Észak-Magyarország, 1987. április (43. évfolyam, 77-101. szám)
1987-04-11 / 86. szám
1987. április 11., szombat ESZAK-MAGYARORSZAG 7 CSEH KÁROLY: Csillag és krizantém (H. l.-nak) Tompított fényű csillagok i/irrasztanak bennünk nem a sejtek: külön égbolt külön égitestjei — Egyre többször érint mégis ujjhegyünk izzadt pórusokat egymás végtelenje helyett szégyenében vállgödörbe temetkezik fejünk ismétlődő halál-gyakorlat minden találkozás Köröttünk beomló sorsok: fekete lyukak szaporodnak elnyelik a fényt roncsolón sugárzik kifelé az önzés Hideg fényében egymásra hajiunk miközben remegve várjuk: mikor hűl dérütött krizantémmá szemünk? SERFÖZÖ SIMON: Inkább Dudvák a földek: szivárgó ösvényeit, lehetőségeinket magánérdekek benövik. Ki törődik itt másokkal, holnappal? Mindenki csak magával, a mával. Mint a ló, izzad hajszoltságunk, loholva a napok porából összekapirgálható javakért, elbúcsúzva eszményeinktől, mint a vándormadaraktól. Inkább házunk legyen, mint mghittebb hazánk. Vesszük az irányt a pénzes és sikeres nagymenők, sóvárgott példaképeink után. Elcsapva a közösségi érzés, emberség is: szédeleg világgá. PAPP LAJOS JUHÁSZ JÓZSEF: Madárházban Valaha szálltak a dalok Suhantak fenn a kék egekben Ma nyesett szárnnyal totyorog ami maradt drótketrecekben vagy ül imitált ágakon Gyöngyszemében valódi bánat A föld alattuk valódi még bár egyre kő-sivárabb Valaha úgy röppent elő új fénycsóvaként valamennyi a semmiből s éneklő hitét mímelni visszavenni érdekkel mérni porciózni számolgatni egy sem tanult Megőrzött madárénekekből félrémlik még ez a múlt Valaha az ének adott rangot-nevet ahány dalosnak Ma ketrecükön zománctáblák feliratai fontoskodnak nemről-fajról leszármazásról Maga mind egyre szótlanabb Ehet tápot cementvályúból a dróthálós ég alatt A madárház kétségtelen komfortja hasznos zord időkben Reménytelen kemény telek hidegében zúgó esőben kuporognak a madarak benn Elnémult sötétlő árnyak Egy-egy puhán lehull időnként A többiek még várnak Inverzió Igazán csak az tud békével halni, kinek háború volt egész élete. Ingovány Sem földem, sem bérelt egem, már kétségeimben is kételkedem. Helyzet Tegnap mindenkivel, ma még magammal, holnap már senkivel. AKÁC ISTVÁN: E. KOVÁCS KÁLMÁN. A pataki Prométheusz Az isten ellen lázadó titán, te emberpártoló Prométheusz, kit sziklához láncoltatott Zeusz, hogy időtlenül példázza, mi vár Virágok! Virágok! Zuhany rózsája, égi fény, szelíd szemedre ránevet. — Milyen szerelmes tünemény imádja kedves lényedet? Tested törékeny dália; (oly szomorú, oly megható) Vigyázz, ha édes-szép arcodat pihével lepi be a hó .. . arra, aki a fennkölt hatalom kényét nem szolgálja, nem hajt fejet a zsarnokság előtt, a rettenet nem béklyózza, nem tépdesi, vajon veszít, és mit veszít, ha ellenáll a dölyfös gőgnek, hátra nem tekint, mindig előre néz, és készen áll elviselni a legnagyobb csapást, mi érheti, a sors rendelte kínt, a pusztulást, az elmúlást, halált. József Attila szülőházánál A szülőhely véletlen. Még- • is a megszentelt tájaknak kijáró tisztelettel zarándokolunk a helyekhez, amelyek nagyjaink jelenlétének emlékét magukon viselik. Testmelegen. „Ez, melyhez minden szent nevet, egy ezredév csatolt.” Nemcsak ünnepi alkalmakkor, sokszor csak kíváncsiságból, máskor belső -szükségtől hajtva. Hogy is kezdődött az európai költészet? „Hét város verseng, melyiküknek sarja Homérosz.” És a magyar költősors szimbóluma? Városok versengenek, hol is született Petőfi, és halála után majdnem száznegyven évvel is újabb és újabb legendák ködlenek halála körülményeiről. A költő tünemény, akinek ihletett sorai fülünkben zsonganak, kifejezéseit beleszőjük saját beszédünk fordulatai közé, versrészletei legszemélyesebb vallomásainkat is nemegyszer hitelesebbé tehetik —, ugyanakkor élete is példázattá válik. Igen sok esetben a szenvedés, a boldogtalanság ijesztő történeteit szemléltetik. Az áldozatot, amit azért vállaltak. hogy koruk emberének történelmi-társadalmi és léthelyzetéről valljanak. Az emberi létezés legnagyobb szélsőségét a költő sorsa és az általa megszólaltatott költészet képviselheti. A boldogtalanság és a boldogság egyszerre jelenlévő, egymást ellenpontozó állapotát. Mert kövessük hősünk életútját. A személyes sors, amely ebből a Gát utcai bérházból indult, iskolások nemzedékeit töltötte el részvéttel, egy nemzet követi lépteit együttérzéssel —, persze már csak halála távlatából. Nemcsak verseit szeretik, de sorsát is sajnálják. Szinte nemzeti ügy lett élete minden fordulója, derékba tört egyetemi pályafutása, párttagsága, szerelmei. önkéntes vádlók vagyunk, mert a költő szenvedett, csalódott, beteg lett. Én most innen, a kezdet szűk, nyomorúságos véletlenéből kitekintve mégsem a tengernyi szenvedést említeném. Szokatlan fordulattal: egy boldog életre szeretném a figyelmet irányítani. Amiért itt vagyunk, ami ránk maradt e sorsból. Ne csak a verssorait idézzük, verseit mondogassuk, hanem vegyük át az ő boldogságát is. Aki életében olyan renddel nem találkozhatott, amelyet magáévá fogadhatott volna, aki sorsában nem ért meg olyan állapotot, amelyben tartósan boldog lehetett volna —, verseiben a rend gyönyörével telítődött. Pár éve megjelent verseinek kritikai kiadása. Megnyugtató pontossággal ismerjük költeményei hiteles szövegét. És mellettük ott sorakoznak a variánsok, az ötletek, amelyekből tisztult ki a végső forma. Micsoda gyönyörűség lehetett ennek az embernek, ahogy szó szerint a semmiből, az üres fehér papír ellenében épültek, alakultak, végül készen felragyogtak a remekművek. Szépen írt. Látszik, megtisztelte magát az íráskép szépségével is. Az ünnepi alkalomhoz ez illik. És a teremtés a legnagyobb emberi tevékenység. József Attila maximalista volt. Talán épp ezért sikeredett oly boldogtalanra az élete. „Nincs alku — én hadd legyek boldog.” És ez számára csak a költészetben sikerülhetett. Nem véletlen: a költészetről szóló tanversében — az Ars poeticában — mondja ki ezt. Az alkotó boldogságáról pedig meg lehetünk győződve. Másképp nem is élhetnének versei bennünk tovább. Ha igazán át akarjuk venni örökségét, ha tényleg részesülni akarunk adományában: tudnunk kell, boldog volt, mert gyönyörűt alkothatott. Persze „keserédes” számunkra ez a gyönyörű. Mert éppen a lehetetlenből szikrázott elő mindez. „Gondoljátok meg: Ezen a világon / nincs senkim, semmim. S mit úgy hívtam: én, / az sincsen. Utolsó morzsáit rágom, / amíg elkészül ez a költemény ...” A boldogtalan sors kimondása vezetett ehhez a csodához. Az embert ki tudja hány dimenziónyi lehetőség veszi körül. A napi realitásban élők-szenvedők csak a közvetlen valóságot érzékeljük. A költő: az érzékelés zsenije a valóság diszharmóniájából a lehetőségek harmóniájára is rá tud érezni. József Attila a legnagyobbak közé ezáltal kerülhetett. Minden, amit leír: látható, érzékelhető, a valósághoz szigorúan kötött. Ahogy verssé áll ösz- sze: mégis egy másfajta rend szuggesztiója pattan ki belőle. A leláncolt ember a szabadon létező arányaival él, lélegzik a versben. Félreértés ne legyen: nem két embert mutat be. Egyetlen embert kettős helyzetben. Nincs itt semmilyen hazugul szép idill. A szenvedés a leírás, az átélés szenvedélyének tüzében olyan esztétikai csodává lényegül át, amely már az embernek a szenvedésektől való megváltottságát képes kifejezni. A gyötrelem a gyönyör forrásává válik ebben a költői műhelyben. Példát? Íme, a Kései sirató. Kell-e pontosabb leírás a háborúk-forradalmak utáni történelmi pillanatokról? A város peremén élők sanyarú életéről? A proletár sorsról? Az anyját korán elvesztő gyermek fájdalmáról? A század betegségéről, a magányról? Idézhetjük dokumentumként a húszas évek elejének bemutatására, éppúgy, mint a harmincas évek közepének jellemzésére. Hányféleképpen hitelesíthetjük: pontosságát bármilyen vizsgálat igazolhatja. Mégis, ahányszor halljuk, ahányszor mondjuk, mert mondanunk kell, mindig egészen más összefüggésekben, más élethelyzetekben érezhetjük hitelesnek, és bizony érvényesnek. És itt megállhatunk: ez már a költészet lényege. Tekintsünk szét itt, ezen a helyszínen. A hely, ahol, és amii először lát a gyermek, meghatározó egy életre. A József Attila-i költészetnek ez a tája. Mándy novellái azóta bizonyították, a város peremének terei legalább annyi nagy emberi szenvedélynek lehetnek otthonai, mint a középkor vagy a reneszánsz itáliai városállamai. Verona, Shakespeare Londonja, vagy Bernstein West Side- ja New Yorkban? A szerelmi szenvedély, amelyet Rómeó és Júlia neve szimbolizál, akár itt is játszódhatna. Csak jó írói szem kell, hogy ezekben az emberekben is felfedezze ugyanazokat az emberi érzelmeket, szenvedélyeket. József Attila nemcsak észrevette, de magára vette, sorsává élte. Innen bármeddig elérhetett. Az univerzumot is úgy vizsgálta, hogy hasonlatait ebből a tájból, ebből a környezetből vette. Persze meg kellett találnia hozzá a viszonyítás szigorú szabályait. Ha erre járunk, ne csak tisztelegjünk egy nagy ajándékozó emléke előtt. Próbáljunk az ő szemével is nézni itt. Ha látjuk is, hogy bizony szomorú táj ez, tudjuk, hogy benne az élet van jelen! És az élet minden csapdája ellenére mégis csak gyönyörűséges csodája a világnak. „Finomul a kín” írja a történelem menetéről ez a nagy szenvedő. Még a szenvedésben is annak feloldását kereste. (Elhangzott a költő születésnapján szülőházának múzeumában.) Kabdebó Lóránt K. .. d ' : SS -T ^ •V : .fi -A> ': : i4ir. r„ i o ■ :: ■■ . . ■ MnMWte r ** r-'' -' < -v;Ä\x r V' ' '' o ny Mintha öreg volnék már, mintha csecsemő — mintha mindig egyazon seb fénykörében tapogatózna a lélek — talán csak emlékek denevértanyája a múlt surrogó sötét elborult elméjű virág rongyos madárfütty mit egyetlen évszak sem visel már — éveim erdejére köd száll a szerelem fenyőillata sir a mélyben egy álom horhosában kakukk múlandó éneke ami ha fáj is jó azért madárnyit szépült a lét egy szívveréssel halhatatlanabb le csak cipeled magad mint nehéz tárgyat két végpont között néha mosolyogsz néha- a lélek verítékezik — letörlőd parázs könnyeid s eszedbe sem jut hogy bármi más megtörténhet még mint egy véres karambol hiszen oly sok kibírhatatlan történik velünk átutazóban életünkön
