Észak-Magyarország, 1986. december (42. évfolyam, 282-307. szám)
1986-12-13 / 293. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 12 1986. december 13., szombat A „halászat” előtt tiz nappal vizsgálták meg a hálókat. Több mint 1,2 kilométer hosszan pergették át a kutató szemek előtt az olasz importból származó — elszakitha- tatlannak tartott — eszközt, összecsomózták, majd ellenőrizték, hogy milyen gyorsan lehet szétbontani. A halászat napján már csak tehergépkocsikra, pontosabban traktor vontatta utánfutókra kellett rakni a cölöpökkel, a fakalapácsokkal együtt. Összeállt minden a nagy halászathoz. Amihez hiányzott a ladik, a varsa, a horog, az evező. De az emberek mintha elfelejtkeztek volna erről a csekélységről. Hoztak helyette pár kétcsövű puskát, amiről köztudomású, hogy pontyot meglehetősen nehéz feladat vele kilőni. Ide valami magyarázat kell. Szegedi István, a mezőkeresztesi vadásztársaság fővadásza egyetlen mondattal kiigazít: — Nem vadászunk, halászunk .. . — Hálóval? Elneveti magát. — Miért ne? Ez az igazi. Pénzt hoz, sok pénzt, amire nagy szükségünk van. Dánfi Dezső, aki nemcsak a helybeli termelőszövetkezetnek, hanem a vadásztársaságnak is elnöke, csendesen megjegyzi: — Manapság a vadászatot megint „úri” sportnak tartják. Hogy máshol mennyire az, arra nem mondok véleményt. Mi harmincötén vagyunk. A társaság kétharmada alacsony fizetésű alkalmazott, dolgozó, akiknek sokszor az is probléma, hogy az évi ezerforintos tagdíjat befizesse. Nekünk, hogy vadászhassunk, gazdálkodni kell. Jó takarmányozással, az élettér megteremtésével növeljük az állományt, etetjük, hogy ínséget ne szenvedjen, s csak akkor vadászunk, ha az állományban tényleg felesleg van. A hegyvidéki társaságoknak, ha nem is kevesebb a költségük, de nagyobb a bevételük, hiszen ott gyakran felbukkan a szarvas, a vaddisznó, amelyek trófeájáért a külföldi vadászok többet fizetnek. Nálunk mi marad? Néhány őz, s azonkívül az értéktelenebb nyúl, fácán ... Hét óra harmincöt perc. Mint egy vándorcirkusz, vontatókkal, személygépkocsikkal, mikrobusszal, konvojban, 20 kilométeres sebességgel eléri végcélját ez a furcsa karaván. A geleji halastó felett állunk meg. Az úgynevezett hármashatárnál. Egy állami gazdaság, s két termelőszövetkezet területe találkozik itt egy csomópontban. A vadász-halászokat ez nem érinti jog- bántóan, hiszen elvileg e három üzemre terjed ki területük. A honvédségi riadókhoz szokott katona tudná legjobban megbecsülni azt a gyorsaságot, ahogy a nyúl- csapda elkészül. Legalább hatszáz méter hosszú a vezérkötél. Erre két oldalról nyitott négyzet alakban sorakoznak a cölöpök, amelyekre háló kerül. De nem akármilyen háló! Alja zsákosán kiöblösödik, hogy a nekiugró vad, amely nem láthatja a hálót, benne is maradjon. A lényeg az, hogy ne tudjon visszaszaladni. Az okos nyuszi, éles látásával az utolsó pillanatban ki tudna térni, de pont ekkor zárul a csapda. Hogy miként? Már lőttek nálunk két bronzérmes bakot is. Nem mondom, hogy rosszul fizetnek érte, de az ilyen bevétel alig, haladja meg az éves költségvetésünk harmadát. Csak úgy tudunk pénzt szerezni, ha élő nyulat exportálunk a MAVAD-on keresztül nyugatra. Nyúl. Az utóbbi években, ahogy gépesítették a mező- gazdasági munkákat, úgy tűntek el a táblákról. Pont a legrosszabb időben fialnak. A sűrű lucernásban, az éles kaszák elé, s a bucskándozó apróságok nem bírtak kitérni az éles kések, avagy a fülkéből kiszálló ember alkalmi fegyvere elöl. A mezei nyúl létszáma annyira lecsökkent, hogy megyénk vadásztársaságainak zömében megtiltották a hálózást. Mezőkeresztesen nem! Dánfi Dezső: — Ha télen kap ennivalót, a háziállatokhoz hasonlóan szaporodik. Szegedi István: — Az állat is alkalmazkodik. Megfigyelhető, hogy később — s olyan helyen fialnak —, amikor a kicsiket a gépek már nem veszélyeztetik. Gomba Barnabás: — Élmény rálőni, de még nagyobb élmény élve elkapni ... Elkapni? Vajon mennyiért ? — A MAVAD több mint ezeregyszáz forintot fizet darabonként érte. A szerződés értelmében 150 nyulat kell leszállítanunk. A hálót, a felszerelést, ládákat ők adják. Miénk a befogás. A reggel órájában negyvenöt ember indul jobbra negyvenöt balra. Minden vadász két hajtót köteles hozni, így van rendjén a létszám. A fogók a barázdák közé hasalnak. Alattuk zsák, amibe raktározni kell a majd hálóba kerülő vadakat. A vadászmester ideges. Nagy a tét! A hálók előtt még üres a terep, pedig a következő órákban kétszázezer forint értékű fürge lábnak kell feltűnni és csapdába esni ezen a szűk területen. Jön is az első nyúl. Mi az, hogy jön, száguld. El is robogott. Rosszul volt kifeszítve a háló. Kibújt belőle. De már jön a másik. Sőt a harmadik, s negyedik. Visszapattannak a hajtők felé. Kitörnek. Ha a nyúl felveszi az irányt, akkor ez ember lába között is kibújik. Görcsösödnek a messzelátón az ujjak. Még csalt simogat a vadászmesteri indulat: a fene egyen meg benneteket, maradjatok már benne!... Az ötödik egyszerűen áttöri a hálót. Ennél rosz- szabbul nyúlbefogás nem indulhat. És akkor zsákba esett az első nyúl. Egy percen belül még öt. Meg a többi... ötvenéves emberek legszebb fiatalkori pillanataikra emlékeztetőén vetődnek a hálóban hánykolódó ugáncokra. Volt, aki a friss szántásban kétszáz métert rohant, amíg a tapsira rázuhant. A hajtők kurjongatnak, egyre szűkül a kör. Megpróbálják ezen belül tartani a nyulakat. A felét sikerült. Meg egy rókát, de mire a puskás ember odaért, az okos Vük eltűnt a nádasban. Megfordítják a hálócsapdát. Űjra hajtás az ellenkező oldalról. Itt már kevesebb a nyúl. Friss szántás, nagy rögök, ezt nemcsak az agrotechnikai eszközök, hanem a bársonytalpak sem kedvelik különösebben. De ettől függetlenül a kora délutáni órákra a vízpótló téli retek, s egy fél cső eleségül szolgáló kukorica mellé már kilencvennyolc nyulat sikerült a ládák rekeszeibe „beszö- gelni”. Szegedi István nem leplezi elégedettségét: — Két napra terveztük a vadászatot, de egy szombat alatt meglett az a mennyiség, amire szerződést mertünk kötni. A vasárnap már külön jutalom ... De addig rínak, karmolnak, harapnak. A vöröskeresztes elsősegélydobozokat ugyancsak fel kell tölteni, a kötszer, jód, s az antibiotikumok gyorsan fogynak. A nyúl ugyanis harap, csikar, mint minden állat, amely sarokba szorul. Bár igaz, hogy a hajtókát, vadászokat ez nem nagyon érdekli. Az a több tucat kilométer, amely- lyel lábukban hazamennek, egy lavór hűs, áztató vízzel feledhető, hogy e „szórakoztató” hobbi után, hétfő reggel frissen munkába induljanak. Kármán István Fotó: Balogh Imre — A mi területünkön csak az apróvad él meg. A nyúl, fácán, fogoly, s néhány túzokcsalád. És természetesen az őz. Kiadásaink sokak. Fogolyra, túzokra egyáltalán nem szabad vadászni. Télen etetőket kell felállítanunk, hogy a vadak nálunk maradjanak, ne pusztuljanak, hanem szaporodjanak. A telepítésekben nem hiszünk. A több száz kilométerről beszerzett állat. vagy a mesterségesen keltetett fácán nehezen tud alkalmazkodni az új körülményekhez. Éppen ezért taSzegedi István: — Az őzkilövésekre igyekszünk külföldi vadászokat szervezni. Gomba Barnabás a társaság egyik vadásza mondta: — Roppant egyszerű. A nyulat úgy kell hajtani, hogy a hálóra jöjjön. A csapda előtt 15—20 méterrel gyomokkal, gallyakkal, rögökkel álcázott barikád mögött hasal az elfogó. Ahogy a vad elmegy mellette, felpattan, s harsány csatakiáltással kergeti a fülest. „Aki” a hangra figyel, s nem a hálóra, s így bele is keveredik. Akkor már nincs más feladat, mint utána rohanni, s egy robinzo- náddal semlegesíteni. A robinzonád a sportkönyvek szerint: keresztlépés utáni nagy ívű vetődés. Robinson angol kapusról nevezték el. A nyúlvadászat hatékony eszköze. A leggyorsabb emberek álcázzák magukat, követik a vadat, s vetődnek sokszor a semmire. Mert mire a nyálhoz érnének, annak már hűlt helye van. A legközelebbi hajtok ilyenkor általában a balkezességet, s az elhízást emlegetik mindaddig, amíg a kárvalló, a nyúlfogó visz- sza nem ordít; — cseréljünk helyet! Mivel sokan nem érthetik, hogy sörétek helyett miért hálóval fogják itt a nyulakat, vissza kell adni a szót Dánfi Dezsőnek: az összeget elő kell teremteni. karmányozni kell területünkön a vadakat és éveken át sokszor puska nem dördülhet. Nyugodtan szaporodhatnak, így fenntartóivá válnak a társulatnak. A takarmányért itt bizony keményen fizetni kell. A szövetkezeti elnök nem tesz engedményt a vadászelnöknek annak ellenére, hogy egy személyben tölti be a két tisztséget. Megköveteli a téli vadetetést, de ki is fizetteti az árát: De valahonnan ezt
