Észak-Magyarország, 1987. június (43. évfolyam, 127-152. szám)
1987-06-13 / 138. szám
1987. június 13., szombat ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 9 Papp Lajos verses kötete Ara nyeső Apró vágyak ülték körül a képzelet lángját most a halál egy reszketeg felhőkhöz búvá jegenye csúcsára száll s itt a körben amely a józan-súlyos anyag szavára magába visszatér értjük-e mind miről dalol a legtöbbet tudó vándor a szél ki tudja már milyen nagyok a holdbéli hegyek o hajnalba veszők? ki fogta fel két kezében a nap sugarát miként az esőt? ki méri hogy az egymás mellett zakatoló szívek verítékében a só hány százalék? hogy az öröm fölemelt poharában mi szenny mi ázaíék? < vagy a hideg üveggyöngyök festett csengése mögött mi van? ki járatos a kövek alól ágaskodó hangok barlang-utcáiban? ha feljajdul két egymásba ütköző kavics egy ösvény hajlatán ki nézhet át egy könnycsepp befelé nyíló ablakán? Ki ismeri az eperfa-ülte- tőkel? Nem tudjuk, milyen volt a hajuk színe, milyen gondok bántották őket. minek ürültek, miért szomor- kodtak? Róluk csak azt tudjuk, hogy voltak. .Telet hagytak maguk után. .Telet hagyni — ez az ember legősibb, s legtermészetesebb vágya. Jelel, bármilyen picinykét, de ami emlékeztet arra, hogy voltunk. éltünk, éreztünk, gondolkodtunk és tevékenykedtünk. Nem ismerjük az eperfa-ültetőket, de emlékezünk rájuk, amikor ván- dorutunkon, útivándorként éhséget és szomjúságot csillapítani szakasztunk az ültetőket túlélő fák sa- vanykás-édos gyümölcséből. Az ember — mondja Papp Lajos Kérdőjelek című versében — olykor számvetésre adja a fejét. Belső kényszerből, külső késztetésre is. És rádöbben — mert rá kell döbbennie —. hogy útját nem az eperfák. hanem a csoda-szobrok szegélyezik. Gondolom, nem véletlenül került bele ez a vers a költő legújabb verseskötetébe. az Aranyesőbe, amelyet a megyei tanács művelődési osztálya és az észak-magyarországi írócsoport sorozatában jelentetlek meg az idei könyvhétre. Bevezető-ajánlójában a költő maga is a számvetés, a visszatekintés szándékát hangsúlyozza. Annak viszont bizonyára van jelentősége, hogy az egyébként közéleti töltésű költő egy ilyen számvetésben, úl- mustrában « líra legszemélyesebb tartományába, a magánélet-költészetbe vonul vissza. Bár nem tudom, jó-e, helyes-e így a megfogalmazás, „visszavonul', hiszen a legbelsőbb harmónia az emberi lét legtermészetesebb igénye. Napjaink rohanó világában, a divatos „önmegvalósítás” korszakában hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy az ember alapvetően társas lény. s ez a lét két ember kapcsolatát feltételezi elsődlegesen. A szerelem-szeretet, az én és a másik, a megmaradás és a kiteljesedés, ezek a lélek belső mozgatórugói, miként mozgatórugói cselekedeteinkben,' belső és külső habitusunkban is. A szerelmi költészet a költő legszemélyesebb vallomása. Legszemélyesebb, mert pőrére vetkőzik nemcsak testben. hanem lélekben is, kiadja önmagát, s végtelenül sebezhetőén mutatkozik meg. De éppen ezért a legigazabb arcát is mutatja meg nekünk. Ifjúkori siheder rajongásait, az első érintés kíváncsiságát, a megcsalatottságot és kifosz- tottságot. Mert a szerelem elmúlásában sem az a legborzalmasabb (lásd: K. I. emlékkönyvébe. Válás), hogy „visznek virágot a falról képet a sezlont három törött rugójával”, hanem hogy megérteni nehéz, mi, miért történt. A régi hittel nehéz szembenézni, a „bálványt"’ nem lehet ledönteni önmagunk ledöntése nélkül. A kötet a maga három ciklusával egy- egy lépcsőfok a szerelemszeretet fázisain. A felnőtt, az érett férfi kiteljesedő szerelme, a másikra is figyelő, de azért legbelül mégis önző férfiszeretet 1 egy-egy szép kitárulkozása a Hívás, a Csöndes vallomás és a kötet címadó verse, az Aranyeső. Ügy gondolom, a harmadik ciklus versei — szerkezetileg is építkezve — teljesednek ki leginkább. A József Attila-i eggyé válás és megsokszorozódás gondolatköre éled újra e versekben, a születés — az utód és jeletha- gyás — himnuszában. Ez teszi a kötet talán legszebb versévé a Nyughely- keresőket. Jézus születését, József és Mária vándorlását nem övezi e versben (a téma örök életű a költészetben. s elég talán csak ismét József Attilára utalnom) semmiféle bibliai dicsfény. Ezt az emberi léptéket erősíti fel a vers kettős szerkesztettsége is: a váltakozó, ellenpontozó szerkesztésmód, a vándorlás és a szálláskeresés nyugodt, szemléltető leírása és a vajúdó Mária születő gyermekéhez intézett sikolyai. A filléres vágyak, az ..utca démon-erdő ördögviho- gása”. a falban pattogó idő közben a megtartó csapda, a körülvevő hűség védhet csak meg bennünket. Ez adja meg a lét bizonyosságát, s az ének erejét is. Ezért fontos állomás ez a kötet Papp Lajos költői pályáján is. mert miközben meztelenre vet- kőzleli önmagát, intőén figyelmeztet. Nincs önmagában való megmaradás, csak a társban való feloldódás. Az ember társas és páros lény. Néha súlyosan, klasz- szikus formákban, máskor a dal könnyű szárnyán, de ezt az oda- és egymásra figyelő szeretetet ajánlja szívünk figyelmébe. (cs. a.) Fecske Csaba: Nem érem el i Veszekszünk szótlanul, a csöndnek mór-mór teste van összeráncolt homlokom mögé rejtem el magam Nézem alvó öklömet: dühök kemény fegyvere lehetne, vagy sziromként kinyílva lúabőrző tested kisinge Sorsod örvénye ránt magába, nyomorult fulddkló vagyok Nem érem el a válladat, e vízből kiálló szirtfokot Mint csordából hazatért barom, elnyúlva fáradt-csöndesen, kérődzik a fájdalom alomnak vetett szívemen Vesztőhely és új regényéről egyszemélyes erkölcsi hőstettel? S hol vannak azok a társadalmi erők, amelyek szembeszállnak a Kocskor- bajevekkel, Szadidzsanok- kal, Orozkukokkal? Ezek ellen meggyőződésem szerint az egészséges, önmaguk személyiségét megtaláló, az identitás lehetőségével bíró emberek képesek, akiket önmegvalósításukban nem tesz pasz- szívvá, gyávává mikroközösségük — amiben élnek — légköre, a hivatali hatalom „lesújtani” mindig kész Damoklesz-kardja. A személyiség önmegvalósítási lehetősége nélkül formálissá válik az egyén cselekvési vágya, kiábrándul, elveszti önmagát. Erről a jelenségről is ír Ajtmatov. Ám kimondja azt,is, hogy az ember állandóan választás előtt áll, ami persze nem jelenti az egzisztencialista szemlélettel való azonosulást. Választania kell, — megharcoljon-e az igazságért, vagy hagyja magát, s passzívan kerülje ki a konfliktusokat. Az író válaszol erre a kérdésre is, mert hisz az emberben, s hisz a társadalmi rossz megszüntetésének lehetőségében. Ezért is tartja fontosnak mai életünk „demokratizálódásának irányítottságát”, az ember és társadalom egészséges közösségi kölcsönhatását. A XXI. században egy megújult, dinamikus társadalommal kell lépni, amiben legfőbb érték és remény változatlanul az ember. Csak a regény teljes ismerete oldja meg a cím rejtélyét. Vesztőhely. Milyen szimbólumrendszer rejtőzik a komor hangulatú cím mögött? Vagy nemcsak jelképről, hanem direkt jelentésben értelmezhető vesztőhelyről is szó van? Az olvasó megdöbbenve konstatálja: az emberiség, a humánum igazi értékei vesznek, pusztulnak Ajtmatov Vesztőhelyében, akár a keresztény gondolkodás, akár a valóság szemszögéből vizsgáljuk a történéseket. Miért törvényszerű, s törvényszerű-e egyáltalán, hogy azok az értékek devalválódjanak, váljanak torzóvá, amelyek egyértelműen pozitívnak tekinthetők? Az író munkásságát ismerve tudjuk, hogy írásaiban általában élesen ütközteti a jól és rosszat, de elgondolkodtató, s különösen erre a regényére vonatkoztatva igaz a megállapítás, hogy bár nem „győzedelmeskedik”, de szinte mindig túlerőbe kerül nála a negatív erők „diadala”. A morális érték- hordozók, hősök többnyire elpusztulnak abban a küzdelemben, amelyet az őket körülvevő, sokszor embertelen valóság tesz számukra kilátástalanná. Ezek szerint ilyen komor lenne mai világunk? Eny- nyire veszélyhelyzetbe kerültek a humánus értékek? A metafora ugyanis túlzottan direktnek tűnik. Gondoljunk a farkascsalád vesszőfutására! Akbara és Tascsajnar hiába változtat háromszor lakóhelyet ahhoz, hogy élhessen. Először a szajgairtó helikopteres, géppuskás „vadászok” — emberek ők is — teszik lehetetlenné létezésüket. Később a civilizáció határainak kiterjesztése érdekében gyújtották fel az emberek azt a nádast, amelyben otthonra leltek volna a farkasok. Szegényeknek újból menekülniük kellett az „értelmes lények” elől, akik harmadik, egyben utolsó, az életben maradásra lett kísérletüket is meghiúsították. Egy emberi ocsú, az Orozkul-típusú Bazarbaj zúdít rájuk halálos veszedelmet azzal, hogy elrabolja a íarkaspár kölykeit. Akbara és Tascsajnar a harmadik almot sem nevelheti fel. mert a kölykök az ember csztelensége, mohósága áldozataivá válnak. Akbara. a lelkében ant- ropomorf állat bosszút forral, s tetteinek tragikus következményei lesznek. Vakmerő elszántsága nemcsak párja és saját pusztulását idézi elő, de tragédiájává válik annak a szereplőnek is, aki egyedül nevezhető embernek, a szó „gorkiji értelmében” is a mű reális alakjai közül. Boszton, mert róla van szó, saját fia gyilkosává válik akaratlanul, mert lőnie kell Akbarára, az anyafarkasra, aki a kétéves gyermeket magával ragadja, hogy ezzel a tejszagú ártatlansággal enyhítse anyai fájdalmát. Vesztőhely a regény Boszton számára is, aki munkájában, habitusában Edigej, Csóró, Tanabaj, Gyujsen formátumú szereplő. Olyan ember, aki nem szavakkal, a pártgyűléseken tett hangzatos nyilatkozatokkal, Kocskorba- jev-szerű demagógiával akar valaki lenni. Élete nehéz, de viselkedése, munkaszeretete. a közösség feltétlen szolgálata számára természetes magatartásforma, s mégis, alul kell maradjon abban a környezetével folytatott küzdelemben, amelyben ő harcol egyes-egyedül az igazi értékekért, s ő hordoz csak ilyen értékeket. Miért? Ismétlődik a kérdés. A Vesztőhely megnevezés célirányos írói szándéknak tűnik a keresztény mitológia jól ismert történetére utalva is. Az Ember fia kínhalált szenvedett a Golgotán, hogy vértanúságával megváltsa az embereket bűnükért. Ez a bibliai történet parabolisztikus útmutatásként kíséri mindvégig regénvbeli útja során Av- gyij Kallisztratovot, a naív, Miskin-arcú „modern” Krisztust is. A regénynek ez a fejezete napjaink feszült erkölcsi útkereséseit is tükrözi. Avgyij eretnekként, kissé zavarosnak tűnő, kidolgozatlan elmélettel felvértezve igyekszik új értékeket teremteni. Üj Messiásként — akár személyes ön- feláldozással is példát akar mutatni az erkölcsi tisztaság és züllöttség feszítő ellentétében. Ez a magatartástípus azonban nem életrevaló. A Mesterek, Miskinek képtelenek a pilátusi „mosom kezeimet” cinizmussal, vagy a rogozsini romlottsággal eredményesen megverekedni. Hiányzik belőlük a személyiség egészséges önzése, ami nélkül nem lehet harcolni, ami nélkül a látszólagos aktivitás is passzivitássá szelídül. A papi szemináriumból önként kivált fiú törekvései szimpatikusak, de utópisztikusak. A kétezer éve dogmává merevedett keresztény vallást akarja maivá, a modern ember számára is asszimilálhatóvá tenni. A középkorban ezért az eretnekségért megégették volna. A XX. század utolsó negyedében sem kerülheti el azonban a .kereszthalált, mert amikór a narkomániában szenvedő fiatal fiúkat hittel akarja letéríteni a biztos pusztulásba vezető útról, azok félholtra verik, s kidobják a robogó tehervonatból. S miután ezt túléli, az éves húsbeadási terv teljesítéséért folytatott irtóhadjáratban, a szerencsétlen szajgaantilopok lemészárlásában örömüket lelő alakok keresztre feszítik. Ama latrok, akik ellenségei a jónak, akik köztünk is jelen vannak, s gátlástalanul rabolnak, pusztítanak. Sokan kérdezik az írótól, miért ilyen komorak írásai, miért hatja gyakran át hősei sorsának alakulását a görög sorstragédiák végzetszerűsége. Ügy gondolom azért is, mert az író gyógyítani akar. Vállalja a gyógyítással járó kockázatot még olyan áron is, ha olykor „sót kell szórnia a sebekre”. A betegséget, a bajt nem lehet orvosolni elhallgatással, a fájó részek takarga- tásával, csakúgy, mint a jó orvos, aki „felfedi” a bajok igazi okát. Ügy gondolom azért is. mert Ajtmatov olyan felelősséggel mond véleményt a valóságról, mintha munkásságának mindig éppen utolsó gondolatait írná le. Azt akarja, — s ebben is egyetemleges az üzenete, hogy bolygónk földje, élettere, s ne vesztőhelye legyen az emberiségnek. (A kötetet az idei könyvhéten vehették kezükbe a magyar olvasók). Lénárt Attila Misztérium
