Észak-Magyarország, 1987. április (43. évfolyam, 77-101. szám)
1987-04-25 / 97. szám
1987. április 25., szombat ÉSZAK-MAGYARORSZAG 7 Köztünk szólva Á kötődésekről Napjainkban gyakrabban szóba kerül Borsod és Miskolc népességmegtartó ereje. Az kevésbé zavarja a közvéleményt, hogy a megye lakosságának a száma csökken — bár ez sem öröm. A miskolci népességgyarapodás lassulása viszont egyenesen megnyugtató. Túl gyorsan vált 200 ezres várossá megyénk székhelye. A mennyiségi növekedéssel nem tudott lépést tartani sem az infrastruktúra, sem a tudati integráció. Indokolt hát — sőt nagyon is kívánatos —, hogy a nagyvárossá válás minőségi összetevőinek javítására összpontosítsuk erőinket. A népességmozgást figyelve azonban felszisszenünk, ha alkotó értelmiségiek, kvalifikált szakemberek költöznek másüvé, leggyakrabban a fővárosba. Mutatják oroszlánkörmeiket és hamar megjelenik a fővárosi lehetőség. Az igazsághoz ugyan az is hozzátartozik, hogy beáramlás is van, de úgy tűnik, ezt nem könyveljük olyan lelkesen, mint amilyen keserűen a veszteséget. Pedig a hozzánk költözés, kötődés sem jelentéktelen. Például egyetemünk oktatói karának nem kis hányada másutt kezdte munkáját. A friss diplomások közül sem csak az itt születettek térnek vissza munkát vállalni. < Jól tudjuk: a megtartó erő összetett adottság. Függ a gazdaság mozgásától, jövedelmi viszonyoktól, szélesebben az életkörülmények, az életminőség alakulásától, a megtartó szellemiségtől. Attól többek között, hogy milyen lehetőségei vannak a tehetség kibontakozásának, az alkotásnak. Beszámoltunk róla, hogy a Magyar Sajtó Háza a minap Budapesten fogadta borsodi bemutatkozásunkat, külön figyelemmel a megyei sajtómunkára. Jóleső érzéssel tapasztaltuk a nagy érdeklődést, sokan eljöttek a találkozóra: Köztük számosán a Borsod-Abaúj-Zemplén megyéből elszármazottak. (Ök érzékenyebben vallják magukat abaújinak. zempléninek, borsodinak, netán gö- mörinek, mint mi, itthoniak, és — helyesen — kiigazítanak, ha csak úgy általában Borsodról beszélünk.) Mondani sem kell, hogy öröm találkozni szűkebb hazánk elszármazottaival, barátainkkal, jó ismerőseinkkel. Megtisztel és lelkesít bennünket érdeklődésük a szülőváros, a szülőfalu, a mi mindennapi életünk, munkánk iránt. De azért kesernyés humorral fogalmaztuk: „hát ennyi borsod-abaúj- zempléni magyar él szép fővárosunkban?” Viszont —ha már így hozta a sors —, jó érzés tapasztalni, milyen szoros szálakkal kötődnek megyénkhez. Mára egy sajátos kultusza alakult ki a kapcsolatok ápolásának. Ez minden bizonnyal annak is köszönhető, hogy nemcsak a spontán találkozásokra hagyatkoznak. A fővárosban az elsők között alakult meg a Borsod-Abaúj-Zemplén megyéből elszármazottak baráti köre. És nem a lokálpatrióta túlzás sugallja, hanem a tények alapján állítjuk, hogy ez a legragaszkodóbb, egyben a legszervezettebb baráti kör fővárosunkban. Alig akad olyan hónap, amikor nincs valamilyen rendezvényük. A kör nem tekint vissza túl nagy múltra, bár voltak korábbi előzményei, mint az egy-egy városhoz, iskolához kötődő elszármazottak, öregdiákok ugyancsak lelkes körei. A rövidnek mondható múlt ellenére is sok tartalmas rendezvényt tudhatnak maguk mögött. Közreműködtek abban, hogy minden városunk vonzáskörzetével együtt, kamarakiállításokkal, termékbemutatókkal egybekötött műsoros esteken mutatkozzon be a fővárosban. Mindebben nagy része van a baráti kör vezetőségének, köztük is a Szikszóról elszármazott dr. Nagy Károlynak, a szervezet titkárának, aki kifogyhatatlan leleménnyel szervezi, építi a kapcsolatokat, a találkozókat. Megannyi köznapi tapasztalat bizonyítja: milyen pozitív felhajtó erő az egészséges lokálpatriotizmus. Kár lenne nem építeni rá, jobban is, mint eddig. Szép emberi adottságunk, ragaszkodásunk, kötődésünk a szülőföldhöz. Szegényebbek lennénk nélküle. Új falukép Egy kisközség felhívása Az áhnosdi Kölcsey-ház olvasóköre és a helyi Búza- kalász Mezőgazdasági Termelőszövetkezet ,,Űj falukép megteremtéséért” címmel felhívással fordul az ország valamennyi kistelepülésének olvasóköréhez, kisközösségéhez, termelőszövetkezetéhez, oktatási intézményéhez, gazdasági egységéhez. A hajdúbihari kisközség országos mozgalommá kívánja tenni a települések meglevő értékeinek megmentését, a falukép formálását, szépítését. Ezeknek a leendőknek az elvégzéséhez mindenekelőtt a társadalmi erők részvételére számít, a szűkebb hazájukat szerető embereket, a lokál- patrióta csoportókat szeretné mozgósítani. Álmosd község — amely 1971 óta Bagamér társközsége — az ország keleti határszélén fekszik. A szép fekvésű, közel kétezer lakosú település két ok miatt is méltó arra, hogy a nemzeti történelem jeles, megbecsült emlékhelyei között tartsuk számon. 1604-ben itt vívta első győztes csatáját Bocskai István hajdúserege a Habsburgok felett. Irodalomtörténeti vonatkozása pedig, hogy Kölcsey Ferenc itt töltötte gyermekéveit, majd ide tért vissza tanulmányai befejezése után,hogy az ál- mosdi négy esztendő alatt első verseivel, leveleivel elinduljon azon az úton, amelynek beteljesedésekor 19. századi literatúránk, reformkori politikai életünk legtisztább egyéniségévé vált. A hatvanas évek derekán a helyi kultúra néhány lelkes szervezőjének kezdeményezésére gyűjtéssel, társadalmi munkával és nem csekély állami támogatás megnyerésével megteremtették a Kölcsey-emlékház létrehozásának feltételeit az ereklyeszámba menő hajlékban. 1968-ban nyitották meg; a 18. század utolsó harmadában épült, helyreállított udvarházban helyezték el a korabeli bútorokat, a költő egykori lakószobájában irodalmi emlékeit, kéziratait. Szimbolikus megoldásnak is tekinthető, hogy az emlékházban helyet szorított magának a községi könyvtár. Az elmúlt közel két évtizedben — az emlékház létrehozásának sikerén felbuzdulva —, ez a hely a falu közéleti, közösségi központjává vált. A könyvtárban a kezdetektől azt is szorgalmazták, hogy a falu minden rétegét megnyerjék, a művelődés ügyét valóban közkinccsé tegyék. Szót értettek egymással a könyvtáros és a tsz vézetői, a pedagógus és a népművelő, a szövetkezeti dolgozó és a népfront titkára. Tették ezt a hagyományőrzés iránti tiszteletből, szakmai, továbbképzési célból, vagy ahogy a helybeli „kovászemberek” egybehangzón vallják: „szüksége van az embereknek arra, hogy időt szakítsanak az összekovácsolódásra, az egymással való beszélgetésre”. Mit csináltak eddig? Rendszeres egészségügyi felvilágosító munkát végeztek az óvodás korúaktól az idősekig, szerveztek olyan tanfolyamot, amely a számítógép alkalmazásának lehetőségeit tárta fel, összegyűjtötték, s a falu patkjában kiállították a régi mezőgazdasági eszközöket. Saját magúik felépítették egy nyolctantermes iskolát, felkutatták és rendszerezték a vidékre jellemző népi gyógyászat emlékeit, a népi ételeit receptjeit. A termelőszövetkezet segítségével az ifjúsági ház udvarán szabadtéri játékokat állították fel, és ugyancsak a tsz javaslatára és támogatásával létrehozták olvasókörüket. Itt mutathatta be Lengyel Sándorné — kinek nevéhez a fenti sokféle kezdeményezés közül jó néhány fűződik — a régi ételek elkészítésének furcsaságait, esténként itt ismerkednek az asszonyok a községben készült erdélyi írásos kézimunkákkal. Az olvasókör — amely természetesen a Köl- csey-házban működik — ad helyet a politikusokkal, írókkal, tudósokkal, iparművészekkel való találkozásokra, beszélgetésekre. Kölcseyt idézve: „Minden egyes ember, még a legnagyobb is, parányi része az egésznek, s minden rész az egészért lévén alkotva: azért kell munkálnia is.” Kölcsey mai örökösei a költőhöz méltó módon gondolkodnak, alkotnak, cselekednek a könyvtárért, az emlékházért, a faluért, az emberek életének, munkájának, művelődésének jobbá tételéért. A közelmúltban megfogalmazott felhívással szeretnék, ha a népességmegtartó erő növelése a jobb közérzet érdekében Álmosdon és más hasonló nagyságrendű kistelepülésen új zöldövezetek, mezővédő erdősávok születnének, gonddal ápolnák a meglevő emlékhelyeket, játszóterek, tornapályák nyílnának, az üzemek, az oktatási és a közművelődési intézmények között a munkakapcsolat tovább javulna. Az álmosdi példa és felhívásuk remélhetőleg követőikre talál majd. Ehhez Köl- osey gondolatait üzenetként is elfogadhatjuk: „Az ember egyedül gondolva nem több a magányos vadállatnál, mely élte fenntartásáért zsákmányt keresve bolyong. Emberi ész és erő csak társaságban fejlődik ki.” A turistaház működtetéséről is az intézménynek kell gondoskodnia a jövőben. Fotó: Fojtán László Aggteleki Nemzeti Park Természetvédelem, turisztikával Látszólag nincs annál ellentmondásosabb dolog, mint egymás mellett említeni a természetvédelmet és turisztikát, sőt azt állítani, hogy ezek segítik egymást. Látszólag. Mai szemléletünk miatt nehezen tudjuk elképzelni, miképpen lehet turisztikával védeni a természetet. Mindig azt hallottuk és láttuk, hogy a turisták rombolják természeti értékeinket, s emiatt a védett területekre legfeljebb a szakemberek tehetik be a lábukat. Tulajdonképpen mi különbözteti meg a nemzeti parkot a természetvédelmi területtől, vagy a tájvédelmi körzettől? A lényegi különbségeket Buzetzky Győző, az Aggteleki Nemzeti Park igazgatója magyarázta el. — A nemzeti parkok önálló igazgatási apparátussal dolgoznak és önállóan gazdálkodnak. Lényeges szempont, hogy működésük rentábilis legyen. — Ügy tudom, hogy négy nemzeti park működik hazánkban. Miért létesítenek ma ilyen intézményeket? — Mindenekelőtt a természetvédelem miatt, hogy a területre jellemző élő rendszereket ideális állapotukban tartsuk meg és védjük. A parkok a tudományos kutatás feltételeit is biztosítják területükön. Mivel nyereségre törekednek, meg kell szervezniük a pénzt jelentő turizmust, ügyelve arra, hogy az oktatási és ismeretterjesztési feladatok se szoruljanak háttérbe. Az igazgató néhány mondata annyi tennivalót sejtet és olyan nagy pénzforrásokat igényel, hogy ma még hihetetlennek tűnik, hogy ez Aggteleken valaha is megvalósul. Az országban működő hortobágyi, kiskunsági, bükki és aggteleki park közül az utóbbi feltételei a legrosszabbak. Az intézmény szakemberének, Kiss Ernőnek a felmérései szerint a Baradla-barlangot tavaly ne- gyedmillióan látogatták, a Béke barlang terapikus szakaszában pedig 400 beteget gyógyítottak. A baj az, hogy igen kevés vendég marad egy napnál tovább, nyolcvan százalékuk 2—6 órát időz a park 20 ezer hektárnyi területén. A látogatók kiadásai tavaly ugyan meghaladták a 42 millió forintot, ám egy főre vetítve, átlagosan mindössze 171 forintot költöttek. Ennek mindenekelőtt az alacsony színvonalú idegenforgalmi struktúra és a kevés vendégmarasztaló program az oka. Amíg természeti csodáin kívül nem tud mást nyújtani ez a bioszféra-rezervátum, amíg „csak” a 25 kilométer hosszúságú barlang- rendszer jelenti a legnagyobb vonzerőt, addig nem várható a látogatók számának lényeges gyarapodása. Ez pedig veszélyeztetheti a nyereséges gazdálkodást. Ebből viszont az következik, hogy egy veszteséges intézmény jóval kevesebbet tud a természet védelmére is költeni, mint amennyi szükséges lenne . . . Aggályaimat elmondtam az igazgatónak is. — Nem ennyire veszélyes a dolog, mert az államtól mindig fogunk annyi támogatást kapni, ami természet- védelmi feladataink maradéktalan elvégzéséhez kell. Az más kérdés, hogy jó gazdálkodással gvarapíthatjuk a park kasszáját, és így olyan fejlesztésekre is jut pénz. amire az állam ma nem tudna adni. Nyereség esetén építhetünk egy olyan színvonalas bemutató központot, ahol kiállítótermek, múzeum, könyvtár, laboratórium és kultúrhelyiségek kapná-, nak helyet. Kevés a bemutató útvonalunk, nincsenek kiépített kilátópontok, hiányoznak audiovizuális eszközeink és anyagaink. Az előbb felsoroltak egy részének a megvalósítása már megkezdődött, de ahhoz, hogy továbbléphessünk, pénzre van szükségünk. — Ehhez pedig növekvő turizmus kell. Nem félnek az idegenforgalom mellékhatásaitól? — A turizmusnak megvan a maga veszélye. Az a mi dolgunk, hogy a látványosságokat úgy mutassuk be, úgy irányítsuk a turistákat, hogy minimális kárt se okozzunk a területen. Más oldalról nézve — leszámítva az anyagi hasznot —, áldásos az idegenforgalom, mert lehetőségünk nyílik a természetvédelmet, mint magatartást és gondolkodásmódot terjeszteni. Magyarország területének mindössze 4 százaléka védett, tehát a 96 százalékot a gondolkodásmód alakításával lehet a leghatásosabban óvni. Érdekes helyzet: kereskedjünk a természettel. Nem lesz könnyű, mert a barlang körül hiányoznak a kulturált vendéglátóipari üzletek, szolgáltatások, nincs elég szálláshely, szórakozási és sportolási lehetőség. A meglévő feltételek javítása, s esetleg további bővítése, korszerűsítése szerény számítások szerint is több tízmillió forintba kerülne. Az aggtelekiek bizakodóak, ugyanis van jó példa is a „természetvédelem turisztikával” módszerre. Létezhet egymás mellett a kettő, sőt áldásosak lehetnek egymásra — ha szakértő kezek igazgatják az ezért felelős intézményeket. Fónagy István Ez a látvány is pénzt hoz majd az Aggteleki Nemzeti Parknak?
