Gobbi Hildát, aki azonban több mint színész — intézmény.) Azt hiszem nagy merészség volna, ha most pontozni, vagy valamiképpen minősíteni akarnám a Mester Ákos által megszólaltatotta- kat. Nincs is rá szükség, hiszen minden olvasó maga dönt, hogy neki ki és miért izgalmas, rokonszenves egyéniség. Egy dolog azonban nyilvánvaló. Nem a megtett életút, az élmények, a műveltség, a foglalkozás a perdöntő, hanem az intellektus, mely — akár focistáról, akár politikusról, akár beat zenészről van szó mindig megtalálja a maga sajátos (senkivel össze nem téveszthető) kifejezési formáját és mondanivalóját. És, ha az ember szépségkirálynő? Ezzel a mondattal már Friderikusz Sándor új könyvét szeretném bevezetni. A címe: „Isten óvd a királynőt!” Ez is éppen olyan „duplafenekű cím” mint Mester Ákos könyvvéé. Mert Friderikusz — a megváltoztatan- dó'k megváltoztatásával — nemigen gyengébb mester, mint Mester. (Ö aligha vic- selne az azonos alakú szavakkal.) Míg Mester Ákos beszélget— így kívánja a műfaj — addig Friderikusz kérdez, egyre kérdez. Mondhatnám úgyis, hogy nyomoz. A kérdéseit (szó szerint) nem is tartja fontosnak, ezeket inkább csak jelöli. Hetvennyolc interjút készít, ezekből szerkeszti egységes, áttekinthető egésszé a könyvet; Molnár Csilla Andrea életének történetét. De ez így túl egyszerű. A riporternek egy kusza szövevényt kell felfejtenie, szét- szálazraia. Tekinthetjük ezt a magyar valóság kicsiny mintadarabjának. Mert egyedi csak az, hogy szépségkirály- nő lesz egy balatonmelléki kislány. A többi momentum korunk egy-egy jelensége. Még az öngyilkosság is! A statisztikai adatok ismertek. Aztán aligha véletlen, hogy a Csilláéit szomszédságában élő kamasz kislány is meg-; kísérelte életét kioltani — jóval a szépségkirálynő meggondolatlan. tette előtt. Ha csalt arra késztetne ei a könyv, hogy gondolkodjunk kicsit: miért nem bírjuk mi magyarok — és miért nem bírják gyerekeink — az átlagosnál nagyobb pszichés terhelést, már a i sem volna hiábavaló. De ez! csak egy a gondolkodásra inspiráló társadalmi tények közül. Itt van mindjárt Csil-, la családja. Az apa primitív törtetése; ügyeskedései, üzletelései, haverkodásai. Egy kisember, akinek mérhetetlenül hízeleg, ha „Fonyód grófjának” titulálják. S akkor mgjelenik a településen egy másik vendéglős. Kicsit okosabb, kicsit nagyobb stílű. De minden bizonnyal ő is használ hajlakkot, mint a| Csilla apja. Nyugati kocsin jár, discót is rendez kocsmájában s egyszerre ő lesz a kislány szemében a férfi) értékmérték. Vagy ha nem,; ha Csilla „csak úgy járt vele’” még rosszabb. Az anya tud a kapcsolatról — takargatja. Kell is takar-l gatni, mert a férj belső So- mogyból hozott erkölcseivel nem tűrné, hogy a lánya ... De a kedves mama — aki először elszámol a külföldi vendégekkel ama szomorú napon, s csak azután próbál mentőt hívni halálveszélyben lévő kislányához — bizonyára mérlegel is. Végül is a lánya nem akárkivel barátkozik. Ha az. apa Fonyód grófja, a szerető legalább Fonyód hercege. S mikor a fo- nyódi „arisztokrácia” körében megjelenik a királynő Fabulon koronájával. .. Ó szent provincializmus! Nevetni lehetne, ha nem volna mindez annyira tragi- ! kus. Kis szatócsok, kalmárok, étefcfogók és komolykodó pojácá'k, akik nagy ostobaságotokban mindig többet akartok mutatni, mint ami van. Mint ami van a fejetekben, a szívetekben, a zsebetekben. Csillának „európai méretei” voltak. De akik körülvették ... Egyébként nálunk már sokan sejtik, .hogy mi az a vállalkozás, hogy mi az üzlet. A legfontosabb kritériumát azonban még nem tanulták meg. Tudniillik, hogy tisztesség nélkül sem gyarmatáruval, sem Fabulon koronával nem lehet kereslted- I ni. Megvallom minderről Friderikusz egy szót sem szól; ő csak kérdez, kérdez, kérdez! Bátran és tiszta szán- j dókkal. A királynőért! Vagy nemcsak érette? (Mester Ákos művét az IPV adta ki — Friderikusz Sándor könyve a szerző saját kiadása.) (gyarmati) Formatervezők szövetsége Megtartotta alapító kongresszusát Moszkvában a művészi formatervezők alkotói szervezete a Szovjet Design Szövetség. A kongresszus résztvevői megállapították, hogy a művészi formatervezés hosszú ideig a mostoh agyerek szerepére volt kárhoztatva a szovjet képzőművészetben, építészetben és iparban. Az ipar termékeire ezért ritkán volt jellemző az elegáns, korszerű kivitel, a könnyű kezelhetőség — korábban inkább a megbízható működés volt a fő 'követelmény. A formatervezői foglalkozást is csak tavaly vették fel a hivatalos szakmák listájára a Szovjetunióban. Ennek ellenére a szovjet design élt és önálló tevékenységi körré válhatott volna, hiszen névleges szervezeti kereteit már régen létrehozták. Negyedszázada, hogy megalapították a Műszaki Esztétika Össz-szövet- ségi Tudomány Kutatóintézetét. Ennek az intézetnek 1986-ban már 12 fiókrészlege és irodája, több száz design csoportja működött a szovjet iparban. Ezek .a formatervező egységek azonban szétszórtan helyezkedtek el az ország területén és munkájukat nem hangolták össze. A Design Szövetség arra hivatott, hogy egyesítse őket és biztosítsa . a forma- tervezés megérdemelt rangját a termelésben. Ennek az immár nyolcadik szovjet alkotói szövetségnek a létrehozása összefügg a napjainkban folyó átalakítással, a gazdasági munka szociális szempontjainak jobb érvényesülésére irányuló törekvéssel. A Szovjet Design Szövetség rögzítette alapszabályát és megválasztotta vezető szerveit.
