Észak-Magyarország, 1987. június (43. évfolyam, 127-152. szám)
1987-06-13 / 138. szám
1987. június 13., szombat ÉSZAK-MAGYARORSZAG 5 Áz Eszak-Magyarország vitafóruma Miskolc szellemi életéről E város önismeretéhez (Múltidéző.) Tizennyolc hete folyik az eszmecsere az Észak-Magyarország hétvégi lapszámainak 5. oldalán „Miskolc szellemi életéről”. Valójában magáról a városról. Tizennyolc lapkivágás s a mai (június 1-i) szám van előttem. Ez utóbbiban Horpácsi aláírással egy rádiókritika a Kossuth adón elhangzott múltheti Múltidézőről, közelebbről annak a debreceni civisvilágról szóló részéről. A műsort nem hallgathattam, a témát viszont — úgyis mint egykori iskolavárosom múltja iránt érdeklődő — elég jól ismerem. A debreceniségröl nem először folyik vita az Alföld hasábjain sem. Vitáink közötti párhuzam nyilvánvaló: mindkét város igyekszik ápolni hagyományait, mert csak ezekre építheti jelenét és jövőjét. A párhuzam némileg mégis kérdéses. A két város ma lélekszámát tekintve fej-fej mellett halad a második (harmadik) helyen hazai városaink sorrendjében; funkcióik is hasonlatosak, lóvén mindkettő kiemelt felsőfokú központ, múltbeli súlyuk viszont igencsak különböző volt. Debrecen eredeti megyéjétől, Bihartól függetlenedett szabad királyi város (civitas), Miskolc viszont Borsod részeként rendezett tanácsú (mező)- város (oppidum). Már a reformkorban törekedett ugyan a szabad királyi városi jog megszerzésére, ám csak jóval később, 1908-ban sikerült neki önálló törvényhatósággá vá' nia. E fontos jogállásbeii különbség a társadalmi- gazdasági viszonyokban is tükröződött. E város eleve hátrányból indult, nem csupán Debrecennel, hanem még inkább az emlegetett Kassával szemben. Ez persze nem tenné ösz- szehasonlíthatatlanná őket, ám az a tény, amely egyébként e lap hasábjain folyó eszmecseréből is kiderül, hogy e város teljes ívű története egyelőre a múltba vész, aligha eredményezhetne oly sikeres rádiós bemutatkozást, mint amilyet a cikkíró ide is igényel. Debrecen egyike azon egyetemi városainknak, melynek múltja a lehetőségekhez mérten igen jól föl van már dolgozva; ezen az alapon több mint egy évtizede viszonylag köny- nyű volt hozzákezdeni az ötkötetesre tervezett Debrecen története c. történeti monográfia megírásához. Az 1., 2. és 4. kötet már meg is jelent. Ezzel szemben e város olvasói a nagyon fontos, s egyre gyarapodó résztanulmányokon kívül alapjában véve ma is csupán Szendrey János Miskolc történeté- re hagyatkozhatnak (1911), amely a maga nemében tisztességes munka, óm nem csupán szemléletével van baj, hanem feldolgozási módszerével is; nem üti meg kora pozitivista várostör- téneti monográfiáinak színvonalát, 'inkább csak adataihoz lehet visszanyúlni. A Csorba Csaba által fölemlített, olyannyira hiányzó, új Miskolc története elgondolását jó esztendeje Szabadfalvi József szűkkörű szakmai megbeszélésen tárta elénk. Ügy tűnik, hogy az erről készült, a város illetékes helyére eljuttatott följegyzés valahol elakadhatott. Egy ilyen nagy vállalkozáshoz a kutatásra és publikálásra szolgáló anyagiakon kívül tapasztalt kutatókra van szükség, mégpedig nem is kevésre; e városon kívüliekre is. Mint az 1976-ban indult, még csupán a 2. kötetnél tartó Szeged története munkatársa tapasztalatból is mondom, hogy e sürgető igény sem indokolhat semmiféle elhamarkodottságot. Meggyőződésem, hogy előtanulmányok (kismonográfiák) nélkül, ahol ezek még nem' készültek el, magába a (nagy) monográfiába nem is szabad belevágni. Úgy gondolom, hogyha a föladatokat még ebben az évben fölosztanánk, akkor 1996 és 2000 között, évente egy-egy kötettel számolva, e város is egy modern történeti, (5. kötetet tekintve) jelenkortörté- neti-szociológiai monográfiával léphetne a 21. századba. Mint jogtörténész elsősorban a polgári kori közigazgatástörténet gondozását vállalhatom az általam vezetett egyetemi tanszékre. Csakis egy ilyen, modern nagy monográfia tárhatja föl és mentheti meg e város mai közönsége és jövő nemzedékei számára a levéltári aktákban és porladó hírlapokban rejtőzködő múltat. S csakis ebből merítve kerülhet az vissza közvetlenül vagy a történelemtanítás és a hírlapok csatornáin át a köztudatba. Nehogy a tudományoskodás vádja érjen, sietek megjegyezni, hogy magam is nagy jelentőséget tulajdonítok a családokban, ki- sebb-nagyobb közösségekben vagy éppenséggel társadalmi csoportokban hagyományozódó múllisme- retnek. Az emlékezés a szaktudományi is inspirálhatja. Jó példa erre Benedek Miklós Miskolci macskakövek c. sorozata, melyet magam is szívesen olvasnék önálló kiadványban is. Az eddigi eszmecserében, ha kissé bizonytalanul is, föl-fölvillant a várostörténet, főként pedig a művelődéstörténet egy-egy mozzanata, leginkább az utóbbi fél évszázadból. A Novák István emlegette genius loci két vonulata: az inkább Miskolc belvárosához kötődő polgári-értelmiségi, valamint az egykor önálló Diósgyőrhöz, vagy Pereceshez fűződő munkáshagyományok. Jellemző, hogy a pár évtizeddel ezelőtt még fölemlegetett „csizmadiavárosban” rejlő iparos — jó értelemben vett kispolgári — hagyományokat egyedül a miskolciságot teljes szívvel vállaló Tóth Árpád említette föl. S hova tűnt mór e város lakossága jelentős hányadát képező reformkori kisnemesség? Emléke talán a családi hagyományok mélyebb rétegeiben még föllelhető. Föltárása ma már csakis a szakemberek feladata lehet. (Nagy-Miskolc.) A város és vidéke, közvetlenebb és távolabbi környéke közötti kapcsolat a vita egyik fő kérdése. Miskolc, mint a történeti Borsod vármegye székhelye, a reformkorban különösen fontos gazdasági és politikai szerepet játszott, törvényhatósági jogú várossá való nyilvánításáig viszont komolyan nem gondolhatott Diósgyőr mezővárosának (később nagyközségnek) a beolvasztására. Európa-szerte a múlt század második felében jelentkezett az a törekvés, hogy egy-egy nagyvárost azáltal is növeljenek, hogy ,a környező településeket közigazgatásilag hozzácsatolják (pl. Gross-Wien). Nálunk először Nagy-Bu- dapest eszméje merült föl, óm a 20ras évek végén szóba került Nagy-Szeged és Nagy-Miskolc gondolata is. Ez utóbbi tudományos kidolgozásában jelentős szerepet vállalt a jogakadémia két tanára: Schneller Károly, a statisztika és Zsedényi Béla a közjog professzora. A vele kapcsolatos városházi és településközi viták föltárásra várnak; annyi bizonyos, hogy a szomszédok nem túlságosan lelkesedtek érte, amint erre a Nagy-Diós- győr-törekvés is rávall. Egyébként magának Mis- kolcnak a lakossága már 1941-ben meghaladta a százezret. A környező településeknek a várossal Nagy-Miskolccá való egyesítése 1945-ben semmiképpen sem egy hirtelen és megalapozatlan kormány- döntés volt. Ha a Gergely Mihály által igényelt névváltoztatásra (Miskolc-Di- ósgyör) ma már nem is kerülhet sor, a városrész egykori határán a névtáblát ki lehetne tenni. E város társadalmát önmagában nem a közigazgatási összevonás változtathatta meg, hiszen az elővárosok — már ahol a tömeges lakásépítés nem nyert teret — még ma is őrzik kisvárosi vagy éppenséggel falusi jellegüket. Hogy az ősmiskolciak végül is kisebbségbe szorultak a munkásvárossó lett (nyilvánított) városukban, az önmagában nem a köz- igazgatási egyesítésnek, hanem annak a nehézipari fejlesztésnek köszönhető, amely itt és a Sa- jó-völgy más településein már 1949 táján elkezdődött. Hogy mennyire volt szükséges, mennyire erőltetett, manapság sok szó esik róla. Annyi azonban bizonyos, hogy a „Cifra nyomorúság” vidéke meg más környező megyék, főként Szabolcs-Szatmár és Haj- dú-Bihar egykori nincstelenjeinek, később a termelőszövetkezetekben munkához nem jutó vagy a bizonytalanságtól menekülő parasztjainak megélhetést nyújtott. E vita legfájóbb témája, az egykori vidékieknek e városba való be nem illeszkedése, s állítólag még némely egykori vezetőket is jellemző „falu- siratás”, ami ellen Hegyi Imre önérzetesen tiltakozott is. A szocialista iparosítással járó nagy társadalmi mozgás e város hagyományos berendezkedését akkor is megzavarta volna, ha szubjektív egyoldalúsággal nem párosul. Mint több hozzászóló érintette, így még a diósgyőri munkáshagyományokat is széttördelte. Alapos szociológiai kutatások nélkül nehéz szólni e kérdésekről, hiszen az ember csak benyomásaira hivatkozhat. A lumpen réteget nyilvánvalóan e társadalmi változások szaporították meg, s tarthatják fönn a mai napig. E város egészen egyszerűen nem tudta urbani- zálnl városivá tenni: „megérnéd« leni” a szoros falusi kötelékekből kiszabaduló tízezrek tartásban gyengébb elemeit; inkább azok nyomták reája bélyegüket. A nagyszámú cigányság egy részének be nem illeszkedése nyilvánvalóan különösen súlyos helyzetet teremtett. Hogy az alacsony műveltségi szint mennyire jellemző e csoportokra, az minden fölmérés nélkül is köztudott. A kiútkeresés nem csupán rendőri föladat. Miskolc 1950-ben egy nagy, egyesített megye: Borsod- Abaúj-Zemplén székhelye lett, fölruházva mindazon funkciókkal, amelyek ehhez illettek. Időközben kiemelt felsőfokú központi rangot is kapott, amely már a megyehatárokon túlmutatva Észak-Magyarország másik két megyéjére is kiterjed. Ahhoz, hogy funkcióinak meg tudjon felelni, nyilvánvalóan sok fejlesztést igényelt. Hogy ez mennyire ment a vidék s nemcsak az aprófalvak — rovására, azt csak gyaníthatom. Hogy e régióban — tehát Borsod- Gömörön kívül Abaúj-Tor- nában és Zemplénben — mennyire tölti be a Zimo- nyi Zoltán igényelte szellemi központ szerepét, pláne ott, ahol az intézményes viszonyok már nem hatnak, kérdéses. Sárospatak és Sátoraljaújhely kulturális újjáéledése, nyilvánvalóan nem belőle, hanem saját hagyományaiból táplálkozik. A miskolci könyvtárak értékeit nem lehet összemérni a pataki nagykönyvtáréval... Kár, hogy a fővárosi közgyűjteményeket Miskolcról köny- n.vebb elérni. (Miskolci Egyetem.) A sárospataki jogakadémia többször megkísérelt sikertelen áttelepülése nyomán 1919-ben két felvidéki intézmény is kopogtatott Miskolc kapuján. A Selmecbányái főiskola végül is időlegesen Sopronba jutott, az eperjesi evangélikus jogakadémia viszont 1949-ben történt megszüntetéséig itt talált otthonra. Nemcsak az öregdiákok megszépítő emlékezete, hanem munkatársaimnak, Stipta Istvánnak a Borsodi Szemlében közzétett tanulmányai is arra vallanak, hogy ez igen színvonalas képzést megvalósító intézmény volt; rendes tanárai kizárólag egyetemeken habilitált jogtanárok voltak, akik magas szintű tudományos tevékenységet is folytattak. Az említetteken kívül Bruckner Győző jog- és művelődéstörténész dékán neve jól fémjelzi az akadémiát, melynek tanárai kultui'ális szervező, lap- szerkesztő, sőt városházi politikai szerepet is vállaltak. Más társadalmi-politikai viszonyok közepette, egy, a mainál jóval kisebb városban befolyásoló, sőt meghatározó szerepet játszottak a (kulturális) közéletben, többnyire — ha nem is kivétel nélkül — a jó oldalon. A selmeci—soproni előzmények nyomán 1949-t)en létesített Nehézipari Műszaki Egyetem — 1981-ben szervezett Állam- és Jog- tudományi Karával együtt — nem szorul méltatásra. Hogy mennyire él benne a városban, pro és kontra hozhatók érvek. Az Egyetemvárosnak campus jellegű topográfiai különállósága önmagában még nem lenne elkülönítő. A profesz- szori-oktatói kar tagjainak városi és megyebeli intézményes vagy személyes kapcsolatai hosszú fölsorolást töltenének ki. Az egyre aktívabb Miskolci Akadémiai Bizottság (MAB) éppenséggel a város közepén székel. S mégsem? Valóban úgy tűnhet, hogy az egyetem mégsem gyakorol oly mérvű hatást környezetére, amint azt kívánnák, s ki is telne tőle. Különösen az baj, hogy ifjúsága alig- alig tud valamit arról, hogy mi minden van e városban. Helyette szervezi a maga belterjes életét. A hatodik éve működő jogi kar még csak a kezdeteknél tart. Szervezeti keretei úgy-ahogy kialakultak; oktatói állománya is szépszámú, bár az utóbbi években eléggé fluktuál. Egyelőre nagyon kevés a főállású vezető oktató (professzor, docens), örvendetes viszont, hogy az eddig végzett két évfolyam legtehetségesebb hallgatóit sikerült benntartani. Ök jelentik a kar távolabbi jövőjét. A szervezés esztendeiben a figyelmet és az erőket eléggé lekötő egyetemi munkán túl ki-ki a maga szakterületéhez kapcsolódó, vagy ahhoz közel eső városi vagy megyei megbízatásokat is vállalt; ennek eredményei itt-ott talán már érzékelhetők. Annyi bizonyos: a többek által igényelt „humán egyetem” megszervezése, vagy akár csak a jelenleginek ilyen irányú továbbfejlesztése a feltétlen szükséges anyagiakon kívül sok-sok emberi törődéssel jár, ami a megbízással, vagy kinevezéssel éppen csak kezdetét veszi. Egy kart, de még egy tanszéket sem lehel csak úgy „leakasztani”. Egy mégoly tehetséges fiatal oktató „fölnevel (ked)é- se” egy-másfél évtizedet is igénybe vesz. Karunk igazi hivatása a jogászképzés. A kezdeti sikerek is mondatják velem: azzal tesz legtöbbet e városért, e megyéért és a Szabolcs-Szatmárral és Hajdú-'Biharral megtoldott régióért, ha ezt jól teljesíti. A többi már a fogadók dolga. Ha az álláshelyek engednék, itt egy évtized alatt átformálnánk, felfrissítenénk ezt az értelmiségi réteget. Az egyetem nevet keres. A sok elképzelés közül kettőről (Bolyai János Egyetem, Miskolci M űszakiés Társadalomtudományi Egyetem) még szavaztak is munkatársai, polgárai. A professzori testület inkább az egyszerű és semleges Miskolci Egyetem nevet pártfogolja. Nincs helye itt, hogy bővebben kifejtsem, ám remélem, hogy a közelgő évforduló tudományos hozadéka meggyőzi a kétkedőket: Miskolc egyetemét a régi Borsod tragikus sorsában is legnagyobb fiáról, Szemere Bertalanról kellene elnevezni, akinek egyébként némi szerepe még az itteni ifjak műszaki pólyákra való irányításában, mi több: a bányászat nyelvének magyarításában is volt. Persze, nem csupán a néven múlik, hogy az egyetem közszelleme valamit adjon föl műszaki szemléletéből, hiszen a hallgatóinak harmada már jogász. Az üzemgazdászok pedig útban vannak. (Napjaink.) E város és régiója irodalmi és művelődési lapjának .negyedszázados jubileumáról sok szó esett e hasábokon. Jelen eszmecsere résztvevői közül többen (így Gulyás Mihály, Kabdebó Lóránt, Gyarmati Béla) fölemlegették, jobbára a régi szerkesztőség .iránti nosztalgiából. A mai Napjainkról alig esett szó, pedig .hát teljesítménye legalábbis figyelemre méltó. Horpácsi Sándor januári „recenziója”, melyre szerkesztőségi válasz nem jelent meg, s amely a Stúdió ’87-beli színházi rendezői nyilatkozatokkal együtt jelen vita előzménye, egyoldalúságot tükrözött. Valóban nem venne részt a Napjaink e város szellemi életének alakításában? Puszta létével, azzal, hogy a helybeliekkel együtt a régió, más vidékek és a főváros toliforgatóit is megszólaltatja, önmagában része, fontos intézménye e város kulturális életének. Tükrözi és hatóköréhez mérten alakítja is azt. (Egyesületek.) Az eddigi hozzászólóik egyöntetűen a kis közösségek, különösen a demokratikus alapon, öntevékenyen szerveződő egyesületek, a „sok-sok agóra” (Sz. Kovács Lajos) fölelevenítésére, szervezésére tesznek javaslatot, amiben van ugyan némi nosztalgia is, alapjában véve mégis egy demokratikusabb közéletre való igény nyilvánul meg benne. Értelmiségi körökben eddig is voltak ilyen törekvések. A Kazinczy Ferenc Társaság Sátoraljaújhely székhellyel zempléni és abaúji illetékességgel, a miskolci Lévay József Kör vagy a Magyar Irodalomtörténeti Társaság megyei tagozata ugyancsak ide sorolható. A hasonló újabb egyesületeknek csak akkor lehet létjogosultságuk, ha kisebb-nagyobb újabb csoportokat mozgósítanak, mert ha marad az a korábbi állapot, hogy a legkülönbözőbb megmozdulásokban rendszerint ugyanazok — többnyire idősebb értelmiségiek — vesznek részt, akkor inkább szétforgácsolják, semmint összefognák az erőket. Senki Sem említette anyagi fedezetüket. A Magyar Történelmi Társulat megyei csoportja évek óta fillér nélkül van. (önismeret.) Gergely Mihály írta le a kulcsszót: e városnak — különösen értelmiségének és vezetőinek együtt — önismeretre van szükségük. Olyanra, amelybe a múlt megbecsülendő hagyományai éppúgy beletartoznak, mint a jelen helyi társadalmi állapotának szociológiai-szociográfiai alaposságú ismerete. E város építészeti adottságain, másokénál nehezebb emberi-társadalmi viszonyain nyilvánvalóan annál inkább nehéz változtatná, mert ezek töhhnyire rajta kívülálló múltbeli vagy jelenkori okokkal kapcsolatosak. Ám bármely kis tett, amely tárgyilag csi- nosabbá, szellemileg kulturáltabbá teszi, visszahat az egészre, végső soron segítheti a társadalmi gondok megoldását is. Mindenképpen kellemesebbé teszi s oldja az olykor nyomasztó közérzetet. A tevékenységi körömhöz közel eső területekről a következő, óhajként megfogalmazott javaslatokkal élek. 1. Kezdődjenek el végre Miskolc történeté-nek előmunkálatai, hogy 2000-re a teljes mű megjelenhessék! 2.. A Nehézipari Műszaki Egyétem vegye föl Szemere Bertalan nevét! 3. Az egyetemi hallgatók, köztük a joghallgatók aktív részesekként kapcsolódjanak be a városi (megyei) kulturális életbe! 4. Társadalmi alapon alakuljon egy, e város kulturális közéletét időnként áttekintő koordinációs testület, akár a Gergely Mihály javasolta „Városunkért, Miskolcért” Kollégium, akár más néven! 5. Az Eszak-Magyarország adjon e vita után is nagyobb teret e kérdéseknek, köztük az egyetem belső életéről érdemben beszámoló cikkeiknek! 6. Az Eszak-Magyarország szerkesztősége e vitát a város és intézményei képviselőivel egyetértésben, a kibontakozás feltételeinek és lehetőségeinek fölvázolásával érdemben zárja majd le! Ruszoly József
