Észak-Magyarország, 1986. december (42. évfolyam, 282-307. szám)
1986-12-13 / 293. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 8 1986. december 13., szombat Amikor sikeres vizsga után megkaptam a jogosítványt, férjem eléggé gúnyos mosoly kíséretében megkérdezte: — Az éjszakai vezetést is gyakoroltátok? — Nem. Kizárólag nappal vezettem. — Sejtettem — morogta lekicsinylőén. — Jegyezd meg, drágám! Egy nő számára nagyon fontos, hogy éjszaka is tudjon gépkocsit vezetni. Ma, ha sötétedni kezd, elkezdjük a gyakorlást, mindent bepótolunk, mert ezt is meg kell tanulnod. Egy álló hónapig csak gyéren megvilágított utcákon autóztunk, sőt, a város körül húzódó utakat is beutaztuk. — Egészen jól csinálod — mondta egy alkalommal a férjem. — Már csak egy dolog van hátra. Képzeld el, útközben nekimentünk egy fának, a kocsi összetört, én meg elvesztettem az eszméletemet. Nincs más hátra, meg kell állítanod egy arra haladó autót, engem pedig odacipelni, és felrakni a segítséget nyújtó kocsira. Nem akarok dicsekedni, de a napi bevásárlások során, a degeszre tömött szatyrok, dögnehéz táskák cipelése- kor szerzett tréning itt is segített: elég gyorsa? elsajátítottam, hogyan kell egy közúti baleset sérültjét ideodacipelni. — Most már minden rendben van! — szólt a férjem egy gyakorlás után, és vállon veregetett. — igazi pilóta lettél! Szombaton Trojekumová- ékhoz mentünk vendégségbe. Az idő vidáman és gyorsan telt. Éjjel két órakor szeretett férjem nagy nehezen felállt az asztaltól, és akadozó nyelvvel, dadogva hozta tudomásomra: — Masa, aranyoskám, teljesen kikészültem. Légy szíves, vigyél ki a kocsihoz. Szerencsésen hazaértünk. A férjemet óvatosan felcipeltem a lakásba, és ágyba fektettem. Azóta számomra is világos: miért is fontos egy nő számára, hogy éjjel is tudjon autót vezetni! Fordította: Kiss György Mihály Töprengető Az igazságról Ami a könyvekben található igazságot illeti, az oly igazság, amely ha soha nem is vezet rá bennünket arra, mi a dolgok mivolta, de arra legalább megtanít bennünket, hogy mi nem az. (Anatole France) Amikor az első konzul által kinevezett bírák először jelentek meg előtte, nyomatékosan hangsúlyozta: „Sohase kutassátok annak az embernek a politikai pártállását, aki az igazságot keresi nálatok." (Jevgenyij Viktorovics Tarle: Napoleon A kihallgatás vezetőit el- töltötte a tiszta igazság iránti oadadás és a megvesztegethetetlenség öntudata, ami az olyan emberek sajátja, akiknek a halállal van dolguk, anélkül, hogy nekik is szembe kellene nézniük vele. (Ernest Hemingway) A bűnösségtől az ártatlanságig rögös, de nem járhatatlan az út, viszont az ártatlanság hangoztatása éppenséggel hasztalan és eredményében lesújtó. IFriedrich Dürrenmatt) ... A legeslegjobb és legbiztosabb álcázás szerintem még mindig a pőre, meztelen igazság, bármilyen furcsán hangzik is. Az igazságot ugyanis senki nem veszi komolyan. (Max Frisch) Ezen az ülésen döbbentette meg először az emberi elmének az a végtelen kül- lönfélesége, melynek az az eredménye, hogy nincs az az igazság, amelyre nézve csak két embernek is egyforma volna a fölfogása. (Tolsztoj) Gyűjtötte: Havasházi László CSEH KÁROLY: Szendergés Páfrányokat növeszt a pára az ablaküvegen susog a vasárnap legyezgeti a hét izzadt homlokát Biccent a fedő ' kezet csókol asszonyodnak a gőz - de már tudod: pózolnak csupán a csodák Elszenderedsz — bozótkésekkel vágsz neki a csendnek furakszol egyre beljebb: ne halljad mögötted a világ torkából felszakadó halálordítást Közben Csikókori vágták patanyomaí a fűben az iskolapad nyerszöld lapjába vésett betűk majd az évek pányvái a törzsig legelt ólmok s a hámba fogott ösztön toporzékoló tánca végül a napok sarába ragadt sors vonszolása ostornógatásra s közben a tajték orgona- fürtje a zablavason a vers Telehold Elgémberednek odafagynak pillantásaid a teleholdhoz kihűlt tábori kondérhoz az ujjak Kinti ágok szögesdrót-árnyai indázzák be a falat a létet a szorongás Jeges fény csillan a tárgyak díszletén Ha letépnéd most pózaid jelmez-arcod csak a csontok vibráló neoncsövei világítanának s lakatlan tájon dermedő mésxkőszikla lenne az agy Szesszel láxítod a képzeletet hozzon szoknya melltartó sziromhullásál kavaró forró vihart vagy legalább távoli ugatások morzejeleit fejtegesse — ne csak az éterbe küldjék leménytelen üzeneteiket a kutyák Úgy érzem, itt az ideje, hogy elmondjam az óriást. Már a templom és a dézsmahóz alkotta közben is legszívesebben futottam volna. Gyakran megesett, hogy az iskolától hazáig vezető öt kilométeres út egy részét futva tettem meg. Lődörgött a hátamon a kimustrált ágytakaróból készült tarisznya, a fa tolltartóban zörögtek a ceruzák. De bent a faluban nem volt tanácsos futni, mert megvadultak tőle a kutyák. így hát szép komótosan ballagtam Rácpácegres felé. Egészen a falu széléig. Ott aztán rákapcsoltam. Röpködött az ágytakaró-táska, zörögtek a ceruzák. Mi voltam ilyenkor? Magányos lovas? Száguldó motorversenyző? Vagy kiterjesztett szárnnyal repülő, szabad madár? Nem tudom, csak arra emlékszem, robogtam most is. Az Erzsébet-dombig futottam, mint egy villámcsapás, te jó ég, eltévedtem! Innen már látni lehetett máskor a Vódli tanyát, a nagy juharfát Bíró Drinócziék földje végében, de most a megszokott szelíd fáj helyén egy égig érő hegy tornyosult. Eltévedtem. De hogy tévedtem volna el, amikor úgy ismerem ezt az utat, mint a tenyeremet, jószerivel minden útszéli fű, fa személyes ismerősöm. Befogtam a szemem — hátha káprázik. Lekaptam a kezem; ott komorlott a hegy. Egyik vége valahol Miszla, Nagyszékely táján, a másik talán Németkérig vagy Dunaföldvárig is elér. Megfordultam. Ha jó helyen járok, ott kell látnom a hátam mögött Sárszentlőrin- cet, a királyi címeres toronnyal, az esperes úr fenyőfájával. Ott állt. Sárszentlőrinc szelíden, majdhogynem mosolygva. Toronynyal, fenyőfával. Visszafordultam. Ott volt a hegy. Átvillant bennem, hogy visszamegyek a faluba. Segítséget kérek. Vagy még jobb, ha nem szólók a hegyről egy szót sem, csak megkérem valamelyik rokonomat, hadd aludjak náluk. De ezek csak amolyan tünékeny gondolatfoszlányok voltak, mert akkor már egyre erősebben zúgott bennem, mint egy rögeszme: Haza kell menned! Haza kell menned! Ha nem mégy haza, sohase látod többé apádat, anyádat meg a testvéreidet, ha nem mersz átvágni azon a hegyen, valami nagyon nagy baj történik, összeszorítottam hát a fogam, s hogy szorongásomról ♦ Lázár Ervin elbeszélése I. díjat nyeri a Központi Sajtószolgálat 1986, évi pályázatán novella kategóriában. megfeledkezzem, rohanni kezdtem a” hegy felé. Futtomban is láttam, hogy nagyon különös heggyel akadt dolgom. Sehol egy fa rajta, sehol egy tenyérnyi zöld. Barnák, szürkésbarnák váltakozása, odafönn a leg- tetőn mintha havak fehérlenének — még sohasem láttam addig hegyet, mégis éreztem, hogy ebben a hegyben van valami szokatlan, valami szorongató... De hiszen ez. . . Lelassítottam, a futásból tétova léptek lettek... de hiszen ez a hegy végeláthatatlan vásznakkal meg poszitódarabok- kal van letakarva ... tekintetem fölszaladt rajta az irdatlan magasságokba, az égig ért a posztótakaró. Akárki akármiért terítette le ezt a hegyet, én akkor is átjutok a túlsó oldalra, mondtam magamban, és máris süppedős szőnyegen lépkedtem, szinte hintáztatott a vastag posztó. Néhány méter után meredeken nekivágott az égnek, de ráncai, öblei, buggyai közt elég könnyedén lehetett fölfelé kapaszkodni. Már-már fütyörészni támadt kedvem, lám, milyen nevetségesen egyszerű dolog ez a hegymászás, amikor magam mögé tévedt a tekintetem és megtántorod- tam, hasra kellett vágódnom, eltakartam a szememet, hej, iszonyatos mélység tátongott alattam, az országút csíkja vékonyka szalag, a tarlók, szántások, kukoricások tenyérnyi szögletes foltok; szívott, húzott a mélység, jó erősen behunytam a szemem. Eltartott pór percig, amíg megnyugodtam. Nem szabad visszanézni, csak föl, csak előre, akkor nem lesz semmi baj. Nem is néztem le többel. Egyre följebb küzdöttem magam, itt már akadtak nehezebb szakaszok is, minden erőmre, ügyességemre szükség volt. Aztán egyszer csak, hiába erő, hiába ügyesség, ott álltam egy meredély alatt, megmászhatatlannak tűnt. Most mi lesz? Megpróbáltam egy kicsit oldalt haladni, ha fölfelé nem megy, oldalra is jó. Szorosan a falhoz simulva, egy féltalpnyi kiszögellé- sen egyensúlyoztam, s ekkor jobbra tőlem, úgy két-három méterre egy óriási láncot vettem észre. Tompa, sárga fénnyel csillogott, szemei akár a létrafokok, meredeken, egyenesen tört föl a magasba. Ha el tudnám érni, milyen könnyűszerrel juthatnék följebb ... Ugrottam. Megöleltem a hűvös lémet, hozzászorítottam az arcom. Megindultam fölfelé, néhány tétova próbálkozás után rátaláltam a leggazdaságosabb mozdulatokra, siklottam, kígyóztam, mint egy született láncmászó... és ekkor — égszakadás, földindulás — megmozdult a hegy a lánc rángatózott, én meg átkulcsoltam kézzel-lábbal, kapaszkodtam, ahogy csak erőmből telt. Egy pillanatig tartott csak a mozgás, s amikor elcsitult, már nem függőleges helyzetben voltam, hanem majdnem vízszintesen, egy enyhe emelkedőn feküdtem láncostúl. Most, hogy nem egy meredély szélén egyensúlyoztam, megkockáztattam a vissza- nézést, megvallom, nem azért, hogy a tájat nézzem, másról akartam meggyőződni. Mert akkor már ott mocorgott bennem a gyanakvás: Nem hegy ez! Egy fekvő óriáson akarok én átkecmeregni. Ez, amibe kapaszkodom, nem más mint az óralánca. Amit onnan lentről havas fennsíknak láttam, az a fehér inge villanása voll. S ez az égszakadás, földindulás annyi volt csupán, hogy az oldaláról a hálára fordult. Nem voltam még bizonyos benne, csak a gyanú ... s a bizonyosság kereste szerteszét röpködő tekintetem. Ott van! Megvan! Megláttam a kezét. A hüvelykujja eltakarta a Csetény dombot, a tenyere alatt egy erdő, a kisujja pedig átível a Sión, mint egy hetyke, egyívű acélhíd. Mit keres itt ez az óriás? Alszik talán? Óvatosan elindultam előre a lánc mellett. Lábujjhegyen. A mellénye szürkésbarnájáról fehér ingére értem, kikerültem egy malomkerék nagyságú inggombol. És akkor megint megmozdult a föld. Köhintett talán? Vagy sóhajtott? Vagy észrevett? Lehetetlen, hogy megérzeti volna, hiszen katicabogárka sem vagyok neki. Talán csak egy hangya. Mindenesetre hasra vágódtam, igyekeztem mozdulatlanul maradni. Ahogy a bogár döglöttnek tetteti magát. Arcom az ingén. S odabentről, valahonnan a melle közepéből, mintha egy hatalmas kazán muzsikálna: tompa döndülések. Ver az óriás szíve. Engem is megemel minden dobbanása. Egy darabig önfeledten feküdtem az óriás szívén, aztán nem tudom miért, félni kezdtem. Talán magam elé idéztem könyörtelenül nagy kezét. Hiszen csak rámlegyint, és palacsintává lapulok. Mint egy szúnyog. Ha nem is akar bántani, csak megigazítja az ingnyakát, a mellényét, az óraláncál —. máris végem. Vagy megint fordul egyet — Óvatosan fölálltam, puhán, mint a macska, lépkedtem az ingén, a mellényére érve gyorsítottam, lent a mélyben már láttam Rácpácegrest, fölbátorodtam tőle, egy ug- gással a kabátja hajtókáján termettem, és nagy sebbel-lobbal igyekeztem lefelé, szánkóztam, gurultam ... és egyszer csak kicsúszott alólam a talaj, zuhanni kezdtem. Mindennek vége. villant át az agyamon, tágra nyitott szemem előtt, mint valami hajóhinta, megfordult a tengelye körül Rácpácegres, fejjel lefelé állt a nagy szederfa, a házunk tetején a villámhárító fénylő lándzsája a mélybe mutatott. Be- húnytam a szemem. Most török, szakadok. És ekkor valami lelassította a zuhanásomat, lecsendesedett a levegő sivítása. Kinyitottam a szemem. Az óriás kabátja szegélyén feküdtem. Csak hármat kellett ugranom, máris az országúton voltam, futottam a keréknyomok mellett kanyargó, keményre döngölt földű gyalogúton Rácpácegres felé, lobogott a hátamon a tarisznya, a fa tolltartóban zörögtek a ceruzák. Lehet, hogy az óriás segített? Lehet, hogy azért nem zuhantam le, mert elkapott, és szép szelíden a kabátja szegélyére tett? Futottam. Elmaradt mögöttem a rádási lejárat, a Nagysarok, a Kissarok, és ott álltam apám előtt. Mondani akartam neki az óriást. Hirtelen . eltakarta valami a napot. De csak egy pillanatra, azon nyomban kivilágosodott újra. — Mi az — kiáltott föl apám —, nap- fogyatkozás? Megfordultam. Az óriás már nem volt ott. Nyilván az imént állt föl, s a feje egy pillanatra eltakarta a napot. Attól lett sötét. Meresztettem a szemem, talán még meglátom. Mintha egy árny mozdult volna arra Dorogi-sziget felé. Vagy csak egy felhő árnyéka úszott át a domboldalon? Akkor mégsem szóltam az óriásról senkinek. Talán attól féltem, nem hiszik el. De most úgy érzem, itt van az ideje. Elmondtam hát.
