Észak-Magyarország, 1987. február (43. évfolyam, 27-50. szám)

1987-02-21 / 44. szám

ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 4 1987. február 21., szombat A XIX. magyar játékfilmszemle után fcgy kocka Jancsó Miklós Szörnyek évadja című filmjéből. (Nyakó Juli, Cserhalmi György, Madaras József) A február 13-a és 18-a között tartott XIX. magyar játék­filmszemle minden vetítése előtt jelentkezett a vásznon a rendezvény ötletes szignálja. Ebben volt egy rövid kép­sor, amelyen egy női szem lassan lecsukódik, s megje­lenik a felirat: szemle. Ezzel a kis képsorral lesz aztán teljes a cím: XIX. magyar játékfilmszemle. Szemlesütve kell ezt bevezetni? Nem. Aki látta a szemle filmanya­gát, vagy legalábbis annak döntő többségét, tanúsíthat­ja. Nem kell lesütni a sze­met, vállalni lehet ezt a szemlét hibáival, néhány gyenge filmjével együtt. Az elképzeléseknek meg­felelően ünnep volt e szem­le valóban. A Budapest Kongresszusi Központban kemény harcokat kellett vív­ni a helyekért és egyes fil­meknél a földön is százak ültek. De a főváros néhány más mozijáibam is, ahol a szemle filmjeit vetítették, hasonló volt az érdeklődés. Magam sem láthattam a szemle teljes mezőnyét, mert a művek párhuzamos vetíté­se a Kongresszusi Központ különböző termeiben ezt le­hetetlenné tette. Így is mó­dom volt megtekinteni a még közönség elé nem ke­rült tizenkilenc verseny­filmből tizenhatot, valamint információs keretben egyet; láthattam a soron kívül, il­letve versenyen kívül ma­gasan díjazott záró filmet, Mészáros Márta Napló sze­relmeimnek című alkotását és egy éjszakai vetítésen ' megtekinthettem Jancsó Miklós Párizsban, francia— izraeli koprodukcióban ké­szült Hajnal című filmjét, valamint az ehhez kapcsolt háromrészes Jelenlét című, Borsodban készült dokumen­tumfilmjét. Így összesen húsz művel találkozhattam, s ez, valamint a szemle több vi­táján való részvétel már alapul szolgál bizonyos kö­vetkeztetések levonására. Emlékeztetnem kell az előző évi, elszomorító ered­ményekkel járt XVIII. ma­gyar játékfilmszemlére, amely a magyar filmművé­szetnek egy hullámvölgyét mutatta fel, s örömmel re­gisztrálható, hogy a sokféle gazdasági, szervezeti nehéz­ség ellenére, amely a ma­gyar filmművészetet, illetve a magyar filmgyártást nehe­zítette, szembeszökő emel­kedés tapasztalható. A stú­diók úrrá tudtak lenni bizo­nyos nehézségeken, és be­bizonyosodott, mint azt a zsűri nyilvános vitáján Nyers Rezső, a zsűri elnöke meg­fogalmazta, nem lehet a mű­vészi fejlődést anyagiakkal közvetlenül összekötni, nem áll az a tétel, hogy „kis pénz, kis film”. A díjak már szerda este óta ismeretesek. A szemle néhány tanulságát azonban érdemes feljegyezni. A meg­nyitó beszédében — még február 13-án este — Köpe- czi Béla művelődési mi­niszter arra utalt, hogy zak­latott világban élünk, s en­nek beszűrődései a látott filmekben is jelen vannak. Ugyanakkor — ez már nem Köpeczi Béla megállapítása —, változnak az értékrendek is napjainkban, s okkal ve­tődik fel a kérdés, vajon a magyar filmművészet e vál­tozások közben zavarnövelő, vagy -tisztázó tényező. Meg­állapítható a szemle alap­ján, hogy nem zavarnövelő. Reformkorban vagyunk, de egy csapásra nem oldhatunk meg minden társadalmi, gaz­dasági és tudati problémát. A reformok az anyagi való­ságból és a tudati világból egyaránt merítenek, s ez a filmeken érződik. A magyar filmművészet a szemle tük­rében szembenéz a valóság­gal, felvállalja a múltat, sőt múltat választ magának fel­dolgozásra, hogy összeha­sonlítási lehetőséget biztosít­son a már meghaladott élet és napjaink között. Jelen volt e szemlén a messzi múlt, a már meghaladott, de még bennünk élő, és a kö­zelmúlt egyaránt. Jellegzetessége volt e szemlének o játékfilmek és a dokumentumfilmek egy- másmellettisége. Az összes versenyműveknek jóval több mint a fele napjainkban ját­szódik, s a dokumentumfil­mek jellegüknél fogva élet- közeliibbek, mint a játékfil­mek, de ez természetes is. A valóság, még ha az bizo­nyos szerkesztés útján is je­lenik meg a vásznon, min­denképpen közelebb van a való élethez, mint a játék- filmbeli fikció. Erre azért érdemes felfigyelnünk, mert a szemle során, elsősorban a vitákban, igen gyakran el­hangzott a dokumentumfil­mek és játékfilmek ilyenfaj­ta egymásmellettisége, sőt itt-ott egymással szembefor­dítása, ami egészségtelen, helytelen. A filmeket végignézve, megállapítható, hogy napja­ink valósága nagyon is je­len van a legújabb filmal­kotásokban, de bizonyos mértékig egyfajta rossz köz­érzet tükröződik, s lengi be szinte az egész mezőnyt. Volt olyan vélemény, hogy ez nem baj, hanem az a hiba, hogy valóban rossz ez a közérzet, amit viszont sokan túldimenzionálnak. Tagadha­tatlan, hogy mai témájú filmjeink mindegyikében ott van valami keserű vonás. Szükségtelen most bemuta­tás előtt kritikai elemzést adni a filmekről, de egy-két mondat erejéig érdemes fel­hívni a figyelmet mondan­dójukra. A megosztott fő­díjjal jutalmazott Csók, anyu című film egy olyan család életét mutatja be, ahol jelen van a jómód, ám csupa hajszoltságban élnek, mert ezért a jómódért az apa és az anya is egyaránt igen so<kat dolgozik, nincs idő a két gyereket meghall­gatni sem, nem tudnak egy­mással beszélni, és csak egy gyászeset döbbenti rá őket, hogy egymással is kellene élni. De bizonytalan, vajon fog-e sikerülni. A Banán- héjkeringőt már sokan lát­hatták is azóta a mozikban. Abban a sorozatos kisebb- nagyobb zaklatások, értet­lenségek elől az elmeosz­tályra menekül egy rokon­szenves emberpár. A Laurá­ban egy asszony nem tud beleszokni a múlt emlékei­ben élő anyósa életrendjébe. A Vakvilágban című film­ben egy sokkal jobb sorsra érdemes munkásember vé­letlen tragédiájához vezet a hétköznapi megszokottságból történő egyszeri kilépés. A Gondviselés ben, meg a Hol volt, hol nem volt című filmben érthetetlen, bürok­ratikus intézkedések teszik tönkre az emberek életét. Rossz családi életből fakad az az őrületes száguldás is, amely végül egy ártatlan ember halálát okozza a Zu­hanás közben című filmben. De idesorolhatjuk Jancsó Miklós Szörnyek, évadja cí­mű, sokszoros áttétellel, ki­csit nehezen megfejthető, több olvasatot is kínáló al­kotását. Vagy a dokumen­tumfilmek közül említendő Kosa Ferenc több mint tíz évvel ezelőtt készült, s most egy utólagos fejezettel meg­toldott Az utolsó szó jogán című filmje Béres Jánosnak, az ismert Béres-cseppek fel­találójának kálváriájáról, valamint a Szépleányok cí­mű dokumentum-riportfilm a tragédiához vezető 1985- ös hazai szépségkirálynő-vá- lasztásról, illetve az amö- gött húzódó nagyon piszkos üzleti ügyekről. Az eddig említett tíz film mindegyi­kében ott van valóban va­lami olyan korfestő hangu­lat, amelyből nem jó köz­érzet árad, noha nem egyen közülük nagyon jól lehet nevetni is. A történelmet vizsgáló filmek közül két dokumen­tumalkotást kell mindenkép­pen megemlíteni, az egyik, Sára Sándor megosztott fő­díjjal jutalmazott Kereszt- útón című munkája, amely a bukovinai magyarok ha­zatelepítését, többszöri átte­lepítését, majd a felszaba­dulás után Tolna megyéből kitelepített volksbundiista svábok helyére költöztetését mutatja be igen értékes do­kumentumeszközökkel, vá­laszt keresve arra, miért kel­lett e népcsoportnak ezt a nehéz utat megjárni. A má­sik történelmet vizsgáló do­kumentumfilm a Gulyás testvérek Én is jártam Ison­zónál című filmje, amely a néhány év előtti olaszorszá­gi magyar—olasz egykor egymással szemben álló frontharcosok találkozója kapcsán tekint vissza az 1918-as állóháborúra, a tö­meges fogságba esésre, s annak okaira. E filmek részletes kifejtésére termé­szetesen a nagyközönségnek történő bemutatásukkor kell visszatérnem. Történelem­mel foglalkozott Vitézy László Érzékeny búcsú a fe­jedelemtől című filmje, Maár Gyula Malom a pokol­ban című munkája; előbbi Bethlen Gábor korát, utóbbi az ötvenes éveket idézi. Sokat lehetne elmondani előre ezekről a filmekről. Most inkább arról néhány szót, mit várhat a mozinéző a magyar filmművészettől 1987-ben. Változatos játék­filmeket. Kirívóan gyenge egy-kettő akad közöttük. Nehezen felfejthető, elsősor­ban az intellektuális tölte­tet kedvelő közönségnek szóló is egy-kettő. A többi igen változatos mind törté­neteit, mind színvonalát il­letően, de többségük okkal tarthat igényt a mozilátoga­tók érdeklődésére. A doku­mentumfilmek közül Kosa műve négy és fél óránál hosszabb. Forgalmazhatósá­ga vitatható jelenleg, de ér­tékei vitathatatlanok. Viszont a Szépleányok okkal kiált közönség után, hogy felhá­borítsa az embereket a szép­séggel való aljas kufárko- dással szemben. A szemle egyéb érdekes­ségeiről majd legközelebb. Benedek Miklós A Szegedi Hangszergyár A Konsumex Külkereske­delmi Vállalat Leányvállala­tává alakult át az eddig ta­nácsi felügyelet alatt mű­ködő Szegedi Hangszergyár. A világ minden tájára, fő­ként a tengerentúlra külön­féle vonós és pengetős hang­szereket készítő szegedi gyár fejlődésére jótékony hatásúnak ígérkezik az új szervezeti forma: a külke­reskedők szoros kapcsolatai révén ugyanis az üzem köz­vetlenebbül tájékozódhat a külföldi vásárlók igényeiről, kívánságairól. A gyár dol­gozói számára kedvező, hogy a várhatóan növekvő nyere­ségből a Konsumex az első három évben nem kíván ré­szesedni. A szegedi gyárban az idén készülő, csaknem 19 millió forint értékű hege­dűt, gitárt, s egyéb vonós és pengetős hangszert mint­egy 80 százalékban konver­tibilis valutáért értékesítik. (MTI) Ma délelőtt a képernyőn A felvilágosodás A Cimbora című, igen • népszerű gyermekműsor különkiadása látható ma délelőtt 9.20 órától az el­ső műsorban. Cime: A felvi­lágosodás. A francia felvilá­gosodás történetét, a Nagy Enciklopédia kiadásának iz­galmas fordulatait követve, megismerjük, hogyan hatot­tak a felvilágosodás eszméi, s a francia forradalom a ma­gyar gondolkodókra, költőkre, írókra. A műsort Lugossy László rendezte. Szereplői kö­zött található a képen is lát. ható Gálffi László és Kézdy György, továbbá Bálint And­rás, Tanay Bella, Cseh Tamás, Némethy Ferenc, Papp Zol­tán, Fodor Tamás, Vajda László, Juhász Jácint. B ma mm § ff ma S koron kívülf A közelmúltban a megye értelmiségének bér- és jö­vedelmi viszonyairól, alko­tási lehetőségeiről rendezett a népfront megyei bizottsága nyilvános ülést. Az első fel­szólaló egy fiatal népművelő volt. Lehet, hogy csak a nép­művelők helyzetének köze­lebbi ismerete tette, de bi­zony úgy éreztem, a felso­rolt tények (újbóli) hallga­tása közben, a népművelők „szegény rokonként” vannak jelen ezen az értelmiségi fó­rumon ... (Nem mintha a többi szakterületen dolgozók a „bőség zavaráról” tettek volna tanúságot.) Betoppanok a reggeli órák­ban a város művelődési központjába. Mintha közeli ismerős haláláról éppen most érkezett volna a hír, olyan gyászos a hangulat. Feszélyezve is érzem magam egy ideig. Majd előbátorko­dom mégis a kérdéssel, mi a baj? Áh, mondják egyszer­re a mozdulatok meg a sza­vak ... nincs semmi külö­nös. A tegnap esti tévéhír­adó egyik riportjáról beszél­gettek, meg keresik az újsá­gokban, mit is írnak, a par­lamenti bizottság üléséről. Iskolai, oktatási témáról tárgyaltak, mondtak képvise­lők igen elszomorító monda­tokat, tényeket. „Ha ott is ilyen bajok vannak, mit szóljunk, miről panaszkod­junk mi népművelők? Hi­szen a pedagógusokhoz képest minden téren nehezebb helyzetben vagyunk, vagy pontosabban tengődünk ...” Rohanni kell a pénz után — már tudniillik, a tevé­kenységhez szükséges pénz után —, csökken az érdek­lődés a művelődési házak programjai, közösségi lehe­tőségei iránt, nem lehet tervezni; kis túlzással, nap­ról napra kell élni és dol­gozni. Mindig újrakezdeni. Ennél pedig keservesebb ál­lapotot nehéz elképzelni. Ráadásul a népművelőket folyamatosan nyomasztja az elvégzett munka konkrét mérhetőségének hiánya is. (Megjegyezte népművelő is­merősöm ezzel kapcsolat­ban: „Ez a folyamatosság legalább megvan ...”) Nem siratni és nem men­tegetni, sem felmenteni, sem sajnáltatni nem aka­rom a népművelőket. Hogy munka- és életkörülménye­ik kívánnivalót hagynak maguk után; hogy bér- és jövedelmi viszonyaikkal há­tul kullognak — az viszont tény. Évek óta közismert. És általánosságban jogos a megfogalmazás: „körön kí­vül érezzük magunkat”. (Ezzel vége az első rész­nek.) ... * Néhány évvel ezelőtt megalakult a Magyar Nép­művelők Egyesülete. Aztán ennek megyei, szakszerűen területi szervezete is meg­alakult Borsod-Abaúj-Zemp- lénben. Utcanyelven szólva, az volt a létrehozó szándék, hogy egységesek legyenek a szakmai kérdésekben, a maguk erejével ott legye­nek fontos, távlatra szóló tervek, döntések előkészíté­sében, hallassák hangjukat a munka- és életkörülménye­ket illetően... A területi szervezet e hét elején tartotta közgyűlését, tárgyként jelölve meg a ve­zetőség (elnökség) az elmúlt évi egyesületi munka összeg­zését és megvitatását, az idei tervek közös megfogalmazá­sát. Valóban igaz — néhány szavas utalás volt erre az összejövetel bevezetőjében — a jelenlévők, résztvevők szá­ma nem határozza meg a munka minőségét; mégis, kissé lehajtott fejjel lehetett konstatálni; nagyon kevesen vagyunk. Húszán se, a több mint kilencvenből... A területi szervezet tit­kárának tényekre szikárított beszámolójából aztán vissza- visszacsengett: az egyesület tagjai az elmúlt évben sem tolongtak a saját rendezvé­nyeiken. Programok marad­tak el érdektelenség miatt. Fölvetődhet a távolról szem­lélődőben, hogy megeshet, azok a bizonyos programok nem tartottak számot érdek­lődésre. Csak hát, a koráb­bi évek tapasztalatai is azt mutatták, hogy a tervek megfogalmazásakor, a ren­dezvények, akciók „helyben­hagyásakor” megvolt a meg­ajánlás, vagy adott esetben a hallgatólagos beleegyezés­egyetértés. A megyei (területi) szer­vezet néhány éves létében nem először lehetett halla­ni azt, hogy kezd a művelő­dési házas felálláshoz hason­lítani a helyzet: ott ugye a népművelők lehetőségeket hirdetnek, programokat aján­lanak — aztán várják a tisz­telt közönséget... Itt: az egyesület elnökségi tagjai és néhány aktívan egyesületi tagságot vállaló ember szer­vez, ajánl — a tagtársak többségét várja... Saját köreibe. Az a baj, különösen, hogy ez a forma — az egye­sületi lét — semmiképpen nem kötelező, egyetlen nép­művelőt nem kényszerítet­tek a tagság vállalására; ön­kéntes és öntevékeny ala­pon lehet részt venni az együttesben, a baj, hogy ilyen alapon sem sikerül a valóban együttessé válás, a folyamatosság megteremtése. Gondolom, azért érdemes itt elidőzni, ment ha az egye­sület ezt a demonstrációs lehetőséget jól használná (persze, a tagok maguk) — akkor egy lépéssel közelebb lehetne kerülni a szakma, rangját megillető elismerte­téséhez. A népművelők ma­guk tehetnének (így is) a legtöbbet azért, hogy ne csak szólamokban legyenek na­gyon fontos, ma „különösen fontos” munkásai a művelő­désnek. Vían ebben, a megyében élő és dolgozni tudó, akaró népművelő gárdában annyi spiritusz, hogy a szakmát érintő kérdésekben letegye a maga komoly, megalapozott véleményét arra a bizonyos asztalra. Ez lenne az első lépés ahhoz, hogy határo­zottan, s intézkedést kény­szerítőén hallassa szavát az élet- és munkakörülmények, a bér- és jövedelmi (nem) viszonyok ügyében. Az egyesület legutóbbi ösz- szejövetelén (kínos lenne még egyszer közgyűlésnek mondani) kérdésekkel töp­rengtek el mindezen azok, akik ott voltak. Kicsit óva­kodva, de leírom: területi szervezetünk harmadik, vagy negyedik évében eljutott oda, hogy elhangozzék a kérdés: „Szükség van-e nekünk, népművelőknek, a saját egyes ületü nkr e ? ’ ’ (És itt csak abbamarad a második rész ...) Ténagy József

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents