Észak-Magyarország, 1987. január (43. évfolyam, 1-26. szám)
1987-01-03 / 2. szám
1987. január 3., szombat ÉSZAK-MAGYARORSZAG 3 A termelési rendszerekre igazán érvényes az a caesari mondás, hogy ve- ni, vidd, vdci — jöttem, láttam, győztem, hiszen vitathatatlan tény: a két évtizeddel ezelőtti mező- gazdasági nagyüzemeket gyorsan meghódították. Ám legalább ennyire vitathatatlan tény az is, hogy gombamód megszaporodván győzelmükkel nem csupán partner- üzemeket szereztek. Létüknek és működésüknek is köszönhetőik a magyar mezőgazdaság külpiaci sikerei éppúgy, mint a honi agrárgazdálkodás sorsfonmáló eredményei: az iparszerűségtől kezdve a gazdálkodásban mostanság növekvő szerepű bio- és számítástechnikáig. Ezek után kit is hökkentene meg az az újabb tény, miszerint a termelési rendszerek ismerete beivódott az egyetemi tananyagba. Vagy az, hogy a működésükhöz a hazai gazdálkodási keret szűknek bizonyult, tehát tovább t er j es Zk edt ék (»n dk) határokon túlra. De amíg az egyik oldalon sikereikről ejtünk szót, meg kell azt is említeni, hogy — tán’ épp a gazdasági nehézségek dkám — mind több mezőgazdasági nagyüzem bírálja munkájuk hatékonyságát. Hovatovább, egy megyei szintű tanácskozáson az egyik borsodi közös gazdaság elnöke hozzászólásában megkérdőjelezte a mezőgazda- sági termelés növelése érdekében működő rendszerek segítő voltát. Hol tehát az igazság? Hogyan állkalimazkodnak a termelési rendszerék a pantnerüzamék kétségtelenül megnehezített gazdálkodási körülményeihez? Egyáltalán tudnak-e alkalmazkodni a gazdaságok mai igényeihez, illetve akarnák-e? Szóval: milyen a jelenük? Van-e jövőjük, van-e partnerüzemekkel megélt közös holnapjuk? E kérdésekről beszélgettünk, korántsem a teljesség igényével, dr. Munkácsi Lászlóval, a TAU- RI'NA Agrárfejlesztő Közös Vállalat igazgatójával. (A TAURllNA jogelődje a hazai állattenyésztés sikerében ténykedő termelési rendszerek között az egyik első „fecske”. Hajdanán a színvonalas, európai igényeknek megfelelő, szalkosodott húsmarhabe- nyésztés megvalósítása érdekében alakult. A későbbiekben kiegészült a tejirányú szarvasmarhák termelési rendszereivel, s ma a hangsúly és elismertség épp e tevékenység komplexitásából, illetve elért sikereiből adódik, jóllehet, jelen vannak, s programjukkal alakítják a magyar juhászatot is. Sikereiket mi sem jelzi jobban, mint hogy partnerüzemeik évek óta eredményesen indulnak az országos tej- és hústermelési versenyben, élgazdaságaik a magyar mezőgazdaság ólüzemei is egyben. Az agrártermelést segítő, kidolgozott számítástechnikai ajánlásaikkal a tavalyelőtti OMÉK niagy szakmai sikerét vívták ki. Tavaly pedig a TAU.RllN'A a külföldi Melotte cég fejőberendezésével működő fejőházával a világbanki standard tárgyaláson versenyt nyerít.) — Hogyan értékeli a termelési rendszerek jelenét? — Amikor létük megfogalmazódott, 1968-ait írtunk. Az új gazdasági mechanizmust vezettük be, a hirtelen támadt vállalati önállóságban szükség mutatkozott olyan gazdasági egység kialakítására, amelyet az egyes mezőgazda- sági vállalatok mankóként tudtak használni, s amelyek segítségével az önálgyőztek .am csatot nyerni újra kell lóan döntő nagyüzemek szó szerint meg tudtak állni a lábukon. Nos, ez a mankó abban az időben, éppen az igényék miatt, mint csendes esőzések után a gomba, hirtelen megszaporodott. Az idők folyamán viszont e mankó szerepe megszűnt, sőt a velük szemben támasztott üzemi elvárások átfogalmazódtak. Így történhetett, hogy néhány közülük közös vállalattá alakult, sőt, egy-kettő az agrárfejlesztő közös vállalat rangját is elnyerte. Ha a hetvenes évek dinamikusan fejlődő mezőgazdaságát nézzük, akkor a fejlődésben látnunk, mi több, ismernünk kell a termelési rendszerek elvitathatatlan jelentőségét. Minden felépült új gazdasági épületben, tápanyagokkal megjavított termőfölddel, új gépeikben és alkalmazott új élőlényekben: állatokban és növényekben, az alkotásban ott volt a rendszer, amely sökszor a gyakorlatiasságával, sokszor elméleti ismeretanyaga alapján tudta fölgyorsítani az információk újabb és újabb, gyorsabb és gyorsabb áramlását. Mindezekkel segítették a magyar mezőgazdaság „európaiaso- dását”, s erre a mezőgazdaságra a szakma világszerte elismeréssel figyelt. De ha a nyölcvanas évek mezőgazdaságát nézzük, látnunk kell az előző fejlődési ütemhez képest a megtorpanást. Ha viszont üzemi szinten megtorpanást észlelünk, milyen alapon várjuk el például a közös vállalatoktól, hogy azók —, amelyek munkájukban annyira összehangolódtak partnerüzemeik munkájával — továbbszárnyaljanak. A termelési rendszerék lételeme, örök sikereinek titka ugyanis az elméleti munka és a gazdálkodás közötti összhang megteremtése és -(tartása. Néhány mezőgazdasági nagyüzem vezetője arról panaszkodik, hogy ezek a közös vállalatok, gazdasági társulások elveszítették termelésfejlesztő, eredménynövelő hatékonyságúikat? Ugyan már! Miután egy- egy adott tevékenység sikere érdekében több termelési rendszer működik, kialakult a verseny, s ennek önmagában is hatékonyságnövelő szerepe van. — Versenyt említ. A verseny lételeme u piac, illetve harc la piacokért. Viszont nem ritka az olyan közös gazdaság, amely például szarvasmarhatartását tekintve, nem tartozik egyetlen termelési rendszerhez 'sem. — A kérdés megválaszolásénál két tényezőt kell figyelembe venni. Nézzük, mi a helyzet a versenyben. Tény, hogy vannak mezőgazdasági nagyüzemek, amelyek munkájukban egyik termelési rendszerre sem támaszkodnak. Ám ehbe még nem bukott meg közös vállalat, s reméljük, nem is fog. Persze, hogy szeretnénk partnerre találni bennük, de a közhiedelemmel ellentétben, nem a pénz okán, hanem mert a magyar agrártermelésnek összességében nem mindegy, hogy milyen átlagszínvonalon valósulnak meg az elképzelések. Így tehát a rendszerek közqtti versenyt elsősorban nem az mozgatja, hogy iksz nagyüzemet feltétlenül szervezzük be, mielőtt lecsap rá egy másik- rendszer, hanem az, hogy például a TAURINA partnerüzemei különféle szakmai paraméterek, valamint eredményesség szempontjából elégedettek legyenek önmagukkal, s ezekben az eredményekben felülmúlják a konkurens rendszerek üzemeinek eredményeit. A cél egymás eredményeinek fe- lülmúlása. S ennek a vetélkedésnek a győztese mindig az üzem. Ugyanakkor nem lehet figyelmen kívül hagyni azt sem, hogy vannak olyan gazdaságok, amelyek hangzatosán „nem tartoznak sehová”. Persze, ez korántsem azt jelenti, hogy nincsenek kapcsolatban a rendszerekkel, hiszen egy tehenészet spermaigényét, avagy a fejőberendezésekhez a szűrőt, mosót, Stb. csak kell venni valahonnan, valamely közös vállalaton, gt-n keresztül. Ám ezek a gazdaságok a termelésük színvonal-növekedését, előmenetelét, jövőjét illetően a technológiától a műszaki elképzelésekig, csak saját szakembereik ismereteire támaszkodnak. — iA XIII. pártkongreszszuson szó ,esett a termelési rendszerek működéséről, s a határozatok között megfogalmazódott: „ .. ,a termelési rendszerek fejlesztése bővítse az élelmiszer-termelés egész folyamatának hatékonyságát.” A holnap termelésének céljai ,között pedig az is megfogalmazódott, hogy „az eddigieknél jobban kell törekedni taz élvonalat képviselő műszaki vívmányok, technológiák átvételére és gyorsabb meghonosítására.” — Minden célzatosság nélkül mondom, az nem lehet véletlen, hogy a nagy állami gazdaságok, eredményesen gazdálkodó ter- mélőszövetkezetek, szóval azok, akiket jegyeznek a szakmában, úgy nyilatkoznak: nem tudnak dolgozni, tenmélnii a rendszerek jelenléte nélkül. Többek között azért sem, mert rajtuk keresztül tud a leggyorsabban áramolni a legújabb információ. Képzelje el, mekkora lehet a különbség két hasonló adottságon gazdálkodó mezőgazdasági üzem között akkor, amikor az egyik adott termelési rendszeren keresztül gyors információhoz jut, míg a másik, mert nem tagja semminek, ugyanehhez az információhoz később jut. S miért lényeges ez? Meri most, amikor kedvező állami támogatást élveznek a nagyüzemek, például tehenészeti telepi rekonstrukcióra, sokan kezdenék neki a jövőt meghatározó építőmunkának. Sajnos, sokan úgy, hogy ebben a munkáiban nem támaszkodnak mások szakmai ismereteire. — Mennyire hátráltatja az információk gyors áramlását iaz adott gazdaság anyagi lehetősége? — Ha a gazdaság partner a gyors befogadáshoz, úgy érzésem szerint az anyagi lehetőség az információ áramlásának nem lehet akadálya. A megvalósulást már befolyásolja. Pontosabban, az anyagi lehetőségek meghatározzák a megvalósulás időtartamát. A könnyebb megértés kedvéért példát említek. A jövő útja a szakosított tehenészetekben a számítógépes • fejőházas megoldás. A világbanki győztes fejőházunk ilyen. De! Tudjuk, az üzemek nem egyformán képesek megfizetni a jövő technológiáját. Következésképpen fejöházunikra három változatot készítettünk el. Az első olyan, mintha az ember lépcsőről lépcsőre lépve akarna feljutni az emeletre. A második, mintha 'a cél felé irányulva, kettesével venné a lépcsőket, míg a harmadik változat a lift. A „liftes”, azaz a TAURINA—Melotte fejőház teljesen automatizált, bátran állíthatom, a jövő gyakorlata, a ma ismert legjobb megoldás, azaz a sokat áhítozott csúcstechnológia. A másik két változat viszont könnyen azzá tehető, csak pénz kérdése az egész. Szóval, az egyik oldalon a magyar szarvasmarha-tenyésztésben jelen van a csúcstechnológia, s a magas színvonalú termeléshez adottak a genetikailag is esúcsképes- ségű állatok. A másik oldalon viszont — ha már a tejtermelést említettük — még mindig fellelhető a kettős hasznú magyartarka és hozzá a jövőtlen, szakmailag megalapozatlan, minden konzultációt mellőző telepi rekonstrukciók is. — iMegyénkben sokan kezdtek el szarvasmarhatelepi rekonstrukciót. Ugyanakkor a legtöbben önerőből és önismeretekre hagyatkozva építkeznek. Az ok elsősorban nem az igénytelenségben, hanem a pénzhiányban keresendő. — Mit mondhatok én erre? Tudom, sök építkező már most, az akarat csírájában bukásra ítéltetett, mert épülnék olyan telepek is, amelyék nem lesznek képesék a jövő követelményeinek megfelelni, hiszen már az elgondolás pillanatában alkalmatlanok a jelen termelés kielégítésére. Vállalatunk két esztendővel ezelőtt miskolci irodát hozott létre, az észaik-magyarországi hegyvidék mezőgazdaságának meghódítása okán. Azt hittük: színt, hitét és bizodalmát vihetünk az itteni mezőgazdaság életébe, s bizonyíthatjuk, lehet tejet termelni magas színvonalon és eredményesen, még ha a szabályozók ez ellen hatnak is. Furcsa módon munkánk után a Heves megyei gazdaságök rögtön érdeklődni kezdtek, s ott több pantnerüzemre is leltünk, ellentétben a borsodiakkal, akik nem fogadtak él bennünket. Az okot én elsősorban abban látom, hogy két évvel ezelőtt, s azóita is az itteni szövetkezetek jó része olyan helyzetbe került, mélyből az út tovább inkább az állattenyésztés leépítésén keresztül vezetett. S ott, ahol ágazatokat szüntetnék meg, nem lehet szükség ránk. Most úgy tűnik, a megyében eddig érezhető pesszimista hangulatot felváltotta egy ébredező bizakodás. Méltán remélem, a holnap borsodi mezőgazdaságában jut feladat és szerep a TAU- RlNA-nak is. Az egymillió tonna acélért évente 6-7 millió tonnát kell megmozgatni Diósgyőrben. Balogh Imre felvétele Nagy szállítások a nagyüzemekben A £ £ r fi A fuvar ara es erteke Balogh Andrea A külföldi újságíró vendéget lenyűgözték a méretek, a méterek és a tonnák. A diósgyőri Lenin Kohászati Művekben jártunk, a kölcsönös tájékozódás és tájékoztatás jegyében. A vendég sok országot megjárt már, s éppúgy ismeri a japán acélipart, mint a nyugatnémetet. A kimerítő tájékoztatás után csupán egyetlen kérdése volt: mi az, ami a diósgyőri acélgyártáshoz helyben a rendelkezésre áll. Az acélgyártás rendkívül bonyolult, s rendkívül anyag- igényes vállalkozás. Egy óragyár, vagy egy számítógépeket összeszerelő üzem termelési költségeinek sorában alighanem az utolsó helyek egyikén áll az az összeg, amelybe a fuvar kerül. A kohászat, ebből a szempontból — már csak az áru jellege miatt is — hátrányos helyzetben van. Ahhoz, hogy sokat tudjon termelni, sok alapanyagot és sokszor kell megmozgatni. Csak a nagyságrendek érzékeltetésének kedvéért írjuk le, hogy például az LKM-be évente beszállítanak 1,9 millió tonna alapanyagot, s mintegy egymillió tonna készárut szállítanak ki. A különbségből adódik, hogy évente körülbelül 900 ezer tonna hulladékot is el kell távolítani a gyár területéről. De még igy sem teljes a kép, hiszen a gyáron belüli szállítási teljesítmény 3-4 millió tonnára rúg. Némileg leegyszerűsítve fogalmazva, s visszatérve a külföldi újságíró kérdésére, elmondható, hogy Diósgyőrben az acélgyártáshoz — helyileg — csak a mészkő és a levegő áll rendelkezésre. (Természetesen a szakértelmen és a technikán kívül.) Az érc, a koksz, az ötvözőanyag jobbára nagy távolságról, külföldről érkezik. Gyáron belül az LKM egy kisebb közlekedési vállalatnak is becsületére váró járműparkkal rendelkezik. Harminc dízelmozdony egyhar- mad ezer vasúti kocsit mozgat, s a gépkocsik száma is megközelíti a százat. Az ÓKÜ árufuvarozási adatait is érdemes szemügyre venni. Hogy az ózdi gyár működjön, ahhoz az éves vasúti szállítási igény négymillió tonnát tesz ki, s az egymillió tonnát tetézi a közúti árufuvarozás, valamint a saját eszközök teljesítménye. A két kohászati nagyüzem fuvarpiacának helyzete egy időben került a Borsod-Aba- új-Zemplén Megyei Szállítási Bizottság legutóbbi ülése l elé. A bizottság tagjai nem elsősorban arra voltak kíváncsiak, hogy mennyi szerelvény mit szállít, hanem arra, hogy mennyibe kerül a fuvar, illetve a szállítás mennyiben járul hozzá a két nagyüzem alapvető termelési feladatának megoldásához. Nos, az esztendőt veszteség nélkül záró LKM-et december hónapban 103 400 tonna áru hagyta el. Az év utolsó előtti napján lépték túl a bűvös, de nagyon remélt százezer tonnás határt. A vasasok nagy családját dicséri ez a teljesítmény, s ebbe a kollektívába éppúgy beletartoznak a vas- és acélgyártók, hengerészek, mint a szállítás dolgozói. A folyamatos üzemű cégeknél a termelés biztonsága a legfontosabb. Tehát mindig és mindenkor álljon rendelkezésre az alapanyag, s a megrendelők igényének kielégítését ne hátráltassa a szállítóeszközök hiánya. Ez a szándék — amelyet tagadhatatlanul stimulál a hiány- pszichózis — óhatatlanul is azt eredményezi, hogy a tartalékok gyűjtése miatt megnő a szállítási, illetve a kocsiéhség. Röviden és egyszerűen fogalmazva: a gyárak nemcsak a hivatalos tarifát fizetik ki a fuvaroztatóknak, hanem a spájzolás miatti kocsiálláspénzt is. Nagy összegekről van szó. Kerek számokban mondva, az LKM például 1983-ban 32 millió forintot szurkolt le a MÁV- nak az időben ki nem rámolt vagonokért. A következő két évben a bírság csökkent, de a most leköszönt esztendő tandíja 60 millió forint. Ne feledjük persze, hogy az LKM tavaly nem volt veszteséges, s a biztonság érdekében le kellett nyelni milliókba kerülő keserű pirulákat is. Özdon — a korábbi kimutatások ismeretében — az emlékezetesen kemény telű 1985 volt a fekete év. Kétszázmillió forintnál többet kellett kifizetni a vasúti kocsik vesz- teglése miatt, s csaknem hétmillió forintba került a sérült vagonok rendbehozása. A témának természetesen sok olyan szakmai részlete, ha úgy tetszik, trükkje van, amely kevéssé érdekli a nagyközönséget. A lényeg az, hogy jelentősebb szállítási probléma nem nehezítette a két borsodi kohászati nagyüzem tisztesnek mondható 1986. évi teljesítményét. Ennek ugyan nagy ára volt. De — a mérlegkészítésnél kiderült — megérte. B. I.
