Észak-Magyarország, 1987. március (43. évfolyam, 51-76. szám)

1987-03-14 / 62. szám

1987. március 14., szombat ÉSZAK-MAGYARORSZAG 5 Az Eszak-Magyarorszóg vitafóruma Miskolc szellemi életéről A megyei könyvtárban Az eddigi hozzászólóik sok­féle aspektusból közelítették meg, elemezték a város szel­lemi életét meghatározó, be­folyásoló tényezőket. Az oly­kor pesszimistább hangvétel ellenére is hisznek, bíznak a város jövőjében, kiteljesedő szellemi életében. iMagaim a közvélemény ál­tal is színtelenebbnek ítélt humán kultúra néhány terü­letéről kívánok szólni. Anélkül, hogy fölöslegesen ismételnék, néhány gondo­lattal kapcsolódom a koráb­bi megállapításokboz. Ügy vélem, hogy az elsőgenerá­ciós városlakók mellett az elsőgenerációs miskolci la­kókról is kell beszélnünk. •Hiszen a megye és az ország számtalan más városából is érkeztek letelepülőik, szép számmal értelmiségiek. S kö­zülük talán azoknak van na­gyobb hiányérzetük, akik a markánsabb hagyományok­ból építkező, gazdagabb hu­mán kultúrát élő városokból érkeztek. Az elsőgeneráció­soktól nem lehet számonkér- ni sem a jó közérzetet, sem a lokálpatriotizmust. Hiszen csak tömeget alkották a la­kótelepeken, nem közössége­ket. Sajnálatos, hogy a lakó­telepeken éppen azok az in­tézmények nem épültek meg, vagy csak későn, vagy nem a kívánatos nagyságrendben, amelyek a közösséggé alaku­lásnak, a közösséggé formá­lódásnak a terepei, s egy­ben a folyamat, elősegítői, felerősítői lehettek volna. Csak néhány ilyen intéz­mény hiányát említem: a művelődési házakét, a könyv­tárakét, a filmszínházakét. Nem csoda, ha gyökéntelen- nek, idegennek érezve ma­gukat. a befelé forduló élet­formát választották. Mit adhatták át gyereke­iknek a város szerétetéből, •mit adhattak, hagyományoz­hattak át múltjából, tovább- őrzésre érdemes gazdag ha­gyományaiból, régi és mai értékeinek megbecsüléséből? Inkább átvették a gyakran még ősihonos miskolciakra is jellemző, indokolatlan kese­rű legyintést, alulértékelést. De mit adhattak a lakóte­lepi iskolák tanulóiknak? Alig valamivel többet, hi­szen a pedagógusok többsé­ge sem őshonos miskolci. Ebből a szempontból is megértem Gyárfás Ágnes szenívedélyes kritikáját a,pe­dagógusképző felsőfokú ok­tatási intézmények hiánya miatt. Korosztályok nőnek fel •hagyományismeret nélkül, a városihoz kötődés szegényes érzelemvilágával. Ilyen vi­szonyok között, az ilyen nagyságrendű elsőgenerációs ifjú nemzedék számára min­denképpen szükségét érzem egy nekik szóló, számukra készülő városismertető ki­adásának. De legalább né­hány színes kisfilmnek he­lye lenne az általános isko­lákban. •Ügy gondolom, hiba len­ne nem észrevenni, nem ér­zékelni a mégoly egyolda­lúnak ítélt kulturális álla­potunk ellenére is, hogy a hagyományosan erős techni­kai, műszaki, természettu­dományos kultúra mellett számtalan jegyét találjuk a humán szférák gazdagodásá­nak, izmosodásának is. Lás­sunk néhányat a teljesség igénye nélkül. Üj regionális hatáskörű in­tézmények kezdték meg mű­ködésüket (iMiegyei Pedagó­giai Intézet, Megyei Közmű­velődési és Módszertani Köz­pont), melyek várhatóan to­vább erősítik a város sze­repkörét, kisugárzó hatását. Erőteljesen fejlődött az el­múlt évtizedben a megyei múzeumi hálózat, s országo­san is elismert tudományos kutatómunka bontakozott ki a múzeumi szervezetben. Meglévő gondjai ellenére is jelentős fejlesztés tör­tént a megyei levéltárban, s felerősödött tudományos és közművelődési tevékenysége. Önálló intézménnyé ala­kult a Művészeti és Propa­ganda Iroda. Üj színfolttal — a fehér malommal — gazdagodott a város művelődési intézmény- rendszere. Megkezdte működését a kulturális életben egyre je­lentősebb tényezővé váló vá­rosi televízió. Jelentős művészeti rendez­vénysorozatok honosodtak meg (miskolci gyár, a tv . rövidfilmfesztiválja, grafikai biennálé stb.). Figyelemre méltó a társa­dalomtudományok művelői­nek teljesítménye, különö­sen a munkásmozgalom-törté­net, a szociológia, a helytör­ténet, néprajz területein. Reális lehetőségei vannak, hogy az országosan is elis­mert képzőművészeti mű­helymunkához felzárkózzon a nagy hagyományokkal ren­delkező zenei) és a közön­ségkapcsolatok javításával — ez még pénzbe sem kerül — a színházi élet. A mostohának vélt irodal­mi élet helyzetének javítá­sára is történtek jelentős kezdeményezések. Az alkotó­munka megbecsülését jelzi a városi tanács által alapított irodalmi díj. A megyei ta­nács művelődési osztályának és az Észak-magyarországi Irócsoport kiadásában meg­indult könyvsorozat a helyi alkotók munkáinak megje­lentetését szolgálja. A könyv­tárak pedig évek óta szor­galmazzák a helyi és az in­nen elszármazott írókkal, költőkkel, kritikusokkal, iro­dalomtörténészekkel való közönségtalálkozókat. A HNF, a Napjaink és az író­csoport szervezésében a már hagyományossá vált tokaji írótábor pedig rendszeres le­hetőséget nyújt az ország más tájain élő irodalmárok­kal való közvetlen eszme­cserére, aktuális közéleti kérdések megvitatására. A közeljövőben várható az Iro­dalomtörténeti Társulat mis­kolci csoportjának megala­kulása is. Szeretnék néhány gondola­tot megfogalmazni a nem hivatásos kiadói tevékeny­ségről. Soha annyi könyv nem jelent meg a városban és a megyében, mint aminek az utóbbi évtizedekben és napjainkban is tanúi lehe­tünk. És soha annyi periodi- kum nem biztosított publi­kációs lehetőségeket a vá­rosban és a megyében. Mindezek igazolják, hogy élénk és sokirányú tudomá­nyos és művészeti munka folyik városunkban, s hogy tudományos műhelyek ala­kultak ki a különböző in­tézményekben, s népes mun­katársi gárda a folyóiratok körül. A kiadási és közlési lehe­tőségek mégis szűknek bi­zonyulnak. Sajnálom azokat a fizetőképes intézményi háttérrel nem rendelkező szerzőket, akik hosszú és ke­mény munkával elkészített tanulmányaikkal intézmény­ről intézményre kopogtatnak kiadót remélve, gyakran va­lóban arra érdemes teljesít­ményeikkel. A sokszorosító műhelyekkel bíró intézmé­nyek azonban igen szűk ka­pacitással rendelkeznek, s egyébként sem érdekeltek a kiadásban, mert saját kiad­ványaik sem hoznak nyere­séget, többnyire ráfizetése­sek, s a kéziratok megfelelő gondozására sincs energiá­juk. További gondot jelent a kiadványok terjesztésének megoldatlansága. A könyv- terjesztő vállalatok magas részesedése pedig tovább nö­veli a ráfizetést. Az a kiad­vány pedig, amelyik nem kerül be az ország vérkerin­gésébe, a kereskedelembe, a könyvtárakba, örökre elve­szettnek minősíthető. A kis műhelyekből kikerült kiad­ványok természetszerűleg magukon viselik az előállí­tás technikai gyatraságait. Ezért is érdemel különös fi­gyelmet Zimonyi Zoltán ja­vaslata a helyi könyvkiadó létrehozására. Annak ellenére, hogy a napilapok rendszeresen re- cenzálják a helyi vonatkozá­sú kiadványokat — a ter­jesztés megoldatlansága, a többnyire alacsony példány­számok miatt — aligha jut­hat hozzájuk a szélesebb vá­sárlóközönség. Ügy gondo­lom, hogy a terebélyesedő butikvilágban egyet megér­demelnének a helyi kiadvá­nyok is, részint a hozzáfér­hetőség. részint a kereske­delmi árrés csökkenthetősé- ge miatt. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy a lakó­telepekről a könyvesboltok is hiányoznak.) Itt érzem helyénvalónak megemlíteni azt is, hogy két miniatűrkönyv-gyűjtő klub is működik városunkban. Kiadványozási tevékenysé­güket aligha ismeri a szűk­körű érdekelteken kívül más. Pedig megjelentetett mi­niatűr könyveik többsége or­szágos érdeklődésre is szá­mot tarthatna normál könyv formában. Sokasodnak a magánkia­dásban megjelenő művek is (Juhász József, Csobod Ár­pád, Hudy Ferenc műveit említhetném.) Terjesztési gondjaik, úgy tűnik, megol­datlanok. Sajnálatos, hogy az ötven körül ballagó Akác Istvánnak még erre sem fu­totta. De a megyéből említ- ■ hetném E. Kovács Kálmánt is, aki a pataki városszépítő egyesület által 1986-ban megjelent füzetecskéjétől többet érdemelne. A sort folytathatnám. Végezetül szólnom kell a könyvtárakról, könyvtárhasz­nálatról is. Zsedényi Béla Miskolc szellemi életéről írott munkájában (1929) még keserűen állapította meg a város könyvtári elmaradott­ságát. A közművelődés te­rületén talán a legerőtelje­sebb fejlesztés és fejlődés a könyvtárügy területén mu­tatkozott a felszabadulás óta. A 70-es évek elején kezdték Miskolcot a könyvtárak vá­rosának nevezni. S valóban a könyvtárak ma már gaz­dag lehetőséget kínálnak a tudományos munkához, a kutatáshoz, tanuláshoz, tá­jékozódáshoz, a nemes idő­töltéshez, szórakozáshoz. Csak a közművelődési és is­kolai könyvtárak közel 2 millió kötettel rendelkeznek. De hatalmas értékeket és nagyságrendet képvisel az egyetemi és szakkönyvtárak állománya is. A könyvek, folyóiratok, újságok, egyéb nyomtatott dokumentumok mellett egyre növekvő kíná­lattal vannak jelen könyvtá­rainkban a nem hagyomá­nyos dokumentumok is: hanglemezek, magnószalagok, videokazetták, s legújabban a számítógépek is. A könyvtárhasználati mu­tatókat nézve úgy tűnik, hogy a város lakossága él a könyvtárak kínálta lehető­ségekkel. Csak a közművelő­dési könyvtárakat közel 53 ezer beiratkozott olvasó használja. A könyvtárba lá­togatók száma meghaladja az évi 500 ezer főt. s e láto­gatások alkalmával közel másfél millió kötetet kölcsö­nöznek ki, nem beszélve a helyben használt dokumentu­mok mennyiségéről. A köz- művelődési könyvtári hasz­nálathoz hasonló intenzitást mutatnak az iskolai, egyete­mi és szakkönyvtári statisz­tikák is. Az utóbbi években egyre inkább tanúi vagyunk a könyvtárhasználati szoká­sok változásának. Növekszik a könyvtári dokumentumo­kat helyben használók, s a szakirodalom iránt érdeklő­dők száma. A megyei könyv­tárban közel fele-fele ará­nyú a szépirodalom és a szakirodalom használata. A könyvtár a szocialista társadalom egyik legdemok­ratikusabb intézménye, szol­gáltatásaival a legszélesebb tömegekhez képes eljutni. A könyvtárak állapota hű tük­re, fontos fokmérője egy-egy település szellemi életének, hiszen az ismeretek, a kul­túra terjesztésében, a társa­dalom információs igényei­nek kielégítésében, az okta­tás, a tudomány, a kutatás és fejlesztés, a közművelő­dés szolgálatának egyik meg­határozó tényezője. A város szellemi életéről szólva jó érzéssel tekinthetünk ebbe a tükörbe. Reméljük, hogy a lakótelepi könyvtárak meg­épülésével még szebb lesz a kép. Befejezésül Szabó Ervint idézem egy 1916-os tanulmá­nyából vett részlettel, mert ma is igaznak, érvényesnek érzem: „Ki merem mondani, hogy kulturális fejlődésünk: tudományos és egyéb értelmi és lelki energiánk gyarapo­dása ma a legszorosabban összefügg könyvtárügyünk állapotával.” Urszin Sándor könyvtáros Amikor az ember váro­sunk szellemi életéről töp­reng, azonnal valami véde­kező állásfélébe húzódik, mentegetni próbálja magát. Kérdés, egyáltalán van-e szellemi élet ezen az évez­redes múltú helyen? És akik válaszolni próbálnak, a kulturális örökségünket tekintik át, a színházi éle­tet, a nem mindig telt ku- túrházakra gondolnak és a Miskolcot elhagyókra. És felmerül, mit érez az em­ber, amikor távoli ország­ban, rozsdásodó sínszálon olvassa, hogy Diósgyőr. Át- érzi a szorgalmas kezek munkáját, és a szellemet, amely olyan messze is em­léket állít a fáradozásnak, az alkotó gondolatnak. A szellemi élet utáni kér­dőjel meggyőződésem sze­rint szorosan összefügg az­zal, hogy mit is értünk alatta!? Nem a kultúra anyagi folyamaton kívüli részét, hiszen „szellemi rész” nélkül nem ilehet egy szö­get sem beütni, és a pél­dabeszédet is sokan isme­rik, mely szerint a karosz- szériajavításnál egy forin­tot kell fizetni az ütésért és 99-et azért, mert a mes­ter tudja, hogy hova kell ütni! Igaz, a tudás még nem szellemi élet. Az élet moz­gás, fejlődés. A gondolat szellemi életté akkor válik, ha forgalomba hozzák, ha cserélik, ha elfogadják. Meg­győződésem, hogy a gondo­latok, az eszmék cseréje nem hiányzik, még akarat­tal sem lehetne megszüntet­ni! Az emberré válás akkor gyorsulhatott fel, amikor őseink képessé váltak arra, hogy gondolatukat átadják, ismereteiket kicseréljék. Al­kotás ma lehetetlen gondo­latcsere nélkül. Nemcsak szellemi alkotás, anyagi sem. Nem tudom miért, de vala­mi tartózkodásféle van ben­nünk, amikor ez a kérdés napirendre kerül: egy-egy új gyártmány, technológiai megoldás, épület, közhasz­nú alkotás kapcsán szinte titkosan kezeljük, hogy an­nak van szellemi atyja, aki nélkül soha meg nem szü­lethetett volna. S ha valami létrejön, elfeledjük, hogy az alkotás folyamatában a szel­lemi életnek mekkora sze­repe volt. Elfeledjük a va­júdást, melynek révén a technológia, a konstrukció született, a vitákat, a rész­leteket, amelyek tisztázásá­ra sokszor egy ember élete sem elegendő; s amely tudo­mányos intézeteknek, egye­temi kutatóhelyeknek témát, feladatot, nem ritkán meg­oldhatatlan problémát ad. Aki kétségbe vonja szellemi életünket, ismeri-e ezt a munkát? Az itt élők, munkálkodók gondolatvilágát nem lehet megérteni, ha csak a hu­mán kultúra alapján és szemszögéből próbáljuk meg­közelíteni ! Valóban sok minden más itt, mint másutt, de nem kevesebb! Közülünk, műsza­ki értelmiségiek közül so­kan olvassák például az Élet és Irodalmat, a Való­ságot, a Mozgó Világot, de elegen olvassák-e a Figye­lőt, a Technikát, a Borso­di Műszaki-Gazdasági Éle­tet...? És de sokan büszkék arra, hogy nem tudnak megoldani egy egyszerű ma­tematikai egyenletet, kicse­rélni az elhasználódott gyer­tyát kocsijukban? Tudjuk és valljuk, hogy csak egységes és oszthatat­lan kultúra létezik, és an­nak egyenrangú része a ter­mészettudományos és a hu­mán ismeret. Nem nevez­heti magát műveltnek, aki vagy csak az egyikben, vagy csak a másikban járatos! Az évszázad elején tudott ez a város világszinten ter­melni, és újra tud majd, ha felismeri és megbecsüli lé­tező szellemi értékeit! A pezsdülő szellemi élet olyan értékeket hozhat létre, me­lyeket a magas szellemi színvonalú vevő is elismer és „cserearányban” kifejez. A bükki kultúra finom ke­rámiái, az Avason 5—6 ezer éve folytatott bányászat, a XIV. században Miskolcon művelt 10—15-féle mesterség biztos alapot jelentett, de hagyományokat alig tudott teremteni. Ezt a helyet nem védte vár, itt a portyázó sereg sarcot szedett, ha la­banc volt, ha kuruc ... Itt mindenki bezárkózott, ha te­hette. Ezt a „hagyományt” talán most is őrizzük. Hiányzik a mesterségek, szakmák, művészetek hatá­rát áttörő eszmecsere. Nem gazdagít bennünket egymás gondjainak, törekvéseinek, lehetőségeinek és korlátai­nak ismerete, nincsenek klubjaink és nincs szabad­időnk. Rossz beidegződéseink miatt nem szeretünk őszin­ték lenni,' ha felállunk, sé­mákban beszélünk... A felszabaduláskor több száz különféle közösség mű­ködött. Ezeket a változások elsöpörték. Újak létrejötte nem helyi, miskolci akadá­lyokba ütközik, pedig a szel­lemi élet gyakorlása szem­pontjából nagyon fontos sze­repük lehetne — akár mun­kásegyletek, akár értelmi­ségi fórumok lennének ezek. Hankiss Elemér részletesen taglalta a közösségek válsá­gának és hiányának széle­sebb okait. A közös cél, ér­dek, értékrend és az össze­tartozás tudata kell ahhoz, hogy a közösség létrejöjjön, hogy a művelődési házak klubjai megteljenek. De az apró, kézzelfogható, közös­ségformáló célok, érdekek azonossága nehezen ismerhe­tő fel, vagy nincs. Érték­rendünk rengeteg bélyeget használ. Van produktív és improduktív, urbánus és vi­déki, őshonos és beköltöző... mindez az összetartozás tu­data ellen működik, és hat az egész szellemi életre. Meg kell újulni! Dr. Pázsit János gépészmérnök Diósgyőri Gépgyár Zenei részleg szinte valamennyi városi könyvtárunkban van. A megyei könyvtáréhoz kapcsolódva működik egyébként a most már országos hírű Üj Zenei Műhely.

Next

/
Thumbnails
Contents