Észak-Magyarország, 1986. december (42. évfolyam, 282-307. szám)
1986-12-06 / 287. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 6 1986. december 6., szombat Lap-szem-lélek A kultúra nagy csapdája, hogy az alkotók nem kerülhetnek távol a befogadóktól — és fordítva. Mindazonáltal szó sincs itt kibékíthetetlen ellentmondásról. Legfeljebb lépéselőnyről, vagy -hátrányról. Éppen elég gondot okoz ez is. Ámbár, ha egyszer valaki megtanult olvasni, reménykedhetünk abban, hogy majdan jól tud, jól fog olvasni. A Der Spiegel (1986. 10. szám) publikációja nyomán arról értesülhetünk. , hogy az olvasás tekintélye csökkent a világon. „Az amerikai gyerekek, — így hangzik az egyesült államokbeli pedagógusok egyszerű formulája, — írás helyett telefonálnak, olvasás helyett televíziót ‘méznek.” Gyászjelentést hozott a postás. Közeli ismerős, sőt szegről-végről rokon haláláról értesítenek. Elmennék a temetésre, de hát látom, hogy az éppen ma van, most van; késett az értesítés. Jó emberem volt az elhunyt, szeretném családjának valamiképpen kifejezni, hogy őszintén osztozom gyászukban. Így hát nem szabványtáviratot küldök, hanem levelet. Ügy gondolom, személyesebb, ha nem géppel, hanem kézzel írom. Mikor kezembe vettem a tollat, tényleg sok kedves, fontos régi emlék idéződött föl bennem ... Miután semmiféle válasz nem érkezett, nyugtalankodni kezdtem: elkallódott a levél — s ha így van, soha nem tudom ezeknek a hozzám közel álló embereknek megmagyarázni, miként maradtak rejtve számukra részvétteljes gondolataim, szavaim. Nagy sokára kiderült, hogy a diplomás fiú egyszerűen nem merte vállalni a levél- beni választ; táviratot, előnyomtatott kártyát küldeni, pedig nem tartotta illendőnek. Mint idéztem: az amerikai gyerekek írás helyett legalább telefonálnak, ami mégiscsak egyik módja a kommunikációnak. Milyen jó, hogy Kazinczy idejében még nem volt telefon, s hogy Gorkij, Csehov és Jászai Mari jobban szeretett levelet írni, mint telefonálni. Na és aki nem tud írni, olvasni ? „Analfabéta, félanalfabéta, illetve valamilyen mértékű funkcionális analfabéta az, aki 1 vagy 2, vagy 3, vagy 4, vagy 5 osztályt végzett csupán, és írás-olvasási technikája, illetve olvasásmegértési készségei a gyakorlás hiányában elsorvadtak.” (Kulturális kisenciklopédia — Kossuth Könyvkiadó 1986.) A The Economist, 1986. szeptember 27-i számában olvasható, hogy több tízmillió felnőtt nehézségekkel küszködik a szavak világában. A lap egy megbízható felmérés adatainak közlésével kényszerít bennünket gondolkodásra. Az úgynevezett funkcionális analfabétákról írja: „...az állítólag írástudók riasztóan nagy aránya nem képes kibetűzni a mindennapi élet jelzőtábláit. Csak a minta 38 százaléka találta meg például egy kétfogásos ebéd árát az étlapon, ezen belül a középiskolát végzetteknek csak 60 százaléka, a feketéknek pedig 8 százaléka. Csak 20 százalékuk tudta elolvasni egy távolsági busz menetrendjét, ezen belül az érettségizetteknek csak 40 százaléka, a feketéknek pedig 3 százaléka... Az általános iskolai olvasástanítás nem vértezi fel a felnőtteket az információs korral való lépéstartáshoz.” Ezek után a következő n betű vetése... .,A kiváló műhöz bi- rvyos szellemi 'színvonalra jutott oivaso is kell. Ha gyenge ar olvasó, mi történik okkor? ö állitjO gyengének az Írót." (Nagy Lajos) lehetőségeim vannak. Ékelődhetek azon, hogy miként „vértezzük föl magunkat olvasástanílással”, megállapíthatom, hogy sajnálatosan gyenge az amerikai iskolák színvonala, esetleg megkérdezhetem, hogy mi - a helyzet nálunk? Az utóbbi mellett döntöttem. Nos, nálunk — a Kulturális kisenciklopédia szerint — 1970-re az analfabéták aránya 4 százalék körülire csökkent. Ez után a többé-kevésbé elfogadható adat után azonban van még valami, amit nem szabad figyelmen kívül hagyni. A szócikk szerzője ezt írja: „A magyarországi analfabétizmusnak (a félanalfabétákat és a funkcionális analfabéták leginkább tetten érhető csoportját is ide számítva), a 70- ss években három sajátossága erősödött meg: a) diaszpóraként jelenik meg földrajzi és társadalmi értelemben egyaránt; b) titkolt kulturális betegséggé vált, melyet legtöbbször takargatni illik, ezért nehezen diagnosztizálható; c) viszonylag kompakt rétege a cigány lakosság körében él, ahol a leginkább újratermelődik.” S most megjelenik előttem Kun Pista hatalmas termetével, s szinte hallom szenvedélyes szavait: ,,— Ezen a honfoglalás kori településen olyan körülmények között tanítanak, hogy a gyerekeinket már a szakmunkásképzőbe sem veszik fel. írástudatlan-olvasástu- datlan szinte valamennyi.” Súlyos szavak, de hát dr. Kun István nemcsak volt téeszelnök, hanem jogász és gyakorló közíró, s főleg szabolcsi. De nemcsak szülötte a tájnak, hanem — családjával együtt — annak a kistelepülésnek az életét éli, amelyre Keresztes Ágnes ellátogatott, hogy közzétegye tapasztalatait az Üj Tükör XXIII. évfolyamának 46. számában. Vagyis azt akarom mondani, hogy Kun Istvánnak van joga bármit is szóvá tenni, nem kímélve senkinek az érzékenységét. S abban sem kételkedhetünk, hogy nem a hirtelen jött indulat, hanem a magas fokú felelősségérzet diktálja a szavakat, mondatokat. A lapban „Szabolcsi tükör” felcím alatt párhuzamosan fut két riport. A már említett Keresztes Ág- nes-írás a Könyv és munkakönyv címet viseli, a másik — Speidl Zoltán publikációja — azt kutatja, hogy lesznek-e jó könyvtárak Szabolcsban? Ugyancsak blickfangos címe van: Vidék és vidéke. (Mellesleg szólva, abban reménykedtem, hogy a lap ezentúl minden héten meglep bennünket hasonló tükörrel — kár, hogy nem így van.) Mit mutat a Szabolcsi tükör? Természetesen Sza- bolcsot, minden specifikumával, de nemcsak Szabolcson Hanem azt a magyar valóságot is, mely soksok gondtól terhes. Ahol mindig hiányzik egy krajcár, s ahol sokszor a legszebb szándékok is megtorpanásra kényszerülnek. Sőt, mintha a szép szándékok is megfogyatkoztak volna. S ez az ami engem — a két riportot olvasva — kicsit ■elkeserít. Hogyne keserítene, mikor szinte minden alapvető élményem és ismeretem — s ami ennél több! — erkölcsi nézetem is szabolcsi fogantatású. Hála azoknak az iskolateremtő-szervező egyéniségeknek, akikkel éppen a megfelelő időben találkozhattam. Mi akkor — soha nem engedve a provinciális gőgnek— bíztunk abban, hogy lesz majd annyi kiművelt emberfő ezen a tájon, amennyi létre tudja hozni az alapvető tudati változásokat. S most azt olvasom, hogy:‘„Ma Nyíregyháza a közép-alsó szinten van.” Igaz, hogy ez egy főhivatalnok meghatározása, s csak a könyvtárakra vonatkozik. Engem sokkal jobban nyugtalanítanak Antall István rádióriporter szavai. Ezt mondja: ,,A főiskola ma olyan, hogy érdeklődtünk, hányán írnak verset a magyar szakon? Egy se... az ének szakos nem játszik hangszeren, a rajz szakos nem rajzol, nem fest!” Hatásos lenne felsorolni, hogy hány író, költő, képzőművész, zenész termett korábban a nevelőképző intézetek berkeiben. S hány lett közülük iskola-, vagy múzeumalapító, neves együttesek megteremtője, vagy „csak” egy kisközség szellemiségének, erkölcsiségének meghatározója. Fáj nekem, hogy a néhány éve elhunyt H. Gabrielláról elsősorban azt mondják, hogy' nem volt könyvtáros. Nem pedig azt, hogy egész életében — minden pozíciójában. — a beregi, szatmári, szabolcsi emberek (ő tudta, hogy mi a különbség ezek közölt a tájegységek között) lámpása kívánt és tudott lenni. Ügy is, hogy íróknak, művészeknek mutatta meg a távoli megye útjait; bízva bennük, hogy hoznak ide és visznek innen kincseket. Csak hál a mostani nyilatkozók nem látták H. Gabriellát, vállán a nyűtt lódenkabáttal, a beregsu- rányi sárban caplatni háztól házig, mert a falusi embereket mindig meg kellett győzni valamiről, és soha nem volt könnyű. Bizonyára a székelyieket is meg lehetett volna arról győzni, hogy szedjék ki a kastély-könyvtár kéményéből a csókafészkeket, ne kelljen emiatt egész télen zárva tartani („A kölcsönzés technikai okok miatt szünetel”) a könyvtárat. Azok a bizonyos emberi tényezők! — ugye így szoktuk mondani. Hajdan annak az osztatlan iskolának a tanítója nagyon szé- gyellte magát, akinek a növendékei — az elsősök természetesen — karácsonykor még nem tudtak olvasni. Pedig hátrányos helyzetűek voltak valamennyien. A tanító is! Szerencsére Szabolcsban ismét kitaláltak valamit. A tehetség legjobb gondozói céljutalmat kapnak! Mert a tehetséghez kettő kell — mondja az osztályvezető —, tehetség és gondozó. „Középszerű, szürke ember nem tud briliáns elmét nevelni.” Ezt is be kellett egyszer vallani, valahol, valakinek. S mi minden vár még bevallásra! Például az, hogy az írni, olvasni tudó emberekből nem okvetlenül válik olvasó nép. Gyarmati Béla Mondhatná szebben... Vannak még urak? Az emberi kapcsolatokat tükröző nyelvi formák mai változatait átmeneteknek szoktuk minősíteni. Igazolásul a köszönési módok ingadozására. a megszólításban mutatkozó bizonytalanságra hivatkozhatunk. A „kezét csókolom” használatával kapcsolatban — újra meg újra tapasztaljuk — ellentétes vélemények csapnak össze. Rovatunk legutóbbi közleményének visszhangja is ezt mutatja. Hasonló nézetkülönbségek mutatkoznak az „úr” és a „hölgy” szó alkalmazásának esetében, mert ezek végképp letűnt idők életidegen maradványainak tűnnek sokak szemében. Az átmenetiségen tulajdonképpen azt értjük, hogy a szerepüket vesztett korábbi formákat nem tudtuk általánosan elfogadott-újakkal felváltani. Nem állhatunk meg ezen a ponton, mert a jelen állapot több tényező együttes hatásából formálódik. Az egyik hatóerő az idősebb nemzedék tapasztalata. Akik saját élményeikből is-, merték meg a régi társadalom formális, az alá- és fölérendeltség jelzését megkívánó, a születésből fakadó előjogokat érvényesítő nyelvi illemét, szinte ösztönösen tiltakoznak bármely formájának továbbélése ellen. Teljesen új kifejezésmódok bevezetését szorgalmazzák. Történelmi értelemben lezárt korszakok is hagynak azonban örökséget, s a megmaradt külsőségek új tartalmat kaphatnak. Ezt hangsúlyozza az a felfogás, amely szerint szükség van az illem pontos körvonalazására, hogy a kor, az érdem megkapja a megbecsülés kellő kifejezését, s ne lazuljanak fel anarchikusán az emberi kapcsolatok. Hat ezek melleit az a vélemény is, hogy nem a formák számítanak, hiszen a legközvetlenebb kifejezésmódok mellett is megadhatjuk az illő tiszteletet. Ne teremtsünk , — mondják — mesterséges korlátokat a megszólítás és a köszönés kötöttségeivel; a távolság- tartás elidegenít. Minden építő szándékú vé- , leménymondás tiszteletet érdemel. Az élet mindennapi helyzetei azonban megoldást sürgetnek, nem elégedhetünk meg az egyes emberek, embercsoportok vélekedésének mérlegelésével, hanem gyakorlati javaslatokkal kell előállnunk. Ilyen szándékkal próbáljuk kijelölni a múltban kialakult köszönések mai hatókörét, valamint a megszólítások módozatait. A címben kissé provokatív módon megfogalmazott kérdésre — most csak a megszólítás egyik változataként kezelve a siót — azt felelhetjük: az „úr, uram’ alkalmazható formák jelen körülményeink között is. Használhatjuk őket, mert — remélhetőleg mindenki számára — elvesztették azt a mellékzöngéjüket, amely valaha a megkülönböztetés szavaivá tette őket. Jelentésük a megszólításokban leszűkült erre: ’férfi’. A tanárnő párja a tanár úr, a doktornőé a doktor úr. Néhány foglalkozást jelentő főnév mellett eddig is általánosan mondtuk az „ur’-at. A szlovák, a cseh, a lengyel nyelvben is használatos a ..pan" (sőt, nőnemű változata is), nem idegen tehát a demokratikus berendezkedésű társadalmakban. Szerepe az, ami az angoloknál a mister, a franciáknál a monsieur szóalaké. Udvariassá teszi a megszólítást anélkül, hogy megalázkodnánk. Nemcsak a pincér, a borbély, a bolti eladó — tehát a másnak szolgáltatást nyújtó alkalmazott — mondhatja: „köszönöm, uram”, hanem helyet kaphat az általánosabb társadalmi gyakorlatban. Bevett megszólítássá válhat olyan helyzetekben, amikor megszólítási gondjaink vannak, amikor a „bácsi” szót használjuk jobb híján, vagy amikor nem is tudjuk, mit mondhatnánk. „Uram, legyen szíves, mondja meg, hány óra van!”, „Segíthetek, uram?”, „ön következik, uram”. Az ehhez hasonló mondatok természetessé válhatnak. Nőkre vonatkozóan a „hölgyem” illik az alkalomhoz. A „Szabó úr”, „Mol- nárné asszony” típusok ma még talán idegenül hangzanak, pedig az efféle kapcsolatokban is szükségünk lenne megoldásra. Nyelvhasználatunk fejlődése azt bizonyítja: noha a társadalmi osztályhoz való tartozás szempontjából nincsenek többé urak, megszólításainkban, az udvariasság szolgálatában, megújult tartalommal mégis tovább élhet a szó, minthogy megillet mindenkit tiszteletünk. Kováts Dániel Vegyük egy kicsit © szemügyre, milyen játékok vonzzák életkor szerint gyermekeinket. S ezen , van a hangsúly: az életkoron. Például a nagyon mutatós, s igazán nem drága kínai gyártmányú játékzongora a két-három évesnek sok: rövid időre köti csak le, ha üti-veri. lármázik, a nyolcévesnek viszont már kevés: a boci-boci tarka dallama már nem elégíti ki. A két-három hónapos csecsemő is tud már örülni az ajándéknak, ha az sima formájú, tarka csörgő, amit megfoghat, fázza kóstolgatja. A nagyobbak elnézik a léggömböt, szívesen forgatják a puha testű sípoló gumibabákat, állatokat. S alighogy egyéves múlt a baba, már értékeli az egymásra rakható kockákat, a kisméretű állatfigurákat. Ez a kor, amikor „olcsón” megússzuk, mit tegyünk a baba ágyába. Sőt, a jól megszoktatott gyerek egy szegett tarka ronggyal is elszórakoztatja magát. A másfél-két év körüli gyerek már nemcsak dobálja a játékait, tudatosan játszik. Egymásra rakja a kockákat, faelemeket, már épít. Ágyába viszi a hosszú fülű- lábú rongybabákat, figurákat, kedvencei lesznek. S amikor már magabiztosan fut, ura a mozgásának, mindennél jobban szereti a húz- ható-tolható talicskákat, kerekes játékokat. Kezdődik a dömper, a kisautó korszak. S ebben az időben jeleik meg a kisgyermek életében a KÖNYV, a leporelló. Nemcsak az egy tárgyat ábrázoló színes kép köti le a figyelmét, hanem a hajtogatás élménye, az alagútkészítés megunhatatlan csodája, s né- hányszori ismétlés után felismeri az ábrákat, megtanulja a hozzájuk tartozó versikéket. S nem szabad megfeledkezni a labdákról, aminek egyéves kortól kezdve ott kell lennie minden gyerek polcán. Persze, akkorának, hogy fogni, gurítani tudja. Hároméves kortól már könnyebb a helyzet, mert a gyerek már célzatosan tudja, mivel szeretne játszani. Rendszerint azzal, amit napközben az óvodában megszeretett. Az ekkorkáknak kifejezetten nagy a mozgásigénye, szívesen vezeti a lábbal hajtott járműveket, keresi a rollert. Nagyszerűen elfoglalják magukat az összerakós játékokkal, a számolólétrával, forgatják a színes-figurás játékkockákat. A játékok között mind jelentősebb helyet foglal el körükben a színes kréta, a papír, de még jobban örülnek a falitáblának. (Ilyet otthon is lehet készíteni. Gyúrótáblát, rajztáblát, sötétkék-sötétzöld színnel mosható olajjal, diszperzittel lefestünk és a falra akasztjuk.) Eddig tehát viszonylag két-háromszáz forintból nagyszerű játékokat vehetünk, ami megnyeri a kicsinyek tetszését, nemcsak a szülők bíbelődhetnek vele. S ekkortól következik a gyerekjátékok vásárlásánál a már drágább korszak. Mert a nagycsoportos ovis életében megjelennek először a berendezős játékok, minde- nekfelett a Lego, aminek be kell vallani — nehezen akad párja. Ebben a korban már ugyancsak nagy a keletje a mozgó, elemes járműveknek, s megjelenik a kívánságlistán a kétkerekű bicikli, szánkó és amikor nem lehet kimenni, a bűvös kocka forgatása jó mulatság. Az iskoláskor előtt állóknak izgalmas élményt adnak az eddigi tudásszintjüket próbára tevő könyvek, amelyek forgatása bevezeti őket a színek-számok-összefüggések birodalmába. S milyen játékot kapjon a kisiskolás? A kisiskolásnak és a nagyobbaknak a megunhatatlan könyv mellett olyan ajándékot érdemes venni, amely fejleszti mozgásigényét, sportolásra készteti. Rossz idő esetén az olvasás mellett legszívesebben a modellezéssel, a bonyolultabb konstrukciós játékokkal foglalják el magukat. A tízévesek már ügyesen bánnak a lombfűrésszel, örömmel dominóznak, malmoznak, sőt sakkoznak. A még nagyobb korosztálynak a klasszikus ifjúsági könyvek mellett nagy élményt nyújtanak a barkácskészle- tek, a szellemi képességeket próbára tevő kérdés-felelet játékok, a logikai fejtörők. Nem is olyan egyszerű dolog a játékvásárlás, hogy nemcsak aki adja, de aki kapja, annak is örömet okozzon... K. M. Közeledik a karácsony (
