Észak-Magyarország, 1986. december (42. évfolyam, 282-307. szám)
1986-12-28 / 304. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 4 1986. december 28., vasárnap Bár a közfelfogás a múzeumokat elsősorban a történeti értékű tárgyak gyűjtőhelyének tekinti, minden múzeumban van adattár, ahol az írásos dokumentumokat őrzik. A Herman Ottó Múzeum Helytörténeti Adattárában gyűjteménycsoportokba rendezve található a történeti iratanyag. Legértékesebbek a céhes gyűjteménycsoport iratai, terjedelmes a plakát- és térkép- gyűjtemény, újabb keletű az újság- és brosúra-, valamint a szocialista ipar és mezőgazdaság fejlődésének történetére vonatkozó gyűjtemény. A legváltozatosabb anyagot foglalja magába, az úgynevezett törzsgyűjtemény, melybe éppúgy bekerültek a görög kereskedők iratai, mint a nyomdatörténet vagy a városi rendezvények dokumentumai. Ebben az évben az előző évekhez hasonlóan csak az úgynevezett törzsgyűjtemény gyarapodott jelentősen. A pályázatokon kívül _ kiemelkedik a gyarapodásból a miskolci és megyei munkás kulturális és sportegyesületekre vonatkozó iratanyag, melyben sok, eddig ismeretlen dokumentum található, többek között a diósgyőri „Jószerencse” dal- és önképzőkörről. Irodalomtörténeti anyagunk értéke is erőAz iskolatörténeti kiállítás részlete teljesen növekedett, mivel múzeumunkba kerültek Bárczy János író kéziratai. Egy érdekes fényképgyűjteménnyel is gazdagabbak lettünk, mely főleg lillafüredi, diósgyőri és perecesi fotókat tartalmaz a század harmincas, negyvenes éveiből. Feltétlenül megemlítendő, bár nem eredeti iratokból, csak másolatokból áll, az a Kossuth Lajosról szóló újság- cikkgyűjtemény. amelyet ajándékként küldött el múzeumunkba az Egyesült Államokból egy lelkes magyar származású gyűjtő. Putnoki gyűjtéseink során sikerült megvásárolni egy falusi kántortanító és egy, a Felvidékről a II. világháború után áttelepült gazdálkodó családi iratait. Ezek kiváló forrásanyagot nyújtanak annak kutatásához, hogyan tükröződnek a nagy történelmi sorsfordulók a mindennapi emberek életében. Ám a legnagyobb gyarapodás adattárunkban ebben az évben mégiscsak az, hogy a meglevőek mellé sikerült létrehozni egy új gyűjteménycsoportot, az iskolai gyűjteményt. Keletkezése valójában azoknak a miskolci tanároknak az érdeme, akik már évek óta gyűjtögették az iskolai emlékeket a 17. Számú Vasgyári Általános Iskolában. A gyűjtemény tavaly került a múzeumba, amikor a Földes Ferenc Gimnázium 425 éves fennállásának tiszteletére múzeumunk kiállítást rendezett Miskolc középiskoláinak történetéről. A bekerült anyagnak az egyébként nagy mennyiségű írásos dokumentumok — tankönyvek, ábrák, újságok, térképek, füzetek — csak egyik részét képezik. Tárgyi gyűjteményeinket gyarapította a sokféle szemléltetőeszköz, köztük a páratlan jelentőségű század eleji zoológiái gyűjtemény. A kiállítás kapcsán más iskolák, volt tanárok és tanítványok is múzeumunknak ajándékoztak sok iratot, fényképet, iskolai használati tárgyat. 1986-ban módszeresen folytattuk az iskolatörténeti emlékek gyűjtését, így sok egyéb mellett előkerült egy 1848-ból származó kézimunkafüzet, melyet az ország legrégebbi magasabb fokú leánynevelő intézetében, a mai Zrínyi Ilona Gimnázium elődjében használtak, néhány szép tankönyv a 18. század végéről — s egy egyenruha a volt fiú felsőkereskedelmi iskolából. Mindezek lehetővé és szükségessé tették, hogy az iskolatörténeti anyag külön gyűjteménycsoportban nyerjen elhelyezést. Sajnos a további munkát hátráltatja az a körülmény, hogy sem az adattári, sem a tárgyi iskolai anyag elhelyezése helyszűke miatt nem megfelelően megoldott, s így még mindig nem válhat valóra a miskolci tanárok álma. az állandó iskolatörténeti kiállításról. (Helyszűke akadályozza azt is, hogy a Berze- viczy Gergely Kereskedelmi és Vendéglátóipari Szakközépiskola igen gazdag saját iskolatörténeti gyűjteménye állandóan bemutatható legyen.) Pedig a II. világháború előtt Tanszermúzeuma révén Miskolc egyszer már országos és világhírre tett szert. Dr. Németh Györgyi „Talán mondhatnék kedvesebbet" (Akác Istvánról ötvenedik születésnapján) öregszünk. Észre se vesszük, és a nemrég még kezdő ifjú számadásra készül. Meglepetten látjuk, akik igazán sohasem lehettünk fiatalok, legalábbis nem azzal a szertelenséggel, mindent befogadni akaró érdeklődéssel, formákat széttörő fegyelmezetlenséggel, ahogy induló írókról, költőkről valaha elképzeltük. Koravének voltunk, és naivak és ártatlanok: lapot alapítottunk, írócsoportot szerveztünk, vitatkoztunk, előadásokat, szerzői esteket tartottunk. És megbecsültünk minden újabb jövevényt. Halálos komolyan vettük magunkat és azt az irodalmat, amelyet alakítottunk. Mindnyájunk minden egyes sorát kívülről ismertük, vitattuk vagy dicsértük, mindenképp szómon tartottuk. Egy hirtelen nagyra nőtt városban, szinte hagyomány nélkül kellett maradandó otthont teremteni a humán kultúrának. A konszolidáció első perceit éltük, indulatok fedték el a múltat, mindent elölről kellett kezdenünk. Annak a baráti körnek, amely 1958 táján összeverődött a TIT Értelmiségi Klubjában, Akác István volt a költő tagja. Ö lett közöttünk a költő. Magára vette ezt a szerepet, ami aztán rajta is ragadt. Nemcsak költő lett, de jelenség is maradt. Mindmáig. Naponta feltűnik Miskolc utcáin, hol magánosán sietve, mintha lépteinek különös célja volna, hol fiatalabb, kezdő írókkal beszélgetve, versről, rímről, képről, ritmusról, mesterei megoldásairól, és természetesen az ő sikerültebb dolgairól. Kevés ember tiszteli ennyire a művészet eredményeit, mint Akác István. Hozzá tartozik a városhoz. Azóta jöttek, mentek, maradtak, felnőttek más költők is, lettek híresebbek, sikeresebbek, mégis valahogy szemünkben Akác István maradt Miskolc költője. Aki megőrzött maga körül valamit a régi Miskolc hangulatából. Ifjúságunk idejéből. Időnként olvasom verseit. Örülök jelenlétének az emlékek okán. Aztán — a közelmúltban — közös barátunk átadott egy vaskos gyűjteményt. Vagy százat Akác újabb verseiből. Nincsenek közöttük a régmúltból jól ismertek, nincs a gyűjteményben a tán két tucat rangos folyóiratban és napilapban megjelent egyetlen verse, a Gelléri című szonettje sem. Pedig ez az egy verse is igazolhatja: jó néhány szerkesztő érdemesítette figyelmére. Pár éve épp a Magyar Nemzetben találkoztam versével. Emlékszem arra is. Váci Mihállyal hányszor beszéltünk arról, hogyan lehetne nagyobb nyilvánosság elé segíteni verseit. örömmel olvasom most ezeket az újabbakat. A versformák devalválódása idején a maga ódivatú költészeteszményével őriz valamit, ami nélkül nem lehet meg a költészet. Jól válogatta mestereit: Adytól, García Lorcától, Nagy Lászlótól tanulta a dal tiszteletét. Azt a dalt valósítja meg verseiben, amely ellensúlyoz: a megformálás szépségével győzi le a vers témájaként megszólaltatott panaszt, fájdalmat. Ügy törekszik a mívességre, hogy finoman kiválasztott rímei, fájdalmat kifejező lejtésű dallamai ugyanakkor érdes belső konfliktusokról vallanak. Mintha Tóth Árpádtól vagy Zelk Zoltántól tanulná, hogy a fájdalom kimondásához bizony nagyon sok erő kell: a szép forma fegyelme. A kontrasztok éltetik dalait: a lemondó legyintést a természet életerős megújulása, bizakodó nekilendüléseit a csalódás emlékei ellenpontozzák. Nem kimondva, de képeiben szürrealista érzékenységgel éreztetve. Hadd idézzem egyik, költői programját is meghatározó versét: Mint festő hordozza a tájat, a szavakat úgy hordozom. — S hogyha kínnal feloldozom “őket: suhogva tovaszállnak. Álmomban ékes rózsa nyílt, — s mikor dalára fölébredtem, láttam, hogy a magány virít a novemberi szürkületben! Ügy tetszett, Akác István versei a napilapok múlandóságával elenyésznek. Barátom, aki elküldte ezt a versgyűjteményt, figyelmeztet: ifjúságunk társa, maga is velünk „vénül”. Kerek számú születésnapja elgondolkoztatott: Akác Istvánnak még egyetlen kötete sem jelent meg. Csak a jelenséget látjuk utcáinkon, amint egyre magányosabban halad, alakja lassan ködbe vész, csak néha olvassuk egy-egy versét. És ezt magától értetődő természetességgel elfogadjuk. Nem lenne még természetesebb, hogy Miskolcon megjelenjen egy verskötete? Egyik verseimét átalakítva: kívánhatnék ennél kedvesebbet születésnapi ajándékul? Megérdemelné. Kabdebó Lóránt AKÁC ISTVÁN VERSEI: Lenkey Zoltán emlékére Sirassa őt a kósza ég is — a suta föld legyen hozzá kedves. Átvészelt, lomh!a éjszakáikon Ö közeliit az én szívemhez. Poharat emel hunyorogva. Végzetemre a szót kimondja. S mint egykar-.régen, tűnődve fogad. „Búcsúzik a lovag . . Talán mondhatnék kedvesebbet Ha sorsom ellen vétkezem — nekem az én bajom fáj! s kezemben van az életem . . . Most itt ülök — hűit szerelemmel - az idő üres teraszán és neved motyogja a szám Akit egyszer Sorsom, ez a sose-hegedő seb, minden ütésnél enyhülést remél. S így suttog késnek, baltának, kőnek: nékem szeretőnek keltenél ... * Akit egyszer vadul orrba vágtak, ha térdre zuhan — akkor sem henyél! poros arcát törli, s azt kutatja, mitől szivárog torkára a vér. Az Akadémiai Kiadónál már szerkesztik a hazai növény- és állatfajok vöröskönyvét, amely Magyarország élővilágának védelmére hívja fel a szakemberek, a természetbarátok, a lakosság figyelmét. A 700 oldalnyi kéziratot biológusok, botanikusok, zoológusok, orni-' tológusok, erdészek készítették a Magyar Tudományos Akadémia, valamint az Országos Környezet- és Természetvédelmi Hivatal irányításával. Egy könyvtáros halálára Milyen könnyedén szoktuk odavetni, hogy „nincs pótolhatatlan ember”. Csak akkor döbbenünk rá a kifejezés ürességére, amikor valaki már nincs köztünk. Mert lehet-e pótolni a lelkesedést, az ügyszeretetét, s tiszta emberséget? Oren- csák Mártáról beszélek, a gyerekek szeretett Márti nénijéről, aki nincs többé. Helyesbítenem is kellene a címet, mert a magyar nyelv csodálatosan meg tudja különböztetni a konkrétat és az általánost. Orencsák Márta nem egy könyvtáros volt, hanem a könyvtáros, aki nem egyszerűen munkaeszköznek tekintette a könyvet, munkahelyének a könyvtárt, hanem a hivatásának, életének. Különösen a gyerekeket szerette, akiket játékosan, nagy hozzáértéssel, tapintattal vezetett be a betűk világába, titkokat, szépségeket tárva föl nekik. Azon a végzetes délutánon is vetélkedőt vezetett, amikor — a zebrán! — a figyelmetlenség, őrült száguldozás halálát okozta. Annyi balesetről olvasunk a napihírekben, hogy szinte föl sem figyelünk már rájuk. De Márti nénit várták, várják, keresik kis barátai, az olvasók, s tudom sokáig nem felejtik el. Mindenkiből csak egy van, de akit sokat szeretnek, az megsokszorozódik és nem múlik el nyomtalanul. A költővel szólva Márti néni ifjú szívekben él tovább, mert amíg tehette, derekasan tette a dolgát. Tegyünk egy szál virágot a sírjára. Több gondolat bánt engemet... Hidegre fordult az idő, megtelnek a bérházak viszonylagosan fűtött lépcsőházai, kapubejárói. A házbeli fiatalok kedvenc tanyázóhelye lett ez a nem éppen esztétikus térség; mert nincsen hová menniök, ott ülnek a lépcsőn, tereferélnek, múlatják az időt. El lehetne képzelni számukra tartalmasabb időtöltést is, de erőszakolni nem lehet, különösen, ha igényük se nagyon van másra. A néhány évvel korábban nagy hévvel elindult pinceklubmozgalom mintha lecsendesedett, sőt többnyire elenyészett volna. A házbeliekkel hát ez a helyzet... Igen ám, de a kapubejárat, meg a lépcsőház alsóbb fordulói igen sokszor idegenekkel vannak tele, akikről senki sem tudja, honnan jöttek, kicsodák, hová szándékoznak menni. Sokszor nemcsak beszélgetnek, hanem italoznak, olykor randalíroznak is, meg mindent, ami ennek a folyománya ... A bérházi lépcsőház nem közterület, hanem az adott lakások tartozéka, de nehéz onnan kirekeszteni a nemkívánatos idegeneket, hiszen a kapu tárva-nyitva, ház- felügyelő valahol a hetedik határban, szabad a vásár ... Nem jó ez így ... Néhány bérházban már megvalósították azt a jó rendszert, hogy a kapu mindig zárva van, a lakók saját kulcsukkal nyitják, ha idegen akar bejönni, úgy kaputelefonon felszól oda, ahová készül, s onnan nyitják elektromos úton az ajtót. Persze, van, ahol ezt kijátsszák, kitámasztják a kaput, hamar tönkreteszik a villamos zárat, meg beverik a kapu üvegét, mert „vademberek” ellen nehéz védekezni. De még mindig jobb és biztonságosabb, mint a mindenki előtt nyitott kapu és lépcsőház... Ez jutott eszembe a minap, meg a bűnözési statisztika néhány szomorú adata ... * Még mindig a lépcsőházon töprengek. A kapu alatt van — immár huszonkét esztendeje — a postai küldemények részére egy bádog rekeszsor, ahová a kézbesítő bedobálja a lakók leveleit, egyéb küldeményeit, ha azok beférnek. Aztán a lakó vagy megtalálja, vagy nem. A rekeszek — sokféle konstrukció van, egyik rosszabb, mint a másik — igen hamar romosakká lesznek. Ismeretlen személyek felfeszítik, betörik azokat, sok rekesz már nem is zárható. Vajon ki e rekeszek felelős gazdája, kinek kellene karbantartásukról, használhatóságukról gondoskodni?... Vajon miért lopkodják az emberek mások leveleit a legfondorlatosabb módon? Láttam, amint egy legényke büszkén mutatta be a maga módszerét, miként lehet kiemelni a leveleket, egy lakó meg csipeszt talált a rekeszében, amit az ügyetlen tolvaj beleejtett levélhalászás közben... A rekeszekhez szabad az út. Ha a kapu zárva, úgy csak a házbeliek illetlenkedhetnek. Az mégis más (?)... * Amikor a közelmúltban meglehetősen késett Miskolcon a hó eltakarítása, szárnyra kelt a vicc, hogy a köztisztaság felelősei egy osztrák céggel kötöttek szerződést a hó eltakarítására. A cég neve „Frühling und Sonnenschein”, azaz tavasz és napfény. Merthogy mostanában az osztrákokkal nagyon kooperálunk. Botladoztam a járdán, ahonnan senki sem takarította a havat, majd az göröngyös jégmezővé fagyott, és boka- törést ígért annak, aki nem vigyáz eléggé. Aztán sokfelé eltakarították a havat, elsősorban a magánházak elől, merthogy azok gazdáit büntetgetni szokták, a közületeket állítólag ritkábban, de maradt hó, meg jég még sokfelé. Az úgynevezett senki földecskéin, azaz olyan járdaszakaszokon, amelyek nem tartoznak közvetlenül lakóházhoz, vagy bolthoz. Például a parkok, parksávok szélén lévő járdákon, vagy az építkezési, főleg meg a bontási területek melletti szakaszokon. Ott nincs gazda (?), akit megbüntethetnek. Illetve, akit kötelezhetnének a takarításra. Lehet, hogy tényleg a Frühling und Sonnenschein céggel kötendő szerződésre várnak? ... * Valahogy így van ez a miskolci Szentpéteri kapui temetőhöz vivő úton is. AJci leszáll a végállomáson az autóbuszról és gyalog akarja havas, jeges időben megközelíteni a temető bejáratát, bizony kösse fel a ... a csúszásgátlóját. Egy jó héttel a december 15-i havazás után még semmi nyoma sem volt annak, hogy valakinek eszébe jutott volna: a temetőbe ilyenkor is jönnek hozzátartozók, akik szeretteik sírjához akarnak épségben eljutni, s onnan haza, nem pedig a közeli baleseti sebészetre. * Temető. Profán gondolatok jutnak az ember eszébe e szomorú helyen is. Egy másik temetőben is jártam a közelmúltban, de tapasztalatom nemcsak friss élményeken alapszik. Meglehetősen sok a sírokon, urnahelyeken a nem odavaló virágtartó. Műanyag flakonok, mosószar es dobozok, befőttesüvegek, motorolaj- tartálykák, hasonlók szolgálnak virágtartóként sok helyen, meg különféle műanyag reklámtasakok védik a műkő faragványokat. E kiszolgált göngyölegeket a jó szándék hozta ide, tagadhatatlan, ám küllemük és nemritkán feliratuk szinte már kegyeletsértő. Tessék csak elképzelni a síremlékre ráakasztva a Super feliratú olajoskannát, egy másikon meg a Rekord feliratú kis tartályt... Ugye, viszolyogtató? ... Pedig ezek csak a szelídebb példák ... * Az ünnepi bevásárláskor először a kosárért kell sorba állni az ABC-áruházakban. Kevés a bolti kosár. Panaszkodik az áruház vezetője, hogy egyre több kosár tűnik el. Lopnak a kedves vendégek, vásárlók. Az egyik nagy forgalmú miskolci ABC-ből rövid idő alatt 450 kosár tűnt így el. Meg jó néhány bevásárlókocsi is ... Már- már kételkedni akartam e közlésben, amikor magam is láttam az utcán bolti kocsival tolni az árut. Elegáns hölgy volt mögötte. Nem valószínű, hogy ezzel jár majd a korzóra később, de ha hazaért, elfelejti visszatolni. A boltokban felirat: a kosarat egészség- ügyi okok miatt nem szabad kivinni... Meg persze, azért sem, mert nem szokták visszahozni... (benedek)
