Észak-Magyarország, 1987. március (43. évfolyam, 51-76. szám)
1987-03-21 / 68. szám
1987. március 21., szombat ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 5 Az Eszak-Magyarország vitafóruma Miskolc szellemi életéről Kiss István Munkástrón című alkotása a Marx téren áll. Fél évszázaddal ezelőtt egy huszonhat esztendős fitalember, Szabó Zoltán — akinek könyvét ezekben a hetekben vehettük ismét kézbe új kiadásban — Miskolc szellemiségéről igv írt: .. hiába kerestem a város lelkét, a város csak sokféle képpel válaszolt. Ha lelket kérdeztem, forgalommal felelt, ha szellemet, könyvkereskedéssel, ha egyéniséget, az Avassal... A város darabokra esik szét és uccák tartják össze, nem pedig a szellem. A keleti végét a nyugatihoz villamos rántja közelebb és a különféle városrészek legfeljebb ha a központ boltjaiban találkoznak ..Folytathatnám tovább a diagnózis idézését — néhány részlettől eltekintve a mai városra is ráillik . . . A mostani vita kezdeményezése nem véletlen, valós okok szülték: a város még mindig keresi önmagát (s nemcsak a szellemieket tekintve), keresi azt a Miskolcot, amely nem az illúziók, az ábrándok, az évtizedek „kincstári optimizmusának" Miskolca, hanem a valóságos Miskolc. Értelmiségi körökben ha Miskolcról esik szó, akkor a beszélgetés során előbb- utóbb egymás után felszínre kerülnek az unalomig ismételt közhelyek: A vá- ■ rosnak nincs hagyománya; nincs (illetve kevés) a műemléke (építészeti umléke); a város maga csúnya, de a környéke szép; „a legnagyobb jövőjű magyar város” (Móricz); az ország második legnagyobb városa; itt épült az ország első állandó kőszínháza; a nagyipar városa, a munkásmozgalom fellegvára; a MÓKÁN városa; a műszaki értelmiség városa stb. Vannak pozitív és vannak negatív közhelyek. Ezek mögöttes tartalmát, igazságmagvát nem szokás, részben nem is „illik” bolygatni. A pozitív közhelyek imamalomszerű ismételgetése többnyire nem véletlen. Úgy tűnik, hogy a város lakóiban bevallva, vagy titkoltan ott bújkál valamiféle kisebbrendűségi érzés; a régmúltra rányomja árnyékát a régió egykori vezető városának, Kassának a fölénye, napjainkban Debrecen és Eger kultúrája mellett időnkén! lázadozó Hamupipőkének érzi magát Miskolc. Egy hatalmas elefánt, amelyben egy kisegér lelke lakozik. Egy elefánt, amely ormányával tiszta, üdítő vizet keres, de víz helyett sokszor csak port szív fel és azzal szórja be a hátát . . . Bármilyen fájdalmas is, de ha konok következetességgel és elfogulatlan kritikai szellemmel tekintünk az elmúlt négy évtizedre, ez az időszak Miskolc történetében nemcsak a forradalmi átalakulások, hanem legalább annyira az illúziók korszaka is. A most kezdeményezett vitának csak akkor van értelme, ha nyíltan szembenézünk illúzióinkkal, s visz- szaereszkedve a valóság talajára, azt keressük, hogyan tovább. Mert valahol utat vesztettünk.... A négy évtizede létrejött Nagy-Miskolc egy konglomerátum, amely csak döcögve halad az egységessé válás útján. Nincs a városnak egy reprezentatív főtere, s az egyes városrészek központjai — ha vannak — nem dicsekedni valók. A Népkert szélén sorakozó, az utóbbi évtizedekben épült, reprezentatívnak szánt középületek valójában amorf halmazt alkotnak, s egyik-másik építészeti értéke és célszerűsége önmagában is megkérdőjelezhető. A gigantománia bűvöletében — amely csak a százezren felüli lakosságú várost tekintette (tekinti?) igazán városnak — sokan azt gondolták, hogy a mennyiségi növekedés automatikusan hozza magával a minőséget. Pedig azzal, hogy kitűzik a címkét: az ország második legnagyobb városa — nem válik automatikusan minden vonatkozásban másodikká Miskolc. Valójában mindig csak a népesség-statisztikusok asztalán volt második (ma már ott is csak harmadik, de emiatt aligha kell bánkódnunk). Miskolcot — s ez nemcsak Miskolc hibája, hanem egy országos program része is — túlhizlalták négy évtizeden keresztül. A hizlalás során sajnos az izomrostok nem erősödtek, sőt bizonyos tekintetben inkább sorvadtak, mig a háj szépen gyarapodott, mígnem egy nehezen szuszogó, szorongásos monstrum lett a 80-as évek közepére. A nehézipar zsákutcája most már nyilvánvaló, de nemcsak ezen múlik a város jövője. Miskolc a kereskedők és kisiparosok, meg a hivatalnokok városa volt 1945 előtt. Diósgyőr munkásváros, a többi Miskolchoz csatolt település pedig falu (s nagyrészt ma is falvak). A köztudatba évtizedek szívós munkájával átplántálták, hogy Miskolc egésze munkásváros, a nehézipar városa. Úgy emelték egyedüli picdesz- tálra a munkáskultúra kétségkívül gazdag hagyományait, hogy öntevékeny jellegét ezenközben elsorvasztották, az 50-es években „cenzúrázott múlt” emléke él még ma is az emberek jelentős részének tudatában. A munkáskultúrának éppen az öntevékeny, aktív elemei váltak „korszerűtlenné”, a passzív befogadó vonások pedig aránytalanul felerősödtek. Ezenközben a munkásváros értelmisége kezdetben riadtan, majd később felszabadultabban, de örökös kisebbrendűségi érzéssel küszködve' kereste és keresi a helyét. Nehezen vert gyökeret a műszaki egyetem értelmisége is. Az egyelem valahogy még ma sem szerves része a városnak. Az évtizedek óta kijege- cedés kategorizálás szerint a műszaki értelmiség a „termelő” szféra részéi képezi, míg a nem műszakiak a „nem termelő”- szektorban foglalnak helyet. Ha a pénzeszközök elosztásáról esik szó, a „nem termelő” szektor mindig másodlagos; utóbbin belül csak az ún. alapellátáshoz sorolt területek élveznek némi előnyt. Ez a kategorizálás Miskolcon merev következetességgel érvényesült hosszú időn keresztül. Valójában azonban a műszakiak és a nem műszakiak egymással szembefordí- tása (kijátszása?) értelmetlen, tartalmatlan, veszélyes művelet. A város szellemi élete pangásának egyik eredője arra vezethető vissza, hogy a szellemi élet a gazdasági élet mellett úgymond másodlagos jelentőségű; jó ha van, de mivel a termelés mennyiségét és minőségét közvetlenül nem befolyásolja, csak korlátozott figyelmet érdemel. Ebből a premisszából szervesen következik az, hogy a szellemi élet szervezőinek és munkásainak anyagi és erkölcsi megbecsülése sem kiemelt fontosságú kérdés. A műszaki értelmiség úgymond törődjön a termeléssel, a humán értelmiség pedig az előírt, jól behatárolt pályákon közlekedjen. A „deviáns” elemek számára nincs más választás, mint vagy megszokik, vagy megszökik ... A tekintélyes létszámúra felduzzasztott hivatali apparátus érdeke mindenek- felett a nyugalom, nincsenek érdekeltté téve az állóvíz felkavarásában. Hiszen abból sosincs baj, ha csendes és jámbor szösz- mötölésről készülnek el évről évre a jelentések. A központi szervek pedig egyre nyugtalanabbá váló korunkban hálásan fogadják a rendről és a fegyelmezetten szürke középszerről szóló tudósításokat. A közöny tíz-, húsz-, huszonöt éves jubileumain ki-ki eljátssza a neki rendelt szerepet.^ Tapsra verődnek a tenyerek, s öntudatos büszkeséggel várják a „hivatalból kijáró” kitüntetéseket. „Szellemi izgalmat” a tömegek számára a városban a futballmeccsek, a tv-ben a krimi és a folytatásos tv-játékok, meg néhány kabaréelőadás jelentenek. A „rangosnak", „intellektuálisnak” szánt rendezvények csak könnyű szélfuvallatok, amelyek az értelmiség ezreinek agytekervé- nyeiig nem hatolnak el. A kultúra „nem termelő” ágazat. Ebbe beletörődtek már a legelszántabb köz- művelődési agitátorok is és gyorsan lehűtik a forrófejű ifjoncokat: a kultúra embere erkölcsi és anyagi megbecsülés szempontjából „másodrangú állampolgár". Csak a fogukat csikorgatják és a kezük szorul ökölbe tehetetlenségükben, ha meghallják az unalomig ismételt szlogent, amely olyan egyformán hangzik mindenütt, mint a magnós üzenetközvetítés: „a kérés jogos, de most sajnos nincs erre anyagi lehetőségünk, más dolgok fontosabbak ...” Csakhogy az ember nem gép, amely csak üzemanyagot igényel, s már dolgozik is. Az „emberi tényezők” tartós figyelmen kívül hagyása már eddig is alaposan megbosszulta magát. A kultúra, a hagyomány, a (nemcsak szakmai) műveltség igenis termelőerő, s nemcsak átvitt értelemben. A szellemi élet színvonala erősen befolyásolja a termelőerők színvonalát is. A szellemi igénytelenség kihat az ember személyiségének egészére/ A miskolciak többsége számára a város Szabó Zoltán fél évszázada leírt — ma is igaz — szavaival „lakóhelyet jelöl, s nem pátriát". Százezrek járnak-kelnek naponta az utcákon, s nagyon kevesen érzik közülük azt, hogy ők ennek a településnek a gazdái. A többiek számára a város csak egy átmenő szálloda. A kilátótorony magasából nem a várost vizsgálják, hanem a nyugati horizontról — a főváros felől — a hozzájuk szóló, sóvárogva várt hívójeleket lesik . .. Halljuk, látjuk, tapasztaljuk, hogy a város nem tudja megtartani értelmiségét, s nem tud elég rangos alkotó, közösségteremtő embert tartósan idevon- zani. Immár másfél évszázada, hogy szinte ellenállhatatlan örvényként szippantja magához az értelmiségi tömegeket (s nemcsak azokat) a főváros. A vonzó jelszavak ellenére a falu és a város közötti különbség sok tekintetben nem csökkent, sőt bizonyos vonatkozásban nőtt is. Ennél még érezhetőbben mélyült a szakadék a főváros és a többi város között. Miskolc helyzete halmozottan hátrányos. A városra vonatkozó, országosan elterjedt negatív közhelyek nem teljesen alaptalanok. S ha meggondoljuk, hogy a nagyvárosok belvárosi rekonstrukciója többnyire befejeződött, vagy a végéhez közeledik, s Miskolcon még a kezdet-kezdetén tartunk — az összehasonlítás más városokkal nem hízelgő. A mai városkép nem éppen vonzó. A múlt várospolitikai hibái felőrölték a miskolciak türelmét is. Ennek jele, hogy kínkeservesen sikerült csak — másodszori nekifutásra — elfogadtatni a tehót. Mindez nem miskolci sajátosság csupán. Ma a fővároson kívül alig van érdemleges szellemi gócpont az országban, amely tartósan magához kötné a jó erőket. De a régi időkben is írók, művészek, tudósok, a szellem emberei számára a vidéki város többnyire csak ugródeszkát jelentett. Néhány év megizmosodás után szárnyra • keltek a tehetségek, akik a kiröppentő fészekre olykor vissza se néztek. Ahhoz, hogy egy vidéki város tartósan magához láncolja a tehetségeket, valami olyat kell nyújtania, amit a főváros nem tud: nagyobb nyugalmat, nagyobb egzisztenciális biztonságot, nagyobb megbecsülést erkölcsi és anyagi téren, nagyobb megértést, a szellemi értékek minél szabadabb mozgását és cseréjét. Lehetőséget öntevékeny egyesületek létrehozására, ahol nem a viták formálissá tétele vagy elfojtása a cél. A vidéki városban mindig nagy a veszélye annak, hogy kialakulnak a hitbizományok, a monopóliumok, s fellángolnak az ordas indulatok. A szellemi élet fejlődésének alapvető kritériuma, hogy ne minduntalan csak önmagához mérje magát, belterjesen, hanem a főváros, az egész ország szellemi teljesítményei legyenek a mércék, s ne szégyelljük, s ne kerüljük a nemzetközi összehasonlítást sem. Különben félő, hogy az agyonünnepelt helyi csúcsok nem hegyek, hanem valójában az igénytelenség gödrei. A város értelmiségének zöme visszahúzódó, nem igyekszik közösségbe. Talán mert a meglévő közösségek nem túlságosan vonzóak. Egymás után halnak el részvétlenségbe hulló mozgalmak, értelmiségi klubok. Kevés az egyesület. Átfogó közművelődési egyesület nincs, mint volt az, amit Lévay József neve fémjelzett egykoron. Szerepét a mai egyesületek nem töltik be maradéktalanul. Elgondolkodtató, hogy a város elsősorban azoknak a kultuszát ápolja, akik csak töredék időt töltöttek itt életükből, a helyben maradó hűségesek (Lévay József, Dayka Gábor és mások) háttérbe szorultak. Életművük jószerivel hozzáférhetetlen. A naponta ápolt, élővé tett hagyomány csak az igazi hagyomány Az öreg épületek önmagukban halott falak labirintusai csak. A hivatalnokot, a kereskedőt, az iparost bennük élve nem a múlt iránti áhítat fogja el, hanem a kényelmetlenségekre gondol. Ha a színházi hagyományokból csak a falak maradtak, akkor ne várjunk csodát... A reformkorban nagyjaink a régi dicsőség emlékének élesztgetésével, emlegetésével próbálták a tunya szellemet tevékenységre ingerelni. Stílszerűen a régi nagyok árnyainak idézésével kellene nekem is folytatnom, hogy volt egyszer egy „aranykor”, egy „aranycsapat”. Az efféle nosztalgiák azonban aligha serkentik önmagukban tettekre a mai embert. S volt egyáltalán ennek a városnak ilyen aranykora? Voltak magányos lázadók, rövid életű közösségek, egy-egy üstökösszerű név, de évtizedeken át tartó magas színvonalú, kiegyensúlyozott szellemi élete 1945 előtt sem volt ennek a városnak. Ehhez hiányoztak az intézményes alapok, s egyéb adottságok. A szépítő kegyelet persze sokak emlékét felnagyította utólag. A lokálpatrióta elfogultság azonban a múlt kritikai számbavétele szempontjából rossz tanácsadó! A város értelmiségéről általában sommás ítéletek születnek pro vagy kontra. Természetesen lehet az értelmiség egészét minősíteni, de akkor egy olyan átlagszámot kapunk, amely átlag volta miatt éppen a valóság dialektikus ellentmondásait takarja el. Valójában a szellemi teljesítmények szakágak szerint s azon belül is rendkívül egyenlőtlenül oszlanak meg. Egy-egy sikeres név csillogása feledteti egy- egy ágazat egészének halvány és szürke közép- szerűségét. Nincsenek igazi értelmiségi seregszemlék — tisztelet a kivételnek, így az erők valóságos felmérése sem történhet meg. Ilyep, megmérettetés lehet a város történeti monográfiája is ... A szellemi élet szekere addig nem jutliat ki a kátyúból, míg vezetői szinteken egyértelműen nem tudatosodik, hogy a kultúra, a szellemi élet támogatása nem „áldozat”, hanem kötelesség. Ha másért nem, hát jól értelmezett sznobságból. Tudatosítanunk kell a tömegekben, hogy műveletlennek lenni nem dicsőség, hanem szégyen, amire nincs elfogadható magyarázat. Vegyük tudomásul, hogy a világpiaci „cserearányromlásunkban” nem utolsósorban műveltségi szintünk, szellemi életünk szintje, az igénytelenség, a középszer uralma jut kifejezésre. Szellemi szinten is vissza kell adni az alkotás örömét, a jól végzett munka becsületét — ez a város fejlődésének záloga. Dr. Csorba Csaba
