Észak-Magyarország, 1987. május (43. évfolyam, 102-126. szám)

1987-05-09 / 108. szám

1987. május 9., szombat ÉSZAK-MAGYARORSZAG 5 Az Észak-Magyarország vitafóruma Miskolc szellemi életéről Várospolitika — szellemi élet zás szándéka nélkül támo­alkotó nyugtalanságot elő­idéző módon kerüljenek szóba. Ez döntően a város értelmiségén múlik, hiszen a keretek értékes tartalom­mal való megtöltését értel­miségi feladatnak tartom. Biztos vagyok abban is, hogy e fórumok érdemi működése merítésre alkal­mas bázist adhat a város vezető testületéiben tevé­kenykedőknek, az értelmi­ségi rétegek és érdekek markánsabb képviseletéhez. A város közvéleményét — az értelmiséget különö­A vitában eddig vé­leményt nyilvánítók többsége ékes bi­zonyítékát sorakoz­tatta fel a város múltbeli, ma is élő, továbbfejlesztésre érdemes értékeinek. Emellett azon­ban az is közös vonása a vé­leményeknek — néhányan kimondták, mások utaltak rá —, hogy torzulásokkal teli, „lelkibeteg” lakhely­ként mutatták be a várost. Felvetődik annak kérdése is, hogy ez az ankét nem „a kétségbeesés és meg­torpanás jele”-e? Ha az új akadály leküzdése előtti lassítást —járni feltétlenül szükséges a tájékozódás­hoz, a koncentráláshoz, az erőgyűjtéshez — megtorpa­násként lehet értelmezni, akkor valóban beszélhe­tünk megtorpanásról. Két­ségtelen, olyan (időszakát éli a város, mikor nem le­het azonnali, mélyreható, gyors változásokat egyet­len akcióval elérni, meg kell tanulni ebből a szem­pontból állandóan formál­ni a környezetünket. Egyrészt a gazdasági, társadalmi élet változásai hatására felerősödtek, lát­hatóbbá váltak korábban is meglévő gondjaink, más­részt új feszültségek jöt­tek létre, harmadrészt a varos életében néhány ko­rábbi előny mostanra háti ránnyá változott. Feladata­ink megoldása új gondol­kodásmódot, nagyobb erő­feszítéseket igényel. A fej­lődés, a fejlesztés lehető­ségeinek újragondolása, a „megőrizve meghaladni” követelménynek való meg­felelés igénye és szándéka minden korábbinál fonto­sabbá teszi a város szer­ves egységgé erősítését. Nem a kétségbeesés, ha­nem a pontos diagnózis és a terápia konzílium út­ján való megállapításának szándéka vezérelte a vita kialakítását is. Inspirált az is, hogy meggyőződésünk szerint indokolatlanul és sokszor alaptalanul kezel­jük értékén alul eredmé­nyeinket, s a kelleténél többször látjuk a szomszéd kertjét zöldebbnek a sajá­tunkénál. Helyzetünket pél­dázza egyik neves művé­szünk fejtegetése, mely szerint „egy korszak csen­des csalódottjai vagyunk, hogy még nem építettük meg a miskolci metrót, s még nem tettük hajózható­vá a Sajót”. Hogy ez így van-e, arra az eddigi vita már részben választ adott. Hogy pontosabb 1 egyék, nem a magas fokú igényes­ség, az önkritikus szem­lélet, a tényekkel való szi­gorú, következetes — sok­szor fájdalmas — szembe­sülés jogosságát, tagadom. Azonban, ha ezt ..túlliheg­jük”, akkor önmarcango- lássá válik, s az eltúlzott, sokszor történelmietlen ön­kritika már bénítóan, le- fegyverzően hat, sok eset­ben lelkibeteggé tesz. Meg­győződésem — s ebben a vitában eddig felvonulta­tott érvek tovább erősítet­tek — nincs okunk szem­lesütve vissza, vagy této­ván a jövőbe tekinteni, hiszen a ma Miskoloa sem szűkölködik szellemi erőben, értékben. Igaz, ezek némelyikét mi város­lakók sem fedeztük fel magunknak, vagy nem tu­datosítottuk eredményesen. Van jól kiépített oktatá­si intézményrendszerünk, mely a mennyiségi feszült­ségek sikeres levezetése mellett, állja minőség dol­gában a versenyt. Közmű­velődési intézményeink — anyagi, tárgyi feltételeik szűkössége ellenére — egyre jobban elégítik ki a színvonalas igényeket is. Városunk művészeti éle­tének produktumait az or­szág közvéleménye sok­szor jobban ismeri, érté­keli, mint mi magunk. Két­ségbevonhatatlan a tudo­mányos élet gazdagodása, s nemcsak mennyiségi ér­telemben. Kár, hogy ered­ményeik, sikereik sok esetben a szakmai berkek­ben maradnak. A város­ban alkotó építőművészek akkor is gazdagítanak ben­nünket, ha a „végtermék” más várost ékesít. Ebben a városban is jócskán vannak a szellemi életnek, a tudományoknak, a köz művelődésének, a művé­szeteknek nagy „imperá- torai”, viszont az értelmi­ség csoportjai, egyedei egymástól elszigeteltek, így jelenlétük, hatásuk szűk körben érezhető. Mindezek alapján azt gondolom, aki nem az országtól izoláltan, hanem egyetemességében • és történetiségében gon­dolja át a város fejlődését és jelenét, többé-kavésbé egyetérthet előbbi állítá­sommal. A vitában, , de sok más fórumon is szóba kerül­tek a várospolitika elhi- bázottnak minősített lépé­sei, s az ezekért felelősök tetemrehívására is gyakran tesznek kísérletet. Ügy gondolom, e kérdéskörben — sem a múltban, sem a jelenben — nem a felelős és a felelőtlen gondolkodás áll szemben egymással, hanem a felelősség külön­böző értelmezése nyilvánul meg. Hogy a vezetés az adott körülmények között mely kérdések megoldását tűzi zászlajára, az döntően objektív folyamatok által meghatározott, s azáltal válik programmá, hogy a sokszor szűkre szabott dön­tési mozgástérben lévő ügyek közül melyiket tud­ja felelősséggel felvállalni. Számunkra a szellemi élet pezsgőbbé tétele, s a most folyó vita épp azért fon­tos, hogy felelősségünk ér­telmezéséhez, iránytűnk használatához pontosabb helykijelölő, iránymegha­tározó koordinátákat kap­junk. A hozzászólók többsége — számomra szimpatikus szenvedélyességgel — tette szóvá a szellemi élet szín­tereinek hiányát. Kevés a vitafórum, az öntevékeny, alulról építkező közösség, a szakmai, baráti kör, me­lyek nélkül a szellemi erő hatása gyenge, s nincs tér, ahol a tudás, a csere, az elfogadás útján szellemi életté nemesüljön. Messzemenőkig egyet le­het és egyet is kell érte­nem ezzel a véleménnyel. Mind az értelmiség nagy része, mind a város veze­tése hiányát érzi az élénk és vitázó szellemi életnek, ugyanakkor tapasztaljuk, hogy kis közösségeink túl­ságosan sérülékenyek, az első fuvallatra szétzilálód­nak. Az alulról építkező kis közösségek hiánya miatt is hasznosulnak nehezen azok az értékes gondola­tok, melyek a gazdasági­társadalmi reform követ­kezetes végigviteléhez el­engedhetetlen intézményi megújulást elősegítenék, meggyorsítanák. Politikai érdekeink is azt diktálják, hogy sandaság és a kívül- ről-felülről jövő beavatko­gassuk ezek működeset. Érdekeink mellett a józan ész is ezt követelii tőlünk, mert tudjuk, hogy ezek működése átszínezhet egyes társadalmi folyamatokat, hozzásegíthet a politika és a közösségek közötti köl­csönös bizalom erősítésé­hez. Tisztázó eszmecserékre mind nagyobb szükség van. Olyanokra, melyekben megnyilvánul az álláspon­tok kölcsönös elfogadásá­nak készsége, melyekben a partnerek nem legyőzni akarják egymást, hanem a tények felsorakoztatásával a vita tárgyára koncent­rálva. a közös ügy konst­ruktív megoldása a fő cél. Nem tudok egyetérteni azokkal, akik a viták hiá­nyát, a probléma gyöke­reit a tárgyi feltételek elégtelenségében látják. Ha csak a művelődési intéz­mények és a vállalatok le­hetőségeit vesszük sorba, közel száz ilyen célra is hasznosítható helyiséget találunk a városban. Igaz, ezek egy része nem elégíti ki az otthonosság igényeit, de némi ötlettel, egy ke­vés áldozattal ezen lehet segíteni. Tapasztalataim szerint a mindnyájunk által oly fon­tosnak ítélt „sok-sok. ago­ra” kialakulását több, ma már idejétmúlt rossz be­idegződés, nem egy eset­ben a félelem hátráltatja. Gyakran tapasztaljuk — úgy a közélet fórumain, mint a vállalatok, intézmé­nyek életében — az ellent­mondásmentességre való törekvést, „az áramtalaní- tott” kapcsolatok utáni vá­gyat, a konfliktus vállalá­sának és megfelelő kezelé­sének hiányát, annak elle­nére, hogy mindenki előtt világos: a dolgok elfedése rontja a közérzetet. Még kevés azok tábora, akik magukénak vallják Illyés szavait: „az ellentmondás­nak is örül az ember, nem­csak azért, mert a nézetek üres ismétlése unalmas, hanem azért is, mert az igazság gyakran úgy pat­tan elő, mint kovából és acélból a szikra: koccan- tással”. Sajnos, úgy tűnik, sokan a koccantásból szár­mazó hátrányokat erősebb­nek érzik, mint a szikrából származó előnyöket. Meggyőződésem, hogy a szellemi élet „összvárosi” méretekben való pezsdülé- séhez a munkahelyek bel­ső viszonyain keresztül visz az út. A fellendülés az értelmiséghez való vi­szonyon, s azon múlik, hogy érezzék, rájuk mint gondolkodókra, alkotókra szüksége van a kisebb és nagyobb közösségnek egy­aránt. Tehát a szellemi élet nem „a város felett ragyogó fényes csillag”, hanem mindennapi munka, cselekvés és eredmény. A hatás érdekében rendkívül fontos, hogy a szellemi élet fejlesztésében a felelősség decentralizálódjon, illetve az is, hogy a vezető posz­tokon álló értelmiségiek se azt vallják: „azt teszem, amit mondanak”, hanem ezt: „azt teszem, amit ten­nem kell.” Szoros összefüggést látok a szellemi élet intenzitása, valamint a munkahelyeken és a szellemi alkotóműhe­lyekben gyakorolt demok­ratizmus adott minősége között. Ahol a helyi de­mokratikus fórumok elvi­selik, hogy a visszafogott teljesítményt értékén felül díjazzák, hogy a kiugró produktumot ne kezeljék rangján, vagy irigységgel és kicsinyességgel vegyék körül, hogy az újat, a job­bat akarót, a kezdeménye­zőt a „nehéz ember” cím­kéjével bélyegezzék meg, ott a megkeseredettség, a befeléfordulás fertőző bak­tériuma tenyésztődik ki. Ügy, ahogy az értelmiség anyagi és erkölcsi megbe­csülése nemcsak központi kategória, hanem munka­helyi is, a város szellemi élete sem tisztán városi ér­dek, hanem a vállalatok, intézmények könnyen ki­tapintható politikai, gazda­sági érdeke is. A szellemi élet, a szellemiség fejlesz­tése közvetlen tennivaló­jának tartom jómagam is, hogy bővítsük a viták, az eszmecserék számát, javít­suk a szellemi, kulturális életre vonatkozó tervezés, és koordináció színvonalát. Nagy erénye — nézetem szerint — a vitának már eddig is, hogy minden hoz­zászólásban tetten érhető a „jobban kellene csinál­ni” nemes indulata, és a már nem itt élő, de kötő­désük okán a város hatá­rain túlról véleményt nyil­vánítók írásaiból is a se­gítő szándék, s a város sze- retete sugárzik. Ez önma­gában is jelentős energia- forrása a város szellemi értékének. A tápláló csatornák bő­vítése szándékától vezérel­ve, a már hosszabb ideje hasznos műhelymunkát vég­ző tudománypolitikai mun­kaközösség példája nyomán létrehoztuk a Városi Értel­miségi Tanácsadó Testüle­tet. Azt várjuk ettől, a vá­ros minden értelmiségi ré­tegének képviselőjét rep­rezentáló testülettől, hogy segítsen nekünk a minket körülvevő viszonyok elem­zésében, a jelenségek és folyamatok o Ica inak feltá­rásában, mozgásirányuk pontosabb meghatározásá­ban, és támogassa, serkent­se az értelmiségiek szerep­vállalását. Kezdeményez­tük és támogatjuk, hogy a MAB-székházban működő Fiatal Értelmiségiek Klub­ja vegye át egy városi ér­telmiségi klub funkcióit, s legyen az eszmecserék ki­emelt fóruma. Az elmúlt évben létrehozott Kulturá­lis Alap utódaként a váro­si tanács gondozásában most szervezzük feltétele­ink javítására, de úgymond, az „összvárosban” gondol­kodás erősítésére is, a Vá­rosi Kulturális Egyesületet. Ezek színvonalas működé­se nagymértékben segíthet bennünket a politika, a po­litikai döntések szakszerű­ségének fejlesztésében, s előmozdíthatják a döntés­helyzet optimális idejének felismerését, bővíthetik a számításba vehető megol­dások skáláját. Az, hogy most csalt eze­ket említettem, nem jelen­ti, hogy többet, mást nem akarunk. Szorgalmazzuk is ilyen típusú közösségek ala­kítását művelődési házak­ban, iskolákban, munkahe­lyeken, lakótelepeken egy­aránt, akár tágabb, akár szőkébb érdeklődési kört elégítenek ki. Ezek mind magukban hordják a vá­rosban felhalmozódott szel­lemi tőke jobb hasznosulá­sának, a szellemi élet mű­helyei közötti kapcsolatok erősödésének lehetőségét. Ezért fontos, hogy a város ügyei e fórumokon szelle­mi izgalmat, kreativitást, sen — foglalkoztatja a hu­mán, illetve a társadalom- tudományi értelmiséget ne­velő felsőoktatási intézmé­nyek, főként a pedagógus- képző főiskola hiánya, s ennek hatása a város szel­lemi életére. Többen e hi­ány számlájára írják a vá­ros humán jellege erőtlen­ségét. Nem lehet kétségbe vonni, hogy az ilyen típu­sú intézmények új színeket hoznának a városképbe. Ennek hiánya már koráb­ban is felismert igazság, és érdekeinknek megfelelően tett meg mindent a város és az egyetem, a jogi kar, most pedig a közgazdasági főiskolai kar, illetve az egészségügyi főiskolai tago­zat meghonosításáért. Ügy látom, helyzetünk hosszabb ideig nem teszi lehetővé, s nem is reális cél, hogy a felsőfokú képzés minden területén „önellátásra” ren­dezkedjünk be. Nem tagadva > a humán jellegű felsőoktatási intéz­mények fontos szerepét egy város életében, véleményem szerint ezek hiányát talán túlértékelik. Az egyoldalú­ságot, a humánum erőtel­jesebb jelenlétének hiányát én inkább az értelmiségi funkciók felvállalása, ellá­tása terén tetten érhető za­varoknak tulajdonítom. Hi­szem, hogy a bonyolult szellemi operációra, az el­sajátított tudás mobilizálá­sára, a szellemi értékek közvetítésére, újak létreho­zására, a társadalom irá­nyításában, szervezésében való részvételre az értel­miség valamennyi rétege felkészült, függetlenül at­tól, mely város adott ott­hont az őt kibocsátó alma maternak. A felkészültség, a tudás azonban kevés. Ezt követ­nie kell az értelmségi funk­ciók tudatosulásának, tuda­tos felvállalásának, s nem­csak a munkakör keretein belül. Ma ennek a szerep­vállalási készségnek az erő­sítését tartom a legnagyobb haszonnal kecsegtető arany- tartaléknak. A városban igen jelentős a humán ér­telmiségiek száma — a pe­dagógusok, az orvosok, a művészek, a népművelők, a múzeumban, levéltárban, könyvtárakban dolgozók, a közgazdászok együtt egy kisebb várost alapíthatná­nak — azonban hatásuk nem mindenben felel meg arányuknak. Azt mondom, hogy egy 425 éves oktatási múlttal, s a diákváros jelzőre érde­mes jelennel bíró város va­lójában nem panaszkodhat a humán értelmiség hiá­nyára. Kétségtelen tény, hogy a társadalmi-anyagi alulértékeltség érzete — szűkebb körre nézve ténye — hatással van a funkci­ókkal való azonosulásra, a közérzetre. Azonban a be­feléfordulás, a kívülállás nem visz a jobb helyzet felé, megoldást csak a problémák közös felválla­lása, megszüntetése hozhat. Céljaink között kell meg­fogalmaznunk, hogy múl­tunkat jobban vállaló, tra­díciókra bátrabban építő, önérzetesebb városi köz­szellemet alakítsunk ki. Nagyon találónak érzem a város egyik közismert sze­mélyiségének a helyzetünk­re utaló megállapítását: „Miskolcnak van város'léte, de nincs várostudata.” A kissé sarkított tételmondat alapját jelentős mértékben idézte elő a munkás város nem rossz szándékú, de le­egyszerűsített képe, mely­nek keretébe kevésbé épül­tek be azon urbanisztikai értékek, melyek hiányát ma égetőnek érezzük. Azt gon­dolom, ma már senkit sem kell meggyőzni arról, hogy nem létezik jó munkáspo- liti'ka, s nem érvényesül­het az igazi munkásérdek sem megfelelő értelmiségi politika nélkül. A lokálpatriotizmus gyü­mölcsöket is hozó hajtásait, az értékek visszhangjának terjedését nemcsak a váro­si életformára jellemző je­gyek erősítésével, hanem a városépítés és -rendezés koncepciózusabbá tételével is ápolnunk kell. Kétségtelen tény, hogy a város életében éppen akkor alakultak ki a kulturális és a szellemi élet fejlesztésé­nek jobb szemléletbeli fel­tételei, akkor erősödött meg ez iránt az igény, mikor anyagi erőink minden te­rületen való jelentős csök­kenése következett be, ak­kor jelentkezett ez a szorí­tás, mikor általánosan el­fogadottá vált a mennyisé­gi városfejlesztést követő minőségi fejlődés igénye, ezzel összefüggésben a szel­lemi, művészi erők, értékek gyarapításának, megőrzésé­nek, jobb megbecsülésének követelménye. A kép ellentmondásossá­gát tükrözi az is, hogy mi­közben bizton állíthatjuk: a gazdaság és kultúra me­rev szembeállításán már túl vagyunk, nem egy eset­ben tapasztaljuk, nem vált általánossá annak fel- és elismerése, hogy ma a szük­séges megújulási készség kifejlesztésében milyen óriási szerepe van a mű­vészeteken is pallérozott fogékonyságnak, nyitottság­nak, igényességnek. Ezt méltán teszik szóvá az al­kotók, a szellemi élet kép­viselői. Az ellentmondásokat nem érzem megoldhatni lanhak, hisz — a vitából is úgy lá­tom — a szellemi élet erői­nek kezdeményezései, tö­rekvései, elképzelései össz­hangban állnak a város ve­zetésének akaratával. Azt látom a város vezetése leg­fontosabb további felada­tának, hogy az értelmiség közéletének és városért végzett munkájának felté­teleit úgy alakítsa, hogy tevékenységét jobban át­hassa az innovációra való törekvés, alternatívák és optimumok kidolgozása, ér­tékteremtő és -közvetítő szenvedélye. E hhez a célkitüző te­vékenységet, vala­mint a szak- és köz­vélemény együttes f igy el embevételén ck készségét, képessé­gét is magasabb színvonal­ra kell emelnünk. A vitá­ban eddig megfogalmazott értékes gondolatok, véle­mények ebben hasznosul­nak, és azok is, amelyek ezt követően jelennek meg e lap hasábjain. Kovács József, az MSZMP Miskolc Városi Bizottságának !q0 : titkára t cm 1

Next

/
Thumbnails
Contents