Észak-Magyarország, 1987. április (43. évfolyam, 77-101. szám)
1987-04-25 / 97. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZAG 6 1987. április 25., szombat „Egyesüljetek...!” A céhes legényegyesiiletektől a modern munkásmozgalomig A szövetkezés, a szolidaritás eszméje végigkísérte a proletariátus osztállyá szerveződésének történelmi folyamatát, azt az utat, amelyen — klasszikus meghatározás szerint — a munkásság magában, magáért való társadalmi erővé válik. E törekvések kezdetei szinte mindenütt visszanyúlnak a céhes korszak hagyományaira. A céhlegények félig-meddiig titkos legényegyletei —, amelyek a maguk szakmai-céhes zártságukban látták el az egyszerű érdekvédelmet — voltak az ősei a modern munkásmozgalomnak. - A konali kapitalizmus időszakában e hagyományok korszerűbb formái az ipari településeken azonos szakmában dolgozó munkások segélyező, temetkezési, majd később szak- és kulturális egyletei. Ezék a szervezetek kezdetben alig- alig léptek túl közvetlen érdekvédelmi céljainkon, politikai arculatuk nemigen volt. Mégis, az uralkodó osztályok részéről gyanakvás kísérte már legelső lépéseiket, őfc ugyanis jóval a munkások előtt felismerték, hogy a látszólag legártatlanabb munkás- szervezetek is objektíve fenyegetést jelentenek a kapitalista rendszer számára. Nem túlságosan ismert lény, hogy a nagy francia forradalom szinte egyidejűleg az egyéni emiberl jogok .pi'ok- lamálásával megtiltotta a munikásegyesütetek alakítását. Nyilván abból a meggondolásból, hogy ezek a szervezetek gátolják a munkavállalás szabadságát (azaz korlátozzák, korlátozhatják a munkaerejét áruba bocsátó munkás kiszolgálta,totltságát) . A tilalmak nem tartóztatták fel, legfeljebb ideig- órálg korlátozták a munkásegyesültetek keletkezését. Ám az is igaz, hogy a tudományos szocializmus megjelenéséig —, amely bevitte a tudatosság elemét n mozgalomba — lassan haladt, s csak az iparilag legfejlettebb Angliában jutott el a munkásság öntudatának fejlődése arra a fokra, hogy felismerje: az azonos szakmákban dolgozó munkásoknak egy adott országon belül közös érdekeik vannalk. s ezért országos szakmai szervezeteket alakítottak, majd e szervezetek rendszeresen megtartott kongresszusaiból nőtt ki a modern szakszervezeti mozgalom. Angliában született a munkások politikai követeléseit megfogalmazó okmány támogatására a chartista mozgalom, a politikai munkásmozgalom, a párt csírája. Ez a hatalmas tömegeket magával ragadó küzdelem teremtette meg az önálló munkássájtót, fellendítette a munkás művelődési törekvéseket (ezekről ragyogó képet rajzolt Engels ifjúkori írásaiban.) A chartista mozgalom tudatosan kereste a kontinentális Európa demokratikus erőivel az összeköttetést: megjelent elemeiben az internacionalizmus eszméje is. Európában a munkásmozgalom kibontakozása egybeesett a szocializmus megjelenésével, s így e folyamat gyorsabban, határozottabban haladt előre. A kontinensen a munkásság gazdasági mozgalmai is, már a kezdetéktől, s egyúttal politikai jellegűek voltak, s számos országban a munkásság politikai szervezetei megelőzték a szakszer,vezetéket, az utóbbiak az előbbiek kezdeményezésére jöttek létre, csakúgy, mint a kulturális egyesületek és szövetkezetek. Itt tehát alig érvényesült a gazdasági mozgalmak politikai közömbössége (amely az angolszász országokban sokáig élő hagyomány volt), s gyorsabban ment végbe a munkásság politikai önállósulása. Magyarországon a kiegyezést követően, 1868-ban jelenitek meg a modern munkásmozgalom kezdetei. Ekkor alakult az Általános Munkásegylet s ezt követték az első szakegyleték. Évtizedes küzdelmek nyomán, 1890-ben alakult meg a Magyarországi Szociáldemokrata Párt, s 1891-ben történt az első kísérlet a szakegyesületek országos vezető szervének, a szaktanácsnak megalakítására (ez utóbbi folyamatos működése azonban csak 1898- tó! valósult meg). A magyarországi munkásság maga teremtette meg a munkásblztosítás szervezetét, a szakegyletekben, munkásképző és olvasóegyletékben kulturális intézményéit (könyvtárakat, dalárdákat, színjátszó együtteseket stb.). Itt volt a sport-, illetve a szövetkezeti mozgalom bölcsője is. A szocialista munkás- mozgalom a maga kialakult i n tézm ényr en dsz er év el valóságos ellen-államiként tevékenykedett, támasza volt minden haladó kulturális és politikai törékvés- nek (gondoljunk csak Ady és a magyar progresszió kapcsolataira a munkás- mozgalommal), s tízezreket nevelt öntudatos harcosokká. Ebbe az iskolába jártak (ha ezt tágabb értelemben fogjuk fel) a szovjet- oroszországi internacionalista mozgalom, az 1918. és az 1919. évi forradalmak felső és középszintű vezetői, baloldali szociáldemokraták és kommunisták. A forradalmi periódus tette teljessé — igaz, rövid időre — az egyesülési jogot Magyarországon. Nemcsak megteremtődött a munkások és alkalmazot- ták lehető legteljesebb tömörülése a szakszervezeti mozgalomban (1919-ben csaknem másfél millió volt a szervezett dolgozóik száma). Nemcsak — az 1918- as különválás, majd az 1919-es pártegyesülés után — megteremtőditek a munkásság új forradalmi politikai egységének lehetőségei, hanem kialakultak a szocialista önigazgatás első csírái a munkástanácsok formájában. A tanácsrendszer 19il9-ben miinti a gazdaság, a kultúra irányításában, mind a politikában önkormányzati szerviként működött. A Tanácsköztársaság — éppen Leninre hallgatva — az egész világnak bizonyítani kívánta, hogy a kommunizmus lényege a minél teljesebb munkásdemoikráöia. Az idegen katonai túlerő segítségével hatalomra jutott ellenforradalmi rendszer nemcsak a tanácsok hatalmát számolta fel. Arra is törekedett, hogy minél jobban korlátozza a dolgozóik egyesülési jogát. A vasutasok, közalkalmazottak, az állami üzemekben dolgozó munkások, értelmiségiek szakszervezeteit feloszlatták, vagyonukat elkobozták. A kommunista pártot törvényen kívül helyezték. A legális szociáldemokrata pártot és az engedélyezett szakszervezeteket, ahol lehetett, működésükben korlátozták. Az ellenforradalmi nyomás ellenére a szervezett munkásság mintegy százezres magva szilárd és hűséges maradt. Számos forrás bizonyítja, a munkásmozgalom létét a fehériterror tomlbolásának idején csakúgy, mint 1944 végén, a Szálasli-rendszer hónapjaiban. Persze ez csak elemi lét volt, de ezekben az időikben még a tagdíjfizetés is a kiállás, a hűség, a hősiesség szimbóluma volt. A „konszolidált” ellenforradalom évtizedeiben a legális munkásmozgalom a maga megmaradt intézmé- nyéívél a legfontosabb terepét biztosította — olykor nyilván szándéka ellenére — az illegális kommunista párt számára. Voltak idők (a húszas évek végén), amikor a munkásság kulturális egyesületéi, a dalárdáik, szavalókórusok, a sport-, a turista- egyesületek, az antialkoholisták, az eszperantiisták szervezetéi a baloldal, a forradalmi erők egy-egy bázisát képezték a munkásmozgalomban. Bár sókkal néhezebb körülmények közt, mint a századelőn, a munkásmozgalom oktatási hálózata képviselte, védelmezte és terjesztette a szocializmust, az emberi haladás értékéit az ellenforradalom rágaHomözönóvel szemben. Az olyan legendás szemináriumok, mint Braun Somáé, Gárdos Mariskáé, Madzsar Józsefé, nemcsak politikai ismereteket, hanem egy sajátos szocialista emberi teljességet közvetítették hallgatóiknak. E munkába bekapcsolódtak az 1919 után a katedrájuktól megfosztott tudósok, szocialista elköte- lezéttségű művészek, értelmiségiék Benedek Marcell- től, Hirschler Imrén át József Attiláig. Ez a hálózat csakúgy, mint a mozgalom sajtója, támaszt adott minden haladó gondolat számára. !Ha a felszabadulást követő évék sikereire gondolunk, nem feledkezhetünk meg a legális és illegális mozgalom nevelő munkájáról, hisz' a legjobb, legrátermettebb munkásve- zétőfc itt tanultaik, itt szerezték alapvető tapasztalataikat, s az értékőrző hűséges mag nélkül minden sokkal nehezebben ment volna. H a ma visszatekintünk a munkásság egyesületeinek, szervezeteinek múltjára, úgy véljük, további utunk, amelyen a demokratizmus, az önkormányzat fejlődése nem nélkülözheti e tradíciók felélesztését, eleven élettel való megtöltését. Nem véletlen, hogy a Szovjetunióban ma sűrűn utalnák a lenini forrásokra, az Állam és forradalom eszméire. Tálán nem tűnik nálunk sem ezért erőltetétt- nek, ha emlékeztetünk e vonatkozásban a magyarországi munkásság történeti útjára és 1919 gyakorlatára. Kende János Ha az utóbbi hónapban nem olvastam és hallottam százszor, hát egyszer sem: „bizony, elveszítette ez és ez a szakma, hivatás a becsületét, sürgősen vissza kellene szerezni” ... Nyilatkozzék ezt joggal a pedagógusok, az egészségügyiek, a vasutasok, a szakmunkások, a suszterek, a postások, a rendőrök, a színészek, írók, s talán a kondások nevében is. Mlindannyiunk nevében. És mi megádon bólogatunk, mert tényleg: vissza kellene adni a munkák és a mundérok becsületét, mert ha nem tesszük, akkor rájuk ragad a becsület ellentétének jelzője. De hát lehetséges? Lehetséges, hogy egy egész ország szinte valamennyi szakmája, foglalkozása, hivatása hasonló gondokkal küzd? Ha cikkem hangját „harcosra és optimistára” venném, most elverhetném a port a sók elhamarkodottan általánosító, pesszimista nyilatkozón, mert ugye azért vagyunk még néhány százan, ezren, akik úgy érezzük, hogy a mi munkánk és mundérunk becses is, becsületes is! De én nem akarom elfedni a bajt. Amiről a sűrűn hallható-olvasható nyilatkozatok szólnak, komoly bajt jelez. Nem iis annyira a körülményekben, hanem inkább a bennünk rejlő bajt. Egy pszichózist jelez, mély — ha kollektív méretekben hatalmasodik el — szinte megállíthatatlan. Baj van a társadalmi munkamegosztással, a közös értékrend normáival, ha szinte minden felsorolható foglalkozás képviselői úgy érezhetik — s ismétlem, joggal! —, hogy gyengült egy-egy szakma rangja, társadalmi megbecsülése, a bányásztól a marósig, a tanácsi adminisztrátortól az üzemmérnökig és tovább. Tudom, furcsa világban, melléküzemágak, gmk-k, vgmk-fc, PJTnk, kisszövetkezetek, szerződéses üzletek, butikok, külföldi munkavállalások világában élünk. E pillanatban is háttérrádiómból a reformról ömlik a szó, mely — miint mondják — áldozatokkal jár, de lassan úgy tetszik, minden réteg, minden szákma úgy érzi, máris áldozatává vált e politikai-társadalmi-gazdasági átrendeződésnek: már nemcsak a kisiparosok, a feltalálók panaszkodnak, hanem a gyárigazgatók, téesz-elnö- kök, sőt a miniszterek is. Pedig hát, valljuk meg, abszurd helyzet: az mégiscsak lehetetlen, hogy egyetlen szakma, egyetlen réteg se legyen elégedett pillanatnyi anyagi és erkölcsi megbecsülésével! Vagy ha mégis lehetséges, akkor bizony újra kell gondolni egész társadalmunkat, annak felépítését és működését, mert gondoljuk meg: milyen képet fest magának rólunk az ifjúság, milyen pályára szegődik önként gyermekünk, ha ebben a bizonytalan, panaszosan gomolygó szakmai leértékelődésben kell tájékozódnia? A publicistának viszonylag könnyű a dolga, ha diagnózist ad: ami megtörtént, az megtörtént. De mi legyen a kúra? Itt, sajnos, megint csák közhelyekre számíthatunk. Hiszen olyan megújulásra volna szükség minden hivatás, foglalkozás, munka területén, mely az egyénre épül, s ugyanakkor amelyet a vezetés (minden szinten!) támogat és érvényesít. Hogy a jó cipésznek, látszerész- nök, utcaseprőnek, szemét- szállítónak, szerelőnek, kovácsnak, szabónak, költőnek, muzsikusnak, vasutasnak, mérnöknek, orvosnak, tanárnak érdemes legyen valóban jól dolgozni. Ehhez azonban versenyhelyzet kell. Ehhez ki kell rekesztenii — akár a munkából is — a rosszakat: a lustákat, a lelkiismeretleneket, a tehetségteleneket. S tegyük hozzá, ki kell rekeszteni a rossz munkaerőket az igazgatók, osztályvezetőik, titkárok, miniszterek, közfunkciót viselők közül is. Vagyis hát a szakmák és mundérok becsületét osiák a folyamatosan ellenőrzött versenyhelyzet állíthatja vissza. Ne áltassuk magunkat: ez nem más, mint maga a működésképes demokrácia. Hogy ne csák képviselőt, de orvost, susztert, szerelőt is választhassunk szabadon, s a gyöngébb, lustább, tehetségtelenebb ne élhessen vissza monopolhelyzetével. A szákmák közötti hierarchiát mindig az élet alakítja. A sebészorvos munkája mindig többet fog érni az anyagmozgatóénál. Csak a rossz sebészorvos és a jó anyagmozgató viszonya nem tisztázott egyelőre. Hogy a rossz miniszter és a jó utcaseprő viszonyáról ne is beszéljünk. De ennek tisztázásához nyilvános megméretés kell, vagyis: demokrácia. Szentmihályi Szabó Péter Mondhatná szebben... Tolatunk vagy hátrálunk? Lapunk egyik régi olvasója, dr. Irházi Ambrus nyugalmazott tanár érdekes témát vetett fel hozzánk küldött levelében. Azt írja, hogy körülbelül húsz éve gépkocsivezető-képző tanfolyamon hallotta először, majd a KRESZ szövegében többször olvasta a tolat szót, de az ott adott értelemben való előfordulása bántja nyelvérzékét. A tol és a tolat szóa Iákok jelentése ugyanis nem tartalmaz a mozdítás irányát jelző eleimet, az előbbi a cselekvő, az utóbbi a műveltető alak. Helytelen tehát, hogy a KRESZ szóhasználata szerint — idézem levélírónkat — „a tolatás csak a hátramenetre érvényes, még akkor is, ha ilyenkor senki és semmi nem tol semmit. Viszont, ha a gépjármű elő- remenetben valóban tol maga előtt valamit, az sem tolatás, mert nem hátrálást fejez ki. A tolatás kifejezést tehát a KRESZ kisajátítja a hátrálás fogalmának jelölésére a szó évszázadokon át kialakult jelentésének eltorzításával. Ezáltal nyelvünk tisztasága zavarossá válik.” Igazat kell adnom dr. Ir- házii Ambrusnak, noha tudom, hogy a nyelvi fejlődés gyakran módosítja szavaink jelentéstartalmát, használati körét. Ebben az esetben két szempontból is kifogásolhatjuk a tolat .hátrafelé megy’ értelemben való alkalmazását. Az egyik a jelentéstani tényeken alapuló kifogás, amelyről levélírónk is szól. A tol ige — meglehetősen gazdag — jelentésvonatkozásai között nem szerepel olyan, amely e szerepkörre alkalmas lenne. Á tolat elsődleges jelentése — értelmező kéziszótárunk szerint —: .odahiat, hogy valaki, valami valamit toljon’ (például: „Velem tolatja a kocsit”) ; másodlagos értelme pedig: .mozdony, vasúti kocsi állomásokon a szerelvény rendezése során más vágányra megy át’. Tehát mai nyelvállapotunfcnak ez az 1972-ben megjelent kézikönyve nem rögzíti a .gépkocsival hátrafelé halad’ jelentést. Kifogásolható a tolat szóalak használata nyelvtani szempontból is, mert helytelen, ha tárgyatlan értelemben építjük mondatunkba. Ugyanis nem „a kocsi tolat”, hanem „kocsit tolatnak be” a szerelvények rendezése közben. Vajon tudunk-e jobb megoldást ajánlani a KRESZ által terjesztett tolat ige helyett, amikor az már szóösszetételben is kezd meghonosodni (pl. tolatólámpa)? Igen, tudunk. Dr. Irházi Ambrus a hőköl szó bevezetését javasolja, s megjegyzi, hogy a hátrál és fáról is jobb a tolatnál. Ügy gondolom, e változatok közül a hátrál, valamint a hátramenet szavakat kellene előnyben részesítenünk. A hőköl — bár valóban jó csengésű, szemléletes, állatterelő hangkitörésből alakult szavunk — nem a folyamatos haladást jelzi, hanem a megtorpanással egybekötött lassú hátrálást. A fáról jelentésébe valamiféle oldalra mozdulás is vegyül, nohia .hátrafelé megy’ értelemben is szoktuk használni (pl. „kifarolt a garázsból”). Tegyük hozzá: a járművekkel kapcsolatban is terjedőben van (pl. a hajó fara, farmotor, farmotoros), s a népnyelvben él fartat változata is .járművet, állatot hátrálni késztet, taroltat’ értelemben. Ennek az ősii, finnugor eredetű szónak a köznyelvben való elterjesztése aligha kifogásolható. Magám mégis megfelelőbbnek tartom a hátrál igénket, amelynek elsődlegesen mindnyájunk számára az a jelentése: ,a menés irányának háttal fordulva megy’, ,a menetiránnyal ellentétesen halad’. Az sem nagy baj, hogy műveltető alakja, a hátráltat félreérthető, hiszen elsősorban .késleltet, akadályoz, feltart’ értelemben használjuk. Ennek alkalmazását azonban elkerülhetjük. Azt mondhatjuk például, hogy ,/d vezető hátrál a kocsival”, és nem azt, hogy „hátráltatja a kocsit”. Vagy: „hátramenetbe kapcsol”, „hátrafelé megy”, „hátrálva állt be a garázsba”, „hátrálás közben nekiütközött a járdának”, „hátráláskor fokozott óvatosságra van szükség”. A tolatólámpa helyett mondhatunk hátramenetlámpát a tengely- kapcsoló hátramenetállás helyzetének megnevezése mintájára. A hátrál igénk tárgyatlan, ilyen szempontból is alkalmasabb a tolat szónál a gépkocsi hátramenetének jelölésére. Az elmondottak alapján levélírónk véleményét megerősítve ajánljuk egy nyelv- használati hiba kiküszöbölését. Kováts Dániel Munkák és mundérok
