Észak-Magyarország, 1986. december (42. évfolyam, 282-307. szám)

1986-12-13 / 293. szám

1986. december 13., szombat

ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 9

Gvadányi József öregkora és halála

Irodalmi barangolások

Ü7

r> ríj

Gvadányi József (1725—1801) és Dónits András

levelezése

Miután a vitéz lovasgenerális végigharcolta az örökösödési és a hétéves háborút, megunta a hadakozást és kardforgatóból toliforgatóvá lön. Irt verses történeteket és történeti műveket, s korábban elfogadott szokás szerint páros rímekben levelezett. Levelezőpartnere volt a Tokajban letelepedett régi hadfi társa Csizi István, aki unalmában versfaragó lett. Ö mutatta be Gvadá- nyinak Molnár Borbálát a méltatlanul elfeledett költőnőt, a Gvadányihoz szellemiekben legméltóbb levelező- társat. A komáromi Fábián Juliánná maga jelentkezett szerény levelével. Gvadányi ösztökéli az írásra és nagyon bölcsen kutatásra készteti : a komáromi földrengés emlékeinek leírására sarkallja még akkor is, ha az életvidám iparosasszonyhoz közelebb áll a pöstyéni fe- redőzés leírása, mint a tudományos kutatás ...

Gvadányi, Wéber Simon pozsonyi nyomdásznál kinyomtatta verses levelezéseit, szétküldte a Helikon körben tömörült írótársainak, s kifejezést ad óhajának, hogy most már „nélküle menjenek a Parnasszusra” (Verses levelezés. Pozsony, 1798.). Úgy tűnik, a hosszas levelezés utolsó erőpróbája volt az agg költőnek. Szívesebben gondozza szakolcai kertjének híres virágait, he- gedülget, olvasgat estelente.

Egyszer azonban „a pincékkel megrakott Avasnak aljáról” egy 12 esztendős fiúcska levelét hozta a posta. „Nevendék jó ifjú! én

kedves Andriskám! Te léssz ezentúl az én poétácskám” írja válaszul a miskolci Református Skóla tanulójának Dónits Andrásnak. Így veszi kezdetét a sír felé baktató költő és a 12 éves ifjú levelezése, mely a maga nemében egyedi jelensége a világirodalomnak.

Ki volt Dónits András? Nevét csak a Pintér-féle irodalmi lexikon tartja számon. Haláláról annyit ír, hogy a XIX. század első éveiben halhatott meg. Ez nem valószínű, mert Domby Sámuel 1807-ben megjelent Fontos kérdés című nevelés- tudományi művéhez még verses üdvözlést írt. Kettejük levelezését Gvadányi már nem tudta kiadni; megakadályozta halála. 1834-ben jelentette meg Cs. L .1. László az A. I. r. t. tagja Nagyszombatban. Ki lehetett, hogy jutott hozzá a levelek kézirata, minden utánjárásom ellenére kiderítetlen maradt.

Gvadányira megifjító hatást tett a Dónits Andrással folytatott levelezés. „Meg is újult tőlök hervadozó éltem:

Mert, hogy énekelne két tzinkő úgy véltem. Tudd jobban szeretlek Téged apádnál is Gróf Gvadányi József lovasgenerális." Dónits András válaszából verselésre született emberséges emberpalánta képe bontakozik ki. „Vajh, hót én mi módon írjam meg a választ? ' Ha tsak majd Apolló magának nem választ.” Gvadányi meglepő nyíltsággal ecseteli öregkorát :

Fejemen Laurusom immár elhervadott,

Tüzem elaludt, vénám ellankadott;

Már mostan hattyú-szín borítja fejemet,

Vénség barázdái ráncolják képemet.

Az ily agg poéta oly, mint a pap lova,

Mely kidűlt a hámból, s nem mehet sehova. Ha egyszer a vénség aztat körülveszi.

Még nyerítését is lassú hanggal teszi.

Aztán elmeséli szakolcai estéit; a kandalló melletti csöndet, melyet eg.y-egy tót lagzi vidám heje-hujája vált fel, amelyeken ő is szívesen hegedül. Dónits András is muzikális: „Flótán billegetem

mind a hat (!) ujjamat” írja, de a miskolci híres farsangokat csak távolról szemléli, nem vágyik mulatságba. Gvadányi szelíden megrója emiatt, s mint Polóni- us a Hamletben, ő is elmondja, milyennek képzeli a jól nevelt ifjút:

Mert egy ifiúnak mindent meg kell tenni,

Főképp, ha farsang van, táncba is kell menni. Másképpen azt mondják, hogy csak mozgok s nem élsz, S nyájas társaságtól, mint egy vadember félsz.

A buzma ifiat senki sem szereti,

A világ komornak tartja és megveti.

Hogyha torban lészel, ott mutass bánatot.

Amely a megholtért szívedbe béhatott.

Szóval: becsületes emberek mit tesznek,

Te is azt tedd; hidd el, úgy kedvékbe vesznek.

Aztán arra inti az ifjat, tanuljon tovább, mert a tudományok által felemelkedhet, s lehet báró, gróf és generális. Példái nem kizárólagosan költőiek. A dúsgazdaggá felvergődött Grassal- kovichok ebben az időben még mutogatták azt a három agyagedényt, amelyben ősük lopkodta az ételt a

tiszti konyháról. Mária Terézia állítólag látta is Gödöllőn eme nevezetes ételhordót.

Levelezésük témái közé most egy új gondolat lopódzik, a halálvórás, a halálfelfogás. A gróf egy levele elveszett a postán, s a kisfiú nagy őszintén így vélekedik:

Gondoltam, hogy talán az ágy fenekére

Nyomták a nyavalyák vagy élte végére Jutott, hogy ily hosszú pórázra nyújtotta Válaszát, de az Úr megszabadította.

Mivel e hangnem számomra új volt, meghökkentő, azt hittem, hogy a gyermeki megnyilatkozás tapintatlanságával találkoztunk. Vártam, hogy a mindig őszinte Gvadányi megfeddi érte, tanít- gatja tapintatra. .Nem ez történt. Nem szabad a saját erkölcsi előítéleteinket visz- szavetíteni a múltba, vagy rávetíteni mások erkölcseire. Elolvastam a korabeli miskolci halotti beszédeket, s láttam, hogy a református egyház társadalmi gyakorlatában benne élt a halál tényével való korai megbarát- kozás gondolata, s nevelés, szokás kérdésévé vált. A kisfiú e megkökkentő sorok után vidáman elmeséli, mint pitymallik Miskolcon a tavasz, nyitják a szőlőket, szántják a földet, s „Már a mezőn kívül lehet sétálgatni, / És a hatmocskákon hasmánt tanulgatni” majd a levél végén nagy örömmel nyugtázza, hogy a század- fordulót — 1799-ről 1800-ra fordult a naptár — mindketten megérték.

Az idős gróf már nem nézi optimistán a századelőt. Beteg volt szegény magyar lovasgenerális az egész farsangban, mint „a verő-bogár” úgy lézengett.

„De talám a kinyílt tavasznak zsengéi,

Sás-hagyma, laboda, sóska, s több zsengéi, Ügy mint a baraboly, s most szivárgó nyír-víz, Amelyekben vagyon megerősítő íz, Megadják erőmet, majd legénykedhetem:

Szú ette lantomat megint pengethetem."

Ez a betegség volt a halál első hírmondója: kemény hangú napipar.ancs a magyar lovasgenerális számára. De míg élünk, remélünk. Ö is, felgyógyulván odafigyel a történelmi eseményekre, s részletesen tájékoztatja a gyermeket a napóleoni háborúkról, meg arról, hogy a „csalmás” török ellen készül Európa. Miskolcon mesélik, — válaszol a fiú, — hogy hazánkat már nem fenyegetik a franciák, s hogy a csatában „több esett el, mint az újságban volt téve”.

A valóság talajáról Gvadányi most a mesék mezejére lép, s bámulatos köl- tőiséggel meséli el betegsége vízióit, melyekben a János vitéz előtörténetére ismerhetünk.

A Styx vizénél kezdődik a történet, melynek vizét ő nem kívánta meg, hanem hegyes-völgyes kaptatókon

lejutott egy juhász tanyájára. Még a csizma is lekopott a lábáról a nehéz úton. Az öreg juhász jól tartotta ordával, zsendicével, vajjal, ostyepkával. Aztán, elnyűtt csizmái helyett egy telekes bocskort is adott a lábára, lábfejére botost tekert. Látomásai útján tovább ment, mendegélt a magyar lovasgenerális, s egy faluba ért, ahol azt hitték de- zertőr, s előre ittak elve- szejtésére. Nevét kimondva megkegyelmeztek neki, etették, itatták, s hazaengedték. Hazatért a világba. Maga az életben, benne az élet; új erővel kap lantja pengetéséhez. Oly sorokat ír, melyek közé a régi humoron és önirónián túl a búcsú egyszer megfogalmazható szavai kerültek. Gvadányi- nak meg kellett öregednie, hogy írjon, s félig meg kellett halnia, hogy a költészet ihletett partjaira érjen:

Már most nagy csendesen házamban szuszogok,

De hevertemben mégis kiballagok.

Nagyon gyönyörködök gyümölcs oltványimban,

Mindenféle színnel nyíló virágimban.

A világnak gyakran álhatatlansága

Jut eszembe rólok, tündér hiúsága.

Mert valamely hamar virágim elmúlnak.

Levelei egyszer a földre lehullnak;

Bennem is úgy múl el minden, úgy találom,

Mert az élet nem más, csak egy tündérálom.

Felhagyott utamra én megint készülök ...

A komoly gyermek nem Filozofikus nyugalommal leküldött álszent, vigasztaló írja az élet körforgását, az

szavakat idős barátjának. elkerülhetetlen véget.

Valamik csak lenni kezdtek, mind elmúlnak,

A fák levelei módjával lehullnak.

Testünk is, mivel csak porból van. elromlik.

A porba, ahonnan felnőtt, visszaomlik.

Dónits András megírja, hogy Debrecenbe megy továbbtanulni. A gróf Sárospatakot ajánlja, mert „E vidéken vagyon Bakkhus Hauptkvártélya ' Tokaj városa ez, melyben áll kastélya." Aztán ki-ki ment a maga útján. Dónits András' a debreceni kollégiumba, az életvidám gróf pedig Szent Mihály lován rátért a hosz- szú nagy útra, ősei országújára. Sírját a Nyitra megyei Rohófalu templomában találja meg az arra látogató turista.

Gyárfás Ágnes

Eduard Gevorkjan:

Átöltözés

Az ebédszünetig még jó tizenöt perc volt hátra, de a brigádvezető a tekintetével már kitartóan figyelte Gar- szevant, az egyik kőművest.

Garszevan megrántotta a vállát, és idegesen bólintott a fejével, amikor a brigádvezető egy gondosan összehajtogatott, parányi papírcsomagot dobott oda a lába elé. A kőműves lehajolt, mintha a szintmérőt igazítaná a padlón, óvatosan körülnézett, nem figyeli-e valaki, aztán zsebrevágta a

kis csomagot, ö tudta csak, meg a brigádvezető, hogy a parányi csomagban rubelek vannak.

Hősünk azonnal munkához látott. Néhány pillanat múlva az épület bejáratához sietett. A lépcsőház előterében a brigádvezető valami kis apróság miatt az építésvezetővel vitatkozott. Amikor Garszevan elment mellettük, a brigádvezető tüzet kért tőle, rágyújtott, de valamilyen fondorlatos

trükkel egy másik gyufás- dobozt adott vissza.

Garszevan fölszaladt az első emeletre, a gyufásdo- bozból kulcsot vett elő, és kinyitotta a szerelésre váró áramelosztó ajtaját. A huzalok és porcelántestek ösz- szevisszaságából begyakorlott mozdulatokkal kiránci- gált egy rozoga bőröndöt, és gondosan kulcsra zárta az elosztót. Garszevan maga elé tette a bőröndöt, majd egy elegáns öltönyt húzott elő.

aztán fehér inget nyakkendővel és egy pár cipőt.

A fekete napszemüveg csak fokozta a hatást: fel- ismerhetetlenül más ember lett a hirtelen átöltözött kőművesből. Néhány pillanat múlva a szokásos útvonalon Garszevan elhagyta az építkezés területét, majd gyors lépésekkel átvágott a főút túlsó oldalára.

Öt perc múlva már jött is visszafelé, gúnyos, lekicsinylő pillantást vetve az üzlet kirakatában lévő figyelmeztető szövegre. A kirakatban ugyanis nagy táblára ez volt felírva:

„Munkaruhában megjelenő vásárlóinknak szeszes italt nem szolgálunk ki!”

Oroszból fordította: Kiss György Mihály

Hock János arcképe az 1898. évi Mezőkövesdi Kalendáriumban

Mezőkövesd sok jeles országgyűlési képviselője közül kiemelkedik az a megválasztásakor 37 éves fiatalember, aki eredeti hivatása szerint pap volt, de akit hosszú éveken át hírlapíróként, politikusként ismert az ország. A neve, Hock János, illetve ahogy Köves- den nevezték őt, „aranyszájú” Hock János.

Ügy mondják, nem véletlenül érdemelte ki e jelzőt. Ennek, a szavakat s gondolatokat prózában,

versben nagyszerűen építő politikusnak, mindig nagy figyelmet szentelt a köves- di hallgatóság. Íme egy példa... A Mezőkövesd és Vidéke című újság 1898. március 20-i számában a következőket írta: „A magyar nemzet ébredésének 50 éves évfordulóját kiváló fénnyel ünnepelte meg Mezőkövesd hazafias polgársága. Hatalmas taracklövések ébresztették fel a községet pontban 5 órakor. A dalárda >>Marseillaise•< indulója után megindult a menet a Kálvária-temetőbe, a szabadságharc idején elhullott honvédek sírjához. Mintegy 8000 ember hullámzott a régi sirok között, ahol Hock János beszélt."

Mezőkövesd 1896. október 28-án megválasztott képviselője a Dunántúlon, a Veszprém megyei Deyecse. ren látta meg a napvilágot, 1859. december 31-én. Középiskolai tanulmányait Pápán, a bencéseknél végezte, majd Veszprémben hallgatott teológiát. 1882-ben, a Zala megyei Gogánfán kezdte papi pályáját, ahonnan egy év múlva Kaposvárra került. Hivatásával párhuzamosan művelte az irodalmat, 1882-ben megjelent Költemények című kötete, 1885-ben pedig Hervadt levelek címmel novellagyűjteménye. Somogybán a politika is „megfertőzte” Hock Jánost, s ebből a „betegségéből” haláláig nem tudott, pontosabban nem is akart kigyógyulni. Először 1887-ben lett képviselő Somogybán, szabadelvű párti programmal. Még abban az évben átment a nemzeti párthoz, s 1892-ben Csong- rádon már annak a pártnak a híveként választották honatyának.

Hock, a 80-as évek elejétől rendszeresen írt elbeszéléseket a Magyarország és a Nagyvilágba. Amikor pedig Budapestre került, külső munkatársa lett a Budapesti Hírlapnak, majd a Pesti Napló cikkírója volt. 1894-ben megvált a Naplótól, s a Hazánk, illetve a Nemzeti Üjság „belső dolgozótársa” lett.

Polgári demokratikus nézetei egyre inkább ellentétbe sodorták az egyház és

világi hatóságokkal. Az „aranyszájú” ember ugyanis nemcsak vizet prédikált. Balra tolódásának csúcspontjaként 1918-ban csatlakozik az őszirózsás forradalomhoz. Mi több, annak egyik vezetője lett! 1918 őszén, mint a Nemzeti Tanács elnöke, ő terjesztette elő a Magyar Köztársaság kimondásáról szóló törvény- javaslatot.

A Tanácsköztársasággal — mindenekelőtt a végső, júniusi szakaszban — azonban már nem értett egyet, módszereit szélsőségesnek találta. A fehérterror elől ő is Bécsbe emigrált. Bécsi — majd amikor Amerikába átment —, amerikai magyar nyelvű lapokban élesen támadta a fehérterrort, leleplezte a különítményesek gaztetteit. A Bécsi Magyar Üjság 1922. január 4-i számában egyebek közt ezt írta: „Pőrére kell vetköztet- ni a különítményes gyilkosokat, akik a legaljasabb rágalmakkal és hazugságokkal mocskolták be a mi dicsőséges őszirózsás forradalmunkat."

Hetvenhárom éves volt és súlyos beteg, amikor visz- szatért Magyarországra. Itthon azonnal perbe fogták, s nemzetg.valázás büntette miatt egyévi börtönre ítélték. Kövesd egykori képviselője öregkorára is hű maradt önmagához, elveihez. Tárgyalásának jegyzőkönyvét, majd börtönemlékeit — kemény, nyílt kommentárral teleszőve — megjelentette. Az előbbiben többek között azt irta: „Az én bűnöm csak az, hogy nem ilgy gondolkoztam, mint azok, akik itt hatalmon ülnek. Ami idehaza önöknek kilengés, az Bécsböl nézve már gyilkosság. Pedig isteni parancs, hogy ne ölj!"

A börtönemlékeit a Bör- tönvirágok című könyvében tette közzé. Műve az ellen- forradalmi rendszer nyílt bírálata. „Az a rendszer, amelynek alapján szenvedtem, rossz és igazságtalan rendszer. Sajtószabadságunk, gyülekezési jogunk, esküdtszéki bíráskodásunk ma is szegre van akasztva. A közszabadságoknak összes biztosítékai fel vannak függesztve ... Ilyen fegyelmezéssel csak rabszolgákat ne. vélhetünk.”

Az olvasónak az az érzése — írja róla Nemeskürty István —, hogy ez az idős pap azért tért önként haza, hogy belülről, szemtanúként, szenvedő félként, s hitelesen számolhasson be az itthoni viszonyokról. A 48-as férfiak hangja ez, akik ugyanígy írtak, s üzentek Arad, az Újépület, Kufstein börtöneiből.

Hock János 1936-ban hunyt el Budapesten.

Hajdú Imre