Észak-Magyarország, 1987. április (43. évfolyam, 77-101. szám)
1987-04-04 / 80. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 8 1987. április 4., szombat Ma, április 4-én 25 éves a Napjaink, megyénk irodalmi és művelődési lapja. A jubileumi számban jelent meg az az interjú, amelyet Fejti György, a megyei pártbizottság első titkára adott Papp Lajosnak, a lap főszerkesztőjének. Az alábbiakban rövidítve közöljük a beszélgetést. — Nehéz időszakot él át ezekben az években a magyar társadalom. S a nehézségek egy része „sűrítetten” jelentkezik Borsod- Abaúj-Zemplén megyében, amely sokféleségében, dinamikus változékonyságában s megoldásra váró gazdasági-társadalmi és kulturális gondjai tekintélyes csomagjával: „sűrített” Magyarország. E gondokat tekintve elég, ha itt csak a bányászat, a kohászat, s a nehézvegyipar aktuális nehézségeire utalok. Nos, az ilyen drámai élethelyzetek kétféleképp hatnak az emberre. Vagy elcsüggesztik, a tehetetlenség érzetét keltik, fásulttá, közömbössé teszik, vagy különös erőtartalékokat szabadítanak fel benne a cselekvéshez, tetterőt, ambíciót, segíteni akarást. Milyennek látja ön a szőkébb haza köz- gondolkodását, közérzetét ebből a szempontból? — Ha megengedi, kicsit távolabbról kezdem. Nemcsak a magyar társadalom él át nehéz időszakot, hanem — kisebb-nagyobb mértékben — az országok többsége, a világ mondhatni válaszúihoz érkezett. A problémák egy része — ahogy mondani szoktuk — globális. Gondoljunk csak a világháborús veszélyre, a természeti környezet pusztítására, az egyre nagyobb térségeket fenyegető gazdasági lemaradásra és ezzel együtt a milliókat érintő, az emberi civilizáció szégyenét jelentő éhínségre. Ugyanakkor a világ különböző országait, régióit és országcsoportjait elválasztó értékrend- és érdekkülönbségek igen nagyok. Az említett kérdések megközelítésében számos ország részéről a nemzeti önzés, az önérdek kíméletlen érvényre juttatása a jellemző. Mégis kibontakozóban van, és egyre inkább teret nyer egy újfajta, felelős megközelítés is, amely abból indul ki, hogy ezeket a problémákat nem lehet a különböző társadalmi rendszerű országok konstruktív együttműködése nélkül, még kevésbé konfrontálva, vagyis egymás rovására megoldani. Üjfajta, egymás értékrendjét és érdekeit tiszteletben tartó, kölcsönös kompromisszumokon alapuló szemléletre és magatartásra van szükség. Történelmünk során nem először kell megküzdenünk a magyar társadalmi-gazdasági fejlődés megkésett- ségének problémájával, a szükséges és elodázhatatlan változások felgyorsításával. Ilyen kiélezettebb helyzetekben — mint ahogyan a kérdés is utal erre — különösen fontos a társadalom állapota, az emberek hangulata, közérzete, beállítottsága. Nekem az a tapasztalatom, hogy napjainkban mind az ország, mind a megye közvéleménye erősen polarizált. Egyszerre van jelen aggodalom és kishitűség, közömbösség és fásultság, valamint bizakodás, tenni akarás és cselekvőkészség is. Elsősorban rajtunk, a politika programadó szerepén, dinamizmusán és hitelén múlik, hogy ez az utóbbi viselkedési mód váljon uralkodóvá. A kibontakozáshoz megfelelő alapot biztosít a gazdaságirányítási reform közel húszéves hazai gyakorlata során szerzett sok értékes tapasztalat, hazánk belpolitikai • stabilitása, nemzetközi tekintélye és nem utolsósorban az a számunkra kedvező és nagy formátumú változás, amely az átfogó és mély társadalmi, gazdasági reformok szükségességével és belső tartalmával összefüggő kérdésekben a szocialista országok egy részében a közelmúltban elkezdődött. Ahhoz azonban, hogy valós eredményeket érjünk el, szakítanunk kell azzal a gyakorlattal — és ez szinte naponta megyénkben' is tetten érhető —, amely a változás szükségességét ugyan hangoztatja, de re- formpártisága csak addig terjed, amíg nem ütközik saját napi érdekeibe, megszokott munkaformáiba és kényelmébe. Ami a -kérdés első felét illeti, igen találónak tartom, ahogyan megyénk helyzetét jellemzi. Való igaz, hogy a magyar társadalom nehézségei jórészt sűrítetten vannak jelen nálunk. Ez elsősorban a megyei ipar egyoldalú, nehézipari jellegével, a nagyobbrészt gyenge mezőgazdasági termőhelyi adottságokkal és az infrastruktúra relatív elmaradottságával függ össze. Ezért is tekintettük halaszthatatlan feladatnak, hogy a megye felelős gazdasági szakemberei, a tudományos élet képviselői és a szélesebb közvélemény bevonásával, átfogó, hosszú távú programot készítsünk a romló tendenciák megállítására, a további dinamikus fejlődés megalapozására. Ez a program jelentős ipari szerkezetváltást tartalmaz, melynek révén növelni kívánjuk a jobb minőségű, jövedelmezőbb, magasabb feldolgozottságé és kvalifikált munkatartalmú termékek, a feldolgozóipar részarányát. Lépéseket teszünk a termelő és a lakossági infrastruktúra kiegyensúlyozott fejlesztésére, az elmaradott megyei térségek szelektív felzárkóztatására. — Nem kétséges, hogy a gazdaság és a társadalom változásai, az átstrukturálódás jelentékeny mozgásokkal jár a társadalom különböző csoportjaiban. Űj, az eddigiektől eltérő migrációs folyamatok indulnak. Csökken az ipar „cmberelszívó” hatása, ezzel együtt a városokba vándorlás. A falu a termelés szerkezetének és technológiájának változása miatt (nagyüzem, gépesítés stb.) korántsem küzd akkora munkaerőhiánnyal, mint akár csak tíz évvel ezelőtt. S a visszavonás hatása (melléküzemágak megszűnése, gazdaságtalan ágazatok visszaszorítása) csak élezi még ezt a kritikus helyzetet. Mi lesz azzal az embersereggel, amely azért lesz kénytelen „két szék közt” tétovázni, mert látnia kell, hogy mindkét szék foglalt, hogy ülnek már rajtuk?-— Az előttünk álló évek valóban egyik legnehezebb és legkritikusabb feladata a hatékony és a teljes foglalkoztatás egyidejű megvalósítása. Annál is inkább, mert nyilvánvaló, hogy az előzőekben említett szerkezetváltás, a gazdaságossá nem tehető termelés megsziüntetése olyan méretű munkaerő-átcsoportosítással jár, amelyekre a felszabadulás utáni gyors iparosítást, majd a mező- gazdaság szocialista átszervezését követően nem volt példa. Az azonban lényeges különbség, hogy az előző két nagy társadalmi át- rétegeződés a gazdaság ex- tenzív fejlődésének időszakában, jelentős munkaerő- kereslet mellett zajlott le. A mostanit viszont az intenzív fejlődésre való áttérés közepette, — a szükséges és a meglevő munkaerő-összetétel közötti feBeszélgetés Fejti Györggyel, az MSZMP Borsod Megyei Bizottsága első titkárával szültségek mellett — kell végrehajtanunk. A hatékony termelésre irányuló megyén belüli szerkezeti változások elsősorban Özdot, 'Miskolcot és környéküket érintik. .Emellett meg kell oldanunk az aprófalvas körzetek szabad munkaerejének felhasználását, és már most gondolnunk kell arra, hogy a tervidőszak végén jelentős számú fiatal fog munkába állni. A megyei pártbizottság és a tanács — a helyi lehetőségek maximális kihasználása esetében is — csak a kormányzat segítségével tudja megoldani a szerkezetváltás miatt felszabaduló és a demográfiai okok miatt jelentkező többlet munkaerő foglalkoztatását. Ez konkrétan azt jelenti, hogy az említett térségekben, a meglevő üzemek minőségi fejlesztése mellett, új, gazdaságos foglalkoztatást biztosító telep- helyeket kell létrehoznunk, már most lépéseket téve az ehhez szükséges képzési, átképzési feladatok megoldására. Meg kell azonban jegyeznem, hogy jól érzékeljük és emberileg megértjük azt az aggodalmat, amelyet, a tervezett lépések az érintett kollektívák körében kiváltották. Pedig még csak a szele csapott meg bennünket annak a viharnak, melynek az előttünk álló években elébe kell néznünk. Ezért nem lehet eléggé hangsúlyozni azt, hogy a gazdaságtalan termelés megszüntetése elkerülhetetlen, enélkül nem lennénk képesek a jelenlegi holtpontról kimozdulni, a jól prosperáló gazdasági egységek termelését dinamizálni és ennek révén az életszínvonalat — hosz- szabb távon — javítani. — Paradoxonnak tűnhet, de egy társadalmat éppen a visszavonások, a recesz- szió időszakai kell ráébresszenek arra, mennyire fontos a szellemi erő megbecsülése, értékeink, eredményeink óvása és gazdagítása s a szellem munkásainak presztízse, e tekintély közösségi szavatolása. A jelenlegi helyzet az innováció kibontakoztatását sürgeti az élet minden területén. E tájon mindig voltak megfelelően ki nem használt szellemi tartalékok. De vajon marad-e ebből a tartalékból elegendő az említett innovációs folyamat kibontakoztatásához, ha nem erősödik az értelmiség kötődése a tájhoz és benne Miskolchoz? Ha az „exodus” jelenségei szaporodnak értelmiségi körökben akár a megyéből és Miskolcról való elvándorlás, akár a szakmából (hivatásból) való kivonulás formájában? Lehet-c tenni valamit ez ellen a kétségkívül meglevő tendencia ellen? Ehhez vannak-e tartalékaink? — Az értelmiség társadalmi szerepének felfogásában és főleg a magasan kvalifikált szellemi munka, a teljesítőképes tudás megfelelő anyagi és erkölcsi elismerésében magam is súlyos torzulásokat látok. Mégis túlzásnak tartom, még így idézőjeles formában is, az exodus kifejezés használatát. Azzal azonban a lehető legmesz- szebbmenőkig egyetértek, hogy igen fontos társadalmi érdek — hangsúlyozom, társadalmi, hiszen itt nem pusztán az értelmiség érdekeiről van szó! — fűződik ahhoz, hogy az alkotó szellemi munka presztízse, erkölcsi és anyagi megbecsülése javuljon. Fel kell ismernünk, hogy a fejlett tőkés világban bekövetkezett tudományos és műszaki korszakváltást —, melyet ezek az országok egyre inkább konkrét gazdasági, pénzügyi előnyökre képesek váltani velünk szemben — másképpen nem tudjuk követni. Ha nem vagyunk képesek a változtatásra, akkor-a már jelenleg is számottevő technikai, technológiai lemaradásunkat nem leszünk képesek csökkenteni. A megye gazdaságának dinamizálására, a szükséges szerkezetváltás felgyorsítására kidolgozott programok eredményes megvalósítása azt követeli mindannyiunktól, hogy jobban építsünk a szélesebb értelemben vett emberi tényezőre, a megye tudományos, kutatási, szellemi potenciáljára, az emberekben meglevő kezdeményezőkészség kibontakoztatására. Talán soha nem volt olyan szükség a kultúra és gazdaság szerves egységben való kezelésére, mint ma. A korunk kihívására válaszoló „minőség forradalma” hozhat csak eredményt, ez lehet letéteményese a hosz- szú távú érdekekre építő alkotómunkának. Valljuk be, hogy a tömegtermelés, az egalizációs törekvések túlhajtásai nem használtak az értékek természetes kiválasztódásának. Inkább a középszerűség irányába hatottak, nemegyszer a kontraszelekciót erősítve. Ezek talán az extenzív fejlődési szakasznak, ha nem is törvényszerű, de legalábbis érthető velejárói voltak. Sajnálatos tény, hogy ennek hatására a tehetséges értelmiségiek egy része — szűknek érezve az alkotómunka megyén belüli lehetőségeit — más munkahelyet keresett és elsősorban a fővárosba távozott. Az elvándorlás gazdasági, társadalmi folyamatokból adódó, tehát objektív okai mellett ebben közrejátszott az is, hogy nem tettünk meg mindent az értelmiség legkvalifikáltabb képviselőinek a megyéhez és Miskolchoz való kötődése, ennek erősítése érdekében. Ebből levontuk a megfelelő tanulságokat és ma arra törekszünk, hogy hatalmi pozícióban levő vezetők — legyen szó a hierarchia bármelyik fokáról — ne riaszthassák el bürokratikusán, valamiféle hivatalnoki felsőbbrendűség pózába öltözve az egészséges ambíciójú, konstruktívan türelmetlen embereket. — Fejti Elvtárs! Milyennek ítéli a megye és Miskolc értelmiségét? Általában mint társadalmi réteget a maga rétcgproblé- máival, s konkrétan, az egyes értelmiségi szakcsoportokat, helyzetük, munkájuk, alkotó eredményeik alapján — vagy akár a velük kapcsolatos „hiányérzetek” tükrében? Mi a véleménye arról a megállapításról, amely egy szociológiai felmérés egyik konklúziója volt; minden egyes értelmiségi csoport a többi szakmán belül a maga anyagi megbecsültségét a legrosszabbnak ítéli a többiekhez viszonyítva, s valamennyi egybehangzóan az értelmiség anyagi megbecsülését a legrosszabbnak a társadalom más rétegeihez képest. Nyilván túlzó ez a megítélés, ám mert létezik, hogyan számoljunk vele a jövőben? — Megyénkben az ország lakosságának 7,4 százaléka él, ami körülbelül 800 ezer embert jelent. Ebből a statisztikai besorolás szerint szellerfii dolgozónak tekinthető I160 ezer fő, ezen belül 33 ezren rendelkeznek felsőfokú iskolai végzettséggel. Sajnos nálunk — ezer lakosra vetítve — kisebb a szellemi foglalkozásúak aránya, mint az országos átlag. Ugyanakkor a termelő kapacitások, az állóeszközök értéke az ország más területeihez viszonyítva, nálunk magasabb. E számadatok is érzékeltetik azt a feszültséget, ami a mai kor követelményeinek, kihívásainak tükrében még hangsúlyozottabban jelentkezik. Ha ehhez még hozzáteszem azokat a felméréseket, amelyek a vezetők végzettség és képzettség szerinti összetételét mutatják, az érzékelhető kép összefüggéseiben még komorabb. Ebből a tényből a feladatok sora adódik: a helyes és arányos szerkezet kialakítása, a képzés- és továbbképzés megszervezése a megfelelő területeken. Mindezt annak az összefüggésnek az állandó szem előtt tartásával lehet csak megtenni, amely az értelmiségnek a társadalom más rétegeivel való szoros együttműködését hangsúlyozza. Az értelmiség feladata és küldetése csak a társadalom egészébe beágyazó ttan értelmezhető. Egyetértek azokkal, akik azt hangsúlyozzák, hogy az értelmiség szakmai, társadalmi érdekfeltáró, érdek- képviselő és érdekvédő feladataihoz legalább három dolog szükséges: a megfelelő információkhoz való hozzájutás, a szabad véleménynyilvánítás és a döntések érdemi befolyásolásának lehetősége. Nem állítom, hogy ezek a feltételek ma a megyében mindenütt és maradéktalanul adottak. Azt azonban igen: az az őszinte törekvésünk, hogy egyre inkább így legyen. Ehhez viszont a különböző értelmiségi csoportok nagyobb önérzetére, felelősségtudatára és konst- ruktivitására is szükség van. A nagyobb mozgástér biztosítása ugyanis nem egyszerűen csak politikai szándék vagy elhatározás kérdése. Küzdeni is kell érte. Ezzel összefüggésben két — hadd mondjam én is így — hiányérzetemnek szeretnék hangot adni. Az értelmiség, „az írástudók” felelőssége különösen nagy a valóság szigorú faggatásában, fejlődésünk ellentmondásainak feltárásában. Nem szabad azonban a munkát — mint ahogyan gyakran történik —, a helyzet kritikai elemzésénél abbahagyni. Konstruktív kritikára, tehát a továbblépés, a feszültségek lehetséges feloldási alternatíváinak feltárására van szükség. A másik megjegyzésem: ma gyakran hallani — és nem ok nélkül — az értékek válságáról, bár én szívesebben használom az értékek változása kifejezést. Ebben egyaránt jelen vannak kedvező, mint például a teljesítményelvvel, a vállalkozó készség erősödésével, a személyes sorsért érzett növekvő felelősséggel és kedvezőtlen, mint — mondjuk — az önzés elhatalmasodásával, a szolidaritás visszaszorulásával összefüggő elemek. A személyes siker és életvitel szempontjából pedig gyakran talmi értékek kerülnek előtérbe. Ebben — a politika és a tömegtájékoztatás mellett — az értelmiség felelősségét is érzem, hiszen mindig is fontos szerepe volt az értékrend megteremtésében és védelmében. Nem szabad tehát megalkudnia ezen a téren sem. Arra, hogy a különböző értelmiségi csoportok helyzetét, munkáját egy interjú keretében értékeljem, minősítsem, nem vállalkozom. Őszintén szólva nem tartom sem felkészültnek, sem illetékesnek magam ebben. Egy-két kérdésit azonban mégis érintenék. Számomra úgy. tűnik, hogy a közgazdasági szemlélet erőtlen a megye szellemi életében. Itt nem pusztán arról van szó, hogy alacsony a közgazdász értelmiség aránya, hanem arról is, -hogy még nem vált a gondolkodás természetes elemévé a gazdaságosság követelménye. Ezen próbálunk segíteni azzal, hogy a miskolci egyetemen ez év őszétől megkezdődik az üzemgazdászok képzése, ami várakozásaink szerint — hosszabb távon — nemcsak a mennyiségi hiányon enyhít, hanem a kívánatosnak tartott szemléletváltáshoz is hozzájárul. A kérdés második felét illetően: az értelmiség anyagi helyzetével foglalkozó megyei felmérések számadatai azt bizonyítják, hogy a kép meglehetősen differenciált. Ez mind a különböző értelmiségi csoportok bérét és főleg jövedelmét egymáshoz viszonyítva, mind az egyes értelmiségi csoportokon belül igaz. Az utóbbi tendenciát — amennyiben az a teljesítmények differenciálódásán alapul — támogatnunk kell. Abból kiindulva, hogy nem önmagában a diplomát, még kevésbé egyszerűen a „beosztást”, hanem a teljesítőképes tudást kell lényegesen jobban megfizetni. Erre máris van példa. Számos megyei vállalat vezetése jutott saját jól felfogott érdeke alapján arra a következtetésre, hogy a gazdasági nehézségek ellenére, sőt épp^n a gyorsabb kilábalás reményében a legjobb képességű mérnököket, közgazdászokat az átlagot messze meghaladó mértékben kell megfizetni. Utalni szeretnék arra a nyilvánvaló paradoxonra is, hogy nemcsak az értelmiség, hanem szinte kivétel nélkül minden társadalmi csoport alulértékeltnek, alulfizetettnek érzi magát más csoportokhoz képest. Ez egyfelől általános értékbizonytalanságra, másfelől nemritkán súlyos önértékelési zavarokra utal. Nem arról van ugyanis szó, hogy egy korábbi társadalmi fejlődési szakasz egalizációs tendenciái élik túl magukat, hanem arról, hogy minden átlagos, vagy az alatti teljesítményt nyújtó ember a saját szakmája legjobban fizetett képviselőivel szeretne „egyenlő lenni”. Mindezek mellett adósak vagyunk azzal, hogy a különböző foglalkozási ágak, rétegek, csoportok közötti — a társadalmi hasznosságon alapuló — főbb jövedelmi viszonyok kialakítása terén közmegegyezésre jussunk.
