Észak-Magyarország, 1987. február (43. évfolyam, 27-50. szám)
1987-02-11 / 35. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 4 1987. február 11., szerda az iskolában” Ezzel a címmel jelent meg Benkő Loránd akadémikusnak a szolnoki anya- nyelv-oktatási konferencián (1986) elhangzott előadása a Pedagógiai Szemle tavalyi utolsó számában. Jelés nyelvtudósunk az utóbbi egy-másfél évtizedet úgy minősíti, hogy .. nem volt még egy olyan időszak a magyar oktatásügy történetében, amelyben az anyanyelv dolga, annak mind társadalmi, mind iskolai vonatkozásai körül annyian és oly látványosan buzgólkod- tak volna, mint a jelzett időszakban.” Közülük-először a nyelvművelők „hősies erőfeszítéseit” emeli ki. Hozzátéve, hogy sajnos a hivatásos nyelvművelők mellett „több a botcsinálta nyelvvédő, hívatlan^ prókátor a kelleténél”. Eien a ponton egyébként vitára is ingerel Benkő Loránd okfejtése, mert egy kicsit azt sugallja, hogy az anyanyelv ápolására mintha csak speciálisan képesített szakemberek lennének illetékesek. Éppen egyik tudós elődje jegyezte meg, hogy a nyelvet alkalma- ' sint a nyelvvédőktől is meg kell védeni. Másfelől — többek között — Kolozsvári Grandpierre Emi! munkássága bizonyítja fényesen, hogy a nyelvművelés ügyében mindig helyénvaló a szaktudósi gőggel, így az anyanyelvi dog- matizmussal szembeni fellépés. A cikk következő részében Benkő azokat az erőfeszítéseket összegzi és méltatja, amelyek a „közelmúltban és a jelenben kimondottan az iskolai anyanyelvi nevelés ügyét kívánták, illetőleg kívánják szolgálni”. Szó van itt áz új tantervekről, a korszerű tankönyvekről, a kiváló módszertani útmutatókról, az örvendetesen szaporodó anyanyelvi fórumokról, konferenciákról 3tb. Mindezek jelentőségét készségesen elismerem. A nyelvtankönyvek színvonaláról adott minősítésével azonban messze nem értek egyet. Az ellenvélemény előtt egy kis kitérőt teszek. Mint magyartanár személyesen is átéltem, hogy a tankönyv „csak szolga”. Ha jó (persze ez a jobb eset!), megkönnyíti a taní- tást-tanulást, vagyis vonzó, kedves társa lehet a diáknak. De ha nem jó (részleteiben vagy akár egészében), akkor sem indokolt az emiatt gyakran tapasztalható siránkozás. Az önmagára adó, szuverén pedagógus ugyanis meg tudja szerettetni a tantárgyat, még ha rossz is a tankönyv. Az iskolai magyar nyelvtankönyvek kétségtelenül sokat változtak az utóbbi években. Többségük bizonyára jobb lett, de ki merem mondani, hogy születtek számomra elfogadhatatlan koncepciójú, szemléletű tankönyvek is. Ezek (részleteik) felsorolása nem lehet e recenzió feladata, csakis tételesen bizonyító tankönyvkritika vállalhatja. Ezért most csak néhány, szülői minőségemben tapasztalt problémára utalok. A magyar nyelvtankönyvek legfőbb gyengeségének azt érzem, hogy egy részük nem tudja, nem akarja a diák érdeklődését felkelteni, hanem szaktudományos fontoskodásban merül ki. „Az anyanyelv — mint erről cikke befejező részében Benkő Loránd megkapó szavakkal vall — összeköt bennünket korábbi nemzedékekkel, összeköt bennünket a nemzeti történelemmel, a nemzeti művelődéssel, a nemzeti irodalommal. őseink szellemi produktuma, tudásanyaga halmozódik föl benne és hagyományozódik ránk. Ezt tudni kell, mert az anyanyelvhez •való érzelmi kötődésünknek a nemzeti múlt nyelvünkben való tükröződésében, nyelvi múltunkból való hagyományo- zódásában van egyik legjelentékenyebb forrása. De nemcsak a múltról van itt szó, hanem természetesen nemzeti jelenről és jövőről is." Az anyanyelv tanításának nem utolsósorban ezt a funkcióját látom veszélyben forogni az unalmas, száraz, hatodrangú grammatikai elemeket óriásivá duzzasztó tankönyvek miatt. Amelyek nemcsak, hogy nem képesek megszerettetni a magyar nyelvet a tanulókkal, hanem egyenesen elriasztják őket tőle. Bebiflázandó (mert érettségin visszatérő), érdektelen, nem egy esetben megutált tantárgy válik így abból, amelynek éppen a hazához való kötődés egyik legfontosabb eszközéül kellene szolgálnia. (Nem vigasztal, hogy hasonló a helyzet az irodalmi tankönyvek egy részénél is.) Az iskolán kívüli és iskolai anyanyelvi nevelés fentebb említett felpezs- dülésének mérlegét meg7 vonva Benkő Loránd kertelés nélkül fogalmaz. „Ha mindezt a több összetevőjű, de részeiben is, egészében is kedvezőnek, előrevivőnek látszó folyamatot összemérjük a tanulók anyanyelvi .tudás- és készségszintjének mai realitásaival — írja —, attól tartok, az utóbbi enyhén szólva sem mindenben tükrözheti az érte folyó küzdelem elvárható pozitív ,kihatásaitAggodalmát csak fokozza az a tény, hogy állítását — mint egyetemi professzor — leendő magyartanárok, magyar szakos egyetemi hallgatók között szerzett tapasztalataira alapozza. Érdemes az ezzel kapcsolatos fejtegetését ismét szó szerint idézni. „Anélkül — írja Benkő Loránd —, hogy . .. az alsóbb és a felsőbb fokú iskoláknak a felelősség kérdésében egymásra mutogatását akarnám fölidézni, jeleznem kell azt a különleges veszélyt, amely á tanárképző intézményekben ezzel a helyzettel együtt jár. Ha ugyanis ezeknek a képzési idejük nem jelentéktelen részében korábbi iskolai szintek ismeretanyagának pótlását kell végezniük, beleértve gyakran a nyelvről szóló elemi ismereteknek, egyszerű nyelvtani . fogalmaknak, a helyesírás alapelemeinek a hiányát is, akkor — beleszámítva a felsőfokú anyanyelvi képzés egyéb nehézségeit js ..., — nehezen képzelhető el, hogy az e jelenségből adódó circulus vitiosust a tanárképzés vonalán egyhamar meg lehessen törni.” Az okokat kutatva Benkő felhívja a figyelmet arra az anomáliára, hogy a magyar szakos egyetemi hallgatók anyanyelvi műveltségének fogyatékosságai többek között az alsóbb iskolák nyelvtanításának gyakorlatában rejlenek. A hallgatóik ugyanis azzal védekeznek, hogy érdemben alig tanultak nyelvtant, - mert „... magyartanáruk a tantervileg előírt nyelvi óra helyett is irodalmat tanított ... Sok helyen nemcsak az a probléma tehát, hogy az anyanyelvet milyen tananyag alapján, milyen módszerrel tanítják, hanem talán inkább az, hogy egyáltalán tanítsák!" Benkő Loránd egyértelműen kifejezésre juttatja, hogy ezzel egyáltalán nem az irodalmat támadja a nyelvész pozíciójából, hiszen éppen az ő tudományos munkássága az egyik legismertebb bizonyíték az anyanyelv és az irodalom természetes kapcsolatára. „Azt tartom — írja —, hogy azt a két testvértudományi sem a kutatás, sem az oktatás, különösen pedig az alsóbb szintű oktatás vonalán nem szabad mereven elválasztani. A magyar nyelv és irodalom tantervi és tanrendi széttagolását is elsősorban az említett anomália lehetőségének megszüntetése reményében — úgy látszik, részben hiú reményében — láttam és látom indokoltnak. Szépirodalmat azonban lehet így is meg úgy is tanítani. Lehetne úgy is, hogy abban a nyelvi vonatkozások mint élő, természetes nyelvi közegben előkerüljenek. És persze ugyanez fordítva is áll: anyanyelvet tanítani a nemzeti irodalom produktumai nélkül, mint a nemzeti nyelv legmagasabb rendű, esztétikai igényű megnyilvánulásai nélkül, nyilvánvalóan nem lehet, nem szabad. De vajon így tanítják-e szélesebb körben a nemzeti irodalmat, és így tanítják-e a nemzeti nyelvet? Aligha, máskülönben az egyetemre kerülő magyar szakosoknak legalább valamiféle alapfogalmaik lennének e két szellemi termék kapcsolatairól, kölcsönösségeiről.” •Benkő megállapítását nehezen, sőt valószínűleg egyáltalán nem lehetne megcáfolni. Bizonyítani annál inkább! Talán nem járok messze az igaziságtól, ha ennek az állapotnak az egyik okát a nyelvtankönyvek, a nyelvtan tanításának fentebb vázolt gyengeségeiben látom. Abban, hogy a jelenlegi gyakorlatban -— tisztelet a sok bátor kivételnek — a nyelvtan. tanítása kényszeredett, másodrangú ügy a tanárok számára és viszont: kötelező penzum, nemegyszer érthetetlen, élettől idegen tehertétel a diákoknak. Benkő szélesebb közegbe helyezve elemzi a jelenséget. „Mi, egyetemi nyelvészoktatók — fejtegeti — hallgatóink, magyar szakos tanárjelöltjeink anyanyelvi felkészítésében nagyon érezzük azt, ami nyilván más, alsóbb fokú iskolatípusokban is jelentkezik: hogy tudniillik meglehetős hiányok mutatkoznak az általános, humán műveltség terén. Olyan elemi társadalmi; történeti, szociológiai, pszichológiai, etikai stb. műveltségi hiányokról van itt szó, amelyekkel a nyelvi műveltség korszerű tudományanyaga megannyi szállal érintkezik, s amelyeket nélkülözve korszerű anyanyelvi műveltséget bajosan lehet felépíteni... Ha legalább a középiskola nem ad ilyen tágabb értelmű műveltséget kijövő diákjainak, az egyetemeken, főiskolákon, ahol már szakokra leszűkített oktatás folyik, e hiányokat már nemigen lehet kellően pótolni." Ezzel is egyet kell érteni! Megjegyzem azonban, hogy nem lennénk igazságosak és reálisaik akkor sem, ha a fenti gondok megoldását dsbpan a középiskoláktól, illetve az általános iskoláktól várnánk. Benkő Loránd sem ezt teszi, mert a felsőoktatási intézményekben folyó anyanyelvi képzésről is önkritikusan szól. Valóban lehetne és kellene ésszerűsíteni, korszerűsíteni az egyetemi, főiskolai anyanyelvi stúdiumokat. Bizonyára nem szenvedne csorbát a tudományosság követelménye attól, ha az anyanyelvet ott is >a gyakorlatra orien- táltabban, ugyanakkor vonzó, érdekfeszítő módon tanítanák. Igazságtalan lenne az általános műveltség említett hiányosságait az alsóbb iskolákra hárítani azért is, mert közismert a tananyagok itteni zsúfoltsága, a tantárgyak közötti sok-sok parii uzamosság és átfedés. A megoldást abban látom, ha a Németh László által körvonalazott integrált oktatás (természetesen a mai viszonyokra adaptálva) meghonosodik iskoláinkban. Ha a mostani túlságosan sok és szétaprózott tantárgy helyett kevesebb, de a szükséges alapokat és az összefüggéseket tartalmazó, ezeket világosabban átélhető tantárgyat tanítunk. Az oktatási törvény szelleme mindezt lehetővé teszi. Meggyőződésem, hogy csakis az „inkább kevesebbet, de jobban” elvének érvényre juttatása az egyedül járható út. Benkő Loránd arra is utal cikkében, hogy az anyanyelvi műveltség terjesztése az iskolában sem csupán a magyartanárok feladata. Ez is régi igazság, de még ma sem élő gyakorlat. Ez főként olyan „apróságokban” nyilvánul meg, hogy nem törekednek kifejezésben választékosságra, igényességre. Lényegtelennek tartják, ha a táblára felírt (írásvetítővel kivetített) vázlataik helyesírási hibáktól éktelenkecjnek. Erre csak magyarázatként, nem mentségként lehet elfogadni azt a gyakorta elhangzó ellenérvet, hogy a magyartanárok pedig — úgymond — az elemi matematikai, természettudományos, technikai ismeretekkel sincsenek tisztában. A járható utat e téren is a kölcsönös közeledésben látom. Figyelemre érdemes cikkében Benkő akadémikus azt bizonyítja továbbá, hogy „... az iskolai anyanyelvtanítás nem elszigetelt, önmagában is biztos sikerre vezető tevékenység, hanem egy olyan szélesebb társadalmi-művelődési keretbe tartozik, amelyben a magyartanár nyelvi oktatása, annak tartalma, szintje, korszerű szemlélete ugyan központi, meghatározó tényező, de amely az iskola egészén belül is érvényesülő, sőt az iskolán kívül, társadalmi méretekben is jelenlevő művelődési összhatás igényét is magában foglalja.” Az így értelmezett anyanyelvtanítás tartalmi és formai megújítására is fölvet megszívlelendő javaslatokat. Ezek közül csak egyet emelek ki: vissza kell állítani eredeti jogaiba a memoritert, klasszikus és mai költői szövegek könyv nélküli megtanulását. Ettől a „túlterheléstől” nem kell félteni gyermekeinket, mert később kamatostól megtérül. Ha figyelembe vesszük, hogy a nyelvi elszürkülés, igénytelenség megannyi jelével nap mint nap találkozunk, és az anyanyelvi kifejezés (szóbeli és írásbeli) elszegényedésének vagyunk szemtanúi, Benkő Loránd figyelmeztetését valóban illik komolyan venni. Az egymásra mutogatás helyett az itt és most lehetséges cselekvés módján kell töprengenünk, ki- nek-kinek a saját működési területén és. mindazoknak, akik számára hazafias kötelesség anyanyelvűnk ápolása. Kövér Árpád Ma este a képernyőn Máz Lassan éppen egy évti- # zede, hogy a Miskolci Nemzeti Színház ősbemutató keretében színrevitte Juhász István Máz című szati rikus darabját Nyilassy Judit rendezésében, a legfőbb szerepben Varga Gyula alakításával. Most Mihályfy Sándor rendezésében tévéjátékként kel új életre a Máz és ma este 20.05-től jelentkezik az első műsorban. A legfőbb szerepel ezúttal Garas Dezső alakítja. A szereplők között találjuk Balogh Emesét, Szirtes Ádámot, Haumann Pétert, Sinkovits Imrét, Pásztor Erzsit, továbbá a képen látható Tahi Tóth Lászlót és Ince Józsefet. Sárospatakon Tizenegymillió régi házakra Anyagi lehetőségeihez mérten minden évben számottevő összeget fordít Sárospatak Város Tanácsa a régi épületek felújítására, tatarozására. Ennek fontosságát — a lakók kényelmének szolgálatán kívül — az a körülmény is indokolja, hogy Sárospatak kiemelt idegen- forgalmi és üdülési központ feladatát látja el, ezért egyáltalán nem közömbös, hogy a városba érkező hazai és külföldi kirándulók, vendégek hogyan érzik magukat, milyennek látják a város arculatát. Erre a célra ebben az évben tizenegymillió forint áll a Városgazdálkodási Költség- vetési Üzem rendelkezésére. Ebből az összegből teljes felújítást három, részleges felújítást hét, sortatarozást, áLlagmegóvást és különböző javítási munkákat nyolc épületben végeznek, s nagyobb összeget fordítanak karbantartásra is. A város csinosítását szolgálja a közterületek, utak tisztítása, a parkok gondozása, virágosítása. Erre az üzem további 12,8 millió forintot irányzott elő költség- vetésében. NEKOSZ-találkozó Pécsett Egykori pécsi és munkácsi, illetve jelenleg Baranyában élő népi kollégisták számára szervez találkozói, Pécsett a Hazafias Népfront Baranya megyei bizottsága. Az áprilisra tervezett kétnapos összejövetelen szívesen látnak másutt tanult hajdani népi kollégistákat is. A baráti találkozót összekötik egy tudományos üléssel is a NÉ- KOSZ történetéről. A Hazafias Népfront Baranya megyei bizottságának Geisler Eta u. 15. sz. alatti pécsi székházában február végéig várják a jelentkezéseket, s azok alapján küldik meg a hajdani kollégisták címére az áprilisi NÉKOS.Z- találkozó részletes programját. (MTI) Liszt Ferenc Kamarazenekar (MTI) — Kirobbanó sikerrel szerepelt hétfőn este Washingtonban a Liszt Ferenc Kamarazenekar Rolla János vezényletével. Az amerikai Nemzeti Tudományos Akadémia csaknem hétszáz személyes koncertterme nem volt elég az érdeklődők számára: egy külön terembe hangszórón közvetítették a koncert műsorát a kintrekedt, több mint 150 érdeklődőnek. A magyar együttes immár hatodszor koncertezik az Egyesült Államokban, s jelenlegi körútja során tartja meg 250. amerikai hangversenyét. Ezúttal 16 városban lépnek a közönség elé, s hangversenyt adtak már New Yorkban is. A műsorban közreműködött Pertis Zsuzsa csembalón, valamint Alain Marion francia fuvolaművész. A HNF az egészségmegőrzésért Készül az egészségmegőrzés átfogó társadalmi programjának tervezete. A minisztertanácsi jóváhagyás után társadalmi vitára bocsátják és a vita tapasztalatait hasznosítva terjesztik az Országgyűlés elé. — Ma már egyre többen ismerik fel, hogy az egészségügy csak széles körű társadalmi összefogással képes eredményeket elérni, csökkenteni a hazánkban nemzetközi összehasonlításban is magas halálozási arányt, hozzájárulni a lakosság egészére kiterjedő egészségjavuláshoz — mondotta dr. Forgács Iván, a HNF országos egészségügyi bizottságénak elnöke az MTI munkatársának. A HNF is aktívan részt vesz a programtervezet kimunkálásában. (MTI)
