Észak-Magyarország, 1987. június (43. évfolyam, 127-152. szám)

1987-06-13 / 138. szám

ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 8 1987. június 13., szombat Házgyári Hol is kezdjem? Azt hi­szem, mindennek az oka a halkocsonya. Elmúlván a farsang, a böjt idejébe ér­tünk, és én halra éheztem. Halkocsonyára. Már a har- - madik bolt után haza kel­lett volna térnem, de hát makacs ember vagyok, ha egyszer valamit a fejembe veszek, nem szívesen mon­dok le róla. A negyedik üzletben volt hal, csak eladó nem volt, (otthagyta maga helyett, amíg kiugrott a városba, bevásárolni, neveletlen, ám | annál csinosabb leányát) szóval a póteladó — tizen- I éves forma leánygyermek g —• kijelentette, ha halat I akarok, merítsem ki a há­lj lóval az akváriumból, mert biz ő fél a haltól. És én még mindig nem I tértem észhez. Megvontam | a váltam, kimerítettem egy egynyolcvanas pontyot, összevissza fröcsköltem magam a halszagú vízzel, ; hogy zoknim kivételével moshatta feleségem min­den ruhadarabom, mihelyt a hallal megtértem, szóval kimertem a pontyot, s ne- ;í kiláttam a kocsonyafőzés- 9 nek. Másnap este jó étvágy­ul gyal láttam volna éppen az | esti falatozásnak, mikor | megérkezett az anyósom. I Az intő jel ellenére, válto- | zatlan étvággyal terítget- « tem az asztalt, aztán hár­I masban nekiláttunk a hal­kocsonyának. | Pontosabban, feleségem )) ki nem állhatja a halko­csonyát, meg különben sem szokott vacsorázni, így az­tán csak pár deka sovány sonkát evett, téliszalámival, i meg nyomatéknak egy do­ji bozka friss tőkehalmájat. Míg mi a szálkákkal bíbe- 1 lődtünk, már csak egy pár I szem olajbogyót rágcsált, talán nyolc—tíz szemet, hogy hagyjon helyet annak a két narancsnak, amit jó előre az asztalra készített. Az utolsó gerezdeknél tartott, amikor eszébe ju­tott, hogy elfelejtette be­kapcsolni a mosógépet, ho- ‘ lőtt a programozást még vacsora előtt elvégezte. Hát j fölpattant az asztaltól, a fürdőszobába ment, fel­I kapcsolta a villanyt, a mo­sógép zsinórját a konnek- (i torba illesztette, bekapcsol- 1 ta. a gépet, és akkor... És akkor a világéletében lö- työgos fürdőszobai konnek­tor kiverte a biztosítékot. Ez a fürdőszobai konnek- 1 tor évek óta a haragosom, ;i Egy ferde tiplire szerelte annak idején a magyar épí- 1 tőipar sietősen dolgozó vil- jj lanyszerelője: amíg átvet- , tűk az új lakást, a konnek­tor még csak tartotta ma­gát, de aztán egyik óráról 1 a másikra lehervadt, mint tavaszi tulipánok, melye­ket a háziasszony elfelejt : vízbe rakni. Ám amíg a tulipánon rendszerint le­het segíteni (levágunk a szárából), ezen a konnek­toron képtelenség volt. Ütvefúrót kellett volna szerezni hozzá, a tipli he­lyét megnagyobbítani a vas­beton falban, új tiplit sze­rezni, és így tovább. Hasz­náltuk hát, lötyögősen. Éppen úgy, mint a kony­hai foglalatot, amelyet meg kalapáccsal illesztett a he­lyére — vélhetően ugyan­az — az áldott kezű mes­ter. Ezzel a konyhai vil­lanyfoglalattal úgy voltam, mint talán Seneca lehetett a lukas fogával: borzasz­tó volt vele együtt élni, de ha megvált volna tőle, üres óráiban nem tudott volna mit megtapogatni nyelve hegyével. Nos én, ha nem is üres óráimban, s ha nem is nyelvem hegyével, de ezt a foglalatot időről időre kénytelen voltam megtapo­gatni. Minduntalan kilö- työgősödött, ilyenkor hely­retuszkoltam (menetét tönkretette a hajdani kala­pács), s reméltem, minél tovább kitart az újabb igazításig. Nos, most, hogy a für­dőszobai konnektor rövid­zárlatot okozott, magával rántotta a sötétségbe nem­csak a fürdőszobát, hanem a konyhát is. Én még csak folytattam volna a halko­csonyát sötétben, de az asz­talnál ott ült anyósom is, s bár született hazardőr vagyok, ekkora kockázatot nem vállalhattam; anyó­som nálam fúl meg a hal­szálkától a sötétben. Nincs az az esküdtszék, amely le­mossa rólam a szándékos emberölés vádját. Minek ez a fölös kockázat. Ha vé­gezni akarok vele, megte­hetem rafináltgbb mód­szerrel is. Mondjuk elvi­szem a magyar filmek fesz­tiváljára, az új Jancsó film pár perc alatt megteszi a magáét: a gyengébb ér- és idegrendszerrel rendelkező mozilátogatóval pár perc alatt végez. Akkor meg minek koc­káztassam a halszálkát, a sötétben?! Gondoltam, együk meg a halat világos­ban, aztán holnap majd befizetek neki a moziba! Ezért elébb kicseréltem a fürdőszobában a villany- körtét, amely a rövidzárlat következtében tönkrement. Ám miközben kitekertem a régi izzót, kilötyögősödött ez a foglalat is — kide­rült, ezt is kalapáccsal sze­relte annak idején a mes­ter —, úgyhogy mikor nagy nehézségek árán helyre­tuszkoltam az új égőt, az nyomban megint csak ki­verte a biztosítékot. De ez­úttal már nemcsak a für­dőszobáét. hanem az egész lakásét. (Milyen szerencse, hogy a konyhára ezúttal nem került sor, hiszen ott még az első zárlatot köve­tő sötétség uralkodott.) BT Újból izzót cseréltem a fürdőszobában, aztán a konyhában is, s csak akkor kapcsoltam fel a biztosíté­kokat, mikor meggyőződ­tem: valamennyi villany- kapcsoló, így a konyhai, meg a fürdőszobai is „le” állásban van. Bekapcsoltam hát a biz­tosítékokat, majd a fürdő­szobai villanykapcsolót. Ez­úttal már nemcsak a mi lakásunk borult sötétbe, hanem az egész ház. Ebből én rögvest rájöttem, hogy a fürdőszobai kapcsoló okozza a zárlatot. Eltört benne a rugó. Szétszerel­tem, s feltevésem beigazo­lódott. Szerencsére éppen volt otthon egy pótkapcsolóm, csak a régit nem tudtam leszerelni, mert csavarok helyett szeggel erősítette a fentebb már többször emlí­tett személy a fatiplibe. Mire kirángattam a szege­ket, a tipli helyén egy nagy luk keletkezett. Ad­digra feleségem már gyer­tyát kerített, gyertyafény­ben alaposan megszemlél­hettem volna a nyílást, - amely, mint kiderült, azo­nos a vízvezeték-hálózat­nak vésett vájattal, így aztán, hogy a szegeket kihuzigáltam a tiplivel együtt, luk keletkezett a vízvezetéken is. A sugár­ban spriccelő víz nyomban eloltotta a gyertyát, kész szerencse, hogy sötétben is ismerem a lakásban lévő főcsap helyét. Elzárni sajnos mégsem tudtam, mert a csap teke- rőjét eredetileg nem kap­tam meg a lakással, amit nem is bántam, hiszen az évek alatt egyszer sem volt rá szükség. Most is csak addig kel­lett volna, amíg elzárom a csapot, mert a kiömlő víz már áradással fenyegetett. Még szerencse, hogy a be­járati ajtó alatt akkora a hézag, hogy a víz akadály­talanul le tudott folyni a lépcsőházba. Csak ott — sajnos — a földszinten — a bejárati ajtónál föltorlódott. A be­járati ajtó ugyanis éppen megint beragadt. Ez ugya­nis már egy korszerű, láv- irányíthatós ajtó, olyan, amelyet az ember fia a la­kásból is ki tud nyitni. Nem túl gyakran hibásodott meg, rendszerint csak évente öt—hat alkalommal, amikor vendéget vártunk. Csak az első tíz—tizenkét eset volt kellemetlen, hi­szen a barátaink azt hit­ték, nem akarjuk őket be­engedni. Ezt csak szóbe­szédből tudjuk, mert velük többet nem találkoztunk. Rendre megsértődtek, így mostanában már nemigen jár hozzápk senki. Azóta a távnyitós ajtó prímán üze­mel. Csak most nem engedte ki a vizet. De amikor az üveg magasságáig ért. on­nantól már szabadon ki tudott folyni, a hiányzó ab­laktábla helyén. Addigra a mester is meg­jött, a gyorsjavítóktól, hoz­ta a kalapácsát, mindent megszerelt, a vizet elzárta, a foglalatokat, tipliket, kapcsolókat újból a he­lyükre verte. — Na, ez most már kitart, amíg csak itt laknak. — nyugtatott bennünket. Fo­galma sem volt róla. hogy a jövő héten elköltözünk. Meg lehetett elégedve a borravalóval, mert búcsú­zóul még jó tanácsot is ha­gyott: — Máskor aztán jól meg­gondolja a dolgot! Egyedül egye azt a halkocsonyát! Ha pedig várja az anyósát, csináljon töltött káposztát! Azt sötétben is megehetik. Csendes Csába M indig Alajos barátom újabb, nagy jelentő­ségű kezdeményezés­sel írja be magát a város, de legalábbis a lakása kö- rötti utcatömb lakóinak emlékezetébe, mivelhogy e célra még eddig külön aranykönyvet nem nyitot­tak. A következőket mond­ta el nekem, azzal a nem is titkolt szándékkal, hogy legyek ötletének pártfogó propagátora: A város a közelmúltban meghirdette a nyári szóra­kozások programját, s azon belül igen sok zenei mű­sort, hangversenyt, térze­nét, egyebet is. Ez hát a kincstári szórakozás, hogy így mondjam, mert ez, amit az állam, illetve a tanács kezdeményezett. De mivel napjainkban a ma­gánkezdeményezések korát éljük, meg a hetvenes évek derekán meghirdet­tük a kiscsoportos közmű­velődést is, és ezt még nem vonták vissza, hát mi, azaz a lakásom környéké­nek becsületes dolgozó la­kói, szűkebb körben meg­hirdettük és társadalmi munkában megrendezzük — ha nem is az egész vá­ros szolgálatára — a bér­házi zenei heteket kisded hajlékunkban, a Külső Ló­táp utca 833/c. összes gang­jain és lépcsőházaiban. Eljött a vakáció is, gye­rekek ülnek a bérházi ka­pualjakban, a lépcsőkön és a tetőn a liftkamrákban, meg egymás ölében, hogy a pincelejárókról már ne is szóljak. Unatkoznak. Ide­je, hogy segítségükre sies­sünk, egyben pedig zenei élményt adjunk minden ér­deklődőnek, meg (annak is, aki nem kíváncsi rá. Min­den különösebb előkészítés, szervezés nélkül tulajdon­képpen már meg is kezdő­dőt a koncertsorozat. Pél­dául a hetedik emelet 82 előtt Jucika Katona Klá­rira esküszik, s ezért a gang eme kies részére ki­rakott magnó reggel 6 órá­tól este 11-ig kizárólag csak e dalnokhölgy száma­it zengi. Viszont két ajtó­val odébb Striguláék a ha­gyományosabb zene kedve­lői, és gramofonjukon ál­landóan az Akácos út hal­latszik, amin végigme­gyünk, hogy aztán Zöld erdő mélyén, kis patak szé­lén párjával éljen a vén cigány, amíg ki nem dob­ják az ezüsttükrös kávé­házból. Az Edda hívei az ötödik emelet 63 alatt tö­mörülnek. Itt a gangon természetesen Pataki Atti­la és társai harsogják és dörgik el észrevételeiket és intelmeiket, ugyancsak megállás nélkül, miközben híveik a gang csőkorlátján verik ki a ritmust. Ez per­sze elhallatszik a folyosó túlsó végére is, ahol már az Űj Hungária nem lebe­csülendő tábora tanyázik, megfelelő hangerejű zaj­keltő eszközökkel, viszony­lag kevés áramfogyasztás­sal, de annál nagyobb hanghatással. Ez persze még csak a kezdet. Az előző évi tapasz­talatokat figyelembe véve, valamint az eddigi készü­lődéseket, terveket ismer­ve, hamarosan 32 magne- tofonos csoporttal kell szá­molnunk, amelyek megál­lás nélkül ontják majd a muzsikát, s így a mi kis bérházi zenei heteinkben bő választékot kínálhatunk majd az érdeklődőknek. Preklasszikus muzsika,, gre­gorián-ének, szimfonikus zene, a Röpülj Páva verseny darabjai egyelőre még hiá­nyoznak a bérházi zenei hetek repertoárjából, de hát, istenem, semmi sem tökéletes. Mint ahogyan nem eléggé megoldott még a hangszigetelés. Ugyanis az egymáshoz viszonylag közel elhelyezett kis kon­certek akkordjai valahol a légben találkoznak, és mert mindegyik magnótulajdo­nos igyekezne a másikat túlszárnyalni, ezért legna­gyobb hangerőre állítja masináját, s ez részben a hangzás egyes finomságai­nak bizonyos fokú torzulá­sához, másrészt félreérté­sekhez vezet, mert az üst­dob dörrenéseit sokan nem tudják megkülönböztetni a bejárati vaskapura tizen­egyeseket rúgó gyerekek nem egészen zenei erede­tű dübörgésétől, másrészt a csín, azaz a cintányér csörgését-csattanását vélik felfedezni, amikor a labda egy-egy üvegablakot talál el. összességében ez olyan kakofóniát szül, amelyekre hitetlen emberek azt mond­ják, hogy szörnyű zaj. De akik szeretik a bérházi koncerteket, azok valami csodás szimfóniába össze­olvadó izét — majd a ze­neesztéták utólag eldöntik, hogy mit — éreznek ki be­lőle. Várjuk hát a zenekedve­lőket a Külső Lótáp utca 833/c-be, ahol szinte haj­naltól késő éjszakáig non stop koncertekkel állunk rendelkezésükre. Kérjük, kutyákat ne hozzanak ma­gukkal, mert a házbeli ebek így is elég disszo­náns módon ugatnak bele a legszebb akkordokba, né­melyik rusnya dög nem átallja fájdalmas vonítás­sal cifrázni a dallamot. S ha lehet, autóikat is hagy­ják az utcán, mert a bér­ház udvarán állandóan tú­ráztatott és bütykölt autók zaja már eddig is nagy nehézséget okoz az össz- koneert rendezőinek, hogy a kipufogózajok is valahogy beolvadjanak a magnók keltette lármába, és a mű­helyi kalapálások, udvari fékpróba-sikongások meg­felelő beillesztésével, együt­tesen alakuljon ki a bér­házi zenei hetek összhang­ja, és véget nem érő prog­ramja. Várjuk az érdeklődőket. Gyógyszertár — megfelelő idegcsillapító készlettel — a szomszédban. (bencdek) Hét évet vártak az olva­sók Ajtmatov új regényé­re, ami immár hagyomá­nyosan a Novij Mirben lá­tott napvilágot 1986-ban. Az is várható volt, hogy megjelenése vihart kavar. Azonnal két pártra sza­kadt a regényről véle­ményt alkotók tábora, mert az író most is elevenbe vágott. A szélsőséges megnyilat­kozások — bírálatok, illet­ve dicséretek mellett azon­ban a mű valós értékeit kell kutatni. Nem szabad elfelejteni, hogy ez a mű olyan idő­szakban jelent meg, amikor a társadalmi, gazdasági és művészeti élet megújítása zajlik a Szovjetunióban, amikor az emberek a szo­kásosnál is érdeklődőbbek és érzékenyebbek, — de fo­gékonyabbak is a változá­sok iránt. Ajtmatov nem egy íz­ben nyilatkozott az írók fe­lelősségéről, feladatairól. A Pravda február 14-i szá­mában éppen az új regé­nyében, a Vesztőhelyben felvetett kérdések körüli vitákkal kapcsolatban mondta el gondolatait. A Vesztőhely napjaink aktuális problémáit élezi ki. Mit jelent lelkiismere­tesen élni? Milyen legyen az állampolgári magatartás a demokratizálódás és nyíltság feltételei mellett, mit jelent a társadalmi igazságosság, társadalmi presztízs fogalma az élet­ben való előrejutásban? Csiuyiz Ajtmatov: Gondolatok az íróról A történelem során az emberek mindig elgondol­kodtak olyan kérdésekről, mint morál, lelkiismeret, jó-rossz, igazság-hazug­ság. A nyolcvanas évek vi­szont kiélezettebben fogal­mazzák meg ezeket a gon­dolatokat. Mi történt? A világ jóval dinamiku- sabbá vált, mint korábban volt. Az emberek pszichi­kai túlterhelése, — a kü­lönféle információk ára­data, a termonukleáris ka­tasztrófa fenyegetése köz­vetlenül hat az emberre, emberiségre. Ebben a feszített életben a legnagyobb tőke a nép erkölcsi kultúrája. Az er­kölcsösség fogalma az író szerint az emberi lét leg­alapvetőbb, legfontosabb törvénye. Minden nemze­dék, minden ember érzé­keli ezt, mint az elődök szent hagyatékát. Az erkölcsi rend, az őszinteség, az elvszerűség követelményei, a szavak és tettek egységének fontossá­ga különös hangsúlyt kap egy olyan időszakban, ami­kor az áltechnokrata szem­lélet felszínre hozza a gondolkodás humán formá­jának hiányosságait, ami­kor az egyes ember ma­gatartásában egyre inkább kiütközik a belső erkölcsi fékek hiánya. Ezt látván, az írónak kö­telessége, ha kell „vereked­ni” az élet atmoszférájá­nak egészségesebbé válá­sáért, annál is inkább, mert nemzedékek tapasz­talatai bizonyították: az erkölcsi kultúra asszimilá- lása, a szellemi átalakulás igen lassú folyamat. Az író feladata, s a Vesztőhely mondanivalója is erre irányul, hogy úgy gazdagítsa az olvasó gon­dolkodásmódját, hogy ne pusztán eszmei-erkölcsi modellt, képletet nyújtson, mert ez az egyéniség ki- teljesedésének, önmegvaló­sításának rovására megy. Ajtmatov meggyőződése egyezik Jevtusenkóéval, aki szerint ........a művészetnek nem szabad visszariadnia attól, hogy tűket szúrjon a legfájdalmasabb pontokba, a társadalom ideggócaiba” — mert ez is egyik fajtá­ja a gyógyításnak. A Vesztőhely azért is váltott ki olyan éles reak­ciókat a szovjet közvéle­ményből, mert a társadal­mi rosszról szóló regény. Hogyan lehet harcolni ez ellen? Egyéni áldozatvál­lalással, önfeláldozással,

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents