Észak-Magyarország, 1987. január (43. évfolyam, 1-26. szám)

1987-01-31 / 26. szám

1987. január 31., szombat

ÉSZAK-MAGYARORSZAG 5

Az Észak-Magyarország vitafóruma Miskolc szellemi életéről

Gyakorta használjuk a „szellemi élet" kifejezést, amit a Kulturális Kisenciklopédia (Kossuth. Bp. 1986) így határoz meg: „Egy társadalomban az anyagi javak rendszerén kívüli kulturális javak összessége, voltaképpen az anyagi kultúra fogalmának kiegészítő párja. Filozófia- és kultúraelméleti szempontból a fogalom meghatározása igen nehéz, azonkívül kidolgozatlan". A szócikkből vett idézettel csupán jelezni kívántuk a megfogalmazás nehézségeit, egyszersmind szükségességét is. De nem térhetünk ki a feladat elől, noha lapunk kulturális rovata rendsze- :esen szemlézi, értékeli Miskolc szellemi életét, az itt lakó művészek humán-, műszaki és természettudományi értelmiségünk teljesítményét. Ezek a dolgozatok azonban általában csak egy-egy jelenséget, eseményt, vagy éppen aktuális gondot „tűznek tollhegyre", és nem vállalkozhatnak arra, hogy egységes, átfogó képet adjanak a város szellemi életéről.

Most, amikor vitára invitáljuk, kérjük a kedves olvasót, ezt nem azért tesszük, hogy a ránk háruló feladatot áthárítsuk. 3őt! Minden kritikai észrevételért csak hálásak lehetünk, mert segíti munkánkat. Mégis úgy véljük, hogy a „több szem többet lát", azaz a kollektív bölcsesség, a vélemények föltárása, ütköztetése révén új szempontokat, megoldási lehetőségeket is találhatunk. Ha jól meggondoljuk — a véletlen is a segítségünkre sietett — a vita már el is kezdődött. Elég legyen itt csupán utalni a „Stúdió 87"-ben elhangzott nyilatkozatra, amit Benedek Miklós és Markaly Gábor (egybehangzó) hozzászólása követett. Ügy véljük azonban, hogy — bár nagyon is fontosnak tartjuk a színházat, annak helyét a városban, a íóla alkotott véleményeket (ezekre még visszatérünk), a város szellemi életének fogalma tágabb és összetettebb is. Mindenesetre a tévényilatkozatok, a hozzászólások élesen vetnek fel egy, Miskolcon sokszor hangoztatott és fájó kérdést, a „hagyománytalanságét", illetve a lokálpatriotizmus hiányát. Jogosak-e ezek a vádak? Valóban nem lennének Miskolcnak megbecsülendő, továbbélő, folytatandó hagyományai? A tévében nyilatkozó két színházi szakember nyilván jól ismeri Dérynét, a Latabárokat, a Sebestyéneket, de mennyire élnek ezek a nevek a város és a színház köztudatában is? Mielőtt válaszolnánk a kérdésre, érdemes tágítani ezt a fogalomkört, illetve vázlatosan áttekinteni városunk történetét. Miért is tiltakoznánk? Miskolc valóban „csinált város", azaz' eladdig csak lazán összefüggő, egymás mellett élő településekből hozták léire. A város tehát még ma sem tekinthető befejezettnek külsejét, állagát, de még kevésbé szellemét, közéletét, közvéleményét tekintve sem. Most indítandó vitánknak éppen az a célja, hogy ez a közvélemény mintegy mutassa meg önmagái, — úgymond — nyilatkozzék.

Milyen elemekből tevődik össze a mai Miskolc? Tegyünk talán egy sétát, in- dulVa a Hámori-tótól, s haladva a Szinva folyása mentén. Ha tisztelgünk az ómassai kohó, a Fazolák emléke előtt, akkor nemcsak a történelemmel találkoztunk, de a város mai létét is döntően meghatározó — a kenyerét adó — iparát is szemügyre vehetjük. Van abban valami jelképes — s erre joggal büszkék is lehetünk —, hogy a hámor, azaz a kohó, tehát egy jelentős iparág dokumentuma éppen Lillafüred szomszédságában van, amely köztudottan Herman Ottó feleségéről kapta nevét. Az ipar, a kétkezi szorgalom és mívesség tehát már régtől jól megfért a magas szintű tudományossággal, s ha Herman Ottó közéleti elkötelezettségéről is tudunk, akkor büszkeségünk még nagyobb lehet. Helyesebb persze, ha ezt a hagyományt: a sokoldalú és mély, igényes érdeklődést, a demokrácia- és szabadságszeretetet, — s akkor még nem szóltunk Herman Ottóról, a környezetvédőről! — olyan hagyománynak tekintjük, amely mérce, minta és kötelez napjainkban is.

A mai város kétségtelenül legősibb magja Diósgyőr. Hajlamosak vagyunk erről megfeledkezni. Joggal méltatlankodnak a diósgyőri lokálpatrióták, hogy még egy jelzőtáblát sem kapott ez az Árpád- kori település. Ha a hagyományairól beszélünk, akkor nemcsak a várról kell szólnunk, de arról a termelési kultúráról is, amely hajdan többgenerációs munkáscsaládok szakértelmével méltán tette világhírűvé a diósgyőri acélt. Amikor kultúráról beszélünk, akkor ezt nem hagyhatjuk figyelmen kívül. Mai gondjaink egyik forrása éppen az, hogy a város ipara (kohászata, gépgyára, cementipara és pamulA város, a mi szükebb hazánk az elődök mulasztásait csakúgy szenvedi, mint korunk olykor hibás döntéseit. Bármit mondjanak róla, 200 ezernél több embernek nyújt otthont, s ennél jóval többnek megélhetést.. A felszabaduláskor (1944. december 3.) még 60 ezren se laktak falai között. 1945 január végén hozzácsatolták Diósgyőrt, Hejőcsabát, Göröm- bölyt és Tapolca-fürdöt — így Miskolc hazánk második legnépesebb városa lett. Anyagi gyarapodása könnyebben számba vehető, mint az, aminek a „feltérképezésével" most próbálkozunk a Miskolc Városi Pártbizottság kezdeményezésére — milyen a város szellemi élete? Mivel sokan élünk itt, sok ember válaszára számítunk. Valóban, „sok szem - többet lát". De mit? Ez itt a kérdés. Á most közölt cikket vitaindítónak tekintve, várjuk a hozzászólásokat, amelyeket folyamatosan közlünk.

fonója) elmarad a világszínvonaltól, illetve a lépésváltás előtt áll. Ez azonban semmit sem von le az ősök érdemeiből, akik a századfordulón a kor színvonalán termeltek, építettek maguknak lakható várost (Űjdiósgyőrre, a Vasgyárra és a Győri kapunak nevezett városnegyedre gondolunk). Ezekben a házakban, szolidan, rendezett utcákban a vasgyári munkások, kistisztviselők szorgalma öltött testet, értékük tehát eszmei is. Gondolunk-e erre, amikor szanálunk, átszabjuk a várost? Elismerve, hogy a panelt és a házgyári technológiát a szükség, a mindmáig nyomasztó lakáshiány hozta be városainkba, érdemes elgondolkodni azon is, hogy ezek a kertes lakóházak, utcák miért tisztábbak, rendezettebbek, mint lakótelepeink?

Csak a tulajdonosi tudat miatt lenne így? Dobóval, a legendás egri kapitánynyal szólva: „a falak ereje nem a kövekben van". Ez a várost építő-csinosító szorgalom, hozzáértés, igényesség magas szintű kultúrát is teremtett Diósgyőrött, Újdiósgyőrben. Mit jelentett ez? A szakmunkások, mérnökök nem elégedtek meg csupán a szakmájuk művelésével, de a „Jószerencse" Körben, vagy a perecesi (azóta elpusztult) bányász művelődési körben művelték a zenét, irodalmat, színházat. Azaz nem csupán fogyasztói voltak a kultúrának, hanem — a maguk színvonalán — meg is teremtették azt. Ki emlékszik ma már arra, hogy a század elején saját zenekara volt a Vasgyárnak, amely időnként „kisegítette" a miskolci színházat is, hogy még opera (ős)bemutatóra is vállalkozott? Igen, a munkásöntudat szerves része volt az igényesség, a kulturális is. A hengerész gyereke hegedülni tanult a vasgyári zeneiskolában, ahol (az ötvenes években) Kodály mosolyogva osztotta a dedikációkat (ez volt a jutalom) a kottából olvasni tudó gyerekeknek. Mennyire tudatosak, mennyire élnek ma ezek a hagyományok, ez a fajta igényesség? Van-e összefüggés a kohászat mai gondjai és eme hagyományok elhalványodása között? Másképpen fogalmazva: elképzelhető-e a technikai haladás, vagy, mondjuk: az innováció a „két kultúra” együttes művelése, a személyiség kiteljesedése nélkül? Ez további kérdéseket vet fel. Megelégedhetünk-e a munkahelyi művelődés jelenlegi felfogásával és színvonalával, megfelel-e mai intézményhálózatunk a kor követel.- ményeinek? Itt csak közbevetőleg egy ^dat: a munkásoknak csak mintegy 3 százaléka jár rendszeresen a művelődési házakba. Mi ennek az oka? Magyarázható ez csupán a tévé egyeduralmával? Milyen ezeknek a művelődési intézményeknek a felszereltsége, beleértve a komfort-fokot, kínálata, szemlélete? Valóban „igénytelenségről” lenne szó?

Egyáltalán van-e megbízható képünk a város lakóinak igényeiről, igényszintjéről? Megengedhető-e az a fajta arisztokratizmus, amely — lásd az említett színházi

tévényilatkozatot, — mindig a közönséget marasztalja el, ha „nem vevő” az adott műsorkínálatra? Nem kellene újragondolni ezt az egészet, azaz a valóságismeretüket, elmélyíteni ezen a téren is? Jogos-e a kifogás, hogy kevés a kultúrára fordítható pénz, ha ezt sem tudjuk mindig a megfelelő helyen „megforgatni”?

Maga a történelmi Miskolc, a mai belváros egészen más jellegű volt, mint Diósgyőr. Kereskedői, polgárai, értelmiségi emberei azonban szintén sokkal több kulturális értékeket teremtettek, mint ameny- nyi a köztudatban él. Színházépületünk az elsők egyike az országban. Élénk zenei életünkre bizonyság a rangos zeneiskola. Igaz, irodalmi életünk halványabb volt mindenkor, mint más városoké, de Lévay József, majd a nevét viselő irodalmi és közművelődési társaság igyekezett kielégíteni, sőt gerjeszteni is az igényeket. A mainál sokkal élénkebb volt a társasági, vagy, ha úgy tetszik, a klub- és közélet. Móricz, ittjartakor, nyilván ezen a szellemi pezsgésen is fellelkesülve nevezte nagy jövőjű városnak Miskolcot. A harmincas évek közepén Miskolc lehetőségei szinte korlátlannak tűntek. Mit valósítottunk meg ezekből? önelégültségre semmi okunk, de a kisebbrendűségi tudatra sem. Másságunkat ugyanis hajlamosak vagyunk alacsonyabbra értékelni, amikor nálunk nagyobb hagyományú városokhoz mérjük magunkat. Holott, mint fentebb már utaltunk rá, a kultúra fogalma nem csupán a humán- vagy „magas” kultúrát jelenti. Azzal, hogy a város egyetemet kapott, ténylegesen is megsokszorozódott a szellemi kapacitása. Élünk-e vele? Tudatában vagyunk-e egyáltalán, hogy az egyetem oktató kara, az itt tanuló kétezer leendő értelmiségi (újabban már jogászok is) mekkora szellemi erőt jelent? Kétségtelen, hogy hiányzik egy humán-jellegű felsőoktatási intézmény is, s emiatt nagyobb nyomás nehezedik a meglévő humán intézményekre, a múzeumi, könyvtári, levéltári hálózatra. Ezekben azonban értékes műhelymunka folyik, országos elismerést is aratva egyes teljesítményeivel.

Kétségtelen, hogy a város muzeális értékű épületekben' szegény, — de éppen muzeológusainknak hála — joggal lehetünk büszkék a gyűjteményeinkre, a Pet- ró-hagyatékon alapuló képtárra, a Lévay könyvtár tudományos értékű ritkaságaira, vagy a minap megnyílt orthodox műkincsgyűjteményre. Ez olyan alap, amelyre már lehet építeni, mert van mit továbbfejleszteni. Hasonlóan büszkék lehetünk az itt élő-alkotó képzőművészeinkre is. Az már más kérdés, hogy ezt a szellemi kapacitást nem tudjuk mindig okosan kihasználni. Mi mással magyarázható, hogy a miskolci értelmiségi — függetlenül a szakmájától — rossz közérzetről panaszkodik? Óriási és kielégítetlen az emberek társasági-társalgási igénye. Miért nem elégíti ki ezt a város intézményhálózata? Vannak pozitív jelek is. Impozáns a MAB székhaza, sokat várunk a szépen rendbe hozott Kós-háztól, a most épülő Technika Házától. Pótolják ezek azt a társasági-társadalmi életet, amely Móriczékat, Móráékat ide vonzotta, az avasi pincékbe kvaterkázni? Minden igény ugyanis nem hárítható át az intézményekre !

Ha tárgyilagosságra törekszünk, nem hallgathatunk a lakótelepekről, az úgynevezett „lakótelep szindrómáról”. Az elmúlt negyven évben mintegy félmillió ember fordult meg városunkban, de csak százezer telepedett le. Ez azt jelenti, hogy sok az első generációs miskolci, aki egészen más létformából, életkörülményekből került lakótelepeinkre. Elszakadt a gyökereitől, emiatt telve szorongással, bizonytalanságérzéssel. Mi oldhatja fel ezt? Segíthet a környezeti kultúra javítása, ha erőnk szerint lakhatóvá, azaz lakályossá tesszük a várost. Ez nem megy máról holnapra, s be kell ismerni, követtünk el hibákat is. A lakótelep-építkezés csak az első látásra olcsóbb, mint a kertes családi házaké. A Miskolc környékén lévő 30 ezernyi kiskert, víkendtelek bizonyítja, hogy az ember igénye a természet, a zöld, a jó levegő iránt még az anyagi áldozattól sem riad vissza. Lényegében ez is egyfajta kulturális igényt elégít ki, noha a kiskertben eltöltött idő lehet „hátramozdító” is, amennyiben az önképzéstől, művelődéstől von el energiát.

Egy percig nem feledhetjük azt sem, hogy Miskolc egy országrész gazdasági- politikai-szellemi centruma. Hogyan elégíti ki ezt az igényt? Nyilván másképp látja a bejáró munkás, az agglomerációban élő, a városban ügyeit intéző, vagy a szórakozni betérő vidéki is, mint a lakótelepi polgár. Ezzel csupán érzékeltetni kívánjuk, hogy rendkívül heterogén igényeket támasztunk a várossal szemben, s ezek közül nem is mindig a szellemiek, kapnak elsőbbséget. A hirtelen „tágulás” miatt sok mindent ki is nőtt már a város. Nem lehet büszke például a mozihálózatára. Kétségtelen, hogy a színház műsora igényes, jó országos sajtója van, de arról már lehetne vitatkozni, hogy — miközben szellemi igényességre törekszik — nem vehetné-e jobban figyelembe a közönség igényeit is. Egyáltalán, a kulturált szórakoztatás gond Miskolcon, s ez sem mindig pénzkérdés. Távolról ide tartozik a város sportélete is. Csak a DVTK (futballcsapatának) gyenge szerepléséről beszélünk, holott fontosabb lenne a lakótelepi gyerekek mozgásigényeit kielégíteni. De hol? Csupán pénzkérdés ez? Nem kellene többet vállalni a tömegszervezeteinknek? Sokszor és joggal emlegetik a város „neveltségi szintjét". De hol találkozhat, csiszolódhat — kulturált körülmények közt — a fiatal?

Hova mehet el például táncolni? A régi tánciskolák illemtani ismeretanyaga vajon nem hiányzik-e az egymással való „közlekedésünk” rendjéből?

Ugyanakkor ez a kissé érdes, szókimondó nyíltság pozitívuma is a városnak. Még akkor is, ha az úgynevezett „polgár” elégedetlen morgása, dohogása nem mindig szalonképes formában jelentkezik. Energiák feszülnek ebben, amelyek mozgósíthatók. A városért is. Hogyan? A módot kell megtalálni és vonzóvá tenni. Ha azt állítjuk, hogy Miskolc munkásváros, akkor csak az igazság felét mondtuk ki. A város a több tízezer értelmiségijével együtt teljes. A meghatározó még ma is a lét, az a mód, ahogyan megtermeljük, előállítjuk az élethez szükséges javakat. Ezt pedig a gyáraink jelentik. Ahhoz azonban, hogy ezeknek a termelő egységeknek a színvonala felnőjön a kor követelményeihez, ma már elengedhetetlen a magas szintű, elmélyült szellemi munka. Azaz, az értelmiség megbecsülése. Voltak, vannak gondjaink ezen a téren. Sokan elhagyják a várost, máshol keresve a boldogulást. Ez sokakban szül rossz közérzetet, hangulatot. De megállíthatatlan, megfordíthatatlan ez a folyamat? Hogyan lehet ezeket a pesszimista hangokat derűsebbre hangszerelni, a még szunnyadó energiákat bekapcsolni, sikerélményhez juttatni? Mi ebben a mi dolgunk, azaz, á sajtó szerepe?

Most az, hogy teret adjunk a véleményeknek, hozzászólásoknak. „Nostra, rés agitus” — magyarán —, a mi ügyünkről van szó! A városról, a városért.