Észak-Magyarország, 1987. május (43. évfolyam, 102-126. szám)

1987-05-23 / 120. szám

198/. május 23., szombat

ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 5

*

Az Eszak-Magyarország vitafóruma Miskolc szellemi életéről

Pedagógus-szemmel

Az eddig megjelent véleményeket olvasva Miskolc szellemi arculatának szí- néről-fonákjáról, úgy tűnik, mintha városunk szeLlemi életének színvonala csak értelmiségi körök elitjének problémája lenne.

Pedig nem az!

Buszon, vonaton utazva, alkalmi beszélgetőpartnerek eszmecseréjét hallva úgy tűnik, hogy a vélemények városunkról nem a legjobbak. Általában azonban a bírálatot a „ha rajtam állna", vagy „ha énrám bíznák" címszavakkal kezdődő ötletsorok, jó, vagy elfogadhatatlan .—. de mindenképpen tenni akarást tükröző mondandók követik. Mégis, úgy érzem, hogy az ötletek megvalósulásának gátja az, hogy az emberek nagy része nem cselekvő részese, hanem bíráló szemlélője a szellemi élet fellendítését célzó törekvéseknek.

Sok jó kezdeményezésről hallunk, olvasunk. Egyre több csoport, társaság alakul. mely összefogja az azonos érdeklődési körű, azonos múlttal, képzettséggel rendelkező, általában humán értelmiségieket. De ezek mintha elszigetelve, elefántcsonttoronyban tevékenykednének, s hiába a szíves invitálás, nem hiszem, hogy körük sok, érdeklődő kívülállóvaj, gyarapodna. Így magvas gondolataik sajnos terméketlenek maradnak.

Pedig a nyitásra nagy szükség lenne!

Hiányolom a régi munkásegyleteket, dal- és színjátszóköröket, amelyek bensőséges légkörükkel vonzották és megtartották, fejlesztették és művelték, összetartó közösséggé kovácsolták tagjaikat. Jó hangulatú rendezvényeikkel, könyvtárukkal vonzották a családokat, kívülálló vendégeket.

Az általam ismert diósgyőri dal- és olvasókör munkásai nemcsak kiváló szakemberek, de olvasott, sokirányú tájékozottsággal rendelkező emberek voltak, kórusuk pedig az országos rendezvények sok-sok díjával dicsekedhetett.

De ugyanilyen szép emlékeket őrzök a perecesi szabadtéri színpad előadásairól, a vasgyári zenekar szabadtéri koncertjeiről is.

A művelődési házak tiszteletre méltó igyekezettel és feszítő anyagi gondokkal próbálják betölteni tisztüket, s nem tehetnek róla, ha a kommersz győz, az igényesebb szánakozást nyújtó, vagy ismeret- terjesztő rendezvények felett.

Hová lesz az a kultúrszamj, az az érdeklődés, ami a kisiskolást még jellemzi? Aki boldogan megy könyvtárba, múzeumba, kiállításra, báb-, mozi-, színházi előadásra, országjárásra. Aki verset ír. szépkiejtési-versenyen, vetélkedőkön vesz részt — pedig legtöbbje naponta több, mint nyolc órát tölt általában az iskolában. Miért lesz egyre kevesebb az igény a kitekintésre, s miért elégszik meg az emberek igen nagy része csak a tévé által nyújtott szellemi táplálékkal?

Ennek sokféle oka van.

Városunk filmszínházai állagukat, műsoraikat és közönségük nagy részének viselkedését tekintve átlagon aluliak. Színházunk sikereire, kiváló színészeinkre büszkék vagyunk, de — ha színházrajongó tömegeket akarunk nevelni, akkor .a színház műsorpolitikájáhan a fokozatosság elvét jobban szem előtt kellene tartani. A darabok megválasztásánál, rendezésénél a tömegek műveltségi szintjét jobban figyelembe kellene venni.

Amit nem értenek, az taszít, elkedvetlenít, leszoktat. (Ugyanez vonatkozik az irodalomra, képzőművészetre is!) Lehet, hogy nem jól érzem, de úgy vélem, hogy a színháznak egy ilyen heterogén összetételű városban nem egy vegyes gyü- mölcssalátát kell nyújtania a közönség sokfajta igényének kielégítésére, hanem tudatosan, lassan emelve a mércét színházszerető, -értő, -érző közönséget kellene nevelnie. 3 akkor talán nem ásítanának üres széksorok a tehetséges és lelkes színészgárda keserűségére.

Eljutottunk mindennek a gyökeréhez, a neveléshez.

Vártam, hogy megszólalnak a szellem kertészei, pedagógus kollégáim, s ez a

lelkes, de rengeteg terhet viselő gárda elmondja véleményét, tapasztalatait, javaslatait. Általában nehéz megszólalni. Én, — a már ráérő nyugdíjas pedagógus, megpróbálom megtörni e csendet. S várom nemcsak a pedagógusok, hanem a szülői értekezleteken bátran megszólaló, nagyon értelmes, vitakész munkások véleményét is. Hiszen ez a város nemcsak az értelmiségieké, hanem mindannyiunké! Ez a város mi vagyunk, bennünket tükröz! Minden rétegének a véleményére, igényeik felmérésére, tenni akarásukra van szükségünk ahhoz, hogy szellemi életünkben pozitív változás jöjjön létre.

Munkám során kulturális, vagy közéleti tevékenységre inspiráló ajánlásaim legtöbbször a — „de mikor?” — kérdéssel találkoztak. S ismerve a szülőik időbeosztását, meg kellett állapítanom, hogy a kérdés jogos.

Időzavarral küzdünk. Egész életformánk nem kedvez a város kulturális életében való tömeges részvételnek.

A mi városunk hátrányos helyzetű. Levegője a legszennyezettebb, piaca Ózd- dal együtt az országban a legdrágább, tehát a megélhetés gondja, a megfelelő életszínvonal megteremtése az ország többi városához viszonyítva több erőfeszítést, túlmunkát kíván.

Életmódunkat látva és érezve sokszor jut eszembe, hogy hol van a lehetőségekben biztosított, de a gyakorlatban valóra nem váltott részmunkaidős foglalkoztatás, ami az édesanyákat tehermentesíthetné, a családi programokat pozitívan módosíthatná, egész életstílusuk monotóniáját oldhatná.

Sokszor éri az embereket a közömbösség vádja. A gyökerek keresése sokáig nem volt ildomos, de napjainkban egyre nagyobb nyíltsággal folyik az okok feltárása.

Diagnózis már van. Vajon meddig várunk a gyógyszer adagolásával?

Nem lehetne Miskolc a nők 4—6 órás foglalkoztatósának széles körű kezdeményezője? Nagyon ránk férne egy pozitív előjelű országos első helyezés!

Csak egy-két vállalatnak kellene elkezdeni a felmérést, hogy melyik az a munkaterület, ahol nagyobb szervezési problémák nélkül lépcsőzetes munkakezdéssel meg lehet oldani az édesanyák hatórás foglalkoztatását A kezdeményezés biztosan követőkre találna.

(Ha a 8 órára előírt munkát a dolgozó el tudja hat óra alatt végezni — véleményem szerint ez sok munkaterületen lehetséges —, akkor a teljesítmény bérezésével a kereset sem csökkenne. Ellenkező esetben természetesen igen.)

Bevezetésének eredményei az élet valamennyi területén (egészségügyi, család- védelmi. közéleti, kulturális stb.) kamatoznának.

Lehet, hogy e fejtegetéssel eltértem a tárgytól. Pedig nem! Csak a „közömbösség” okainak keresésében próbáltam megkeresni egy-egy hajszálgyökeret. (Természetesen nem a teljesség igényével!)

Nem elég szép, nem elég kulturált ez a város? Igaz! Taszít a kultúrálatlan viselkedés, részeg gáncsoskodás, gátlástalanság, garázdaság, bűnözés, a lelket szennyező trágár beszéd, és a környezetet szennyező rengeteg szemét. Az emberi magatartás ilyen megnyilvánulásai az erkölcsi-szellemi színvonal alacsony voltát tükrözik,, s a sok, jó irányú törekvést, eredményt is homályosítják.

A „Hely Szelleméinek az egész városra kiterjedő hatása, kisugárzása még nem érezhető. De vannak már szellemi életünk megújulásának biztató megnyilvánulásai is. Jó lenne, ha a szellemi élet irányítását végző értelmiségiek mellé felsorakoznának a tenni akarók ezrei is.

Az ős-diósgyőriek is magukénak érzik Miskolcot, s dühös-rajongással szidjuk és védjük városunkat.

Lehetnek (s vannak is) kulturáltabb, szebb városok, ezt látjuk, elismerjük, és mégis... elönt a boldogság, ha bárhonnan hazaérkezünk.

Garadnai Ferencné

Mottó: „Utcáink és tereink tükrök, amelyek társadalmunk jelenlegi állapotát, színvonalát tükrözik.

(Rideg Gábor, Művészet, 1978 9. sz.)

Olvasom a „helyi szellem” elégedetlen háborgásait. S az jó, hogy e népszerű, legtágabb közönsé- gű helyi fórum teret enged szólni városunk bajairól. Tiszteiét és felelősség beállhatni azok sorába, akiket bánt a gond, és éltet az öröm (remény) a városért. Tisztelet, mondom, mert utat nyitnak nehezen rendezhető (tárgyából következően rapszódi'kus) gondol a tatoknak, és felelősség, hiszen öt-ihat oldalnyi terjedelemben össze kell (ene) fogni mondandónkat, ha nem akarunk parttalanul ömledezni e „hiányvá- ros” negatívumairól.

És itt több Okból megtorpanunk, mielőtt tovább mehetnénk. /

Az első ok: a sorozat címe szerint „vitafórum", műfaja tehát „vitairat” lenne. De ki vitatkozik itt kivel? Az eddig megjeleni cikkék már a másodiktól műfaji módosuláson „mentek át”, vitacikkek helyett „párhuzamos hozzászólások” ezek. S ez még nem lenne baj, de miután senki sem akarja a másikat bántani (azt már nem is feltételezem, hogy hozzászólás előitt nem olvassa egyik a másikát), így mindenki a dolgozata felében- kétlh armadában elmondja: mit ért a témán általában (s ezek a sorozat sztereotípiái!), azltán felében-har- madábam elgondolj a-le ír ja azt, amiért a cikket megírta, s amivel a maga tégláját hozzánakíná az épülő falhoz.

A, másik ok — amiért meg kell állnom, mielőtt a

magam mondandójába kezdenék —, hogy indítói mire szánják ezt a fórumot, és mire juthat ez a sok jobbító szándék. Gondolom, nem azért, hogy itt ki-ki megcsillogtassa avatott tollát, egy izgató-lelkesíitő közügy ürügyén, hanem azért, hogy a vita végén „miSkolciségunlk” jusson valamire. (Ez ügyben én is tisztelettől javasolnék egy kerekasztal-beszélgétést, vagy nyilvános fórumot a nézetek ütköztetése, a „vitafórum" tényleges realizálása érdekében.)

S amii a harmadik ok, az a legfontosabb. Ha itt, mi holmi „amatőrök”, a várospolitikát csak oldalvást néző „laikusok” csak „tépjük a szánkat” vagy „nyomjuk a sódert”, s ennék a végrehajtásában, az illetékesek kommunális politikájában nem lesz foganatja, akkor azt hiszem felesleges volt kezdeményezni ezt a vitát.

Úgy kellene, illene tehát, hogy a leginkább illetékesek (volt vagy jelenleg funkcionáló illetékesék), tervezők és kivitelezők, alrendelök és végrehajtók szóljanak hozzá (akár egy-egy cikket széljegyezve) a fórum gondolatmenetéhez. Hiszen tájékoztatásunk hiányos, s azt hiszem, helyi szellemünkben ez a leghiányzóbb (nem anyagi!) tényező, az előzetes (akár utólagos) tájékoztatás, hogy mit, miért gondoltunk így vagy úgy. (A sajtócikk és a tanácstagi beszámolók közlő-fóruma nem helyettesítheti az illetékesek — tervezökkivi,telezők — beszámolóit.) Kulturális életünk betegágyában az alkotás és kritikája úgy futják egymás mellett párhuzamos pályájukat, hogy az alkotó visz- sza se néz kritikusára, emez is csak addig a másikra, amíg a művet illeti szavával.) Hát itt is így van: a Tö-nács: tesz, a Város meg: nézi.

Itt vagyok a saját mondandómnál : a köztéri szobrok szelleménél. A mottóul idézett mondatot vagy két éve olvastam a Művészet-ben. Első olvasatra megdöbbentett. A köztereink közszellemünk tükörképei? Ez a képlet mellbe vágott. Mert nem azo- •nosul(hat)ok köztereink állapotával.

Ezért vettem számba azok „lelkét”, a köztéri szobrainkat, s rá kellett jönnöm, hogy ez a számbavétel nem is könnyű. Szobraink „naoionáléja” olyan üres folt itthon-váro- sunk történetében, hogy az már hálátlanság az alkotóval és a „műélvező” Lakossággal szemben. A város köztudatában ugyanis vannak szobrok, de nincsenek szöbrászok. Honnan tudja meg szegény városlakó, hogy meilyiik szobor melyik szobrász alkotása ? Hiszen vannak Kossuth-díjas szobrászaink (bár nincsenek Kossuth-díjas szobraink!); hogy emelhetnék városunk értéktudatát. Éppen e célból szemléztem végig köztéri szobraink sajtóanyagát (50—60-ból alig 20—30-mak leltem érdemes nyomát). Ezek anyagát közöltem a Déli Hírlapban. Ebben a cikkben azért az ott közölt résziletek summázatát, tanulságait fogalmazom meg.

Egy város köztere: pihenőtér, sétálótér, gyűléshely és általában — mai

kifejezéssel: — szabadidő- központ, a szó idillikus értelmében. Nem közömbös, hogy hol áll, s az sem: miiből áll. Miiskolcnak (Nagy-Miskolcnak!) van 13 „térnek" nevezett térsége (a telefonkönyv szerint), s ebből kettő ha új kiképzés (!). S amii megdöbbentőbb: több, mint 10 városrésznyi lakótelepe van, s ezeken egyetlen köztér sincs! Miért?

Ami köztér, az most is a régi. Szabadság tér, (miért nem lehet végre — 1898 óta! — Kossuth térnek nevezni?), a Deák tér, a Hősök tere. Búza tér, Szetmere-kert (a megyei tanács kijáratával elvesztette intim park, sőt köztér jellegét!), és sorolhatnám a régi kiképzésű köztereinket.

Amivel a jelen dicseked - het(ne), az a Petőfi tér (a Jókaii lakótelep és az északi tehermentesítő út már csak a szobornak hagyott „életteret”), a Hunyadi utcai parkháromszög és a Tanácsház téri park. A Hunyadi utcái park egy nagyszerű köztérilehetöség. Ez a térháromszög kínálta magáit (a Tízes honvéd utcai bejáratánál) a Tízes honvéd-szobornak. Ha már el kellett helyezni a Ru- dölf-laktanya elől, alig hiszem, hogy jöbban sértette a „néphadsereg-tízes honvéd ezred" képzettársítás a katonapolitikánkat, mint a jelenlegi képzetkapcsolás: a „Tízes honvédszobor — a szovjet hősök

emlékműve mellett!).

S a Tanácsház téri park! A legújabb közterünk. (Harmadik!) Kár, hogy két tűzfal közé szorul a kilátás, de hát az avasi háttér (a templommal és a kilátóval) kárpótolja a pihenőt, hliszen a tér léiké: a panoráma; és hát: „Szegény ember vízzel főz”. Hanem a Gorlka-kerámiák! Csonkán, jellegtelenül, le- fejezetten! Milyen kár, hogy

előbb nem jutott az illetékesek eszébe: a szobornak óvó-védő távolság, távlat kell, mely amellett, hogy segíti a körüljárást, még óvja —■' akár a játszó óvodásoktól isi'

Ez is jellemző köztéri szobraink méltatlan elhelyezésére. Mert a Gorka- kerámiákat (még ha az agg mester részt is vett a bejáráson!) nem kellett volna e tágas térségbe védő alapzat nélkül helyezni. S általában: a városban sok a szerencsétlen szoborhely. Makrisz Agamemnon alkotása az SZMT- székház. sarkáb&n-zugában: s tőle alig húsz méterre egy másik nagyméretű szobor, a Vízmerítők (épphogy kikerüli az utoa!); a Kerényi Jenő Tanácsköz- társasági emlékművének (Népikért) nincs tere-távlata; ugyancsak Kerényi Ke- zek-jéhez nem illik a félméteres-egyméteres betonalap (egy földszint», zölddel fedett és sövénnyel védett terasz előnyösebb lehetne) stb.

Jó, 'hogy illetékeseink fölfedezték — amit Hajdú Béla már a Lévay-, majd a Herman Qttó-szobomál kifogásolt, hogy az alacsony posztamens előnytelen; nem védi a műtárgyat a profán gvalázkodá- soktól (példa rá a Furulyázó fiú esete) és nem nyújt távlatot a szemlélődének. (A „népiközelséget” ne az elérhető közvetlenséggel fejezzük ki.)

Egy város köztéri szobrai akkor válhatnak köz- kinccsé, ha azokat azzá teszik. Hogy pedig azzá tegyük, ahhoz több föltétel kívántatnék. M ely ék azok?

Először is az, hogy a köztéri szobor témájában- tartalmá'ban helyi kultuszt vagy igényt (funkciót) fejezzen lei. Ezt a helyi igényt képviselte a itanács, amennyiben kitalálta (kikutatta?), hogy hová, milyen szdbor kívántatik.

Másodszor a" hogy a szobor kinek a műhelyében készült, mely neves, népszerű mester szellemét, keze nyomát őrzi a város köztere.

Harmadszor: fontos feltétele a szobor közkinccsé válásának a szobor születésének titka, regénye; minit ismeretesek a Kossuth-, a Deák-, a Tízes hónvéd-szöbor esetében.

Negyedszer: említeném a szoboravatás ünnepét, ünnepélyességét. E feltételben /utóbb kevésbé szerencsés gyakorlat alakult ki. A szoboravató egy-egy nagyobb mozgalmi ünnep vagy kulturális esemény puszta műsorszámaként. szerepel. Ez ünnepély ugyan, de nem a szobor ünnepélye, s alig hiszem, hogy itt az főszereplő lehetne. (Márpedig egy szobor — költségét tekintve is — „nagyrendezvény”, „nagyberuházás”, örök kiállítás, melyet évtizedeken át milliós tömegek látogatnák; több presztízst érdemelne hát!) Ü jabban a szoboravató puszta műszaki átadás-átvétel; alig tudunk a városban megjelenésükről.

Utoljára említem a feltételeik között az alkotás értő fogadtatását, fogadását. Ez alatt értem a „helyi széliem” áktív befogadását, vagy éppen ellenkezését. A vitafórum koz- ügyékben a demokrácia próbája is; élnünk kell vele bátrabban. Nem hallottam még szobrászművész- közönség találkozóról. Azt hiszem, igen gyümölcsöző lehetne. S általában: a ter- vezőlk-kiivitelezőlk is találkozzanak többet a nyilvánossággal; az élvező szenvedő befogadóval, a várossal, mély munkájuk-álko- tásuik igazi értékelője. Lehet, ha többet tudnánk gondjaikról (szándékaikról), megértőbbek lennénk elégedetlenségeinkben is.

Kárpáti Béla