Észak-Magyarország, 1987. április (43. évfolyam, 77-101. szám)
1987-04-04 / 80. szám
1987. április 4., szombat ÉSZAK-MAGYARORSZAG 9 alkotókedv — Abban, hogy jövőnk milyen lesz, nem kis része van a felnövő új nemzedékek arculata formálásának, s az ezért való társadalmi felelősségnek. Fejti Elvtárs! Milyennek tartja a mai magyar ifjúságot, s benne a megye fiatalságát? Vajon nemcsak a termelésre, de a társadalomba való beilleszkedésre, a közösségi életre, a közéletre is érett ifjú nemzedékek lépnek ki a szocializációs időszakokból, lépnek át az élet, a munka, a boldogulás másféle követelményekkel határolt tartományába? — Az, hogy milyen az ifjúság — ez örök kérdés. És éppen olyan nehéz, majdhogynem képtelenség rá válaszolni, mintha azt kérdezné, hogy milyenek a felnőttek, vagy a nyugdíjasok? Külön-külön az egyes fiatalokról ki-ki vér- mérséklete és személyes tapasztalatai alapján sok jót és sok rosszat el tud mondani. Egyenként megítélni azonban a fiatalokat is — éppen úgy, mint a felnőtteket — tetteik alapján kell. Ezért én ellene vagyok mindenféle felületes, külsőségekben, tüneteken alapuló általánosításnak. Mégsem akarom a kérdést megkerülni. A legtágabb megközelítésben az ifjúság — mint társadalmi csoport — olyan, amilyenné a társadalom uralkodó értékrendjei, normái és intézményei formálják. Kissé vulgarizálva a kérdést azt is mondhatnám, hogy minden társadalom ifjúsága olyan, amilyet „megérdemel”. Én — aki hosz- szú ideig hivatásszerűen is foglalkoztam ezzel a kérdéssel — némi keserűséggel és aggodalommal tapasztalom, hogy növekszik a kontaktuszavar a fiatalok és a „felnőtt társadalom” között. Ennek sok oka van, melyek közül kettőt tartok különösen fontosnak. Az első: nem tudatosult bennünk kellőképpen, hogy társadalmunk fejlődési ellentmondásai, a fellazult értékrendek, az életszínvonal stagnálása — a nyugdíjasok mellett — elsősorban a pályakezdő, családalapító fiatalokat sújtják, teszik bizonytalanná. A családi nevelés és az iskola diszfunkciói miatt a fiatalok jelentős részét felkészületlenül érik a szocializációs konfliktusok. Emiatt egyre több a kiábrándult, a perspektívát vesztett, cinikussá váló fiatal. A második: nem tudunk megszabadulni az ifjúság nevelésének paternalista, óvó, gyámkodó gyakorlatától. Nem tekintjük partnernek, egyenrangú társnak a fiatalokat. Abban sem, amiben kellene és lehetne. Mély meggyőződésem, hogy jelentősen bővíteni kellene a fiatalok, politikai szervezetük a KISZ, valamint más öntevékeny csoportjaik mozgásterét, cselekvési lehetőségeit. Biztosítva számukra a kísérletezés örömét és kockázatát, beleértve a tévedés jogát is. Természetesnek kellene tekintenünk, hogy a fiatalok nem fogadják el késznek és főleg befejezettnek a társadalom mai értékeit, értékrendjét és normáit. A maguk útján akarnak eljutni a szocializmushoz, saját nézeteikhez és eszméikhez. És ez az út szükségképpen nem lesz egyenes vonalú. Több bizalomra, türelemre és megértésre lenne szükség az ifjúság nevelésében és arra, hogy a felnőttek figyelemmel, érdeklődéssel fogadják sokszor meghökkentő nézeteiket, kérdéseiket, javaslataikat. Vonják be őket ne csak a politika végrehajtásába, hanem alakításábá is. A szocialista nemzeti egység erősítése és a történelmi, politikai folytonosság biztosítása szempontjából egyaránt fontos az egymást követő generációk jelenleginél harmonikusabb együttműködése. Igen nagy szükség van ugyanis arra, hogy a különböző generációk tapasztalatai, tudása és képességei szerencsésen ötvöződjenek. Így egészítheti ki egymást a megfontoltság . és az életbölcsesség az újítani, változtatni akarással; a történelmi gyakorlati tapasztalat a friss elméleti ismerettel. — Milyennek ítéli a szőkébb haza kultúráját, kulturális életet? Mi a véleménye a kultúra értékeinek mai közvetítéséről, a kultúra „fogyasztásáról”, s értékeinek áru-természetéről? Az, hogy a művészet, az irodalom egyre inkább önfenntartásra kényszerül, nem teszi-e lehetetlenné a szocialista társadalomnak a művészetek és irodalom iránti elvárásai, az e területre vonatkozó normák érvényesülését? Nem ala- kul-e ki „idegen testként” a szocialista társadalomban egy olyan kultúra- és ér- tckszemlélet és ezen alapuló működés, amely a nyugati fogyasztói társadalmak sajátja, ám ott a siker, az érvényesülés összehasonlíthatatlanul nagyobb lehetőségeivel, s a menedzselés hatásos hátterével? Végül is nem játszi k-c mindez különösen nagy szerepet a művészetek és irodalom művelőinek elhatalmasodó rossz közérzetében, a feszültségek növekedésében. egyfajta kilá- tástalanságtudat érvényesülésében? S abban, hogy érzékelhetően és a produkciók színvonalának rohamos csökkenésében is tetten érhetően fogy, apad az alkotói kedv? — Szűkebb hazánk és főleg Miskolc művészeti, kulturális élete lényegesen gazdagabb és sokszínűbb, mint az a — sokszor előítéletektől terhes — kép, amely az országban él róla. Erről elsősorban mi tehetünk, akik nem fordítunk elég figyelmet a különböző művészeti műhelyek, az alkotók és alkotásaik megfelelő menedzselésére, arra, hogy jobban integrálódjunk az ország kulturális vérkeringésébe. Amennyire magam meg tudom ítélni, igen nívós Miskolc zenei élete, gazdag a képzőművészeti és főleg grafikai tradíciója, figyelemre méltó színházi kísérletek folynak és igen értékes, változatos a kiállítások anyaga, a múzeumi élet is. De megemlíthetném — bár mint interjúalany, ezt vonakodva teszem — a megyei irodalmi folyóirat felelős szerepvállalását a társadalmi valóság feltárásában és tükrözésében. Gondot — főleg a_ szélesebb nyilvánosság előtti átütő megjelenés szempontjából — elsősorban abban látok, hogy ezek a külön- külön értékes alkotások, produkciók térben és időben nem szerveződnek egységbe. Pedig ez jó lehetőséget adna egymás hatásának felerősítésére, a különböző alkotóműhelyek közötti kapcsolatok erősítésére. Ebből a szempontból — valamennyi érdekelt művészeti terület legjobb képviselőinek bevonásával — újra kellene gondolnunk a „Miskolci Nyár” esemény- sorozat egész koncepcióját. Az alkotóműhelyekről — elsősorban a színházról — szólva tennék még egész halkan egy megjegyzést, amely a közönséggel, a be- fjogadó közeggel való kapcsolatra vonatkozik. Igaz az, hogy nem a közízlést kell kiszolgálni, de az embereket végső soron a mai művészeteknek is szolgálnia kell. Ezért szükséges idejében elejét vennünk — még ha csak szórványosan jelentkezik is — az arisztokratizmusnak, a közönség lebecsülésének. A kultúra demokratizálása ugyanis, nemcsak az alkotói szabadság kibontakoztatását, a kísérletezéshez való jogot, a jó értelemben vett kulturális érték- pluralizmus erősítését jelenti, hanem a kultúra eljuttatásának kötelezettségével is jár a legszélesebb társadalmi rétegekhez. A kérdés második részére válaszolva, én nem osztom azt a nézetet, amely a művészetek képviselőinek elhatalmasodó rossz közérzetére, a konfrontá- ciós jelenségek elszaporodására és főleg az alkotói kedv rohamos csökkenésére utal. Ennek megyénkben nincsenek kézzelfogható jelei. Bár kétségtelen, hogy a művészek és alkotóműhelyek helyzete is nehezebbé vált. Kevesebb a megrendelés, a támogatás, a mecenatúra egyre kevésbé tud lépést tartani a növekvő költségekkel. De ilyen körülmények között is — ha szűkösebben is — meg lehet élni, lehet és érdemes alkotni. Egyébként a konfrontációra, az erőpróbára irányuló magatartás — akármiből táplálkozzon is az — számomra nem rokonszenves. Mint ahogyan meghátrálásnak tartom azt is, ha valaki kiélezett, nehéz helyzetekre hallgatással, visz- szavonulással reagál. — Tisztelt Fejti Elvtársi A beszélgetés utolsó kérdése a magánembernek szól. Szabad óráiban sétálgatva, nézelődve, s tapasztalatokat szerezve végül is milyennek látja Miskolcot? Oly sok rosszat elmondtak cs elmondanak erről a városról itt élők és innen eltávozottak. Mit tehetnénk azért, hogy a város bennünk is éljen, s igy majd — jobban, szebben, kulturáltabban éljen? — Én magam Sátoraljaújhelyben születtem, ott töltöttem a gyermekkoromat, majd hosszú ideig Budapesten éltem. Mindkét várost nagyon megszerettem. Ezek után olcsó fogás lenne alig két év után Miskolcról ugyanezt elmondanom. Mint ahogyan olcsó dolognak tartom- azt is, ha valaki — igaztalanul és az itt élőket sértő módon — egyoldalú, elmarasztaló ítéletet mond erről a városról. Annál is inkább, mert a fejlődés, a változás minden gondunk, bajunk ellenére is, egyre inkább kitapintható. A jövőt illetően a fő kérdésnek azt tartom — és ez teljes egészében egybeesik a város vezetőinek, vezető testületéinek törekvéseivel —, hogy a városépítést és -rendezést szigorú szakmai és lakossági kontroll alatt, a lehető legszélesebb nyilvánosság mellett végezzük. Csak ez óvhat meg bennünket a korábbiakhoz hasonló tévedésektől. Fontos továbbá, hogy nagyobb figyelmet fordítsunk az építészeti értékek \ megóvására, az archaikus városmag színvonalas rekonstrukciójára. Mindezt egy sor égető probléma — a lakáshelyzet, a tömegközlekedés, a közműfelújítás, az áruellátás és a szolgáltatás javítása — mellett kell megoldanunk. Vagyis egyszerre kell megfelelni a meny- nyiségi és minőségi igényeknek. Elkerülve azt a korábban gyakran előforduló hibát, hogy sorozatosan a minőség rovására tegyünk engedményeket. Ezeknek a törekvéseknek azonban párosulniuk kell az itt lakók igényességével, városukat védő, féltő és gondozó lokálpatriotizmusával. Mezey Istvón rojta Gennadij Ajgi versei: Tó és madár Kerek csoda a tó, s oly égi tiszta, hogy csak az Áhítat hangján lehet róla szólani Közepén - sziklaszirtről nem ismerős-e? — madár: rebben, verdes szárnyaival; verdes — és nem száll el —, úgy tűnik: időtlen idők óta itt van, és maga az örökkévalóság. Eggyé válik hirtelen a Nappal. Ragyogássá igézi a Végtelen. És - testi-lelki léte - egy szó lesz csupán: Álmák temetetlenül maradnak az almák hulltuk után is tányérra rakva egységükben is egyediek mint az értelem édeni rendezetlenségben ragyognak mint a gondolatok gyerekkor és család meghittsége nélkül immár A csend hatalma vihar előtti csend hatalma kell nékem is hogy a lényegről hallgatásommal tudjak vallani ^ I rr ■■ I rr Csuvas buvolo — a kis Ági Ábelnek Játék, játék, ó forgás varázsa! pörög a kert tarka csigaháza, csúcsa a szilva leveles ága — pörög a lélek búgócsigája, emel a fénybe, ledob a sárba. Boszorkánykonyhámon lángoló szeszt főztem én csodás vendégeimnek — hajszálakként fontam össze őket, mint ujjon a bábokat, pörgettem; s riadt csibék lették, szétrőbbentek erre-arra: pi-pi-pi! — héja szárnya a kezem. Cseh Károly fordításai Ámen” lékek nyílnék a fehérségben Isten mosolyog át rajtuk meglehet — s nem szárnyakkal: jelenésével játszva legyint meg a magasból hóvihar szeleként Kedves Barátaim! Az Önök által oly sdk áldozatvállalással és nemeslelkűséggel kiadott „Csuvas Szó" nemcsak a mi költészetünk első fecskéje Európában, hanem az én népem kultúrájának első csodálatos felvillanó fénysugara is az európai mennybolton. És ez a fény - kivált, hogy váratlanul jelentkezett — felderített és megigézett minket. Illesse önöket a csuvasok Legnagyobb Táv-ja (köszöneté) ezért! Sok híres név — Mészáros Gyuláétól Róna-Tas Andrásig — mindörökre drága lett a csuvas népnék, most pedig hozzájuk csatlakoztak az Önök nevei, amelyek — meg vagyok győződve erről - mindörökre megmaradnak kultúránk történetének lapjain .. . És milyen körültekintéssel, milyen szeretettel és finom ízléssel adták ki az Antológiát, — mint igazi kincset, úgy vesszük kézbe! Még egyszer hálásan köszönöm önöknek . .. ...Ahogy a csuvasok mondják: ,,A feleslegeset bocsássák meg, a hiányzót egészítsék ki, jóérzésükkel, jóindulatukkal.” * Gennadij Ajgi köszönőlevele, a „Csuvas Szó” antológia megjelenéséért. A könyv 1986-ban jelent meg Magyar- országon. Ajgi új kötete Verjetek hidat! címmel a közeljövőben jelenik meg Cseh Károly fordításában.
