Észak-Magyarország, 1986. december (42. évfolyam, 282-307. szám)
1986-12-06 / 287. szám
1986. december 6., szombat ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 5 Az utolsó csapolás ... A vendé gsereg tapsolt, akadt olyan kohász, aki sirt. . . Az elektroacélmüben ... Ide kér ült a martinászcsapat egy része. Műszakváltáskor általában egy percig szól a duda, de azon a jeles, szomorú október 15-i napon hosszú, négy percig nem hallgatott el: hírül adta a városnak, hírül a gyárnak: a diósgyőri Lenin Kohászati Művek utolsó. még működőképes Siemens—Martin kemencéjéből utoljára csapolnak. Amikor délután, pontban két órakor megjelent a csapolónyílás torkában az izzó, sárgás-vörösen fortyogó acél, a vendégsereg tapsolt. Volt olyan kohász, aki lopva, hogy más ne lássa: könnycseppet morzsolt szét szeme sarkában. Százhét évig adott munkát, kenyeret a diósgyőri kohásznak a martin. Most, azon az október közepi napon nemcsak a martinacélgyártás szűnt meg, de egy szakma is: nincs már szükség martinászra Diósgyőrben. — Hál el lehet ezt könny nélkül viselni'? Temetni jöttünk, nem vigadni... No, persze örülni kéne, hiszen ezentúl jobb lesz. más lesz... Jobb lesz? Más lesz? Nagy Mihály .'14 éve kohász. Azt mondja, róla azt tartják: nem tud sírni. Sok barátja, kollégája temetésén volt már, gyászbeszédet is mondott, könny még sem gördült ki szeméből. — Én nem szégyellem, de amikor megtudtam, hogy befellegzett a martinnak, sírógörcs szorongatott. Jóformán itt éltem le az életemet, nem lehet meghatottság nélkül erre visszagondolni. Ez az üzem tartotta el a családomat, a két gyermekemet ebből neveltem .. . Ha még errv hónapot dolgozott volna a kemence, akkor Nagy Mihály főolvasztár elmondhatná: kereken ,?4 évig pirult arca a fortyogó acél. a tüzet okádó kemence hőiétől, s kereken 34 évig fázott háta a nyitott falú üzemcsarnokban. Mert a martinászok sorsa ez: láznak és izzadnak egyszerre.. . — Tizenöt éves suhanc voltam, amikor először betettem ide a lábamat — meséli. — 1952. november 20-a volt. A felszabadulás után mi voltunk az első ipari tanulók a martinban. Valami csodálatos dolog volt itt dolgozni: az acél, a levegő, a meleg, a műszak végén az a 120 tonna acél, ami két kezünk nyomán keletkezett. Dolgoztam mind a nyolc kemencénél, voltak kedvencek, s akadtak olyanok. ■ amelyeket ki nem állhattam. A hármasra megharagudtam talán 1954-ben, valami betegséget kaptam mellette, úgy is álltam mindig oda, ahhoz a kemencéhez, hogy utálom. Ezt az egyest, ezt az utolsó kemencét mindig szerettem. Nem gondoltam, hogv ilyen hirtelen meg kell válni tőle, hittem: nyugdíjig még kihúzhatom mellette. De ha már így alakult . . . Az Állami Tervbizottság kohászatot érintő döntése értelmében kötött egymással megállapodást ez év augusztusában az ipari miniszter és a diósgyőri gyár vezérigazgatója. Ebben a dokumentumban az is szerepel, hogy az LKM 1988-ban szünteti be a Siemens—Martin-acélgyártást. — Ennek tudatában, a dolgozókat mint. derült égből a villámcsapás érte a hír: már idén októberben megáll a martin. Mi volt e hirtelen döntés oka? Kalóczkai Istvánná, a kohászat személyzeti és szociális igazgatója nem osztja nézetem. Azt mondja: bár hirtelen született a döntés, de a dolgozókat mégsem érintette váratlanul. — A munkahelyi vezetők mindenkivel személy- szerint elbeszélgettek — magyarázza. — Elmondták: azért határozott a vállalatvezetés a martinacélgyártás mihamarabbi megszűnése mellett, hogy minél kevesebb legyen a vállalati veszteség. Merthogy a korszerű, modern kombinált acélműben ugyanannyi acél előállításához 25 százalékkal kevesebb anyagra és energiára van szükség, a terrr^elé- kenység pedig 50 százalékkal jobb. Lehetőség volt a tervezettől két évvel korábban beszüntetni a martinban az acélgyártást, s mi éltünk ezzel a lehetőséggel . . . Jól tudom, sokaknak keserű ezért a szája íze,, de egy nehéz helyzetben lévő vállalatnak minden apró lehetőséget meg kell ragadnia a talpon maradás érdekében. A martinacélmű főnöke 1962-től Pongó Gyula. Kohómérnök, harmincegy éve diósgyőri kohász. Most. már csak az elektroacélmű fölött dirigál. Ez a gyárrészleg is több, mint hét évtizedes múltra tekint vissza. — Hogyne fájna a martin halála — mondja. — Ez volt az acélgyártás bölcsője, alfája és ómegája. Ha a martin nem lett volna, akkor ugyan milyen acélból készültek volna a hidak, sínek ... Volt olyan esztendő, hogy innen, az acélgyártási üzembőL 1 millió tonna acél került ki. Több mint nyolcszázan dolgoztak akkor itt. de a nyolcvanas évek elején beköszöntött nekünk a krach. Vártuk, tudtuk. A vég kezdete volt akkor. Elkezdődött a termelés a kombinált acélműben. Előbb a négyes számú martinkemence állt ki a sorból, majd azt követte folyamatosan a többi. Végül maradt egy, s 240 emberem. Főleg idősebb, tapasztaltabb szakemberek. A fiatalok, akik fogékonyabbak az újra, már a kezdet kezdetén átkerültek a kombinált acélműbe. Persze, az öregek is mentek volna, de maradniuk kellett. Volt, aki emiatt meg is sértődött mondván, több mint negyedszázados martinos idő után csak megérdemelné ő is a jót, az egészségeset . .. Hat nem érdemelte meg. Persze ezt, így senki sem mondta ki. de végül is az idősebb szakik helyükön maradtak. Azért, mert nekik kisujjukban volt a martinacél-gyártás. Tulajdonképpen ez volt az indok ... Az október közepi utolsó csapolás után először járok a martinban. Kihalt minden. Lakat árválkodik a kezelő helyiségek ajtaján. a pihenőn, a szerszámok elhagyottan fekszenek a porban, az acél, amely a jeles, ünnepi napon szikrázva. fortyogva ömlött a csapolónyíláson, tapsra ragadtatva a vendégeket, most megdermedve csüng alá. — Ez a vé<?e. ezek az utolsó „cseppek” voltak — mutat a jégcsapszerű képződményekre kísérőm. Halott itt minden. Három kemence még áll, talán me- mentóként. Mondja egy öreg martinász — kéri, nevét ne írjam meg: — Nem fogják ezt lebontani. így marad ez sokáig. Lehet, hogy átépítik, újra falazzák, de olyan nincs, hogy kohászat martinkemence nélkül maradjon ... Pongó Gyula mondta, hogy az utolsó kemencéhez csaknem negyedezer embere maradt. Hová lettek, mit csinálnak ők most? — Van mindenkinek munkahelye, kevesen számoltak le, s inkább azok. akikre nem volt semmi szükség, akik afféle renitensek voltak, akik sokat hiányoztak igazolatlanul. Őket küldtük is, nem sajnáltuk — mondja Kalóczkai Istvánná. — A többieknek felajánlottuk a választás lehetőségét. Volt. aki a kombinált acélműbe ment- volt. aki az elektroacélban talált magának munkát, s akadt olyan munkás is, aki a kohászat más gyáregységeiben helyezkedett el. Irtózatos zaj, por, a hőség valamivel elviselhetőbb, mint a martinban. Ez az elektroacélmű. Jó hét évtizede már csapoltak az egyik itteni kemencéből. A harminc. éve kohász, martinász Kazár István ma itt „bűvöli” az izzó acélt. A martinnál elérte azt, amit egy ott dolgozó acélgyártó elérhet: főolvasztár volt. Az elektroacélban : visszaavanzsált gyakornokká. — Hogy a fenébe ne lenne rossz érzés — mondja. — De most emiatt há- borogjak? Fél évig gyakor- nokoskodom, aztán bízom benne, visszanyerem eredeti beosztásom. A bérem? Azt mondták nem fog változni, az átlagkeresetem megkapom! De félek. kevesebb lesz a borítékban . .. Korábban 10— 12 ezer forintot vittem haza ... A személyzeti és szociális igazgató határozottan állítja: — Nem csökken senkinek sem a keresete . . . Tíz—tizenkét ezer forint havonta. A korábbi föolvasztár, a mostani gyakornok ennyit keres. Harminc, kemence mellett eltöltött év után. Most kicsit keseredett ember ő is, társai is. — Itt dolgozott nagyapám és apám is — meséli. — Emlékszem, meg mesélték is, hogy nagyapáin tizenkét órákat húzott le naponta a gyárban. Nagyanyám a gyárkapuhoz hordta neki az ebédet. Ma? Arra is van idő, hogy megfőzzünk magunknak ... Míg korábban a hatvanas, hetvenes években azért hajtottunk, hogy minél többször csapolhassunk, ma jóformán annak örülünk, ha nem kell nyitni a csapolónyílás ajtaját. Azt hallottuk, akkor jó, ha nem csapolunk. Merthogy akkor kevesebb a veszteség . . . Én most újból tanulom az acélgyártást, mert más ez, mint a martinban. Hogy jobb lenne? Hát nem tudom ... Magyarázták sokan: miért jó az nekünk, ha megszűnik a martinacélgyártás. Értem én, hogy kevesebb a veszteség, de nemigen tudom felfogni. A martinban minden elégett, a legolcsóbb tüzelőanyaggal, a pakurával dolgoztunk ... Szóval..., de nem siránkozom. Kár ezen rágódni, felejtsük el.. . Nagyokat bólogat Törö- csik Ernő, amikor hallgatja társát. Ö több, mint három évtizeddel ezelőtt tette be lábát a kohászatba, s öt évvel ezelőtt búcsúzott el a martintól, de azért vissza-vissza járt az elektroacélból, ahová került. Kemencereparálásokkal foglalkozott, kemence- főmester: — Az a nagy helyzet, hogy az idő eljárt a martin fölött, de az tény, hogy ezekben a kemencékben mindenfajta hulladékvas elégett, nem kellett annyi ötvözött acélt csinálni. Az elektróban ötvözött acélok készülnek, s természetesen nagyon kell vigyázni, hogy az ötvöző anyagok megfelelő arányban kerüljenek a kemencébe. Igen ám, de a hulladékelőkészítéssel még adódnak gondok, s így könnyen belekerülhet a kemencébe egy rezes anyag akkor, amikor nikkeles kellene. Ha az itt dolgozók nem ügyelnek eléggé, akkor bizony baj van .. , Magyarázták azt is nekünk sokan, hogy ez egy egészségesebb munkahely, jobbak a munkahelyi körülmények. Hát csak körül kell nézni...! Zaj és por .. . Nem éopen olyan tényezők, amelyek csalogatnák a fiatalokat. A martinban a hőséget volt nehéz elviselni, de azt valahogy meg lehetett szokni. Itt sokszor saját hangunkat nem halljuk ... De végül is mindegy! Mi itt dolgozunk, mert kohászok vagyunk ... Illésy Sándor Fotó: Balogh Imre Lakat az ajtón, meghalt a martin .., Porban árválkodnak a szerszámok r..
