Észak-Magyarország, 1987. március (43. évfolyam, 51-76. szám)
1987-03-21 / 68. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 4 1987. március 21., szombat Beszélgetés E. Kovács Kálmánnal A lányával. Mert a teljességhez a család is hozzátartozik. — Minek tartja magát? Költőnek? Esszéistának? — Nem tudok egy műfaj mellett letestelni. Ez talán egy kicsit tragédiám is. Amikor Szigligeten vagyok, csak verset írok, de amikor visszajövök, már csábít a történelem, az irodalomtörténet, és most nagyon a lel- kemre vettem ezt a békekérdést, amelynek nyolc fejezetét írtam már meg az Észak-Magyarországba. Egyébként a közelmúltban kaptam egy levelet az Országos Béketanácstól; ki szeretnék adni .. . — Honnan jött a gondolat, hogy ezzel a témával foglalkozzék? — Ügy láttam, hogy ma a legnagyobb probléma a világon. De olyan beláthatatlan az egyes ember számára, hogy ö mit tehet a békéért! Elhatároztam, hogy a végére járok; az emberiség hogyan fejezte ki békevágyát az ókortól napjainkig. Hiszem, hogy egyetlen párt, mozgalom sem tud úgy működni, ha nincs bázisa a múltból. Én ezt a bázist akartam előteremteni, megfogalmazni. Ezért félretettem Sárospatak földrajzi neveinek megírását is, ami hamarabb hozott volna talán erkölcsi és anyagi sikert is, mert lelki kényszert éreztem, hogy megalkossam a történelmét ennek a problémának, amiről rengeteget beszélnek most, és tényleg arról van szó, hogy az emberiség életének vagy halálának a kérdése. — Egy ilyen vállalkozás kutatási hátteret kíván. Meg lehet ezt teremteni Sárospatakon? — Megvásároltam minden könyvet, amiről úpv gondoltam, hogy segítségemre lehet; irodalomtörténetet, filozófiatörténetet... Azonkívül megvan a tízkötetes Magyarország története, s ami a költőket illeti, a legjelentősebb magyar és külföldi költők műve megvan nekem. — De ha jól tudom, sohasem egy tudós könyvmoly életét élte! — Nem, sohasem. Izgatnak a könyvbe rögzített gondolatok, de én magam messze állok az elvont tudományos gondolkodótól, aki a szobájában ül és böngészget. Teljes életet igyekeztem élni mindenben, ezt talán a verseim megmutatják. De én elég korán, ifjúkoromban forradalmárrá lettem, vagyis a szépért, jóért, igazért kiálltam, szemben az iskolai szabályokkal, törvényekkel és rendeletekkel, és jó néhányszor meg is égettem magamat miatta. Néha elgondolom, ha szerintem nem tudtam az irodalomban kifejezni mindazt, ami talán bennem volt, annak az az oka, hogy a harmincas években sokszor illegalitásban, vagy börtönben voltam, a felszabadulás után pedig, amikor írni akartam, azt mondták; „menj Ninivébe”, és én mentem, ahova dolgozni küldtek. — Ez így egy szabályos életpálya volt? — Teljesen szabálytalan. Orosházán születtem, ahol nem volt gimnázium. Ezért polgári iskolába mentem, ami akkor a magyar oktatásügy hátsó lépcsője volt. Később is sokszor jártam ezeket a hátsó lépcsőket; mivel latint nem tanultam, csak kereskedelmi iskolába mehettem, s hiába akartam bölcsész lenni, csak közgazdasági egyetemre iratkozhattam be. Igaz, onnan meg hamar kicsaptak forradalmi szervezkedésben való részvételért. Ez akkor — a harmincas évek elejéről van szó — azt jelentette, hogy „rossz útra tértem”, börtönbe kerültem. Utána kiadtam egy folyóiratot, kitiltottak Budapestről, Szegedre mentem, hogy folytassam a lapot, de ott is letartóztattak, öt évre kitiltottak a városból. Mivel Orosházán is rendőri felügyelet alá helyeztek, illegalitásba mentem, Budapesten emeltem tökélyre a bejelentőlap-hamisítás művészetét ... — Hogyan került kapcsolatba a munkásmozgalommal? — Nos, ebben az apámé az érdem, aki előfizetője volt a Népszavának. Az újságért én jártam el, s mire hazavittem, kiolvastam. Onnan szedtem ezeket a gondolatokat. Ami azért is érdekes, mert tizennégy éves koromig' pap akartam lenni. De akkor kezembe került egy tanulmány, amelyben azt olvastam, hogy a világ fiziko-kémiai úton is keletkezhetett. Nahát, több se kellett nekem! Minden erőmmel belevetettem magamat a természet- tudományokba. Igaz, sokra nem vittem, de ez az utánajárás azóta is szokásom. — Azt mondta, az élete kész regény. Volt molnársegéd, a felszabadulás után dolgozott a pártközpontban, a minisztériumban, a filmgyárban, az akkor alakult népművelési intézetben. Árult faszenet és a háború alatt a Táncsics zászlóaljban katonaszökevényként élte meg a sötét napokat. — Miközben én mindig írni akartam. De sokszor — ez már a felszabadulás után volt — azt mondták nekem, szükség van a munkádra itt meg itt, menj ... és mentem. — így került Sárospatakra is? — Méghozzá úgy, hogy azt mondták nekem, Győrben szükség van a főiskolán egy irodalomtanárra. Három nap múlva kineveztek Sárospatakra. — Ahol — olvastam a Pataki háztetők alatt című verseskötetét — a legpata- kibb patakivá vált... — Más városban ez aligha történt volna meg velem. De ennek a kis városnak — 1962-ben még városi rangja sem volt — van történelmi levegője. És a könyvtár! Amikor idejöttem, elkezdtem magam számára kutatni, keresni: mi is az, hogy Sárospatak. És ez any- nyira megragadott, hogy tényleg pataki lettem. — És amíg tanított a főiskolán, az a hír járta, hogy aki ide bekerül, azt semmi sem menti meg attól, hogy megismerkedjen a boldogság mibenlétével. . . — Én az első órámon mindig erről beszéltem, látja, ez igaz. Mert úgy gondolom, mindenkinek ki kell tapogatnia önmagát, mire van képessége. Az ember életének egyharmadát munkával tölti, s csak akkor lehet boldog, ha azt a munkát végzi, amit szeret. Amihez ért. — Megkérdezhetem, hogy ebben a szerteágazó életben, amit élt, ön mihez érezte „képesnek” magát? — Egy kicsit a politikához, tekintve, hogy 1931-től foglalkozom vele. Ez a mai napig nagy szerelmem. Aztán megégetett a filozófia, mindig érdekelt a klasszikafilológia, úgyhogy öt évvel ezelőtt megtanultam könyvekből latinul, most meg az angollal birkózom. A történelem iránt mindig vonzódtam. És az írás, a költészet! ... Ha valamivel érintkezésbe kerültem, szerettem a végére járni. Mondok egy példát. Voltam profi sakkozó is, aki borítékért játszott. Szenvedélyemmé vált, mert nemcsak sport, játék, hanem filozófia ’ és művészet is. Ezért, mint tudománnyal is foglalkoztam vele. Viszont igaza van, hogy így az ember elaprózza magát, mert nem szenteli életét egyetlen dolognak, mondjuk a költészetnek. De mégse bánom, mert így teljesebb embernek érzem magam, hogy nem csak egyetlen dologgal foglalkozom, hanem a szenvedélyem elragad sok irányba. Én* nem tudtam, s ma sem tudok lehorgonyozni egyetlen tudománynál, vagy művészetnél, ezért foglalkozom most a honfoglalással is. — Igen, ezt a dossziét én is látom az asztalon. Hogyan születik meg — ha szabad így fogalmaznom — egy-egy szenvedély? — Az a szokásom, hogy az olvasmányaimhoz a margóra jegyzeteket írok és kérdőjeleket. Ha megszaporodnak a kérdőjelek, elfog valami nyugtalanság. Ezzel is így volt. Túl sok volt a kérdőjel, elkezdtem megnézni, mit írnak erről a történészek Anonymustól napjainkig. Tisztában vagyok vele, hogy a történészek majd gyanakvással fogadják, de engem kielégít, ha megjelenik a munkám, mert hiszek abban, hogy előbb, vagy utóbb erre is sor kerül . . . — Hetvenöt éves lesz. — És tele vagyok tervekkel. írnivaló is van és tennivaló is. Tagja vagyok az írószövetségnek, a Művészeti Alapnak, a Történelmi Társulatnak, a Miskolci Akadémiai Bizottságnak. Eljut hozzám a világ, mert én is el akarok jutni a világhoz. Ez legalább olyan fontos számomra, mint a barátaim és a munkám, ami éppen hatalmába kerített. Csutorás Annamária Munkásból lett képzö• művész, ami az ő indulása idején ritkaság- számba ment Magyarországon. Első rajzai olyan színvonalasak voltak, hogy középiskolai végzettségének hiánya ellenére felvették a Képzőművészeti Főiskolára. Uitzot viszont megérintette az ún. „Nyolcak” nem sokkal korábban kibontakozott mozgalma, az Ady törekvéseivel párhuzamos szemlélet, amely a valóság szubjektív értelmezése és a kifejező formák alakítása segítségével dinamikus látásra törekedett. Ezt a szemléletet közvetítette számára a tragikus sorsú Nemes Lamperth József, akinek kemény formált alakjai, konstruktív felfogású képei szinte kinyilatkoztatásszerűen hatottak. Szemléletét nem a műtermi kísérletezés határozta meg, hanem az új világról, az új típusú emberről való elképzelés. Az 1910-es évek fiatalsága konokul hitt az úi kor eljövetelében, egy olyan dinamikus világ megvalósulásában, ahol minden ember azonos lehetőségeket kap személyiségének, képességeinek kibontásária. Uitz Béla hosszú élete során ennek az ideálnak a megvalósításán fáradozott, erre szentelte csalódásoktól egyáltalán nem mentes pályafutását. A nagy, monumentális munkára nem nyílt lehetősége, bár művészetének nagy lélegzetű formavilága erre képesítette volna. Monumentális jellegű látásmódjának legragyogóbb példája egy plakát, amelyet 1919-ben készített: „Vöröskatonák előre” feliratú. Az _ erőteljes, sodró lendületű, a köznapi- ságból kibontakozó hősiességet kifejező műnek ugyancsak falra kellett volna kerülnie. Erőteljessége, szug- gesztív ereje a forradalmi művészet csúcspontjára helyezi Uitz művészetét. Uitz sorsa kétszeresen is tragikus: mint a Tanácsköztársaság egyik vezető művésze, nem fejthette ki hatását a HoríJhy-korszak magyar művészetére, másrészt, mint egy kis nép száműzött fia, akinek az emigrációban mindennapi betevő falatjáért kellett dolgoznia, nem teljesíthette ki a művészetében rejlő lehetőségeket, s így az euróipái művészettörténet nem tartja számon kiemelkedő érdemeit. Ezek közé tartozik az is, hogy az ő vezetése alatt álló „Proletár Művészeti Műhelyben” kapta első impulzusait a magyar szocialista művészet legnagyobb alakja, Derkovits Gyula. Uitz Bécsben, Párizsban és Moszkvában töltötte az emigráció első éveit. Bernáth Aurél emlékezése szerint Bécsben Uitz fogorvosi fúró segítségével műanyag elefántfigurákat volt kénytelen faragni. Ezt a feladatot is nagyszerűen elvégezte, és az ügyetlen Bernáthnak sokat segített. Bécsben készítette egyik legfontosabb művét, a General Ludd sorozatot, melyben emléket állított a jogaikért küzdő angol munkásoknak. Ez a sorozata nem maradt hatástalan: Derko- viits Dózsa-sorozata elképzelhetetlen Uitz inspirációja nélkül. A szovjet kormány meghívására Moszkvában telepedett le, alhol nemcsak fontos szervezési feladatokat látott el, de Mészáros Lászlóval (a kitűnő filmrendező apjával) Frunzéban nagyszabású, monumentális munkákba kezdett. Sajnos, a személyi kultusz gyanakvása őt sem kerülhette el, letartóztatták, akárcsak Mészáros Lászlót. Uitz azonban szerencsésen túlélte a megpróbáltatásokat, sőt a ’40-es éveiktől kezdve ismét munkához jutott. Ebben az időben a reneszánsz művészet hatása alatt dolgozott, de nagyméretű elképzeléseit nem tudta kivitelezni. Élete utolsó éveit szülőhazájában töltötte. Megtiszteltetés, hogy riportere lehettem a róla szóló portréfilmnek. Megismellhettem kiváló művészeti tájékozottságát, és azt a példamutató tiszteletet, amellyel a reneszánsz művészet nagyjait vizsgálta. Az ő avantgardizmusa nem az értékek megtagadása, hanem a továbbifejlesztésén alapult. A művészettörténet gigászát, Michelangelót tartotta mintaképének, annak emberábrázolási módját, drámai erejét és eszmei következetességét csodálta. A magyar művészettörténet-írás söhasem feledkezett meg Uitzról, a legsötétebb időkben is tisztelettel írtak róla, arról az emberről, aki nem a rombolásban, hanem az új értékek létrehozásában látta az avantgardista törekvések lényegét. Műveinek jelentős része Magyarországra került, és Pécsett múzeumot rendeztek be műveiből. Születésének 100. évfordulóján tisztelettel emlékezünk rá, a XX. századi magyar művészet szellemi életének egyik legjelentősebb alakjára. Végvári Lajos Kötödés a szülőföldhö2 A statisztikák szerint Aba- újnak csekély a népesség- megtartó képessége. Nem kell azonban adatsorokat böngészni, hogy meggyőződjünk erről. Elég bejárni a vidéket, az öregedő-halódó falvakat. Elég számba venni a munkaalkalmak szűkös választékát. Elég az infrastrukturális háttér elmaradottságába belegondolni. Elég látni Encs város heroikus küzdelmét a cím tartalommal való megtöltéséért, a ráruházott-félvállait központszerep tisztességes betöltéséért egy olyan előkép és tradíció után, amit Kassa jelentett. Elég . .. Elég ennyi is ahhoz, hogy beláthassuk: a számoknak tragikusan igazuk van! Csüggesztő kép egy aibaújinak! Most a borongás Abaúj- kép vidító színét szeretném felvillantani. 1987. március 10-én Mészáros Miklóssal, az Encsi Városi Tanács V. B. titkárával és Cziáky Lászlóval, a művelődési osztály vezetőjével a fővárosban jártunk a Borsod-iAbaúj-Zemplén Budapesti Baráti Köre meghívására. E sorok írója vetí- lettképes előadást tartott „Az Abaúji Múzeum tevékenysége és tervei” címmel, Encs város vezetői pedig videó- filmet mutattak be Abaújról. Meghívott előadókhoz illően, mi hárman, jóval aiprog- ram kezdése előtt érkeztünk, így láthattuk hallgatóságunk gyülekezését. Láthattuk, ahogyan örömmel, meleg férfi- öleléssel fogadták az újonnan érkezőket. Elgondolkoztam. Vajon ez az üdvözlés valami tartalmatlan pesti mórikázás, pózolás? Vagy tényleg őszinte ez az öröm? Ha őszinte, honnan, miből meríti erejét ez a kollektívaérzés? Elegendő lenne hozzá csupán a származás, az elszármazás azonossága? Azt hiszem, jó írásszer- kesztési fogás lenne, ha a választ a feltett kérdésekre csak az utolsó sorban közölném, de már itt le kell szögeznem: minden pesti tapasztalatom arra utalt, hogy valóban, ezeket az embereket pusztán a szülőföld önzetlen imádata kovácsolja közösséggé, a szó legnemesebb értelmében, ott Pesten, a fővárosban. Jól tudom, a baráti kör nemcsak elszármazott aba- újiaklból áll, nem akarom elvitatni a volt zempléniek, gömöriek, borsodiak szülő- földszeretetét, de én — az általunk nyújtott programból adódóan — a társaság abaúji tagjainak szülőföld iránti ragaszkodásáról tudok beszámolni. Arról a ragaszkodásról, amelyet nem a szólamok jellemeznek, hanem a komoly felelősség és a tenni- akarás. Nem is csak tenni- akarás, de olyan tettek és problémaérzékenység, amelyek nem magyarázhatók érdekérvekkel, hanem csak és kizárólag Abaúj lélekmegtartó erejével. Ezzel magyarázható dr. Nagy Károly köri titkár minden kaput megdöngető szervező munkája, Urr Ida Hernád mente-imádata költészetében, Szilágyi István múzeumi adománya (150 darabból álló értékes képeslapgyűjtemény), és ígérete, hogy tovább folytatja az abaúji képeslapok gyűjtését múzeumunk számára. Ez a lélekmegtartó erő az oka annak, hogy a Tavaszi család gyógyszerész-történeti tárgyait, dokumentumait felajánlotta az Abaúji Múzeumnak, hogy Béres Ferenc énekművészt múzeumunk raktározási gondjai foglalkoztatják, és engedtessék meg, hogy elsősorban ezzel magyarázzam azt a megtisztelő érdeklődést, amely az előadásomat és a levetített videófilmet kísérte. De vajon mit tud ez a „halmozottan hátrányos helyzetű” vidék, amivel bűvkörében tartja elszármazott fiait, amivel gyakori hazalátogatásra, a vele való törődésre kényszeríti őket. Nem tudom. A legnagyobb dolgok megmagyarázhatatlanok, de ez a törődés lehet az egyik kapaszkodó — önerőnk, az ország segítése mellett — ah(hoz, hogy Abaúj hátrányai csökkenjenek, hogy az Abaúj-képben a vidám színek domináljanak. Szalipszki Péter v Uiiz Béla - a forradalmár . művész
