Észak-Magyarország, 1987. június (43. évfolyam, 127-152. szám)
1987-06-13 / 138. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZAG 4 1987. június 13., szombat Találkoztam mostanában néhány újmódi nyolcórás „forradalmárrat" - mondta régi ismerősöm és szokása szerint meglehetős iróniával {ejtette ki. hogy kiket is «He» tett ezzel g jelzővel. Mint közismertfolytatta — a munkaidőalap védelmét szölgáló rendeletek nyomán _ megszaporodtak ö munkaidő utáni értekezletek. Természetesen - egy-két megyei vezető testületet kivéve - o pártszervezetek, tőmegszervezetek taggyűléseit, az eddigi gyakorlata következetesen tartva, szintén munkaidő után tartják, Jtevé! 9$tmké flétephez Távozásról, kötődésről, szolgálatról Cl^edv-66 (Péter ! Őszinte sajnálattal vettem a hírt néhány hete, hogy tizennégy esztendő után, amelyet rövid megszakítással a Miskolci Nemzeti Színházban töltöttél, megválsz a társulattól, a várostól és ősztől a budapesti Katona József Színház tagja leszel. Tudom, volt erről már korábban is szó, várható is volt, ha nagyon szárnyára kap a hírnév, ha messzehangzó sikereid lesznek, előbb-utóbb megválsz attól a színháztól, abból a városból, ahol te voltál A Blaskó, s beszegődsz Blaskó Péternek egy híresebb fővárosi együttesbe. Talán így is van rendjén. Legalábbis ez a hazánkban honos gyakorlat: inkább egynek lenni a fővárosi közösségben, mint kiemelkedőnek, körülünnepeltnek lenni a vidéki városban. Nemcsak színészeknél van ez, így, sajnos. Mégis nagyon sajnáltam távozásodat, hiszen az eltelt közel másfél évtized alatt munkánk igen sokszor összekapcsolt minket, nagyon sok emlékezetes alakításodnak tanúja, krónikása és méltatója, kritikusa lehettem. Írhattam első miskolci szereplésedről, az. 1973-as Csongorról és írhattam csodás Gaiilei-alakításodról — meg közben nagyon sok másról —, ott lehettem a sárospataki tanyabeli Csapodár madárka, meg A mi Moliére-ünk előadásokon, a Tóték tájelőadásán és sokfelé, amikor méltán zúgott a taps játékod láttán. Örömmel adtam át Neked a kritikusok díját az év elején tóvészerepeidért és nagyon szívesen adtam hírt a minap arról, hogy Galilei-alakílásodat találták az országos színházi találkozón a legjobb férfi alakítás két egyenrangú díja közül az egyikre érdemesnek. Ezzel ,a Galileivel léphetsz most át a főváros és Miskolc közötti 180 kilométeres távolságon. Hosszú újságírói pályámon igen sok olyan színésszel hozott össze a szolgálat Miskolcon, aki később a fővárosban folytatta pályáját. Tisztelettel és szeretettel gondolok rájuk, mert ismereteim szerint a legtöbb hasonlóan gondol vissza az itt töltött hosszabb-rövidebb működési idejére, a miskolci színpadra, kollégákra és nem utolsósorban a miskolci közönségre. Ezt több — nem pusztán udvariassági — nyilatkozat is megerősíti. Talán elhiszed, ha most példákat nem is sorolok fel. Olvastam a Magyar Hírlap május 29-i számában a Veled készült interjút, meg az Esti Hírlap június 6-i számában is a Veled folytatott beszélgetést. Ne vedd zokon, ha elmondom, hogy egy-kél megjegyzésed megdöbbentett, s ismereteim szerint sok más miskolci tisztelőd körében is visszatetszést keltett. Azon nem lepődtem meg, hogy mindkét interjúból kitűnt, Te nem Miskolchoz, nem a színházhoz kötődsz, hanem az együttesnek egy kisebb csoportjához, abban érzed jól Magad. Ez a Te dolgod, ha nem is tudok ennek tapsolni. Viszont bántó, amit a Magyar Hírlapban így fogalmaztál meg, illetve a Te szádba fogalmazottan jelent meg Virág F. Éva interjújában: ......Azt n em lehetett már elviselni, hogy nem volt kinek játszanunk. Szomorúan tudomásul kellett vennem, hogy Miskolcon nem hatásos már ez a fajta színház. A legjobb előadásokat az ötödik-hatodik alkalom után vagy maroknyi közönség előtt, vagy méltatlan körülmények között játszottuk." Az Esti Hírlapban ehhez a gondolathoz még hozzáteszed, hogy öt előadás után „fél-és negyedházak jönnek, diákelöadá- sok, ahol a tévéhez szokott fiatalok észre sem veszik, hogy élő emberek játszanak a színpadon, az érzelmek, a gondolatok nem jutnak el hozzájuk. S ez a színészt az évek során kiégeti, pusztítja.’’ Hát, Péter, azt fűzhetem ehhez, hogy a színház bizony közönségszolgálat, s jobban figyelembe kellene venni, mit igényel a néző. De hozzátelhetem, hogy ezek az alacsony nézőszámok főleg a stúdióelőadásokon adódhattak, elsősorban a skandináv drámáknál, amelyekhez azért egy sajátos érdeklődésű közönség is kívántatik, ami Miskolcon — bebizonyosodott — csak egészen kis számban lelhető fel. Mégis ezek a darabok félszázas szériákat értek meg. Kik előtt? S, ha nem volt rá „vevő”, miért játszottátok? Hány előadásban voltál őrnagy a Totókban? Ugye igen sokban!? Hát Moliére, meg hányszor ment a Csapodár madárka, hányszor a nagyszínházban Az ember tragédiája, a Peer Gynt, Cseresznyéskert, és a többi a mindössze kétszázezres városban. Ne a két és fél milliós Budapesten feltételezett nézőszámmal mérd össze, mint tetted az Esti Hírlapban, hogy ott mennyien nézték volna meg az egyik skandináv drámát. Nem biztos, hogy mindig a közönség a hibás, ha egy-egy jó színházi produkciónak nincs meg a szereplők által várt sikere. A színház, ez esetben Miskolcon van, Miskolc közönsége kedvéért tartják fenn, jobban kell egyeztetni a miskolci igényeket és a művészi önmegvalósító elképzeléseket. Főleg pedig a stúdiószínpad kísérleti jellegű produkcióinak fogadtatásán egy város színházi kultúráját lemérni nem egészen helyes. A miskolci közönség becsült Téged és becsült a város vezetése is. Ennek jegyeit talán nem kell felsorolnom. Valami kis megbecsülést viszonzásként el is várt volna. De tovább megyek. Ezt mondod a Magyar Hírlapban: „Legszívesebben úgy hagytam volna magam mögött azt, ami Miskolcon már elviselhetetlen volt, hogy közben megmaradjon, amit szerettem: a munkaszellem, a partnerek. Miért nem képzelhető el, hogy ha egy társulat és az adott közönség viszonya megromlik, akkor a társulat felkerekedik és máshol próbálkozhat?" Azt hittem, tudod, hogy egy-egy tanácsi fenntartású színház nem magán- vállalkozás. Azt a közösséget kell elsősorban szolgálnia, amelynek kulturális ellátásáért létrehívták, igen drága költségen fenntartják. A társulat tagjai alkalmazottak, akik egyfajta szolgálat ellátására szerződtek. Ez pedig azt is jelenti, hogy a művészek egyéni elképzelései, vagy a társulaton belüli egyes csoportok önmegvalósítási kísérletezései csak. bizonyos határokon belül, csak addig érvényesülhetnek, amíg a fenntartó szerv művelődéspolitikai terveivel nem ütköznek, s amíg a közönség hajlandó azt elfogadni. Szerintem elképzelhető, hogy egy társulat felkerekedik, szedi a sátorfáját, de csak akkor, ha nem köti az alkalmaztatás, a magas támogatás, ha szabad vállalkozó és saját kockázatára és költségére vándorolgat, amíg meg nem találja a gombhoz a kabátot, azaz a maga kis közösségéhez a több százezres várost, ahol jobb vevőt talál önmagára. S mert ez a Magyar Nép- köztársaságban ma nem lehetséges, Te magad felkerekedtél. (így fogalmaztál az interjúdban.) Hát eltávozol Miskolcról, Péter. Igen sokan sajnáljuk. Itt hagyod sok-sok szerepednek szép emlékét. Igazán nagy kár, hogy a szép emlékeket a város és közönsége nem kis — az interjúból kiolvasható — lebecsülése majd befelhőzi. Merthogy már kinőttél minket, mint az öreg ruhát... Járj szerencsével! Mi is majd csak megleszünk ... Benedek Miklós Qr. Csorba Zoltán irodalmi hagyatéka Bizonyára értékben, pénzben, hatékonyságban mérhető haszna van ezeknek az intézkedéseknek — mondotta. Soíkan többet dolgoznak, s így többet is teaméinek a munkaidő nyolc órájában. Igaz, sokan vannak azok is, akik a műszak után vgmk- ban, vagy vállalaton kívül, más formában folytatják a munkát. Gyakorta ugyanazt a munkát, vagy előfordul, hogy egészen más jellegű tevékenység bérével, fizetségével egészítik ki jövedelmüket. A többségük rá van utalva. De hol vannak itt a nyolcórás forradalmárok? —kérdeztem értetlenül, mivel én naivan úgy gonodoltam, hogy a gazdaságunk hatékonysága növelésének érdekében hozott intézkedések, valamint az életszínvonal megtartására (esetleg növelésére) irányuló törekvéseknek nem sok köze van napjaink forr.adalmisá- gához. Sőt, az is eszembe jutott, hogy tízegynéhány évvel ezelőtt az ifjúsági szövetségnek volt egy akciója (viták, stb.). Az volt a célja, hogy megértesse, elfogadtassa a fiatalokkal a hétköznapi forradalmiság tartalmát és formáit. A kisebb-na- gyobb, de általában mindennap hasznos cselekvések fut- radalmiiságát. A fiatalok akkoriban Petőfi, Lenin, Che Guevara nevét írták le,'ha egy felmérésben megkérdezték őket: kit tartanak forradalmárnak? De mivel az ő életük számúkra nem lehetett követhető példa, így maradt a szocializmus építésének hétkönapi forradalmisá- ga. Amely a jól végzett munkában, a közéletiségben. a különböző akcióikban való részvételben, társadalmi munkában (például faültetésben), jó tanulásban, stb. valósulhatott meg. Ezek a dolgok természetesen nem a középszerűség forradalmiságát mintázták, -de — Kiég a fiatalok számára — elég szürke revolú- oiót jelentettek. De mivel a Hanság csatornáit már az elődök kiásták, azért a maitól talán nagyobb hittel, lelkesedéssel „csapolták” energiájukat a mindennapok sűrűjében. Az elevenebb ifjúsági szövetségben, az akkoriban még lendülettel folyó szocialista brigád mozgalomban, a sokasodó ifjúsági klubokban. Az idősebbek egy része — ha nem túlórázott, s nem fusizott, maszekolt, és nem művelődött, akkor kiment a telekre. Amit akkor még hétvéginek neveztek. Biztos, hogy ,a mainál kevesebb időt töltöttek el ott. Olcsóbb volt a zöldség. És a szakszervezeti illetékesék gyakorta vitatkoztak a gazdasági vezetőkkel, hogy havonta csak harminc, vagy alig több túlórához járulnak hozzá. Ügy emlékszem, sokat politizáltak az emberek. Akkoriban „röppent fel”, hogy több tartalommal kell megtölteni a meglévő és már elegendő demokratikus fórumokat. A késő délutánba, sőt estébe nyúló taggyűlésék után folytatódták a viták. Csak néhány, nem rajtuk múló döntés késlekedett. Már akkortájt is. Nem erről van szó, hagyjuk a nosztalgiát — Dosz- szanikoclott értetlenségemen az ismerősöm —, hanem arról, mostanában gyorsabban befejeződnek a délutáni értekezletek. Ez nincs benne a fizetésemben — mondják értelmiségiek, alkalmazottak, munkások. Politizáljanak, tanácskozzanak azok, akiket ezért fizetnek. Veled vagyunk, szoaiializmus — ejtik el félhangosan és rosszmájúan. S mennék haza, vagy valahová pénzt keresni. Esetleg ügyeskedve, de szerezni. Vagy éppen csak tévét nézni, meg ilyesmi. Bezárkóznak és elzárkóznak. — Olyan útitársak, akik délután leszállniák a céljáratról — „szellemeSkedett” gúnyosan a beszélgetőpartnerem. Hát ez biztos, hogy nem az igazi — erőlködtem tovább —, de azért az is haszon, hogy rövidebbék a taggyűlések, az értekezletek beszámolói, hozzászólásai. Ez a felgyorsult, sallangmentesebb ritmus később bizonyára a feladatok gyakorlati megvalósításában is jelentkezni fog. Ebben van igazság, és főleg optimizmus — ismerte el a szóban-társam. Viszont azt is tapasztaltam; ezeknek a siető embereknek egy része mostanában aktívabb lett a munkaidőben, az íróasztal, az ^esztergagép mellett. Ezt már végképpen nem értem — tamáskodtam tovább. Elhiszem, mivel meglehetősen bonyolult dologról van szó — oktatott ki jóindulatúan partnerem. Délelőtt általában testileg-lelkileg készülnek a vgm-kára, az egyéb pluszmunkákra, vagy a „hétvégi hobbi” kertbe, a birtokra. így napközben inkább szakítanak időt a politikára. És dolgozgatnak. Délután pedig ráhajtanak, hiszen úgy vélik, a délelőtti munka nincs kellően megfizetve. A nyolc órában bérforintért, délután pedig költségforintért dolgoznak. Vagy zsebből fizet a vállalkozó, annak pedig nincs semmilyen jelzője. Az pénz. Meg aztán a fő munkaidőben rossz a szervezés, hol anyag, nincs, hol egyéb stb. Nahát, ezért hívom én őlket nyolcórás forradalmároknak — fejezte be fejtegetését „szakértőnk.” S mindezt még kiegészítette egy információval; a megye több pártalapszervezeté- ben a beszámoló taggyűlések időszakában derült ki, hogy év közben kisebb-nagyobb in- dakokra hivatkozva egy-egy vezetőség- megelégedett a taggyűléseken való nyolcvan- százalékos részvétellel. A párt szervezeti szabályzatáról elfeledkezve ez amolyan kis „háziszabály’ volt, amelyet kénytelen-kelletlen elfogadtak. A jó múltkorában ismerősöm „illegális” kommunistákról mesélt nekem, olyan emberekről, akikről új munkahelyén nem ismerte fel, hogy párttagok, mivel olyan csendesen, passzívan viselkedtek. Ezek tehát nem forradalmárok. A kisebb-nagyobb okok miatt „nyolcórásak” sem forradalmárok. A hétköznapok forradalmi- ságánák elmélete és gyakorlata a fiataloknál már régebben sem vált igazán be. De akkor ki a forradalmár? Nyilvánvaló, hogy ia mítoszok és a történelem forradalmára, a romantikus forradalmiság gyakorlata napjainkban nálunk sem lehet élő példa. Petőfi és Che Guevara lehetnék példaképek, de mai kérdéseinkre nem tudnalk választ adni. Ami számukra realitás volt, az számunkra illúzió és romantika lenne, kitérés rnai feladataink, egy más világ feladatai elől. Az új tagadja a régit, de a megszünteíve-megőrízve elvének gyakorlata is lehet forradalmi. Persze, az igazi forradalmaikban ez régen is így volt, a tanulságok szerint ez ma sem lehet másképp. De ha eltekintünk ismerősöm ironikus eszmefuttatásától, akkor is tudjuk, sokan keresik manapság a választ erre a kérdésre; mi a forradalmiság tartalma napjainkban? Hiszen Marx írta: „A munkás- osztály vagy forradalmi, vagy semmi.” Hogyan van ez a mi létező szocializmusunkban? Több oldalról közelíthetünk a forradalmiság lényegéhez. Egyszerűsített és talán elvont következtetés szerint az igazi forradalmár felismeri a történelmi fejlődés új, előrevivő folyamatait, tudatosan és tevékenyen csatlakozik ezekhez. Az igazi forradalmár tudja, hogy „minden egyes ember szabad fejlődése az összesség szabad fejlődésének feltétele.” Az is nyilvánvaló, hogy a mai Magyarországon a történelmi fejlődés iránya; a szocializmus. Igaz, hogy valamikor nem mindenben, nem éppen így, és mindenképpen gyorsabban képzeltük el a felépítését. Ez is nagy társadalmi harc, életformáik és elvek harca, amit vállalni kell, és ebben is lehet sebeket kapni. De az idősebb testvér is az átépítés és a nyilvánosság jegyében igyekszik szinte forradalmi módon felgyorsítani a megvalósítás folyamatait. Ha úgy tetszik, megjavítani és rövidebbé tenni a cél fele vezető göröngyös utat. Az biztos, hogy a forr a- dalmisághoz a becsületesen végzett munka önmagában kevés, noha nélkülözhetetlen eleme annak. Az úgynevezett nyolcórás forradalmárok egy része kevesebbet dolgozik a fő munkaidőiben. De többet dolgozik — persze legálisan, vagy illegálisan — a jobban fizetett óráiban. Már lassan élkoptatjuk; „vissza kell adni (szerezni ?) a fő munkaidő becsületét.” De én olyan emberekkel is találkoztam, akik tisztességben dolgoznak a napi nyolc órában, a fő munkaidőben (is) és mindig. És jut idejük a közösségre, az úgynevezett közéletiségre. Igaz, hogy már nekik is kevesebb az idejük. Az is igaz, hogy nem(csak) ezért forradalmárok a magúk módján. Nem is gondolnak erre. De bizakodnak, mert úgy érzik, hogy nem csak a múlt értékeit, hanem 'a jövőt is képviselik. Nem ilyen, vagy olyan nyolcórások ők, de nagyapáik sokat harcoltak azért a bizonyos „háromszor nyolcért." Nem kiemelkedő, nagy emberek ő'k. Mellettünk, körülöttünk élnék, forradalmunk közkatonái. Vannak még szép számmal, becsületes kommunisták és párton- kívüliek. Lelkiismeretesen dolgoznak, sokat bosszankodnak, a költő szavaival; „Emésztődnek; krajcáros- bér-gaityázás dühíti őket,” Helye, ideje válogatja. Naponta megküzdenek a közönnyel, a bürokráciával, a korrupcióval, az új kezdeményezéseket bénító megszokással. Ez sem könnyebb a korábbi harcnál. Más, és szürkébbnek tűnik. Ez sem könnyebb a korábbi harcnál. Más, és szürkébbnek tűnik. De a többség elmegy a taggyűlésekre és sokan elmondják a véleményüket. Egyéni példával és közösségi létükkel is vállalják és hordozzák a jövőt. Marx azt is írta: „A forradalmaik a történelem mozdonyai.” Ha a konkrét helyzet konkrét elemzéséből indulunk ki, akkor a mi lelassult szerelvényünk fűtőire, vezetőire kell nagyobb figyelmet fordítani. No meg azokra, akik csak egy-egy nékik tetsző állomásig úti társak. Petra József Csorba Zoltán 11 évvel ezelőtt hunyt el 71 éves korában. Miskolc irodalomtörténésze volt, s ebben a minőségében egyedülálló városunkban. Helyét azóta sem töltötte be senki. Pályáját református lelkészként kezdte, majd hamarosan elismert pedagógus lett, aki sokoldalú közművelődési tevékenységet fejtett ki. A tanítás mellett szorgalmas és megbecsült előadó volt, előadásait a világirodalom, s magyar irodalom köréből tartotta, s ilyen alkalmakkor arra az ismeretanyagra is támaszkodott, melyet a megye kultúrtörténetének feldolgozása során megszerzett. Foglalkozott Egressy Béni, Egressy Gábor, Kazinczy Ferenc, Kazinczy Gábor, Gva- dányi József, Déryné életével, munkásságával, s városunkhoz kötődésük megismertetésével. Legismertebb, s máig forrásértékű műve — a helyismereti kutatók számára is — „Miskolc és Borsod az irodalomban” c. könyve. Irodalomtörténeti kutatásainak kéziratanyagát fia, Csorba Zoltán, a Lévay József Könyvtárnak ajándékozta, annak a könyvtárnak, melyben édesapja könyvtárosként dolgozott valaha. A hagyatékban kiadatlan dolgozatai is megtalálhatók. A Lévay József Könyvtár, az irodalmárok, a helytörténészeik és az egész város nevében mondunk köszönetét Csorba Zoltánnak, aki megőrizte édesapja feljegyzéseit, s azokat közgyűjteménynek ajándékozva — az ő szellemében döntött a hagyaték sorsáról. Garamvölgyi Ernőnc
