Észak-Magyarország, 1987. január (43. évfolyam, 1-26. szám)
1987-01-17 / 14. szám
1987. január 17., szombat ÉSZAK-MAGYARORSZAG 7 Minden korszaknak # megvannak a hősei, divatos szakmái. Néhány évtizede a kisfiúk Puskás öcsi, Kocsis Sanyi vagy Hidegkúti nevét kiáltozták egymásnak a grun- don. Ma? Aligha a Mundi- ált megjárt fiúk nevét. Igaz, ma már grundok sincsenek. Minden tenyérnyi helyet beépítenek, „rendeznek”, úgymond az „intenzív beépítés” nevében. Úgy tűnik, hogy életünk, mindenesetre az életünket körülvevő tér szervezésében döntő szerepet kaptak az építészek. Népszerűtlenek is lettek, mint a fentebb említett fiúk utódai. A mai kisfiúk, ha megkérdezik őket, aligha válaszolják kapásból, hogy építészmérnökök akarnak lenni. (Az már más kérdés, hogy mindenki irigy- kedéssel vegyes dühvei emlegeti azokat az „építőmestereket”, akik egy-egy hétvégén annyit keresnek, mint egy kezdő pedagógus egy hónap alatt...) Tudom én persze, hogy minden általánosítás igazságtalan, mert — lám! — még ama Mundiálról is az ellenkönyvek-ellenköny veit írják már. Hagyományaink szerint nincs, nem lehet szebb fogalom, mint maga az építés, az alkotás. Építészekkel beszélgetve mégis a fentebbi ellentmondásos kép alakul ki bennünk. Van, aki szégyenkezve mentegetőzik, mondván, hogy az építészet átka is az, ami a vendéglátásé: iparrá vált. Az üzemi konyhákon nem lehet ínyenckedni, a nagy tömegű lakásigényeket csak lakótelepen lehet kielégíteni. Csakhogy — ma már látjuk —, ennek az okoskodásnak is megteremnek a hátrányai. A vendéglátóipari vállalatok örülnek, ha elkerülik a csődöt — ki ül be ma vacsorázni? — a lakótelepek körül kialakul egy több kilométeres kiskertövezet, csúfnál-csúfabb kutyaólakkal, pöffeszkedő, kihívó palotákkal — a gazda zsebétől függően — építik be a hegyoldalainkat, vízpartjainkat. Ezekről és más — nemcsak szakmai jellegű — kérdésekről cseréltünk eszmét a minap Bodonyi Csabával, az Északterv főépítészével, műszaki igazgatóhelyettesével, országgyűlési képviselővel. Azért írok eszmecserét és nem interjút, mert Bodonyi Csaba nem nyilatkozó típus. Ez nem azt jelenti, hogy barátságtalan az újságíróval — végül a késő éjszakába nyúlt ez a beszélgetés is —, s noha nagyon elfoglalt ember, mindig készséges, segítőkész. Nem, ő a reklám, angol szóval a publicity ellen tiltakozott. Amikor a rangját, beosztását kérdeztem, gondolkodás nélkül azt mondta, hogy építész. Így, minden jelző és sallang nélkül. Igen, Karinthyval szólva, Bodonyi Csabának már van mire szerénynek lennie. Épületei állnak a városban, az országban, amelyek éppen azzal fogják meg a szemet, hogy elütnek a bevezetőben említett sablontól. Egyediek, egyéniek. — Hogyan lesz valaki építész? — Mint minden gyerek, én is sok minden akartam lenni. Kisgyerekkoromat egy Tiszavasvári melletti tanyán töltöttem, egy évig jártam Debrecenben a Fazekas Gimnáziumba, a másodikat már itt, Miskolcon a Földesben kezdtem. Szerettem az irodalmat, a matematikát, a fizikát — Szabó Kálmán tanár úr tanította —, negyedikben megkedveltem az ábrázoló geometriát. Imreh Zsigmond szerettette meg. A könyvesbolt kirakatában megláttam Széli László: Ács- szerkezetek című könyvét. Megvettem, s ez eldöntötte a pályaválasztás kérdését, építész lettem. — Egy negyvenhárom éves ember éppen csak túl van a dantei „emberélet útjának felén", de már tud leltárt csinálni. — 1967-ben végeztem, ösztöndíjjal mesteriskolára mentem. 1970-ben jöttem haza Miskolcra, s Pless Antal mellett dolgoztam. Az volt a pedagógiai ars poeticája., hogy „ha nem viszed többre, mint én, akkor nem csináltam semmit, hiába tanítottalak”. Az első önálló munkám a színészház terve volt. Ma is sajnálom, hogy nem épült meg, mert szükség lenne rá. A színház udvarán épült volna, de még nem mondtam le róla. Egyszer csak lesz rá pénz. 1977- ben csináltuk az edelényi ifjúsági házat, azt a miskolci egészségügyi szakközépiskola követte. Szép feladat volt az építészek kollektív háza. Azzal kísérleteztünk, hogy panelből mit lehet összerakni. A szobák mérete az igényeknek megfelelően alakítható. 1979-ben épült Özdon a bútoráruház, s félig kész Békésen a nevelési központ. Elkészült az encsi görög katolikus templom, a Hazafias Népfront és a szombathelyi SZOT-szék- ház terve. Nem épült meg a miskolci tévéstúdió, pedig erre több változat is készült. Több pályázaton vettem-vettünk részt. Négy éve mesteriskolát vezetek. Most Viszlay József dolgozik velem. Tehetséges, ambiciózus fiatalember, akinek egy munkája díjat nyert a szófiai kiállításon, amelyen a fiatal építészek diplomamunkái szerepeltek. Abban is segítünk neki, hogy egy nagyobb munkával állítsa be magának azt a szintet, amelynél alább már nem adhatja. — Minden hízelgés nélkül, ez szép teljesítmény, karrier. — A belső mércém szerint nem vagyok a helyemen. Egyik alkotó értelmiségi sincs a helyén, mert nem a képességei szerint, nem 100 százalékos hatásfokkal dolgozik. Terveimnek csak kis hányada valósult meg, minden ötödik. Ez az átlag is. Sok mindentől függ ez, az alkattól, a helytől, a specialitástól. Annak idején azért jöttünk többen Miskolcra (építészek), mert hittük, hogy szükség van ránk, hogy küldetésszerűen feladatok várnak ránk. Ügy gondoltuk, hogy itt több lehetőség van, mint más városban. A (hetvenes években) a pénzügyi viszonyok valóban jobbak voltak, de a szellemi közeg nehezebb. A szellemi munkálkodás nagy része a meggyőzés, ha a megbízó nem látja az építészet humán, társadalmi vetületét. Minden attól függ, hogy mennyire partnerek, akik ebben a folyamatban részt vesznek. Az én szakmámban sok a meghasonlott ember. Feladják, inni kezdenek. Túl sok a kompromisszum, sokszor fel kell adni a belső igényt. Ma kedvezőbbnek tűnik a szemlélet, de most meg pénz nincs. Több az alkotó szabadság is. Olyan ez, mintha lenne tehetséges zongorista, van közönség is, csak éppen a zongora hiányzik. — Ezek bizony keserű gondolatok. Gondolom ezért vállalt közéleti szerepet, hogy ezeknek is hangot adjon. — Valóban a hivatásomért akarok kiállni (egyedül vagyok építész az Országgyűlésen), hogy képviseljem a szakmát. Ki nem halt szociális érzékemnek kerestem terepet, örültem, hogy elmondhattam a véleményemet a parlamenti hozzászólásomban az építészeti kultúránkról. Igazi örömet az aprómunka jelent, ha segíthetek. Vitatkozzanak a partnerek a nyilvánosság előtt a város gondjairól: a szanálásról, zöldövezetről. Ma már látjuk, hogy sok mindent lehetett volna bölcsebben csinálni, építeni például az Avason is, de akkor nem itt születtek a döntések. Az Északterv pedig komoly szellemi műhely, de a szellemi kapacitása nincs igazán kihasználva. — Végezetül valamit a terveiről, álmairól. — Gyakran álmodom arról a tanyáról, ahol kisgyerek voltam. Nem merek visszamenni, mert biztosan nem úgy találnám. Érdekes, hogy álmomban az a tanya modern, el van látva a civilizáció eszközeivel. Foglalkoztat is egy tanyaterv, amelyhez a nyírségi bokortanyák adták az ötletet. A természet energiáját vennénk igénybe, (például szelet), a lakások komfortosak lennének. Hol van az előírva, hogy csak a városi lakás lehet komfortos? Gajdócsi István, a Bács-Kiskun megyei tanácselnök érdeklődik az elgondolásom iránt. Nem, nem akarok elmenni Miskolcról. Szeretem ezt a várost, mert noha szálkás, durva, hangos, nem polgári, de dinamikus. De nagyon hiányolom az igazi asztaltársaságokat, a szellemi gócpontokat, ahol a különböző szakmák eszmét cserélhetnének, hogy ne ilyen zajos helyen kelljen leülni. (Egyik belvárosi „vendéglátóipari egységről” van szó. Mindegy melyik — mind egyforma ...) — Egyszóval, lakható várost? — Igen! (horpácsi) Megyénk múltjából téli átlagbérnapi 40 fillér” A régi feljegyzések az írott szó erejével tanúsítják, adják át az egymást követő századoknak azoknak a pusztításoknak az emlékét, amelyek a borsodi népet, a borsodi tájat érteik. Tűz, víz, hatalmas viharok egymást követték. De tavaszodván, az ember ott volt a határban, levezette a vizet, szántotta a földet, simította a természet csapásait. Élete, sorsa, jövője függött ettől a munkától, ettől az újra és újra megújuló hittől. Munkájuk eredményét végül is múlttá simította az idő, a történelem. Beszélnünk kell itt arról is, hogy a sok száz holdasokkal szemben ott volt a mezőgazdasági nincstelen, aki alig-alig talált megélhetést, s az év 88 napján dolgozott, dolgozhatott csupán. És ott van a kisbéres. a székeres béres, sorsuk már felemelkedést jelentett, hiszen a napszámossal szemben állandó munkájuk van, ha csak egy meghatározott időszakra is, de állandó munka. Ugyanannak a világnak két oldala. És még sorolhatnánk az ellentéteket, mai fogalmunk szerint szinte érthetetlen világ, érthetetlen kiszolgáltatottságát. A már múlttá sűrűsödött időt idézzük írásunkban. Fényes Elek adatai szerint Borsod vármegye négy járásra oszlott, a miskolci, az egri, a szentpéteri, valamint a szendrői járásra. A járások tovább tagolódtak, egyrészt mezővárosokra, másrészt községekre, valamint úgynevezett népes pusztákra. Fényes Elek adatai szerint „A borsodi köznép szorgalmát áltáljában véve dicsérni nem lehet; sőt az alsó osztálybé- liek közt sok korhely, erkölcstelen ember találtatik, amint ezt a számos fenyí- tőperek is bőven bizonyítják.” Rubinok Gyula 1911- ben már mást mond. Adatai szerint a Borsod megyei mezőgazdasági nincstelenek részére nem jut munka, így kénytelenek más vidékeken munkalehetőséget keresni. „Borsod vármegyéből a tavaszi és nyári hónapokban sok ezer munkás megy mint állandó mezőgazdasági munkás az ország minden vidékére ...” Az okok tehát mélyebben kereshetők. Elsősorban abban, hogy a megye nem tudott munkát adni a mező- gazdasági munkából élők részére. Ez a körülmény vezetett aztán nagyfokú elvándorláshoz. Családok szakadtak szét, s a szűkös jövedelmek, a bizonytalan jövő, a holnaptól való félelem nem egy esetben a kocsmába kergette az embereket. Hiszen munkaalkalom esetén is mennyit kereshetett egy napszámos a hajnaltól napestig tartó munkával? Rubinek Gyula adatai szerint egy férfi napszámos átlagkeresete 190 fillér volt, a női napszámos fizetése 137 fillér, a gyer- meknaipszámos átlagfizetése napi 72 fillér volt A mezőgazdasági munkabérek alakulását tárgyalva, nem érdektelen fellapoznunk egy másik adatforrást, a még 1898-ban megjelent A mezei munkásviszonyok hazánkban című munkát, Milhoffer Sándor könyvét, amelyben bőséges adatsorokat találhatunk megyénk, pontosabban a légi Borsod vármegye mezőgazdasági munkaviszonyairól, a mező- gazdasági munkások keresetéről. Nem érdéktelen megjegyeznünk azt is, hogy adatai csupán egy „idillikus világot idéznek”, olyan világot, mintha munkaalkalom bőségesen lenne. Adatai állandó munkaalkalom esetére adják számításaikat. Milhoffer adatai szerint 1891—1895. között a férfi napszámosmunkás tavaszi átlagbére 52. nyári átlagbére 78, őszi átlagbére 57. téli átlagbére napi 40 fillér volt. Jóval kevesebb volt ez időszak alatt a női napszámosmunkás átlagbére, amennyiben az úgy alakult, hogy 33 fillér távasz- szal, 49 fillér nyáron, 36 fillér ősszel, 26 fillér télen a napi átlagbérük. Ez a munkabér ellátás adása nélkül volt értendő. Vagyis a munkásnak magának kellett gondoskodni élelmezéséről, ivóvizéről, amely azonban nem volt könnyű, hiszen a munkahelyek jórészt messze estek a lakott településektől... Baross Károly adatai szerint Borsod megye művelés alatt álló területe 624 920 katasztrális hold volt. Hogy mi termett ezen a megművelés alatt álló területen a XIX. században, arra leginkább Fényes Elek válaszolt akkor, amikor a már említett leírásában pontos képet festett az egykori állapotokról: „Ha a József császár által kiküldött választmánynak hitelt lehet adni: úgy Borsodban, nevezetesen Miskolc körül terem a legnehezebb, legsikeresebb tiszta búza egész hazánkban, melynek jóságát, szépségét egyébiránt a miskolci híres ke- nyérsütőnék, s pékek eléggé bizonyítják. A miskolcihoz hasonló sikeres búza terem még a Sajó és Bódva völgyeiben, különösen Szent Péteren, Kazincon, S.-kazán, Edelényben, Vámoson, Hangácson, Boldván, továbbá Ernődön, Aranyoson, Harsányban, Geszten. Kétszeres rozs, árpa, zab mindenütt bőven termesztetik, de pohánka vagy hajdina nemigen ismeretes, valamint a burgonyának sincs óhajtott kiterjedése, holott kukoricát mind baromfi-, mind sertéstenyésztésre nagy mennyiségben vetnek. Kereskedési vetemények közül a kender és dohány fő szerepet játszanak, s az utóbbi főképpen a déli részen van divatban; valamint a ker- tészségben Szirma minden más helységet fölülmúl, s ennek nagyfejű, kemény káposztája leginkább kerestetik.” Szilvágyi Irén KALASZ LÁSZLÓ Elhányódnak a kulcsok rozsdásodnak a zárak korhadt kapufélfák közt hányódom-vetődöm a köd fiadzatt engem a sarak útját hágom egyik kapun bemennék másik kapun bemennék s elriaszt nyikorgásuk akárkit-fogadásuk táruló ásításuk máshol riaszt hogy szívem legszebb szava se nyitja jaj hol vannak az erős biztos védelmű zárak az irmok a karokból? a mosoly biztonsága ó miért lett idétlen bámészkodás a sárba?
