Észak-Magyarország, 1987. április (43. évfolyam, 77-101. szám)
1987-04-04 / 80. szám
1987. április 4., szombat ÉSZAK-MAGYARORSZAG 5 / Az Eszak-Magyarország vitafóruma Miskolc szellemi életéről A legutóbb bemutatott, megérdemelten nagy sikerű Galilei egyik jelenete (Blaskó Péter, Szirtes Gábor, Molnár Zsuzsa). A jogászság — a bírák, ügyészek, ügyvédek, jogtanácsosok — markáns vonásokat, színeket képezhetnek egy város szellemi életében. A pályára csak hosszas tanulás után léphetnek, s munkájuk közben folyamatos önképzésre van szükségük. Bár Miskolcon a munka a jogászok szabadidejének egy részét leköti, művelődni, szórakozni az átlagembernél kevesebb lehetőségük nyílik, mégis jelentős szerepet töltenek be Miskolc közéletében, s így szívükön viselik a város szellemi életének alakulását. A miskolci bírói kar egyik tagját, dr. Lakatos Zoltán megyei bírót, lapunk munkatársa kérdezte meg arról, mi a véleménye a jogászság szerepéről Miskolc szellemi életében, hogyan látja a színház fejlődését, miként gondolkodik a művészetekről. — Engedjék meg — mondotta —, hogy Kölcsey Ferenc egy örök érvényű gondolatával kezdjem hozzászólásomat. „Az, ki életében sokat érzett és gondolkozott; s érzeményeit és gondolatait nyom nélkül elröppenni nem hagyta; oly kincset gyűjthetett magának, amely az élet minden szakában ... gazdag táplálékot nyújt lelkének”. örömmel tapasztaltam, hogy az utóbbi időben az ipari szellemű-lelkű város, Miskolc — egy kicsit az előbbi IKölcsey-gondolat mai igazságához közelítve — önmaga szellemi örökségét is kutatva fogja val- latóra a jelent: vajon hogy tud megfelelni a holnap elvárásainak. A régi miskolciak közé' tartozom; gyermekkorom és mai életem színhelye a város egy- egy jellegzetes és jellemző pontja: Diósgyőr-iVásgyár és az Avas. Egyetemi tanulmányaimat Móra Ferenc, Tömörkény István, Juhász Gyula városában, Szegeden folytattam, .ahol a Tisza-part fái között kőbe formált, kőbe vésett hajdani városlakók intik a ma polgárát a szellem értékeinek becsületére. Elegendő volt a múzeum lépcsőjén — az egyetemisták ki tudja mióta állandó törzshelyén — leülni és az ember máris friss és alkotó gondolatok között találhatta magát. Tanulmányaim befejezése után mégis szívesen tértem vissza ebbe az érde- sebb lelkületű városba, ami kétségtelenül más, mint az előző. Másságát, különbözőségét történelme indokolja; s a másság egyébként is csak akkor felróható, ha szűkkeblű törekvéseknek, értéknélküliségnek ad otthont. Ha a másság tartalommal tud töltekezni, épp a különbözőségre, egyediségre való törekvésével jelentheti az értéket. Örülök, hogy egy olyan vita indult a lap hasábjain, ami Miskolc helyét keresi a két pólus között. A város szellemi életének többféle meghatározásával, értékelésével találkozhattunk az eddig olvasottak során. Túlmenve a lexikonok meghatározásain, minden fogalom tartalma — egy kicsit — a befogadó egyéniségével is bővül. Kinek mit és mennyit jelent Miskolc szellemi élete? Azt és annyit, ameny- nyit önmaga igényel vagy amennyivel éppen gazdagítani tudja azt, s természetesen azt is, amennyiben „szellemi fürdőt vesz”, aminek aktív befogadójává válik, s mérlegre téve önmagának feldolgozza azt. ÍNagy on zavar, sőt, ingerel az, amikor olyantól hallom például, hogy a miskolci színházba nem érdemes járni, akiről magam is tudom, hosszú évek óta nem volt színházban, se Miskolcon, se másutt, de szellemi igénytelenségét nagyképű leszólásba burkolni egyszerűbbnek tűnik, mint önmaga kulturális, lelki csiszolásáért tenni valamit. Zavar engem az is, hogy az utóbbi időben a szellemi élet összetevőit, értékeit, vagy éppen hiányosságait vizsgálva egyre inkább elkülönülő- nek vélik az emberek a technokrata és a humán oldalt. Számomra legalábbis a kettő elkülönít- hetetlen és egészségtelen rivalizációja mindannyiunk kára. A szellemi élet a társadalom, jelen esetben városunk társadalmának arca, az egész megnyilvánulása és annak is kell maradnia. Bármennyire is a technika a jövő jellemzője, záloga, mondhatnám motorja, de a lelke — s ez nem kevesebb — a humán műveltség marad. A Tragédia sorainak íróját fiának mondható országnak tudnia kell, hogy a jövő kultúrájának nem a Michelangelo faragta széklábakba kell torkollnia, ahol ásflám szavaival szólva „ ... a művészet, a szellem maradt el.” Nem kívánom mérlegre tenni a város szellemi életét, ez nem is az én feladatom, hisz’ én csak egy vagyok az ezerarcú közönségből, „akit nem lehet leváltani” — annak is abból a részéből, akinek a szabadideje nagyon szűkre van szabva. Ennek ellenére a város kulturális közegét figyelve, magam is találok sok hiányosságot, aminek okait igenis keresni kell azoknak, akik ezt hivatásuknak választották, de keresni kell egy kicsit valamennyiünknek, akik itt élünk, hiszen mi vagyunk a város, mi éljük meg Miskolc mindennapjait. Mostanában sok szó esik a színházról, főként a Stúdió ’87-ben nyilatkozott két rendező mondatai kapcsán. Régi színházjáró vagyok, el is teszem emlékbe az egyes előadások műsorfüzetét. Néha átnézem ezeket, s elmondhatom; némelyiket igen szívesen veszem kézbe, s egyáltalán nem a tetszetős külső miatt, hanem azért, mert családom szép emlékű színházi estjeit idézi fel előttem. Most mintha megfeledkeztek völna a dörge- del-mezők arról, hogy a Miskolci Nemzeti Színház igen helyes úton indult el az utóbbi években, s országos sikereket is tudott nem egy esetben elérni. Justitia mérlegének tehát a kritizáló se fordítson hátat, mert egyetlen interjú nyomán most hirtelen — és csak most — igen sar- kos fordulatot vett a megítélés. Kétségtelen tény, hogy jó néhányszor előfordul az is, hogy kong a nézőtér, vagy a csalódott nézők az első felvonás után távoznak. Ez szomorú a színháznak is, és az ott maradó nézőnek egyaránt, mert a színház közösségi élmény, s a nézőtér levegője akkor inspirálja igazán a színészt — gondolom én —, de a közönséget is, ha valóban közösségivé — minőségben és mennyiségben egyaránt — válik a befogadás, s a produkció is olyan, hogy erre érdemesíthető. Én sok értéket látok a miskolci színház munkájában, elismerve ugyanakkor', hogy a műsorpolitikáján, szervezési feladatain, egyes rendezői koncepciókon van javítanivaló. Ügy vélem, színesítheti további munkáját az is, hogy a jól bevált gyakorlatot folytatva, vendégrendezőket vagy más színházi szakembereket hív meg. Mindig emlékezetesek maradnak számomra például Major Tamás rendezései vagy Kerényi József díszletei. Nagyon szívesen látnám vendégként a miskolci színpadon a korábbi évtizedekben, években itt játszó, kiemelkedő színészegyéniségeket, csak egyet- kettőt megemlítve közülük: Sztankay István, Gyön- gyössy Katalin, Kovács Mária. Szóvá tették már, s többek hiányérzetét tükrözi a panasz, hogy nincs a városunkban operatársulat. Ha a hiányt — jellegénél fogva — nem is pótolja, de igen nagy értéke városunk művészi életének a Miskolci Szimfonikusok muzsikája. örvendetes és sokunkat melengető bizonyítéka volt ennek a közelmúltban a Mihály András dirigálta játékuk. Sok ilyen forró levegőjű, felemelő élményre lenne szüksége a városnak. Szellemi arculatunk fontos mércéjének tartom a mindennapi élet megnyilvánulásait; az újságosstandok és a könyvesboltok forgalmát. Az előbbinél azt látom, hogy fogynak a sportlapok és a technikai kiadványok (természetesen ez is fontos), kevésbé kelendő például az Élet és Irodalom, vagy a Napjaink. A könyvesboltokban ugyan gyakran van tumultus, de nem elsősorban a több mint kétszázezer lakkoshoz képest nagy az emberforgalom, sokkal inkább a boltok kis területe miatt tűnik annak. A város szellemisége nyilvánul meg abban is, hogy küllemében milyenre formáljuk. Ez tükröződik például a vegyes művészi értékű szobrainkban, vagy egyes városrészeknek csak a praktikumra szorítkozó kialakításában. Nem is beszélve Miskolc visszatérő „szerepéről”, a szándékos rongálások nyomairól. Szomorúan szemlélem gyermekkorom színhelyét, a vasgyári lakótelepet. Romlanak, pusztulnak az épületek, elhanyagoltság uralja a hajdani virágos udvarokat... Bizony, sivárrá sikerült az avasi lakótelep összképe is. Üde parkok, felfuttatott zöldek enyhíthetnék a beton torokszorító egyhangúságát. Nagyon kell az arborétum, amit a tervezők az Avas oldalára álmodtak meg. Mégis, egy város szellemi arculata összességében leginkább az emberi megnyilvánulásokon mérhető le, s én e vonatkozásban szeretnék leginkább változást látni. A borsodi, s ezen belül a miskolci bűnözési adatok eléggé kedvezőtlenek. Hivatásom gyakorlása során gyakran elgondolkodom, hogy ugyan mennyit merítettek, merítenek a kultúra, a szellem tárházából önmaguk életének értelmesebbé tételéhez azok, akik sokadszor térnek vissza a vádlottak padjára. A válasz úgy hiszem, egyértelmű. Ezért is értékelem nagyra a bűnmegelőzési tanácsok reményt keltő tevékenységét. Sokirányú és egyre szélesebb körűvé váló, sokakat megmozgató működése, a rendszeres ismeretterjesztés és a preventív jellegű nevelés, karöltve a hatékony és következetes — ha kell megfelelő szigort is tartalmazó — hatósági intézkedésekkel és a társadalom, a város széles köreinek aktív szerepvállalásával kecsegtet kézzelfogható eredménnyel, hozhat javulást e téren. Ebbe a folyamatba kell nekünk, jogászoknak, bűnüldözésben, igazságszolgáltatásban és más területen dolgozóknak egyaránt a hivatásunkból adódó felelősségérzettel bekapcsolódnunk, egyre inkább beépülnünk és a magunk eszközeivel a kedvezőtlen folyamatok ellen hatnunk. Ez a tevékenységünk természetesen a hivatali munkánkon kívüli ténykedéseinkre vonatkozik, s kiterjed mindazon területekre, amelyekkel akár mint hivatalos személy, akár mint magánember, mint városlakó kapcsolatba kerülünk. Ennek ki kell terjednie — bármilyen hálátlan és kellemetlen is — mindazon jelenségekre, eseményekre, megnyilvánulásokra, amelyekkel a lakókörnyezetünkben találkozunk, és amelyeknek nap, mint nap a városban tanúi lehetünk, így tehetünk talán legtöbbet azért, hogy a jogászi hivatás egyik alapvető funkciója, a prevenció, a megelőzés minél inkább teret nyerjen, minél inkább biztosítható legyen. E Tevékenység — egyebek mellett — alkalmas arra is, hogy összekössön bennünket, bírákat az ügyészekkel, az ügyvédekkel, a jogtanácsosokkal, valamint a nyomozóhatóságnál és az államigazgatásban vagy egyéb területen működő jogászokkal. Mindannyiunké ugyan a felelősség a város szellemi jövőjét illetően, de mégis különösen fontosnak érzem az oktatási intézmények szerepét. A „jó. szóval oktasd” örök igazságát kamatoztatva kell megértetniük a fiatalsággal azt, hogy csak a szépre és jóra fogékony értelem teremthet maga körül emberséget, és hogy valóban a szeretet az, aminek az egy főre eső mértéke határok nélkül emelhető; s ha valaki mindezekért a művészetek ajtaján is kopogtat, nem fordul rossz helyre. Az iskolák nagyon sokat tehetnek ezért, s ezt a félt nem szabad szem elől téveszteniük, még akkor sem, ha ez korántsem tűnik hálás feladatnak, s ha a sikerélmény is várat magára. Szeretném, ha az egyetem és a városlakók szellemi kapcsolata tovább fejlődne. Kétségtelenül nehezíti ezt az a tény, hogy a helyi elkülönülés ebből a szempontból nem előnyös, kicsit „város a városban” szituáció alakult ki. Az újabb fakultás közeljövőbeni beindulásával ismét gyarapszik Miskolc, de ez önmagában nem elég ahhoz, hogy egyetemistáink jelenléte lemérhetőbben nyilvánuljon meg a mindennapi életünkben. Ehhez a városlakók és az egyetemisták között szellemi közeledésre van szükség. A jogászi hivatás és a szellemi értékek iránti érdeklődés, vagy éppen az alkotó kedv a magyar szellemi múltban gyakran jelent meg együtt; e vonatkozásban talán tőlünk is többet vár a városunk Nem is az érdeklődés, a tenni akarás hiánya áll ennek útjába, sokkal inkább nehezedő munkánk szabta határok. Épp ezért őszintén örülök annak, hogy a helybeli alkotók közül a jogászok sem hiányoznak, s ki a betű erejével, ki a színek és vonalak harmóniájával mondja el napjaink sugallta gondolatait. Nagyon hasznosnak és különlegesnek tartom azt a sporttársi és már-már baráti kapcsolatot is, ami az itt élő képzőművészek és közöttünk alakult ki. A ma emberének szinte állandó jelzői a „rohanó, ideges, fáradt”. Ez érvényes ránk, miskolciakra is. Rá kell azonban ébrednünk, hogy időnként a jelen oly értékei mellett rohanunk el, idegesen és fáradtan, ami majd a jövőnek, a gyermekeinknek fog hiányozni. XJ. J. Egy korábbi igen emlékezetes előadás: Cseresznyéskert. A képen a most elhunyt Polgár Géza, valamint Timár Éva és Blaskó Péter. (Jármay György felvételei)
