Észak-Magyarország, 1987. január (43. évfolyam, 1-26. szám)

1987-01-31 / 26. szám

* V olt valamikor a tiszttar­tó, a tanító, a jegyző, a plébános, s talán a postáskisasszony, s ennyivel be is fejeződött az a kör, amit egy-egy falu értelmisé­gének neveztünk. A mai már egészen más világ. Szakmák keletkeztek, szakmák haltak el, megváltozott a közigaz­gatás, nagyüzemek születtek, s egy árva tanterem egy ár­va tanítója helyett ma már a legtöbb helyen modern isko­lákban oktatják a nebulókat a tanárok tucatjai. Az orvos azonnal házhoz jön, traktoiok nyitnak utat télen a mentők­nek, do mégis a falu megőr­zött valamit régi arcából. Csa­logat, hívogat mindenkit, nap­jainkban sokan az urbánus beállítottságuk ellenére a községekben vállalnak mun­kát. Mérnökök, tanárok, mun­kások egyaiánt. Az öslakók- kai együtt fáradoznak egy- egy falu felemelkedésén. Ho­gyan? Aki erre a kérdésre megpróbál vá­# laszolni, az Tarczy Gyula, az encsi II. Rákóczi Ferenc Városi Művelő­dési Központ igazgatója: — Azt én is szeretném tudni, merthogy nálunk nem nagyon jelentkeznek, az biz­tos. Bizonyos sejtéseim ugyan vannak, hogy merre lehelnek, így véleményem is, hogy miért nem hozzánk jönnek, de azt nem szívesen raknám kirakatba. Encs környékén ma is több mint hat­van apróbb-nagyobb települést találunk. Sajátos arculatú táj ez, nem is oly régen még arra voltak büszkék, hogy járásuk területileg nagyobb, mint Komárom me­gye. Az aprófalvak — van olyan település, ami már csak harminc-negyven embert számlál — meghatározzák a közművelő­dés feladatait is. Pontosabban meghatá­roznák! lAz igazgató nem éppeh derűlátó: — Miért is lennék. A nyolcvanas éve­kig sem volt rózsás a helyzet, hiszen csak a nagyobb településeken lehetett elfogad­ható kulturális életet kialakítani. Azóta sokat romlott a helyzet, amit találóan úgy lehet kifejezni, hogy a művelődési házak fűtésére, takarítására még jut pénz, programokra, vagy népművelő alkalmazá­sára már nem. — Vagyis, divatos szóval: a kultúra árucikké változott? — Igen. Lecsökkentek a támogatási for­rások, a programok árai, pedig a csillagá­szati egekbe emelkedtek.' Az íróasztal pedig teli van ajánlatok­kal. Fővárosi menedzserek ajánlanak cég­jelzéses borítékon, levelezőlapon nem túl meggyőző, de drágaságtól csöpögő műso­rokat.- A legolcsóbb tízezer forint. Ráadás­ként az utazási költség, ami ide majd annyiba kerül, mint a fellépők gázsija. — Gondosan kell válogatni belőlük, ügyelve a viszonylagos minőségre, hiszen bevétel — ma már a nyereségközpontúság jegyében a művelődési házak is erre van­nak utalva — a haknikból származik, így évente egyszer, kétszer megtölthetünk egy művelődési házat. De a tartalmi munka elmarad. Nincs hozzá pénz, ma már a szövetkezetek pénztárcája is el­apadt, s nincs hozzá népművelő. — Miért? A főiskolákon sokan végez­nek ... ... el is érkeznek hozzánk. Általában öt­perces beszélgetés erejéig. Amikor meg­hallják, hogy nincs lakás, még csak finto­rognak, de amikor a fizetésről beszélünk, a markukba nevetnek. így a falvak művelődése lassan elsor­vad. Nincs semmi megoldás? Tarczy Gyula csak legyint: — Évek óta kínálgatunk egyet. Csak a megyei tanács nem járul hozzá. Számomra érthetetlen, hogy miért? Iskolákban a mai napig is nem egy képesítés nélküli tanító van. Miért fontos akkor a diploma, a papír a művelődésben. Fancsalon a mai napig van egy népművelő — havi ötszázért —, aki, szakköröket alakít, vezet, kirándulá­sokat szervez, táncot tanít, fiatalokat nyer meg az asztalitenisznek, vagyis pezsgő életet alakít ki a faluban. Valószínű ak­kor sem hagyna fel ezzel, ha neki kellene ötszázat fizetnie. És több ilyen ember van. Miért nem lehet alkalmazni őket? A kérdés már csak azért is jogos, mert mivel lehet becsalogatni manapság a jól- rosszul karbantartott művelődési házakba a fiatalt? Á legtöbb helyen a fekete-fehér televízió, — ha működik — jelenti a vonzerőt. Miközben nem egy család van, amely képmagnóval, videóval rendelkezik, a színes televízió már nem is luxuscikk. Tartalmas műsorok kellenének, s egy el­kötelezett népművelő, aki ezeket meg tud­ná szervezni. Látlelet. Jelenleg a városkörzet létesít­ményeiből öt szakember hiányzik. A klub­mozgalom már nem is hanyatlik, hanem haldoklik. A zenével, tánccal foglalkozó csoportok száma minimálisra csökkent. A hagyományt még-még azoknak a szakkö­röknek a tagjai őrzik, akik hímzéssel, szö­véssel fenntartják az abaúji, csereháti tá­jak formavilágát. Természetesen öt nép­művelő nem csinálhat csodát. De tovább­ra is igaz, egy-két lelkes ember ösvényt tud. taposni, utat tud jelölni, amelyre so­kan rátévedhetnek. Őstelepen Ez a telep idén lesz épp negyedszázados. — De már olyan is. — Filep András, a Taktasza- dai Új Barázda Termelő- szövetkezet főállattenyész­tője egy pillanatra sem di­cséri telepét. — Már hoz- záedző-ttem ehhez a lát­ványhoz. Amikor idekerül­tem, pont ugyanígy nézett ki. Kíváncsi vagyok, tény­leg mi az, ami még egyben tartja? A kérdésre nem várt vá­laszt. Érthetően, hisz ez a pár istálló minden állat­tenyésztő rossz álma. Nem­csak az épületek állaga mi­att, hanem hogy mindent kézzel 'kell csinálni. A leg­korszerűbb eszköz a villa, s a lovas kocsi. Máshol ré­mülten menekülnének cl innen a dolgozók, ahogy hírlik, itt szívesen marad­nak. — Rendesen meg is van­nak fizetve. Amikor idejöt­tem — az elnök csalt át a szomszédos szövetkezettől —, úgy vállaltam el ezt a munkát, hogy szabad kezet kiapok. Tudtam, csodát nem lehet, csinálni, de tisztessé­ges munkával, tisztességes eredményt el lehet érni. Kezdetben nem nagyon szerethették. Jó pár ember­től meg kellett válni. Az italozás itt is divat volt, te­tézve a másnaposságból eredő igazolatlan napokkal. És természetesen el kellett ismertetni a tekintélyt, hi­szen főállattenyósztőként mindössze 25 éves volt. — Le kellett nyelni jó néhány megjegyzést. Ilyes­miket: mit okoskodsz öcsi. apád lehetnék. Mit értesz ehhez, nekem már akkor is villa volt a kezemben, ami­kor téged még anyád szop­tatott! Megnyugvásként ha­tott egy dolog, hogy nem én, hanem a hangoskodik kaptáik meg mdnkaiköny vü- fcet. Ma a telepen dolgozni tisztesség. Ennek a rogyadozó te­lepnek ma már megyénk határain kívül is nagy híre van. Száz kocától 1500 hí­zót nevelnek fel, éllátják tenyészállatokkal a falut, s 1,5 millió forintos nyere­séggel segítik a szövetke­zeteket. Mindössze öten dolgoznak ezen a telepen. Ahogy egy ismerősöm mon­dotta, aki ismeri az itt uralkodó körülményeket, páratlan ez az eredmény. De mi lesz tovább? Falusi nyelv Segítsetek, fiatalok! A kisdoktor kisdoktor. Így csupa apró­0 betűvel, mint nemecsek. Becsületes neve különben dr. Kiss Gábor, de a~ mai na­pig nem tudja, hogy becenevét teljességgel minek köszönheti. A kollégája edzettebb korára, magasságára ugyanúgy gyanak­szik, miként arra a tényre is, hogy rövidebb idő óta praktizál a faluban. De egy pillanatig nem haragudott ezért: — Falusi gyerek vagyok, így jól tudom, hogy előbb-utóbb mindenki kap egy ilyen ragad­ványnevet. Amíg élek, nem mos­sa le rólam senki. Én egyenesen örülök neki, mert szerintem azt bizonyítja, hogy gyorsan befoga­dott a falu. Ilogy kerültem ide? Egyszerűen. Az egyetem után a kazincbarcikai kórházban kezd­tem dolgozni. Nem sokáig, mert az osztályt átszervezték, s mint szülész nem kellettem. Meggyő­zött a feleségem, hogy* jobb lesz falun. — És? Felnevetett: — Ennél rövidebb, s mégis lényeges kérdést nem kaptam. Nos, hogy is mondjam. Mint fiatal egy kórházi osztá­lyon hat orvos közül, a hatodik voltam. Aki ismeri az orvosi gyakorlatot — minden kritika nélkfil mondom — az tudja, hogy nem a leghálásabb feladat. A kórházban a tapasztalattal növi ki magát az ember. De csak a szakterületén. Itt pedig az első napokban majd megőrültem, amikor több tucat betegséget kellett diagnosztizálnom. Sokszor este sem tudtam aludni, hogy a gyógykezeléshez megfelelően döntő ttem-e? — De gondolom, megérte, dok­tor úr? — Második jó kérdés. Meg! A kórházban" 3400 forintot kaptam havonta, itt kétszeri fizetéseme­lés után, már 5400-at. — Gunyo­rosan hozzáfűzi: — Bár sokan állítják, hogy e jövedelem nem az igazi. Kényszerhelyzetből került ide, de gyorsan feltalálta magát: — A feleségem jött a segítsé­gemre. Ö a közeibe, Prügyre va­világjáró pap — Állítólag emiatt nagy vi­tába is keveredett? — Nézeteltérésnek nevezzük inkább. Nem tudtam megérteni, hogy az áfész miért nem zár­ja be a temető melletti kocsmát. Részeg kurjongatásokra, ma­gyar nótákra a gyászoló nem na­gyon kíváncsi. De az áfész ve­zetése ügyesen kihúzta a lábam alól a talajt. Kiadta szerződésbe az italboltot, akinek vezetője, egyik legodaadóbb hívem lett. Mit; tudjak csinálni? Akkor kel­lett volna lépni, amikor még az áfész irányította a boltot. A . Szovjetunióban szerzett tapasz­talataim szerint, egy kocsmát — ha igazán akarják — könnyű bezárni. Az esperes úr a falu népfront­bizottságának tagja. — Ilyen társadalmi beosztást csak jószántából vállal az em­ber. Tulajdon szememmel látom, hogy mit fejlődik a falu. Nyitott szemmel járom a világot, min­den érdekel, s rájöttem, minden­hol ott kell lenni, s főleg hoz­zászólni, ahol a közös gondjain­kat az országét, faluét tárgyal­ják. Minden előadáson, politiká­in, gazdaságról szólón — amit helyben szerveznek — ott va­gyok. És elmondom a magam véleményét, mert hátha azzal is tudok segíteni. És természetesen a társadalmi munkára igyek­szem mozgósítani az embereket, hiszen a falu jövője közös ügyünk. Kínos téma. Taktaharkányban sok a fiatal. Innen nem el, ha­nem bevándorolnak az embe­rek. Egy mozi van, művelődési ház nincs. Maradna a kocsma. Itt a parókián, s a fűtött ká­polnában video, külföldi filmek sora várja a fiatalokat. Leg­többször az esperes úr a szink­rontolmács. A közelmúltban történt. A he­lyi Petőfi Termelőszövetkezet el­nöke elnézést kért az NDK-ból érkezett testvérszövetkezet cso­portjától. Kétórás szünetet java­solt a programban. Ugyanis a tolmácsa elment — esketni. Ak­kor derült ki, hogy társadalmi munkában egy esperes fordít magyarról németre, s németről magyarra. Egymás után szűnnek meg községeinkben a pár éve még virágzó klubok, szakkörök. Ve­lük együtt eltűnnek azok az órák, amikor munkaidő után jó volt megbeszélni, megvitatni — vendéggel, avagy csak egymás között — a világ dolgait. Tokba kerültek a zeneszerszámok, a rajzceruzák, üressé váltak a művelődési házak. Sokak szerint, mert nincs támogatás, nincs nép­művelő. Igaz ez? A közművelő­dés mindig inkább a fiatalok ügye volt. Egyesek szerint ko­runk ifjúságát más nem érdek­li csak a diszkó, s a video, vá teszik, hogy a KISZ mozi mi reformja, nem találkozik fiatalok igényével, így egvre művelődési ház kapuit kell zárni. De új formákat, ara1 nck tartalma ismét vonzaná ifjúságot, csak fiatal találhat Ehhez sokszor csak egy jó ^ és némivel fárasztóbb társa“ mi munka kell. Hogy ismét é nek a művelődési házak, VJ kinek ismét át kell lépni á szöböt. Talán valaki(k)nel< t kellene kezdeni! r pit 'usz kilenc fok. Ilyenkor a nés is csak amúgy foghegy­ikerül, nem szívesen beszé- a hideget az ember a szá- A mi két vénnsszonyunkat, t előtt ez nem nagyon ér­Na és. ahogy megszült az Bibók lánya... A sántáé? A lenét. Aki ott lakik a soron, s a veje megszúrta tavaly az M. Kovács uno- Tudod, akinek a menye szépen hímez, hogy a vén 'klthné is hozzá ment el a sárközi mintáért. Igen, igen azaz asszonyka. Állítólag összeszűri a levet a főagronómussal, de hát a nyelvek sok mindent beszél­nek. Meg akinek a múltkor hozták a fene francos zongorát, hogy állítólag ki kellett az abla­kot bontani, hogy a szobába be­férjen. De kell is az, mert tu­dod kihez, akarják hozzáadni a lányukat? A bödöncsárdás Ma­rika — az is mióta özvegy már, de úgy is özvegy — fiacskájá­hoz. Na, tudod már kiről van szó? — A szomszédodról... — visszhangozza a nemrég átadott tornaterem, ami még mostaná­ban van „beéneklés, betáncolás” alatt. A taktaszadai kislányok tényleg páratlan lelkesedéssel énekelnek, nemkülönben tanító­nőjük, a 26 éves Vajtóné Szabó Ilona, aki immár harmadik éve az iskola dolgozója. Beszélgeté­sünk elején azt kérdeztem tőle, hogyan került kapcsolatba a tánccal, népzenével. — Sárospatakra jártam gim­náziumba, így jelentkeztem, és tagja lettem az ottani — nagy hagyományokkal rendelkező — Bodrog táncegyüttesnek. Itt az iskolában már három éve taní­tom néptáncra a gyerekeket, két éve Miskolcon egy „C” kategóri­ás néptáneóktatói vizsgát tettem. De régebbi néptáncos múltam is van, már harkányi általános iskolám úttörőcsapatának tánc- együttesében is táncoltam. Szá­momra ezek az évek meghatá­rozóak voltak, megmaradt ben­nem a néptánc, népzene iránti szeretet, és remélem, ahogy én kaptam, ugyanúgy tanítványaim­nak át is tudom adni, és talán . ők is megőrzik magukban. Ebben n korban fogékony bak a gyerekek, könnyebben nulnak. szeretnek meg dóig0 Az iskolában mintegy ötven rek láncol, két csoportbal most zempléni lakodalmas gyermekjátékkal próbálkoznak. A fiatal tanítónő sűrű fegyelme­zések közepette „Ilonka nénis” szigorral tanítja a lépéseket, da­lokat. De sikerrel. Mint mondja: — Több versenyen, bemutatón jártunk eddig is, tavaly példá­ul Gödöllőn a hagyományőrző gyermektánc-fesztiválon szerepel­tünk szép eredménnyel. Néha lazításként azért mást is csiná­lunk. Néhány óra erejéig játé­kokat készítünk hagyományos alapanyagból, mint a nád, vagy a kukoricacsutka. — Nem akartál soha városba menni? — Nem. Falun születtem, a fa­lusi körülményekhez, emberek­hez szoktam, és hozzájuk ragasz­kodom ... .. . közvetlenebbek, kedveseb­bek, természetközelibbek, és a népi szálakat is könnyebben utol­érhetik, hisz részben még ben­nük élnek. E szálakat nekik kell felgombolyítani ahhoz, hogy hoz­zánk, városiakhoz is elérjen egy- egy vidék múltja, hagyományvi­lága. Nekünk a megőrzésben marad fontos feladatunk. ló, így már szálakkal, gyökér1 kel tapadhattam ide. A falu 1' világ, mint a város, így az 1 vos munkája is más. Itt szí mindenki rokona a másikn Ha egy helyen jártam, alti már öt családban ismernek, vagy rossz oldalamról. A gye kezelés sokszor nem az egye li üdvözítő gyógymód, nem c egy injekciót beadni, vérnyorf mérni, receptet írni. Egy eg“ séges beszélgetés sokszor töb ér, hiszen a páciens magára b radt öreg, vagy éppen elzár zik tőle a család. Más vérrn séklet kell ide, de aki falun s; letett, az orvosnak — most b ajánlom — ide jöjjön ... — Kérhetnénk egy sztorit? — Miért ne? Amikor a r>3 hó lehullott, éppen leveZ“ egy szülést, kihívtak egy bet1 hez. Gyalog kellett mennem kocsim rögtön elakadt, egy5* csak elhúz mellettünk terepjá jóval a plébános úr. Kísér lemondóan sóhajtott: — Forduljunk vissza doktor1 Az egyház jobban korszeré minek menjünk injekcióval ^ ahol már feladták azt a bi( nyos utolsó kenetel. . . ■ — önt a kollégái állítólag sokat ugratják. I — Mint világjáró papot? * tegyek? — Juha az István etes esperes szélesen moso- 1 széttárja a kezét. — Sze- 1 [ utazni. ilig négy világrész 24 orsz.á- b járt. Látogatóban család- '> vagy „kollégái" meghívá- • Misézett angolul, németül, nyelvet majd anyanyelvi ‘én beszéli. Volt Moszkvában 'etlen a VIT előtt, de volt «herikai Egyesült Allamok- is — egyszerűen kíváncsiság- Az utóbbi időkben gyérültek az utazások. Kineveztek Taktaharkányba fosnak, s bizony megszapo- *k a gondjaim. A templom Volt méltó Isten házához, ■t kellett rá gyűjteni, több 5; kétmilliót, s rendbe hoz- IBelsőépítészetileg a környék ’odernebb templomává váí- tt, kifejezetten esztétikus.) 'a megfogta a szememet a !tő. Ennyire elhanyagolt sír­ét én még nem láttam. Moz­gattuk — a tanáccsal együtt 1 falu lakosságát, kiirtottuk a bot, összehordtuk külön be a régi sírköveket, magyn- külsöt is teremtettünk a ke­>gók (a fonókban így nevez- f kicsiket) főként — Szántó ■bet gyűjtése alapján — aköz játékait és gyermek- 1 tanulják, a nagyobbak Hol vagytok, népművelők? ' ■ .

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents