Észak-Magyarország, 1987. március (43. évfolyam, 51-76. szám)
1987-03-21 / 68. szám
1987. március 21., szombat ÉSZAK-MAGYARORSZAG 3 Kál-Kápolna után néhány kilométernyire a kerekek gyors, egyenletes surrogá- sa, a sebesség megszakad. A vonaton apró rándulások futnák végig, aztán a hatalmas test erőtlenül gördül, s megáll az acélsíneken. Egy kéz ujjai a jégvirágos ablakot kaparásszak. — Nagyút! — állapítja meg csalódottan valaki. Múlnak a percek. A fülkében terjed a révület. Itt nem szokott megállni a gyors. Az egyik utas keze a hőkibocsátó rendszerihez ér. — Csökken . .. nincs fűtés. Mi történt? Gulyás Béla mozdonyvezető válaszolhatna erre, de ő már régen nincs a vezetőfülkében. Kabátját ledobta — és a földelés elvégzése után — testére erősített szerszámokkal mászott, kapaszkodott fel a gép jéggel, hóval borított tetejére. Az eljegesedett felsővezeték szétroncsolta az áramszedőt. A tomboló hóviharban annak alkatrészeit tépi, veri, kötözi le. Végigcsúszkál a gép tetején. A másik áramszedőről kalapáccsal veri le a tenyérnyi vastagságú jégréteget. Gulyás Béla újból a vezetőfülkében van. A második áramszedő engedelmesen csapódik a felsővezetékihez. A műszerlámpák felvillannak, a villamos gép életre kel. És a mozdony a hozzákapcsolt kocsisorral nekiindul, s alig negyvenperces késéssel robog a főváros felé. Kocsis Gyula úgy is, mint utazó mozdonyfelvigyázó, úgy is, mint pártalapszer- vezeti titkár, sok-sok ilyen esetről, bátor, önzetlen kockázatos vállalkozásról tud. — Tartsanak velem — javasolja — hadd beszéljenek ők, a mozdonyvezetők. A miskolci vontatási főnökség területén a körfűtőlházzal szomszédos földszintes épület egyik helyiségében állunk meg. Itt a „vezérek” szinte egymásnak adják a kilincset. A középkorú, jól megtermett Lengyel Lajos most végzett. Arcának vonásaii magúikon őrzik a kemény éjszakai szolgálat nyomait. Szinte pillanatok alatt felfrissül. — Huszonhat éve vezetek villamos mozdonyt. Ez számomra hivatás, családi örökség. Vasutas volt a nagyapám, az apám, az öcsém, a féleségem szülei, itt dolgozik a feleségem is. Én gépészkovácsként kezdtem, a fiaim, a lányom a MÁV-nál van. A munka mellett mindkettő tanul, az egyik gépészmérnök, a másiiik jogász lesz. Ök magasabb szinten viszik tovább az örökséget. Nehéz volt-e a tél? Kibírható? Azt mondja : inkább legyen hideg, mint köd, a mozdonyvezetőik legnagyobb ellensége. Életének legszebb időszaka? 1970—Vil-ben a Budapest—Moszkva közötti expressz Miskolcon át haladt. Ö vitte mozdonyával a Keletiből Záhonyig és vissza. Szép, nagy út. A legnehezebb? Kiét éve történt... Pestről jött hazafelé, Miskolcra. Kövesd túlsó részén egy traktoros tilos jelzés ellenére át akart hajtani a síneken. Megrekedt. Észrevette, megérezte: baj lesz. Villámgyorsan bevágta a gyorsféket. És ... — Szinte centikre sikerült megállni. A vontató hátulsó része és a pótkocsi eleje ütközött volna a mozdonnyal. Amikor döntenem, s cselekednem kellett, nyugodt voltam. Amikor megállt a gép, akkor öntött el a verejték. Miskolcra még bejöttem a szerelvénnyel, de aznap képtelen voltam folytatni a szolgálatot. Lengyel jó barátja Fehér László. Külsőleg is sok köztük az azonosság, a gondolkodásban, hivatásszeretetben pedig édestestvérek. — Gyerekkori álmom, vágyam volt. 1950-iben kerülhettem ide, és a második „eresztésben” vizsgáztam villamosmoz- dony-vezetőként. Szeretem a gépet, a vezetést. Szeretem a fegyelmet, a felelősséget, a bizalmat. Mire értem ezt? 1976- ban tizenketten kapcsolódtunk be a csm.- mozgalomba (csak mozdonyvezető van a gépen). Vannak, akik nem bírják a magányosságot, a fokozott felelősséget. Én szeretek egyedül utazni, vezetni. Az a jó benne, hogy önálló vagyok, tudom, hogy minden felelősség az enyém, s nekem kell az adott pillanatban döntenem is. — Érzem a munka rangját. Egy-egy szerelvény értéke nagyjából 300 millió forint. Jókora kisüzem értékének felel meg. Ott van igazgató, főmérnök, főkönyvelő, titkárnő, szakmunkás, rneós. Ez mind én vagyok egy személyben. És ha személyvonattal megyek, sohase felejtem, 600—800 ember bízik bennem. Nincs szebb érzés, ha a Keletiben kihajlók, az ablakban ismerősök, ismeretlenek felnéznek, szeműikből kiolvasom az elismerést, vagy ők mondják: pontosan érkeztünk, jó volt a fűtés, köszönjük, vezér. — Mi az, ami fáj? Már csak 11 hónap van hátra ... — Fájó lesz lemondani róla. Szívesebben lennék kezdő ... Mégis örülök, örülök, hogy a fiam követ a hivatásban. Ö dízelmozdony-vezető .. . A felelősségről, elhivatottságról beszél Kakszi János is, aki dízelmozdonnyal hozza a Rákóczi- és Cracovia-expresszt Hidasnémetitől Miiskolcig, s innen vissza. A 'határálllomáson az érkezés és az indulás között mindig van egy kis idő. — Átvizsgáljuk a gépet, meghúzzuk a lazuló csaviant, kicseréljük az esetlegesen hibás olajvezető csövet. Ez percekbe Ikerül, s ha elmulasztanánk, órákat is veszíthetnénk, ha útközben a mozdony felmondaná a szolgálatot. A brigád a mozdonyt „bábuéinak” becézi. A „szoknyát”, az alvázat a tagok maguk festik le, ezüstösen csillog a fényben. A végállomáson előkerül a létra, s a személyzet tagjai tisztogatják az ablakot, leszedik a gépről az olajos port. — Most töltöm a tizedik telet — számolja az éveket Trajter Ferenc —, alaposan beleestem. Január lil-én vasárnap 16 óra 30-kor indultam Pestre. Rákosig nem volt nagy baj. Onnian kezdve minden térközjelzőnél fél órákat kellett várni. A Keleti előtt néhány száz méterrel órákig ácsorogtam. ötórás késéssel értem fel. Nem magam, hanem az utasok miatt aggódtam. — Hatéves korom óta ismerem a fűtőházat. Mozdonyvezető volt az apám, itt dolgozott az anyáim, gyakran eljöttem hozzá. Jobban ismertem a személyzetet, mint a főnök — vall életéről Zólyomi Ernő diszpécser és felvigyázó. Hosszú ideig volt mozdonyvezető, így jól ismeri a feladatot, az embereket, azok örömeit, olykor feszítő gondjait, bizalmas családi problémáit is. Amiben lehet, segít, van, amikor a másiknak az is könnyebbséget jelent, ha kiön'theti a szívét. — Annak örülök, hogy a hivatásukat szerető mozdonyszermélyzetre mindig lehet számítani. Készek a plusz feladatokra is. Kocsis Gyula pántalapszervezeti titkár: — A mozdonyvezetők 70 százaléka pártós társadalmi szervezetekben is vállal funkciót, végez feladatokat. Ráadásul ez a hivatás folytonos tanulással, továbbképzéssel jár. Kevés idő jut a családra, a szórakozásra. A helyiségben levő nyolc ember a családról, a feleségről beszél. Nincs szakma, hivatás, ahol ennyire fontos lenne a családi háttér. — Az én feleségem igaz élet- és munkatárs. Amikor indulok, a táskában már minden benne van, s érzem, hogy aggódva vár vissza. — Az én feleségem is megértő. A mozdonyvezetőnek, ha a gépre lép, ki kell kapcsolni — a vezetési tennivalón túl — ki kell kapcsolni a világot. Idegeiben nem remeghet otthoni vita mérge. Ritkán esik szó a vasutasfeleségekről, akik közül sokan jeles kitüntetéseket érdemelnének. Az ő együttérzésük ott van a „megszállott” vasutasok felelősségérzetében, a hibamentes vezetésben, abban is, hogy a vonat pontosan, s időben célhoz ér. A „köszönjük” a feleségeknek is szól. Csorba Barnabás Számítástechiikai újdonságok a Videotontól Űj típusú Mátrix-nyomta- tó, újabb display család, valamint a korábbiaknál magasabb színvonalú szolgáltatásokat nyújtó számítógépek gyártását kezdik el az idén a székesfehérvári Videoton Elektronikai Vállalatnál. A számítástechnikai gyárban már elkészült az első 250 darab az új típusú Mátrix-nyomtatóból, amely a korábbiaknál szebb betűtípusokkal ír. Az idén ezret készítenek belőle, főként a hazai felhasználók részére. Kétszázötvenet a Szovjetunióba exportálnak, ahol a TASZiSZ hírügynökség tudósítói munkahelyeit szerelik fel velük. Készen vannak a percenként 900 sort leíró új, szalagos sornyomtató első példányai is. Ezeket a Szovjetunióban és Jugoszláviáiban „vizsgáztatják”, s az ottani tapasztalatok alapján kezdik meg a sorozatgyártást. A Videoton tabi gyáregységében kezdték meg a display család negyedik generációjának a gyártását, a VDX típusú fekete-fehér berendezés, és a VDC típusú színes készülékekét. Arra számítanak, hogy mindkét típus kelendő lesz a tőkés piacokon is. (MTI) Itt nem isszák, vizsgálják a sört! A laboratóriumban elvégzett száz- és százféle vizsgálat végső célja az ember egészségvédelme ... Állatbetegségek tudorai, egészségünk őrei... (s mennyire vagyunk gazdagok?!) A mondás úgy tartja, a magyar mezőgazdasági miniszter egy amerikai útja után határozta el, hogy a honi állategészségügy, az élelmiszerhigiéniai szolgálat, valamint az élelmiszervizsgáló intézet úgymond egy kézbe, azaz egy irányítás alá kerüljön. — Négy évvel ezelőtt, 1983. január 1-jével létrejöttek a megyei állategészségügyi és élelmiszer-ellenőrző állomások. Mégpedig ebben a szervezeti formában és felépítésben Japán és az Amerikai Egyesült Államok után harmadikként a világon. KóbségteleniH elfogultsággal vádolhatnak, hiszen itt én vagyok az igazgató — mondja dr. Fehér József, megyei főáillatorvos — mégis szakmai múltam és meggyőződésem alapján —, valamint, mert munkakapcsolat alapján ismerem a környező országok hason intézményeit — állítom, ez a szervezeti forma a leghatékonyabb a lelkiismeretes és jó munka elvégzéséhez. De a leggazdaságosabb is, ami a mai közgazdasági helyzetet ismerve, még az egészségügy berkeiben sem lehet mellékes. Az összeolvadás után ugyanis kevesebben lettünk, megszűnték a munkaköri átfedések. Az irányítás központja a volt állategészségügyi székház lett, a laboratóriumok maradtak kint a volt MÉVI (Megyei Élelmiszer- és Vegyvizsgáló Intézet — a szerk.) épületében. Igen ám, de menet köziben kiderült, a két épület közötti távolság nagy, sok az oda-vissza ingázás, s egyébként is ez utóbbi épület számunkra már túlontúl nagy. így aztán természetes, hogy „kalapács alá került", s új gazdára lelt cirka 25 millióért. — S mi lesz a laboratóriummal? . — Üjat építünk, terveink szerint a székház melletti parkolóba. S természetesen a berendezésekre is lesz gondunk. Igazából a mostani műszerezettségre nem panaszkodhatunk, de szeretnénk, ha az átköltözés számunkra új gépeket és berendezéseket jelentene — merül el a jövő tervezgeté— Milyen 25 millió? — kérdez vissza Ludnik Ferenc, gazdasági igazgatóhelyettes. — Azzal a 25 millióval egészen más terveink vannak. Arról van szó ugyanis, hogy elképzeléseink és 'számításaink szerint már 15 millió forintból fel tudnánk építeni az új laboratóriumot. A korszerűsítésre, a felszereltségre — mert mondanom sem kell, hogy csúcstechnológiák átvételéről lenne szó — világbanki hitelt igényelnénk. S így a maradék pénzből megteremthetnénk egy új, miskolci állatkórház építésének alapjait. A megye állatkórházai ugyanis szintén a mi felügyeletünk alatt működnek. — Ügy hírlik, főként a miskolciról, hogy elég mostoha körülmények között... — Nézze — veszi át a szót az igazgató — tény, hogy a miskolci kórház nincs köny- nyű helyzetben. De feladatát — még a mostoha körülmények között is — mindig derekasan ellátta. Én lassan két évtizede dolgozom a megye állategészségügyében, s illetékes helyen azóta mindig ígérik a kórház állapotának javulását. Amit el tudtunk érni, azt mind saját erőből értük el. Szóval már van új területünk, sőt 1980-ban csaknem egymillió forintot fizettünk ki tervezési költség címén. Ügy is mondhatnám, a semmibe. A munkák elkezdéséhez sem volt pénz, nemhogy a befejezéshez. Azóta a tervek elavultak és ... Most mégis bizakodva tekintünk a holnap elé. Az említett 25 milliónak mintegy felét ugyanis erre a célra akarjuk tartalékolni. Persze, tudjuk, ez a pénz kevés a teljes beruházásra, de reménykedünk, hátha megnyílik a tárca pénztárcája. Ma a megyében az állomás felügyelete alatt közel 140 állatorvos szolgálja üzemekben vagy kint a körzetben hivatását. A magyar állategészségügy a több mint százéves szervezett múltjával és működésével, elért eredményeivel méltán vívta ki a szakma elismerését szerte a világon. A megye állatorvosainak mumkasikerét egy laikus számára is érthetően úgy mérik: olyanok ök, mint egy láthatatlan sereg, hiszen sem fertőzésekről, sem pusztító járványokról, nagyobb vészekről nem hallottunk hírt, mert nincsenek. Felmerül tehát a kérdés, a helyi gyógyítások eredménye kapcsán — tekintetbe véve, hogy az állatok zöme falvakban, illetve nagyüzemekben van — szük- séges-e egy új állatkórház Miskolcon. — Feltétlenül. Még akkor is, ha tudomásul vesszük, a mezőgazdasági nagyüzemeink állattenyésztő telepeinek zöme állategészségügyi szempontból zártnak tekinthető, így onnan csak kikerülhet állat, vissza karainténozási és egyéb okok miatt már nemigen. Tehát ezekből nem küldenek kórházba állatot, s egyébként is orvosaink fel- készültségéből következik, hogy jól ellátják feladataikat ott helyiben is. Következményképpen a miskolci kórház betegeinek döntő többsége úgynevezett hobbiként tartott állat, s ezeknek a gyógykezélése — miután fixáras kategóriáról van szó —, rendkívül alacsony. A kórház költségeinek zömét az állam támogatja. Talán nem kellene mondanom, de amikor megtudom, kisiskolások újabb ‘törött szárnyú vagy áramütött varjút hoztak a kórházba — főorvos vagyok — meghatódom. Hiszen erre szegődtünk. A gyógykezelésre. Meg az egészségvédelemre, de ekkor már dühöngök! Mert az állomás gazdasági ügyeiért felelős igazgató viszont hábo- rog bennem., Mennyi pénzt emészt fel egy ... két..., s tucatnyi "varjú, amikor a másik oldalon az egészség- védelem a feladatunk. A baromfipestis, az aujeszki, brucellózis, s ki tudja felsorolni itt hányféle emberi egészséget is veszélyeztető betegség elleni küzdelem sohasem elég anyagi oldala elevenedik meg bennem. Hát ennyire gazdagok vagyunk, hogy a varjút is..., vagy ennyire szegények? S eszembe jut Pavlov, aki azt mondta: „Az orvos az embert, az állatorvos az emberiséget óvja.”... Balogh Andrea Fotó: Balogh Imre Veyyszerrel az aszálykárok ellen sébe Sebestyén Jánoi, iaz állomás élelmiszer-vizsgálatá- nak felelőse, igazgatóhelyettes főmérnöke. — Az említett 25 millió az álmok megvalósítására elegendő pénzügyi fedezetet biztosít? A növények szárazságtűré- sének növelésére új módszert dolgozott ki az MTA Szegedi Biológiai Központja Növényélettani Intézetének egyik, fotoszintézissel foglalkozó kutatócsoportja. Szabadalmaztatott eljárásuk, egy olyan vegyszer alkalmazásán alapul, amely a kereskedelmi forgalomban kapható. Ha ezt a vegyszert az általuk .meghatározott töménységben permetezik ki a növényekre, azok jól tűrik a csapadékhiányt. (MTI)
