Észak-Magyarország, 1986. november (42. évfolyam, 258-281. szám)

1986-11-04 / 260. szám

1986. november 4., kedd ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 3 E zerkilencszázötvenhat november 4. sors- lorduló a magyar szocialista társadalom és politika útján. E dátumot még a ma­gyar politikai irodalom is — nem is beszélve a „másik oldal”, az ellenfe­lek rosszindulatú, ferdítő értelmezéséről — hosszú ideig lezárásnak, valami nagyon rossztól, az ország és a nemzet sorsára vég­zetes veszélytől való meg­szabadulásnak tekintette. Az is volt. A zűrzavar­nak, a pusztulásnak, az ellenforradalom 12 napon át tartó tobzódásának ve­tett véget a Szovjet Had­sereg testvéri segítsége, amelyet az akkor megala­kult iForradalmi Munkás- Paraszt Kormány kért, mivel saját nemzeti erő­ből nem voltunk képesek a fegyveres ellenforradal­mat leverni, az ország törvényes, szocialista rend­jének helyreállításához a feltételeket megteremteni. De ma, harminc év út­jára visszatekintve, az az­óta e honban végbement változás-fejlődés ismere­tében még meggyőzőbben mutatkozik meg, hogy 1956. november 4-ével új korszak kezdődött Ma­gyarország szocialista for­radalmi átalakításában. Az újjászülető Magyar Szocialista 'Munkáspárt, a Forradalmi Munkás-Pa­raszt Kormány már az el­ső pillanatban — a no­vember 4-i felhívásban — olyan programmal lépett az ország elé, amely nem­csak a közvetlen teendő­ket fogalmazta meg, ha­nem fő célkitűzéseiben, a kérdések megközelítésének módjában, egész hangne­mében a megújulás nagy­ívű perspektíváját vázol­ta fel. Tette ezt abban a mély meggyőződésében, amit néhány hónap múl­tán Kádár János az Or­szággyűlésen így fogalma­zott meg: „Mi ugyanis pontosan tudtuk, hogy a magyar munkásosztály és a dolgozó parasztság alap­vető tömegei, s hasonló­képpen az értelmiség na­gyobbik és jobbik fele a szocialista forradalom hí­ve.” Az adott helyzetben, amikor az október 23. óta eltelt két hét, de tulaj­donképpen az azt megelő­ző hónapok alatt történ­tek miatt a lakosság te­kintélyes része a zavar, a bizonytalanság és a bizal­matlanság állapotában le- ledzett, a pártnak és a kormánynak világosan ki­fejezésre kellett juttatnia, miben látja az okát an­nak, hogy ide jutott az or­szág. Az átfogó elemzésre ugyan csak egy hónappal később, a Központi Bi­zottság decemberi határo­zatában, az emlékezetes négy ok megfogalmazásá­val került sor — a Ráko­si—Gerő klikk szektás, dogmatikus politikája; Nagy Imre és csoportjá­nak a reakciónak utat nyitó revizionizmusa; a horthysta, kapitalista-föl­desúri elemek restauráci- ós célzatú szervezkedése; a nemzetközi imperializ­mus aknamunkája —, de a párt az első pillanattól kezdve kétfrontos harcot hirdetett és folytatott. Mi­közben minden ingadozás nélkül vállalta a népi ha­talom megteremtésének, a szocialista átalakulásnak minden forradalmi vív­mányát, elhatárolta ma­gát a politikai torzulások­tól, az eszméinktől idegen diktatórikus módszerektől, a törvénytelenségektől, másrészt az elvtelen, a burzsoá nyomásnak enge­dő udvarlástól, a szocialis­ta elveket és gyakorlatot lejárató demagógiától. Mindattól a pártot és a nemzeti egységet bom­lasztó huzakodástól, ami különösen 1953 óta mér­gezte a közéletet. Az említett decemberi határozat az új vezetés elhatározását — sőt, im­már egy hónapos tényke­dését is — jellemezve ki­mondta, hogy „a szocia­lizmus építésének sajátos magyar útján akar halad­ni”. E megfogalmazással nemcsak azt szögezte le, hogy szakít az egykori Rákosi-féle vezetésnek a magyar viszonyokkal nem számoló politikájával, ha­nem a lenini elvekhez és módszerekhez való visz- szatérés mellett kötelezte el magát. Hiszen Lenin már a nagy októberi for­radalom másnapján — annak nemzetközi tanul­ságairól szólva — figyel­meztette a forradalmáro­kat, hogy csak az egyes országok történelmi múlt­jának, nemzeti sajátossá­gainak, adottságainak messzemenő figyelembevé­telével győzhetik meg né­püket és nyerhetik meg őket a szocialista forra­dalomnak, illetve a szo­cialista átalakulásban va­ló aktív részvételnek. Az 1956. november 4- ével kezdődő periódus­ban a Magyar Szocialista Munkáspárt a politikai­közéleti, a gazdasági és a kulturális élet minden te­rületén intézkedéseket tett, reformgondolatokkal állott elő, olykor merész kísér­leteket kezdeményezett, amelyek a későbbiek fo­lyamán szervesen beépül­tek társadalmi valóságunk­ba. Elég itt talán példa­ként a ma olyannyira ak­tuális és nagy tömegeket foglalkoztató gazdasági re­formra hivatkozni, amely­nek gyökereit fellelhetjük olyan lépésekben, mint a gazdasági irányítás me­rev módszereinek oldása, az iparban, és főleg a me­zőgazdaság területén a személyes érdekeltség ér­vényesítése, és mindenek­előtt az életszínvonal-po­litikának homloktérbe ál­lítása. Mindezzel termé­szetesén nem azt akarjuk állítani, hogy már 30 év­vel ezelőtt minden vilá­gos volt az akkori veze­tés előtt, és azóta töret­lenül haladunk utunkon. Az élet minden területén sok-sok változás, módosí­tás — és elkerülhetetlenül tévedés is — szegélyezte azt az utat. Üjra és újra meg kellett, s meg kell birkózni az új jelenségek felismerésének, az új kö­vetelményekhez való al­kalmazkodásnak fáradsá­gos munkájával. De meggyőződéssel állít­ható — és az MSZMP az­óta megtartott kongresz- szusai, minden fontos ál­lásfoglalása kiemeli ezt —, hogy fő elhatározásában és irányvonalában, legmé­lyebb értelmében a párt azt az utat követi, amely­re 1956. november 4-én lépett. Ennek a politiká­nak pedig leglényegesebb vonása, megváltoztathatat­lan szabálya az, hogy csak a tömegekkel együtt, az ő naponta kivívott bizal­mukkal, türelmet, fáradt­ságot nem sajnálva meg­győzésük révén megszer­zett támogatásukkal lehet­séges a társadalmi megú­julás. A szocialista társa­dalom pedig tudvalévőén csak szüntelen megújulá­sa útján képes betölteni történelmi hivatását. Ez az a legfőbb tanul­ság, amellyel 1956. no­vember 4. a Magyar Szo­cialista Munkáspártnak, az egész magyar népnek szolgált. Készül a fonói, amelynek jelentős része exportra kerül Fotó: Szabados György Sokszínű a brigádélet a Miskolci Pamutfonodában. Mindaz, ami jellemző rájuk, lemérhető elsősorban a ter­melés alakulásában és ab­ban, ahogy — munkaköri feladataikon túl — a társa­dalmi és magánéletben egy­aránt tevékenykednek. Szám­talan példa tanúsítja: első­rendű feladatuknak a mun­ka maradéktalan elvégzését tekintik, de — s ezt érde­mes és kell hangsúlyozni — szabadidejüket is hasznosan igyekeznek kihasználni.. Tö­rődnek egymással, érdeklőd­nek egymás gondjai, bajai iránt, s ha másként nem boldogulnak, a gyárvezetés segítségét is kérik, igénylik. S a vezetők melléjük áll­nak, kíváncsiak törekvése­ikre, kezdeményezéseikre, mindarra, ami új, ami több, ami hasznos az egyénnek és a gyárnak egyaránt. A gyár igazgatója, Szigethy Tibor éppúgy avatott ismerője a brigádok életének, munká­jának, mint a szakszervezet, vagy éppen a legközvetle­nebb illetékes, a verseny- iroda. Nemrégiben* amikor a brigádvezetők tanácskozásra gyűltek össze, volt mit je­gyeznie a krónikásnak. Nem világraszóló teljesítménye­ket, hanem olyan eredmé­nyeket mondtak el, amelyek jelentős mértékben hozzá­járultak az egész gvár ered­ményeinek az eléréséhez. A Miskolci Pamutfonoda dolgozóinak több mint két­harmada nő. Asszonyok, lá­nyok, pályájuk elején álló fiatalok, akik a fonodái munka mellett kötelezték el magukat. Igen sokan nap mint nap vidékről jár­nak be dolgozni. Mintegy 130 településről hozza-viszi őket a vonat, az autóbusz. De aki unja ezt az ingá­zást, helyet kérhet és kap­hat a minden tekintetben igényesen felszerelt leány­szállón. Minimális térítés ellenében kényelmes otthon­ra találnak itt, ahol nem­csak a pihenéshez, de a szó­rakozáshoz is megteremtik a feltételeket. E nem min­dig könnyű, de biztos meg­élhetést jelentő hivatás munkásai ők, akiknek helyt­állása, szorgalma tiszteletet követel. Hatvan szocialista brigád tagjai működtetik a gépe­ket, figyelnek a minőségre, a határidőkre és arra, hogy az utánpótlás forrásai ki ne apadjanak. Gondjuk van rá, hogy a tanulók valóban ta­nuljanak, hogy megismer­jék a szakmai fogásokat. Mert az elméleti tudás mellett e „titkok” nélkül nem válhatnak a szakma egész embert követelő mű­velőjévé. Szeretettel fogad­ják a leendő szakmunkáso­kat, figyelnek rájuk nem­csak a gyárkapun belül, azon túl is. A munkában nem ismer­nek pardont. A mennyiségi tervek teljesítésén túl, a mi­nőségre úgy vigyáznak, mint ahogy a becsületre szokás ügyelni. Hiszen a miskolci gyár által előállított termék sokfelé eljut. Békéscsaba, Vác, a Budapesti Lenfonó, Szeged, Mosonmagyaróvár várja — többek között — rendszeresen a miskolciak által gyártott fonalat, hogy ott a feldolgozóipar gépso­raitól a legkülönfélébb for­mában jelenjék meg újra a piacon, most már a nagykö­zönség, a vásárlók számára. S hogy ennek a követel­ménynek hiánytalanul ele­get tesznek, annak legfőbb bizonyítéka, hogy reklamá­ció csak elvétve érkezik. E tény önmagában véve is di­cséretes, de különösen az, ha tudjuk: az alapanyag nem mindig felel meg a kö­vetelményeknek, a technoló­giai előírásoknak. A fonó­nők, a fonoda egész kollek­tívájának jó munkáját di­cséri, hogy ennek ellenére minőséget produkálnak, sőt egy kis üzem működtetésé­vel, a hulladékból is első­rendű fonalat gyártanak. Nem könnyű az a poszt, ahol a fonónők dolgoznak. Viszont, ha valaki egyszer belekóstol ebbe a hivatásba, megszereti, vállalja nehézsé­geit. S a fonónők, akik nap mint nap a gépsorok mellé állnak, helytállásukkal, szor­galmukkal bizonyítják: ér­tő munkásai valamennyien a fonalkészítésnek. A már említett brigádvezetői ta­nácskozáson újra és újra el­hangzott egy mondat: nem bántam meg, hogy idejöt­tem dolgozni. Ebben nem­csak az jutott, kifejezésre, hogy hivatássá vált a szak­ma, hanem az is, hogy anyagilag is ki-ki megtalál­ja a számítását. Nem ritka a 6—7 ezer forintos kereset, ami mögött természetesen kiváló teljesítmény, jól vég­zett munka áll. Nincs mit tagadni azon, hogy a miskolci fonoda is nehezebb körülmények kö­zött dolgozik, ami az eddigi­eknél is több erőfeszítést, helytállást követel minden­kitől. Ennek jegyében igyek­szik dolgozni mindenki, hi­szen nem mindegy, hogy a gyár milyen eredménnyel zárja az évet. Tóth Ferenc Mindenki közlekedik. Még­hozzá egyre többen a köz­utakon. így van ez világ­szerte, s az is közös a kü­lönböző országokban, hogy — ez mindenütt egyre több gondot okoz. Ezen az sem változtat, ha — mint nálunk jövőre vár­ható — törvényt alkotlak a közlekedésről. Segít viszont abban, hogy ez a fontos te­rület mindenféle vonatkozás­ban közüggyé váljék. Ügy is, hogy meghatározott fel­adatokat ró a kormány több tagjára, ijletve a vezetésük alatt működő minisztériu­mokra. Mert a majdani tör­vény hatályba lépéséig a közúti közlekedés bonyolult kérdéstömege a Közlekedési Minisztérium és a Belügy­minisztérium között oszlik meg. Leegyszerűsítve: az el­sőre az utak és a járművek üzemképessége tartozik, a másodikra mindezek rendje- fegyelme és a járművezetői engedélyek kiadása. Igaz, hogy a feladatok ma is sok­kal többrétűek ennél — de a nagyközönség körülbelül ezt látja belőle. Nem csökkennek az emlí­tett két miniszter tennivalói a későbbiek során sem, a jövőre kidolgozandó törvény- javaslathoz készített temati­ka több mint harminc pont­ban sorolja fel a közleke­dési miniszter feladatait és további tízet tűz a belügy­miniszter elé. A belkereske­delmi miniszter és az Or­szágos Anyag- és Árhivatal elnöke kapja azt a felada­tot, hogy „kezdeményezi az igényeknek és követelmé­nyeknek megfelelő járművek beszerzését, gyártását és gondoskodik azok elosztásá­ról, illetve kereskedelmi forgalmazásáról”, továbbá az ő dolguk a szükséges pótal­katrészek, gumiabroncsok; felszerelési cikkek gyártásá­nak vagy behozatalának megszervezése is. S nem utolsósorban: azok kereske­delmi forgalomba hozatala. Ez pedig már arra enged következtetni, hogy legalább a belátható jövőben változik e téren a helyzet: majd csak eljutunk odáig, hogy sze­mélygépkocsit vásárolni le­het, meg hogy a pótalkatré­szek és egyéb, az autósok számára fontos cikkek — miniszteri garanciával — a vevőknek jutnak és nem a feketepiacnak. Reményre jogosít az is, hogy a művelődési minisz­ter ugyancsak megkapja a maga „leckéjét”; gondoskod­nia kell a közlekedési isme­retek óvodai és iskolai ok­tatásáról, a közlekedési szak­emberek korszerű képzésé­ről. Ami — remélhetőleg — oda vezet, hogy az ifjabb nemzedék nemcsak a gép­kocsitípusokat ismeri fel messzire', de a közlekedés veszélyeit is, s megtanul ésszerűen, biztonságosan köz­lekedni, kevesebb lesz a gyermekbaleset. „Az Országos Környezet­és Természetvédelmi Hivatal elnöke — olvassuk a továb­biakban — közreműködik a közúti közlekedés környezet­károsító hatását csökkentő intézkedések kidolgozásában és megtételében”. Ez is a jövőbe mutat — de bizony mindezekre sürgős szükség van! Mert lassúnként Euró­pa egyetlen országa leszünk, ahol büntetlenül bocsáthat­nak ki füstfelhőket gépko­csik és autóbuszok. Jó lenne azoknak az intézkedéseknek „kidolgozását és megtételét” előbbre hozni! Az viszont elsősorban a gépkocsi-tulajdonosok vágyát fejezi ki, hogy a törvény mondja ki; legyen összhang­ban a jármű ára és élettar­tama, továbbá, hogy legyen kedvező a járművek tüzelő- és kenőanyagigénye. Magya­rán: a jövő közlekedésének alapvető feltétele a korsze­rű járműpark. Amitől ma — bizony, nagyon messze va­gyunk. Kimondja majd a törvény — természetesen csak akkor, ha a tervezetet minden ille­tékes elfogadja és a javas­latot az Országgyűlés tör­vényerőre emeli —, hogy olyan karbantartó-javító há­lózatot kell kiépíteni, amely igazodik a hazai járműállo­mány területi és típusok szerinti megoszlásához, nö­vekedéséhez és műszaki színvonalának fejlődéséhez. A járműjavításban felhasz­nált eszközökre és berende­zésekre, az alkalmazott tech­nológiákra minőségi követel­ményeket kell meghatározni. No, meg — ismét nem utol­sósorban — „a kereskedelmi szervezetek felelősek azért, hogy az indokolt alkatrész- igényeket mennyiségben, minőségben, választékban és időre kielégítsék”. Szabályozzák az útépítése­ket is. Lehet magánutat épí­teni — de törekedni kell arra, hogy azok kapcsolat­ban legyenek az egységes közúthálózattal. A közutak építői pedig — ez bizonyára némelyik autóút, autópálya építése tanulságának levoná­sából ered — 5—10 évig jót­állással tartoznak... Lehetőséget ad az előzetes tervezet — s talán majd a törvény is — arra, hogy a Minisztertanács egyes köz­utak használatát az illetékes útkezelő engedélyéhez vagy díj fizetéséhez kösse. Azaz; lehet, hogy majd nálunk is lesz autópályadíj, mint szá­mos országban már régóta van. Ahhoz azonban előbb autópálya-hálózat kell. Külön, újra szabályozzák — a gyalogosok közlekedé­sét. Korántsem azért, mint­ha a törvény nem állna to­vábbra is „a gyalogosok pártján”. Sőt: éppen a gya­logosok érdekében. így pél­dául remélhetőleg bekerül a törvénybe, hogy a gyalogo­sok — ha nincs járda, út­padka vagy kerékpárút — az úttest bal oldalán, a me­netiránnyal szemben kötele­sek haladni, mégpedig egy sorban! Régi ugyan ez a szabály, de mindeddig vaj­mi kevesen voltak hajlandók tudomásul venni. Pedig, de sok gyalogosbaleset szárma­zott már ennek megszegésé­ből ! Különösen falvakban, de — talán még gyakrabban — az üdülőhelyeken szokás semmibe venni ezt az elő­írást. Sok gépkocsivezető vi­szont azt a — most ismét írásba foglalt — szabályt hagyja figyelmen kívül, hogy a kijelölt gyalogosátkelőhe­lyen (a „zebrán”) a gyalo­gosnak van elsőbbsége, s az útkereszteződésben is ott, ahová kocsival behajt. Ám a mentő- és a tűzoltóautóval általában a megkülönböztető jelzést használó gépkocsik­kal szemben — s ezt is aján­latos megjegyezni! — nincs elsőbbsége a gyalogosnak. Visszatérve a lényegre: még csak az első tematika készült el — s egy esztendő áll rendelkezésre ahhoz, hogy az Országgyűlés elé kerüljön a közlekedési törvényjavas­lat. Talán — remélhetőleg — ezt még széles körű vita is meg fogja előzni. Hiszen nagy jelentőségű ügyről van szó. Mert mindenki közleke­dik ... > V. E.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents