Észak-Magyarország, 1987. február (43. évfolyam, 27-50. szám)
1987-02-21 / 44. szám
1987. február 21., szombat ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 5 ¥ Az Eszak-Magyarország iskolc szellemi életéről Bár a lap Miskolcért hív csak seregbe, a mozgolódás talán nagyobb lesz, mint a zászlókra írt jelszó alapján elvárható. A miskolci művelődés ügye ugyanis együtt mozdul a környező vidékkel és együtt az országgal, át- sugárzik a határon is, főként a szlovák—magyar szomszédsági kapcsolatokra és az ottani magyarságra. A vita tehát nemcsak a városról, a városért folyik, hanem egyszersmind az országért, a magyar kultúráért is. E kultúra éltető eleme a sokféleség, a különféle vidékek művelődésének sajátossága. Igényeit nem a magyar művelődés szerkezetére még ma is jellemző erős központosítás, a főváros márkázásán át érvényesülő szellemi élet szolgálja, hanem főváros és vidék, több kulturális központ mozgalmas, értékkiválasztó szerkezete, a szellemi régiókban fejlődő és továbbmozduló élénkség. A vitában bizonyára sok jogos igénybejelentés porol majd mindazért, ami az ország második városát megilletné. Miskolc szellemi életének a tárgyi megalapozása, foghíjainak pótlása meghaladja a város erejét, így a felsőbb intézkedések sürgetése és a megemelt hang is indokolt. Indokolt, de nem célravezető. „Magyarország kormos Hamupipőkéje” hiába rimánkodik ugyanis, nincs mogyorófa, amelynek a madara aranyos ruhát dobna neki. Mostoha helyzetéből maga-magát kell kiváltania, csodavárás helyett okos józansággal. Ahogy eleink tették: Segíts magadon, az Isten is majd csak megsegít! Móricz Zsigmond többször idézett „jóslata” jóleső hang a miskolci füleknek: „Miskolc a legnagyobb jövőjű magyar város”. Móricz e megállapítását gazdasági és társadalmi tényekre alapozta. S innen nézve a város mindenképpen nagy rém ényü. A kicsiny Magyarországon hatalmas országsarok tájékozódik felé; e táj szőlőlevelén szertefutó folyók, völgyek erezik a dombos borvidéket, Tokaj szőlővessze- it, a kalászrengető síkföldeket. Rákóczi és Kossuth földié fölött nemcsak a szabadság szelleme, hanem a kultúra múzsája is mindig ott lebegett. Erre ringott a magyar irodalmi és köznyelv bölcsője; a teljes bibliát Károlyi Gáspár ? kéklő abaúii dombok alatt fordította magyar nyelvre, az ő szava lett háromfelé szakadt népünk közös kincse és összetartó kapcsa. A. Gelejre való Katona István a helyesírás eav- ségesítését. s új magyar szavak alkotását sürgette: programját másfél század csöndjén át éppen itt ..hallgatta ki” Kazinczy Ferenc. Miskolcon született Dayka Gábor. Szabó Lőrinc. Merő- osáton Kiss József, s folytatni lehetne més a ragyogó sort. ha nem lenne olv csiig- gesz.tő az egyenleg; p hagyományokban dúskáló régiónak az értékeiből nem alakult. ki meghatározó szellemi régió, nem keve- rődött ki a magyar művelődés sajátos, erre a vidékre jellemző színe. Az okát nehéz lenne megmondani, annyi bizonyos, hogy a táj hetven éve elveszítette természetes központját, az ötvenes években pedig, midőn Miskolc Abaúj és Zemplén megye székhelye is lett, e régió kifosztódott a múltjából, a „haladó hagyományok” fő vonalába csak részben illettek be legfontosabb történeti és művelődési értékei, így Miskolc sem vállalhatta gönci, vizsolyi, sárospataki, széphalmi büszkeséggel a múltat. A maga hagyományai szerények voltak, de ezeket is elfedték a kor szólamai. Miskolc igazi arca „dinamikusan fejlődő munkásvárossá” maszkírozó- dott; e „munkás-város” jelleg lett a helyi kultúra és a régió hagyományaihoz való viszony mércéje, anélkül, hogy bárki is meghatározta volna ennek tartalmait, sajátosságát, s egyáltalán a munkáskultúra — szocialista kultúra összefüggéseit. (Miskolc művelődési hagyományai egyébként kimondottan polgári jellegűek voltak, részben máig feltáratlanok, sok tekintetben értékesebbek, mint ahogy hivatkozunk rá.) Nem kedvezett a szellemi régió formálódásának, hogy nem volt elég erős érdek- közösség a megye és székhelye között, sőt olykor úgy látszott, mintha a város érzéketlen lenne az őt körülvevő és tápláló vidék sorskérdései iránt; a megye is közömbösen szemlélte a várost, annak belátása nélkül, hogy együtt sodródnak, emelkednek vagy süllyednek az idők árjában. A helybeli társadalomnak van egy rétege, amely helyzete alapján követési mintákat ad a lakosság nagyobb részének, más szóval az elit. Az erős szellemi régiót szilárd társadalmi közmeggyőződés támogatja, amely őrködik, nehogy az elitkiválasztódás szempontjai egy- oldalúsodjanak. Ahol viszont lábra kap valaminő kultúra- ellenesség (amely nem azonos a kulturálatlansággal!), ahol sikk lekezelni a helyi folyóiratot, elmaradni színházból, kiállításokról, koncertekről, ahol a helyi társasélet mereven leválik a művelődésről, ott nem „működik” a szellemi régió, ott az emberi értékesség közé nem számítódik oda a kulturális fogyasztás, ott az elit kiválaisztódását illetően leszűkültek a közvélemény szempontjai vagy lehetőséMiskolcon nem ismeretlen a helyi társadalom felsőbb rétegéből kiinduló közömbösség, illetve kultúraelle- nesség. A háború előtti sajtóban számos olyan szemrehányást olvashatunk, miszerint „'a Városháza csak akkor érdeklődött a kulturális problémák iránt, amikor a kultúra egy-egy eseményét egy aktív miniszter vagy egy királyi herceg reprezentálta.” Ha elődeink ilyen szenvedélyesen bírálhattak, miért ne róhatnánk fel, hogy a Napjaink szerkesztőségében annak idején azokon kívül, akik kötelességből foglalkoztak a folyóirattal, csekély érdeklődést tapasztalhattunk a „helyi” irodalom iránt. Miskolcon kevés a humán alkotó értelmiségi, ami nem szégyenfolt a város testén, mint sokan emlegetik, hanem egyszerű adottság, amelyet épp ezért érdemes megszívlelni. Könnyű belátni, hogy a miskolci elit a helyi kultúrát elsősorban a társasélet, a kikapcsolódás, szórakozás alkalmaként tartja számon elsősorban, s nem Szólista művészi eseményként értékeli. Számára fontosabb a társadalmi jelentősége, mint a szakmai-esztétikai. A kísérletek szinte biztos, hogy mérsékelt megértésre találnak az itteni közönség előtt. A kaposvári, szolnoki, kecskeméti színházi sikereknek sem a helyi közönség tetszése vagy nemtetszése volt a mércéje, hanem a teljesítményt szavatoló főváros és a művészi önmegvalósításra teret adó vidék között kialakult szerencsés összjá- ték. Az a kétlakiság és ingázás, amelyet a centralizmus rákényszerít a művészekre, bár áldatlan, szerencsésen előre mozdíthatja a vidéket, ha a szellemi régió irányítja-vonzza magához a törekvéseket; ha viszont a vezérlése nem működik, úgy még az értékes kísérletek is csupán kulturális gyarmatosításként, a fővárosi „termékfelesleg” kihelyezéseként tűnnek fel. Az eddigiekből is kitűnhetett, hogy a szellemi régió nem azonos a hagyománynyal, a lakosság iskolázott- sági szintjével, művészetpártoló hajlamával. Több annál, a szellemi életműködés (nem mechanikus) rendszere, amely a hagyományok által megszabott értékekhez igazodik. Miskolc és vonzás- körzete nem alkot meghatározó szellemi régiót, körülbelül annyit jelent, hogy nem alakult ki e tájhaza átfogó kulturális közösségi tudata művelődési kohéziója, amely szellemi életének mértéket szabna, megadná a sodrását, ritmusát, irányát, irányzatait. A Miskolc szellemi életében makacsul vissza-vissza- térő gondokat nagyrészt a szellemi régió kialakulatlanságával lehet összefüggésbe hozni. Friss példa erre a televízió Stúdió ’87 adásának kirívóan „miskolci” tónusú színházi riportja. A beszélgetés olyan kérdésekre korlátozódott, amelyek ismerősek voltak számomra, még a miskolci időkből; a Stúdió adásában azonban szokatlanul hangzottak: a riporterek soha, semmilyen más alkalommal más színházak rendezőitől ilyesmit nem kérdeznek. Ugyan kinek jutna eszébe firtatni, Feledy Gyula rajza hogy milyen viszonyban van a Katona József Színház az V. kerülettel, s járt- e Zsámbéki Gábor és mikor a budai hegyekben? Kifogásolható-e, ha egy rendező minden idegszálával a színházhoz kötődik? Az említett beszélgetés résztvevői szerencsétlenül belebonyolódtak azokba a szövevényekbe, amelyek a színházat körülhálózzák. Miskolcon láthatóan újratermelődnek olyan és ehhez hasonló, nem túl termékeny értékelési szempontok, hogy kinek is játszik a színház, ki is olvassa a folyóiratot, kell-e ez és ez a közönségnek, beépül-e a városba, szükség van-e a tokaji írótáborra, milyen a kapcsolat a folyóirat és a színház, a műszaki és a humán értelmiség, a város és az egyetem között. Nyilván ma is gyakran elhangzanak az intelmek, hogy közelítsen egymáshoz színház és irodalom, közművelődési és művészeti intézmény, a humán és a műszaki értelmiség, az egyetem és a város, a város jellege és a művészeti intézmény koncepciója; a szemrehányások helyett ezt az együttműködést és közeledést a szellemi régió erőterében lehet igazán hatékonyan serkenteni. A cél tehát: decentraliz- mus, szellemi régió! De milyen utak vezetnek arrafelé? A decentralizmusnak van egy mélyebb, az egyes emberhez közelítő értelme és programja is: mind szélesebb kört, mind több egyént avatni be alkotó társadalmi feladatokba. Miskolc sokat emlegetett hátrányos helyzete nem a műve- letlenségben érhető tetten, hanem a műveltség hasznosításának az esélyeiben. Ha hiányzik a feladatok kihívása. a műveltség öncélú marad, a eselékvőkedv elapad, beszárad. Az „államosítás” után a kultúra szocializálásának is eljött az ideje. A kultúra társadalmasításának egyik formája az egyesület, amely a lakosokra is alkotó társadalmi feladatokat róhat, s mozgásba hozhatja a lappangó egyéni értékeket és energiákat. Miskolcon egy regionális alapozású kulturális egyesület szembeszegülés lenne a mostoha művelődési helyzettel, s a helyi társadalom bizonyságtétele, hogy pangó gazdasági korban is lehet és érdemes építő kulturális munkát végezni. Az egyesület nemcsak egyénnek, hanem vidékek, termelő és szellemi közösségek, értelmiségek és kétkeziek lelkiismerétét és kulturális célra felajánlható filléreit egyesíthetné a város és a régió érdekében, a magyar gazdasági, tudományos és művészeti élet ismert személyiségeinek szellemi vezérletével. „Morzsát vigyünk csak, s töltsünk hézagot. Sok morzsa dombbá, domb hegy- gyé leszen, Naggyá, magassá, mint a Tátrabérc.”, — írta Vörösmarty. A reformkor szellemével fordíthatna a sorsán Miskolc. A lépésváltásra számára most nem a hátrány ledolgozására látszik lehetőség, hanem a hátrány halmozódásának mérséklésére. Miskolc kulturális lemaradása ugyanis alighanem növekedni fog. Debrecenben például várhatóan hamarosan megindul az állami könyvkiadás. Miskolcon nemrégiben szerveződött csak meg az írócsoport könyvsorozata; amikor ezt eredményként elkönyveljük, egyben lépésvesztésként kell számontartanunk. Miskolc hiába vár állami könyvkiadóra. Egy regionális, anyagilag is megalapozott egyesület kiadói tagozata azonban szervezetté teheti és bővítheti a helyi könyvkiadást, élénkítheti a szellemi életet. A most folyó ankét számomra a kétségbeesés és megtorpanás jele. Míg vitatkozunk a város szellemi életéről, ki álmodja meg vajon, hogy hogyan is lehetne megünnepelni az abaúji tájakon indult legelső magyar irodalmi folyóirat kétszáza- dos évfordulóját, a jövő esztendőben? Míg a város szellemi állapotának nyomasztó lidérceit sikerül kibeszélni, lesz-e, aki körbejárja az Írószövetséget, a Tudományos Akadémiát, a minisztériumot, hogy egyeztesse, összehangolja a terveket, s elfogadtassa a régió elképzeléseit? Nógrád megye napilapja nem kezdeményezett vitát a helyi szellemi életről, beszámolt viszont nemrégiben arról, hogy megalakult, elsőként az országban a Magyar Irodalomtörténeti Társaság vidéki tagozata. Miskolcon e tagozat 1978-ban is már újjáalakult; az elsőszülött- séget azonban eladta Csip- kerózsika-álmaiért, amelyből, úgy látszik, tízévenként azért föl-fölébred. erejében! Nem kap a város könyvkiadót? Mégis mozdulhat, ha az írócsoport könyv- sorozatát a mai amatőr formák közül kiemelve a könyvkiadásban szokásos keretben sikerül megszilárdítani (szerződéskötéssel, szerzői honorárium fizetésével). A 15 éves múltra visz- szatekintő, nehezen cseperedő tokaji írótábor fölött sem Damoklész kardja kellene lógjon örökösen, hanem a magyar irodalmi élet centruma felé érdemes mozdítani, még ha a viharok- forgószelek tölcsére ott fejti is ki legnagyobb szívóhatását. A levegő, ha feszültséggel telítődik, a tokaji írótábortól függetlenül telítődik, az írótábornak, ha vihar akar lenni, állnia kell a vihart, amely mindenképpen kitör; így esély lehet, hogy helyi zivatarként átvonul. Kihasználja-e Miskolc, mint regionális központ a nagyváros természetes vonzását, előnyeit, megpróbálja-e kiegyenlíteni a hátrányait (lakás!), hogy elcsábítsa az egyetemek, főiskolák végzős növendékeinek legjavát; a régió szellemi fejlesztése lám személyzeti munka is. Szintén nem pénz kérdése az időnkénti ábrándozás, álmodozás. Vajon nem hozna pendülést a miskolci és egri színház szétválasztásával elkezdődött „lebontási” folyamát folytatása? A társulat egy része jelenleg „alulfoglalkoztatott”, ami rontja a színház körüli hangulatot. A jelenlegi társulatra és technikai bázisra (műhelyekre) alapozva a színházból és a városból kitelne újra egy kamara-jellegű, ám önálló, független művészeti vezetésű színház. Két — feltehetően eltérő — színházi koncepció együttélése és versenye a közönségnek is kedvére lenne, a helyi (drámairodalomhoz is jobban utat találna, a várost rákényszerítené arra, hogy a színházzal szembeni tagadó álláspont helyett vonzódásokban és választásokban fejezze ki igényét. Az így megszervezett miskolci színi élet alighanem gazdaságosabb lenne. Az ankét persze lehet erőgyűjtés is, ha tettek követik. Ha bízik Miskolc önmagában. Ha hisz az apró lépések, kis tettek előrevivő Néhány évig a munkám révén bepillanthattam más megyék művelődésébe. Higy- gye el Miskolc, bármely keserű az igazság, hogy ahol jobban mennek a dolgok, ott nagyobb a kezdeményező erő, a nehézségeket vállaló szárnyaló kedv. Ott több az érzék az érdekek felismerésére és mindennapos képviseletére, az apró lépések, kis tettek taktikájára. Kár lenne, ha Miskolcon a hagyo- mánytalanság, tehetetlenség és tehetségtelen ség érzete, a hátrányos helyzet tudata, önbizalomhiány, az állapotok fetisizálása ólmosodna a telkekre. Bízzon a város önmagában ! Bízzunk Miiskolc- ban, hogy tenni tud és tenni fog a kultúrájáért. Hogy ne úgy éljen a nemzet emlékezetében ez a város, mint „a bárka, amely az évtizedek koordináta-rendszerében, s a Bükk völgyében úszik, ám nem érkezik el sehova.” (Vihar Béla: Emlékezés egy városra.) Zimonyi Zoltán
