Észak-Magyarország, 1987. január (43. évfolyam, 1-26. szám)
1987-01-10 / 8. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 4 1987. január 10., szombat Visszanéző és előretekintő számvetés A miskolci MÜPI újraszületett önállósága A miskolci Művészeti és Propaganda Irodának nincsen napjainkban semmiféle olyan évfordulója, különleges eseménye, ami valami köszöntőfélét indokolna. Azaz mégis van valmi, amiért érdemes reflektorfénybe állítani az intézményt: tíz nappal ezelőtt újraszületett, tizenhét esztendei folyamatos működés után második születéséhez érkezhetett. Ugyan- . is ez az iroda először 1970. december 1-jén kezdte meg önálló működését, majd 1980. január 1-jével az akkor életre hívott Miskolci Városi Művelődési Központ szervezeti keretébe került — gyakorlatilag változatlan feladatkörrel —, s ezt a nem legszerencsésebb szervezeti intézkedést változtatta meg Miskolc Megyei Város Tanácsa Végrehajtó Bizottságának a közelmúltban hozott határozata, amely az iroda, ahogyan ismerik és emlegetik, a MÜPI önállósága mellett foglalt állást, s így jött el 1980. január 1-jén a második születés. Flach Antallal, a Művészeti és Propaganda Iroda igazgatójával tekintünk visz- sza a változásokra és vesz- szük számba a legfontosabb teendőket. Amit az iroda igazgatójának tájékoztatása nélkül is tudhatunk: a MÜPI létezését igen kevesen emlegetik fennállása óta a nagyközönség körében. Csak a szakma, közművelődés dol- dozói, az ünnepségekkel foglalkozók ismerik igen jól. A közönség csak azt tudta és tudja, hogy van egy szerve a városnak, amely mindig gondoskodik róla, hogy a politikai ünnepségekre zavartalanul készülhessenek az érdekeltek, a nagyközönség idejében tudomást szerezzen mindenről, ragadjanak az utcán a plakátok, a városi műsorkalauz, a Miskolci Műsor idejében eljusson rendeltetési helyeire, a különböző rendezvényekre megjönnek a meghívók és így tovább. Erről beszélgetünk: — A városi tanács művelődésügyi osztályán dolgoztam művészeti előadóként, s próbáltam ellátni az államigazgatási jellegű feladatok-mellett ezt a művelődési propagandista munkakört is éveken át — emlékszik vissza a két évtized előtti időkre Flach Antal. — Szaporodtak a feladatok, jöttek a nagyobb, városi jellegű rendezvények, a politikai jellegű ünnepségek, egyebek. Ez tette szükségessé egy kisebb külön csoport létrehívását e feladatok ellátására. Az első nevünk ez volt: „Miskolc Megyei Jogú Városi Tanács Művelődésügyi (akkor még -ügyi!) Osztályának operatív csoportja.” Nehezen alkalmazható, túlságosan is hivatalos elnevezés volt ez. A MÜPI hamar meghonosodott, ez lett aztán a hivatalos név is. Gyakorlatilag a tanács művelődésügyi, majd későbbi nevén művelődési osztályának háttér-csapata voltunk, amely egyben ellátta a városi pártbizottság propaganda- és művelődési osztályának hasonló feladatait is. Együtt próbáljuk emlékezetből felidézni az első ki- lencesztendős önállóság során folyamatosan jelen volt teendőket. Sorjáznak emlékezetünkben a kiemelt nagy rendezvények, a fesztiválok szervezésében való közreműködés, a különféle együttesek vendégszerepléseinek intézése, az együttműködés a baráti államok budapesti kulturális irodáival és az ennek eredményeként létrejött Szomszédaink, barátaink című hosszú sorozat, amelyben a Hazafias Népfront volt a legfőbb partner a hazaiak közül, s természetesen felidéződnek a különféle politikai ünnepségek, az ünnepi koszorúzások szervezései, meg az, hogy kiadványokat jelentetett meg a MÜPI, köz- tűk nem egy nagy értékű helytörténeti munkát, s mert Kossuth Művelődési Ház néven művelődési házi feladatokat is ellátott, klubokat szervezett, elsősorban a komoly zene népszerűsítésére, különféle előadássorozatokat, létrehozta a Mini Galériát, más kiállításokat is szervezett, útjára indította a Muzsikáló udvart és más komoly zenei sorozatokat. A most véget ért időszakban, 1980. január 1-től a városi művelődési központ egyik osztályaként működött az intézmény, nagyrészt azonos feladatkörrel, de nehezebb körülmények között. A nehézséget nem személyi vonatkozások jelentették, hanem az a tény, hogy az iroda egy nagyobb intézmény egyik része lett és önállóságát elveszítette, nem egy fajta munkáját lassította, nehezítette, mert sok esetben volt egy közbeiktatott szerv a feladat és a végrehajtó között. Nem volt eredménytelen ez az időszak, csak elkerülhető nehézségek is terhelték. A figyelmet érdemesebb most már a megújult élet, az új szervezeti keretek közt folytatható munkára fordítani: — Űjra önállóak lettünk, a régi inevünkkel és régi funkcióinkkal, a tanácsi művelődési osztály és a pártbizottsági PMO háttér-csapataként, — mondja Flach Antal. — Gyakorlatilag a hét év előtti szervezeti keretbe állunk vissza. Legelső feladataink között említhetem' a más nagyvárosok hasonló feladatainak, intézményeinek megismerését; annak felmérését, hogy jelenlegi körülményeink, gazdasági behatároltságunk között mi lehetséges; ugyancsak az első feladataink közé sorolandó a baráti országok hazai kulturális irodáival korábban fennállt jó kapcsolatok újraélesztése. Terveink között szerepel és részben már a megvalósulás útján is van a környező iskolák számára különböző ifjúsági műsorok rendszeres szervezése, de ebben gátló tényezőként jelentkezik a nálunk vendégeskedő Kamaraszínház nehezen kiszámítható programja. Folytatjuk zenei programjainkat, a Collegium mu- sicum, a Muzsikáló udvar, a diósgyőri várkoncertek, az ortodox templombeli barokk estek sorát, a népszerű zenei rendezvényeket, a térzenéket, toronyzenéket. Kiemelkedő, a tanácshoz tartozásból eredő feladatunk a városban a műsorok koordinálása, a Miskolci Műsor szerkesztése és kiadása. Szeretnénk a tanács támogatásával felújítani és jelentősen bővíteni kiadói tevékenységünket. — Miben összegezhető az újra elnyert önállóság legfőbb eredménye? — Az újra visszaállított állapot azt jelenti, hogy közvetlen lehet és lesz a kapcsolatunk mindazokkal a szervekkel, intézményekkel, például a Hazafias Népfronttal, s másokkal, amelyeknek munkáját segíteni vagyunk hivatottak. Közvetlen, tehát gyorsabb, bensőbb és eredményesebb ... Benedek Miklós Pillanatkép a Tokaj Varieté színpadáról Fotó: Balogh Imre Cseh Gusztáv rézkarcai előtt E napokban vonzó és tanulságos kiállítás képei előtt állhatnak meg a látogatók Sárospatakon, a Comenius Tanítóképző Főiskola emeleti folyosóján. Az 1985-ben elhunyt Cseh Gusztáv két megragadó hatású sorozatának lapjai láthatók itt: történelmünk jeles alakjainak arcképcsarnoka, s neves építmények ábrázolása ' Erdélyből. A művész, aki magát „kolozsvári képíróként” nevezte meg, 1934-ben született. A technikumot és a képzőművészeti főiskolát szülővárosában végezte, majd a kolozsvári művészeti líceum tanára, a Dolgozó Nő című folyóirat művészeti szerkesztője lett. Kiállításokon 1961 óta szerepelt, 1966-ban vették fel a romániai képzőművészeti szövetségbe. Több mint kétszáz kötetet tervezett, illusztrált. A román állam 1970-ben a Munka Érdemrenddel, 1973-ban a Kulturális Érdemrend I. fokozatával ismerte el művészetét, több díjat is nyert. Alig múlt ötvenéves, amikor korai halála lezárta az életművet, amely így is megkülönböztetett figyelemre méltó. Sárospatakra most két nagy gonddal és tudatossággal megalkotott sorozata jutott el. „Pantheon avagy képes csarnoka hatvan főembernek, akik a mi pátriánkban születtek, éltek vagy tértek örök nyugalomra és az igazság oltalmazásában, különféle szép dolgok alkotásában jóemlékezetüket fennhagyták” — ez a Benkő Samu által fogalmazott címe az egyik vállalkozásnak. Eredetileg nyolcesztendős Áron fia számára emlékeztetőül készült a neves személyiségek ábrázolása Gellért püspöktől Kós Károlyig.. Az első lapok Háromszék fiait — többek között Bőd Pétert, Dózsa Györgyöt, Gábor Áront — örökítették meg, hogy azután az olvasmányok és az élmények nyomán bővüljön a kör, s kikerekedjék a hatvan portréból álló sorozat. A művész technikai felkészültségén túl megfogja a nézőt a megidézett személyiségek történelmi jelentősége, s tiszteletet érzünk a megörökítés szándéka, minősége iránt. Az alkotó egyik vallomásából tudjuk: „Én ezt a munkát hűséggel vállaltam; türelemmel, szívós munkával végeztem... Minden esetben az általunk legismertebb, legjobban belénk rögződött ábrázolást vettem mintának.” A másik sorozat „címlapja” így szól: „Bibellus Pic- tus, azaz képekkel írott könyvecskéje jeles házaknak, melyeket Alsócsernátontól Zsibóig eleink önnön oltalmukra és uruk dicséretére sok fáradozással emeltek és mesteri kézzel ékesítettek.” Erdélyi műemlékek képe sorakozik tehát előttünk, hatvan épületé, amelyek építőik alkotókészségét, a bennük született, élt vagy elhunyt, eltemetett nagyok érdemét őrzik. , A művész éveket szánt arra, hogy beutazza a szűkebb és tágabb szülőföld tájait, felkeresse és lefényképezze a műemlékeket. Nemcsak a nálunk is ismertebb települések jelennek meg e lapokon — mint Csík- somlyó, Déva, Gyulafehérvár, Marosvécs, Vajdahunyad —, hanem olyan falucskák is, ahová e képek vonzása nyomán szeretnénk eljutni, mert izgalmasan új élményt ígérnek. Jeles emberek és jeles házak : olyan arcok, amelyek történelmi korszakokat és tetteket jelképeznek számunkra, és olyan épületek, amelyek otthont adtak a szellemnek: a tudománynak, az irodalomnak, a művészetnek, a hitnek. Kicsiny képek, ha méreteiket tekintjük, s nagyok, ha tartalmuk közel kerül hozzánk. A rajzművészet legszebb klasszikus és népi hagyományai vezették a kiemelkedő képességű Cseh Gusztáv kezét. Igényes volt témái megválasztásában, s azokhoz méltó az ábrázolásban. Hadd köszönjük meg az élményt a hagyatékot gondozó Debreczeni Dórának, akinek jóvoltából a főiskola és a Kazinczy Ferenc Társaság Sárospatakon kiállíthatta e két sorozatot, s hadd ajánljuk a tárlatot olvasóink figyelmébe, akik Cseh Gusztáv alkotásait január közepéig még megtekinthetik. A művész kérdésfeltevése így hangzott: „Kimondja meg: hol végződik a múlt, miként valósul meg a jelen, elkezdődött-e a jövő?” A kiállítás azt a választ sugalmazza: a múlt kapcsolódik jelenünkhöz, értékei ösztönzést adnak a jövő formálásához. Kováts Dániel Keresztények és zsidók, sorsok A memoárok varázsát, olvasmányosságát a múlt, egy izgalmas kor szegmentjének megelevenítésén túl az emlékező személyiségének vonzereje adja. Többnyire olyan visszaemlékezők fognak tollat, akik tűzközelben vagy prominens szereplői voltak az adott időszaknak, vagy közvetlen kapcsolatban álltak a politikai, irodalmi, művészeti élet kimagasló alakjaival. Szenes Sándor műve, a „Befejezetlen múlt” rendhagyó a maga nemében. A memoárok szubjektív esetlegességét azzal múlja felül, hogy témáját több oldalról körüljárja, a visz- szaemlékezők egymást is kiegészítik, pontosítják, ugyanakkor nem kevés már bizonyított, elfogadott ténnyel operál'. Imponáló a téma több összetevőjű felvezetése: ahány interjú, annyi tapasztalat, annyiféle megközelítés. „Keresztények és zsidók, sorsok” az interjú-kötet alcíme. Ez utal konkrétabban a mű tárgyára: a keresztény—zsidó viszony alakulására, közelebbről a második világháború időszakában. „Ezekben az interjúkban elsősorban nem azokról hallunk, akik halálba küldték a zsidókat, vagy akik végrehajtották ezeket a rendelkezéseket, azokról sem, akik haszonélvezői voltak a világtörténelem legnagyobb méretű népirtásának, hanem egyrészt felelős helyzetben lévő, magas rangú egyházi személyiségekről, akik késlekedtek időben felemelni szavukat, másrészt olyan egyházi személyekről, püspökökről is, és hívő keresztényekről, akik felsőbb segítség nélkül, kellő anyagi eszközök híján is megkísérelték a lehetetlent; mentették az embereket, méghozzá nem is eredmény nélkül” — írja a könyvről dr. Nyíri Tamás teológus-professzor, a Pázmány Péter Katolikus Hittudományi Akadémia tanszékvezetője. Tragédiákkal terhelt, vér- zivataros évek. Csak ami bennünket, magyarokat érint: vajon él-e ma olyan magyar család, amelyet köze- lebb-távolabb ne érintett volna a háború csapása. A Don-kanyarban maradt az apa, a férj, a fiú; bombatámadás áldozataivá váltak ártatlan gyerekek, öregek, asszonyok; és a deportált százezrek! Hányán váltak az embertelen népirtás áldozatául? Nos, Szenes Sándor ezekben az években kutatja a humánum jelenlétét és vizsgálja, hogy mit tettek és mit nem tettek meg az egyházak felelős vezetői. Az első interjúvolt Éliás József református lelkész, aki 1942 végétől Ravasz László elnökpüspök kérésére ellátta a Magyarországi Református Egyház Egyetemes Konvent- je Jó Pásztor, Missziói Albizottsága titkári tisztét. Az intézményt a zsidó származású keresztények között végzendő hitbuzgalmi és érdekvédelmi munkára hívta életre a Konvent. Éliás visszaemlékezéseiből a Jó Pásztor tevékenységén túl képet kapunk arról is, hogy a református egyházvezetők miként reagáltak a deportálásokra, milyen kapcsolatban voltak más egyházakkal, illetve milyen kísérlet történt a közös fellépés érdekében. A magyar közvélemény, legalábbis tájékozottabb része előtt ismert, hogy 1944. április 7-én az auschwitzi ellenállási szervezet megszöktetett két szlovák zsidó férfit — Walter Rosenberget és Alfréd WetZlert — azzal a céllal, hogy legyenek híradással a haláltáborban történtekről, és figyelmeztessenek a magyar zsidóik fogadásának előkészületeire. A német nyelvű jegyzőkönyv elkerült Budapestre is, aihol Székely Mária, a Jó Pásztor Bizottság munkatársa fordította magyarra, majd angolra. A dokumentumot, mely bizonyítékokkal szolgált a módszeresen megszervezett emberirtásról, eljuttatták egyházi, sőt politikai vezetőkhöz. Erről szól a második interjú, amely Székely Máriával készült. A következő interjúalany dr. Ziakar András, nyugdíjas katolikus lelkész, alki a teológia elvégzése után az esztergomi prímási hivataliban volt Irodista, majd Seréd-i Jusztinlán bíboros hercegprímás titkára. Dr. 2alkar András emlékezéseiből támpontokat kapunk áhíhoz, hogy rekonstruáljuk a magyar katolikus egyiház vezetésének akkori lépéseit, és részben azök mozgatórugóit. A nyilatkozót természetesen befolyásolja akkori tisztsége, bizonyára ebből fakadóan is tö'bb a polémia a kérdező és a válaszoló között. Töröli Sándor, az ismert író és újságíró, az internálásból szabadulva, 1944 májusában a Magyar Zsidók Szövetsége Intéző Bizottságában, később pedig a Keresztény Zsidók Szövetsége ügyvezető elnökéként működött. FéltétéleZhetően szervezett „véletlenek” folytán kapcsolatba került a kormányzó környezetének olyan tagjaival, aikiiik a németek elkerülhetetlen vereségét érzékelvén próbálták menteni a menthetetlent, támogatván közben humánus célzatú akciókat is. Török Sándor így többoldalú információ birtokában mondhat véleményt a kegyétien éveiéről. Két elhivatott ember visszaemlékezései gazdagítják tovább a Szenes Sándor kutatta témát. Hetényi Varga Károly, nyugalmazott magyar—német szakos tanár megszállott kutatója a magyar egyházi emberek antifasiszta tevékenységének. Százötven személy helytállásáról, példamutató sorsáról rendelkezik dokumentációkkal, de — mint mond ja — még sokan vannak, akikről szintén dossziét nyithatna. Dr. Kis György esperes plébános személyében pedig olyan 72 éves ember nézeteivel, tapasztalataival ismerkedhetünk meg, aki zsidó származásából és 40 éves katolikus lellkészi munkálkodásából adódóan, sajátos érzékenységgel élte át, most pediig láttatja a keresztény— zsidó viszony alakulását. Szenes Sándor igen feszesen megszerkesztett interjúikkal lepte meg közönségét. Kérdéseiben végig nyomon követhető, hogy bőséges háttér-információkkal rendelkezik az érintett témakörökben. Ebből fakadnak lényeget kutató kérdései éppen úgy, mint alkalmasint polémiája. Meggyőződését igyekszik határozottan érvényesíteni, miközben meghallgatja — de nem hiagyja annyiban — az interjúvolt más irányú tapasz- taltságát, elkötelezettségét. A könyv a tárgyilagosságra való maximális törekvéssel együtt is bizonyára sért majd érzékenységeket. Abban azonban egyet kell értenünk a szerzővel: a hallgatás, a kényes kérdések megkerülése semmiképpen sem vezet célhoz. Mint az élet minden más kérdésében, úgy e témakörökben is az érvek, a tapasztalatok ütköztetése, a múlttal váló egyértelmű szembenézés vezethet eredményre. (A Befejezetlen múlt című könyv a közelmúltban a szerző saját kiadásában jelent meg.) Nagy Zoltán
