Észak-Magyarország, 1987. április (43. évfolyam, 77-101. szám)
1987-04-25 / 97. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZAG 8 1987. április 25., szombat Faházak Mezey István rajza Minden elmúlik, csak a vers nem Szép versek, 1936 A címet Csordás Gábor verséből kölcsönöztem. Elképzelhető a mondat kérdőjellel a végén is. Mert mostanában nem jó idők járnak a versre. A minap tudós irodalomtörténészek folytattak erről eszmecserét a rádióban. Szabadkoztak — mondván —, hogy lehetetlen megállapítani a kortársakról, hogy ki a halhatatlan. Még nehezebb (mert átháríthatatlan) dolga van a recenzensnek, aki az ilyenkor, húsvét táján menetrendszerűen megjelenő kötetről akar írni. Nem hallgathat a nosztalgiáról, arról a mohó kíváncsiságról, amellyel néhány évtizede vártuk és fogadtuk azt a bélyeg nagyságú képekkel borított kötetet. Kik vannak benne? Kik maradtak ki? Mert volt idő, amikor ennek, a kötetbe bekerülésnek — vagy be nem kerülésnek, ha értékmérő szerepe nem is, de információ értéke volt. Most viszont — egyik ismerősöm megfogalmazásával — amolyan népfrontos a kötet. azaz a szerkesztő Ilia Mihály szerepeltetni kívánt minden stílust és irányzatot. Ámbátor ember (esztéta le- „ gyen) az a talpán, aki ebből a négyszáz oldalnyi hatalmas versmasszából ki tudja tapogatni a stílus-, vagy eszmeirányzatokat. Ezzel nem azt állítom, hogy ilyenek nincsenek. Mégis beleolvasva a kötetbe (mert ilyen rövid idő alatt lehetetlen érdemben áttanulmányozni), megfogalmazható a hiányérzetünk: a vers ma (már) nem hat a felfedezés, a szenzáció erejével. Az nyilván a tudós szerkesztő, Ilia Mihály érdeme is, hogy a kötet színvonala kiegyensúlyozott, igényesnek mondható. Nem találunk benne kusza, a megfogalmazás kínjait tükröző verseze- teket. Ám az egyévenkánt megjelenő, tehát amolyan leltározó jellegű kötetről szólva nem feltétlenül dicséret. Állításom igazolására lapozzunk a kötet elejére: a fényképekhez. Mennyi megfáradt arc, ősz hajtincs! Mintha a magyar költészet elagott volna, nem lenne utánpótlása. Pedig tudjuk, hogy van, a költészet fája is állandóan újrazöldül. S ha már itt tartunk, vegyük számba az 1986-os év szomorú veszteségeit is, mert velük már nem találkozhatunk a következő kötetben. Elment Benjámin László, Hajnal Gábor, Héra Zoltán, Kálnoky László. A másik (megengedem, felületes) észrevétel: a gyengébb (?) nem aránya. Ha jól számoltam, kilenc költőnőnk képviselteti magát, a hét híján száz szerző közt. Az már, nyilván a költők életkorával magyarázható, hogy a versek jelentős hányada az elmúlással, a visz- szapillantással, a táj, a természet. egyszóval a létezés nagy kérdéseiről párolt rezignált bölcsességről szólnak, azt sugallják. Esendők vagyunk, a világ áttekinthetetlenül kúsza, a hajdani nagy gesztusok, esetleg világmegváltó indulatok rezignált legyintéssé szelídültek. Példaként egy (a kötetben) viszonylag fiatal szerző: Aczél Géza: A korosztály dicséret című verséből idézek néhány sort: „és hűsek a letisztult gondolatok melyeket hoztok elpergetett évtizedek föllombosodott ifjúsága alól S mint világégések megmaradt reménykedésének gyermekei nemes egyszerűséggel nyúltok a friss kenyérhez természetes igényetek a szavak turbékoló szabadsága fületekben már nem dobolnak indulók égő hangfoszlányai mozgalmi sokk nem üt meg titeket két infarktus között hogy csússzatok még valamit az érdes ranglétrán fölfelé a kompromisszum öreges diadalával hősködésbe pólyáit megalkuvásra még nincs szükségetek jöttök bölcsen leintitek a zöld mutatókkal útba lendülőket' stb. Kassák szabadverse fegyel- meződött — lám — szelíddé, avantgárd indulatok nélkül. Az ám! avantgárd. Nézzük talán a kilenceket, Péntek Imrét! Két verset találunk tőle. Az egyik nekrológ: Búcsúbeszéd R. B.-nek, a másik a csúfondáros-játékos Nézőpont kérdése . .., amely így fejeződik be „A Nagy Álom a kis Álom (közepes álom) játék végleg szétfoszlott semmivé lett’’ Majakovszkij „lépegetős” verssoraival? Természetes minden oi- jvasat, s minden kiemelés szubjektív. Elvégre a kilenc- venhárom szerzőt nem lehet (nem is kell) egyformán szeretni. Nem is egyszeri olvasásra való ez a kötet, hanem többszöri ízlelgetésre. Hogy ilyen aforisztikus tömörségű hangulatjelentésekre is bukkanjunk, mint a Kalász Lászlóé: A fásultság lobot vet hamvad nyöszörög a nyirkos önérdek kerengenék a pernyék a hamvak elitirhulnak hátán a létnek Mert a költészet mégiscsak erről szól, ha ér valamit 1986-ban is: a lét nagy kérdéseiről, erkölcsről, szerelemről, halálról, a szavakba (kapaszkodó) hitről. Horpácsi Sándor Sárospatakon Történelmi vetélkedő A nagy múltú diákváros és a zempléni táj szelleme is sugallta, hogy Sárospatakon a városi könyvtár a 6—7—8. osztályos általános iskolai tanulók számára jól sikerült, igen tartalmas történelmi vetélkedőt rendezett. Az élénk érdeklődésre jellemző, hogy a város kisdiákjain kívül a vonzáskörzetbe tartozó községekből, főképp Bodrogolasziból, Ke- nézlőről, Olaszliszkáról, Tolcsváról, Vajdácskáról is szép számban voltak jelentkezők. összesen 120-an vettek részt a nemes versengésben, akiket történelemtanáraik igen alaposan felkészítettek a Mátyás király és kora témakörből. A vetélkedő szervezője és vezetője, Dávid Benedek könyvtáros már a tél folyamán összeállította a tanulók számára az irodalmat. s ennek alapján a szorosan vett történeti eseményeken kívül a magyar reneszánsz kor irodalmi, zenei, képzőművészeti értékeiről, a Mátyás királlyal kapcsolatos zempléni emlékekről is szebbnél szebb feleletet adtak a versenyzők. A Művelődés Házában megtartott döntő értékelése alapján az első három helyezett Bodrogközi Gábor, Nagy Sándor és Petruska Beáta lett, s további 15 tanuló könyvjutalomban részesült. Shakespeare második „hazája” Ki ne tudná, hogy Shakespeare Angliában, Stratford on Avon városkában született. De arról bizonyára kevesen hallottak, hogy az angliai Stratfordnak van egy „hasonmása” a kanadai Ontario tartományban, melynek neve szintén Stratford. és szintén az Avon folyó partján terül el. A kanadai Stratfordot az angliai Stratfordból jött telepesek alapították. A helybeli folyócskának pedig az Avon nevet adták... A kanadai hasonmás-városban is van Shakespeare-emlékmű és Shakespeare színház is, mely 1956-ban épült. SERFÖZÖ SIMON VERSEI: Arra kellettem volna Vidékek kifeszített pókhálójában, csöndjében elakadva, fákkal, e magas antennákkal se tudtam fogni visszhangot szavaimra. Csak aki ugrifüles suharjcként odahagyott otthont, földet, mert ott hagyatták vele, a karonfogó üdvözlések őeíébe jöttek. Igazolhassa velem távlatait, lehetőségeit az idő, arra kellettem volna. Gondjaimból: nehézségeimből már nem kért Máig nem akar tudni róla. Az ég alá kicsapva hallatszik a hangom, amire csak a madarak neszeinek fel. A közönyben magában beszél szavam, hogy mégse némuljon el. Elnémul Mi elhallgatjuk, nem beszéljük 'ki a bajt. Takargatjuk, mint a röstellt, viszkető szegénységet, amitől vakaróztunk minden dülöngélő alvégen, száraz kátyúkkal zörgő vidékek legalján, láthatár szélen. S el is felejtette az emlékezet, nem járt szájról szájra. Miként elfelejtődtek a porral eíporoszkáíó régmúltak is. Nekünk két nemzedéken túlra már, mintha csak a másik utcasorra, nincs mire emlékezni vissza. Nem még messzebbre: Kossuthig se az elgazosodott időben, mikor a föllázadt kor Európa hátsó udvarán, csak e haza szellőző kazlai közt, ahová befogadtuk, húzhatta meg magát. Nem vezetnek emlékek nyomokban se Rákócziig, s Vissza Dózsáig, kiknek sokszor a nevét is megtiltatott a szánkra venni. Megvetett és kigúnyolt forradalmainkról hallgatás neszezhetett, s a csend kummogott csak, hogy ködlő feledésbe múljanak, s legyintsünk majd szégyenlős, egykedvű mosollyal, ha a szél felőlük mégis sutyorogna. S mára nem említődnek már a földeken még itt párolgó közeli idők sem. A félszeg motyogás mond néha-néha valamit, de mint a mese, s a népdal, amiben még tudtunk egymáshoz szólni, elnémul az is. 'f.q. Szoborsorsok címmel láthat tárlatot a közönség a Budapest Galéria Lajos utcai kiállítóházában. A bemutatón másolatok, korabeli metszetek, vázlatok és fotók adnak áttekintést a mai főváros területén 169Z és 1945 között a köztereken felállított képzőművészeti alkotásokról. A tárlat május 24-ig látogatható.
