Észak-Magyarország, 1986. november (42. évfolyam, 258-281. szám)
1986-11-01 / 258. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 12 1986. november 1., szombat Hétköznap délelőtt leginkább öregekkel és gyerekekkel találkozhatunk a faluban „Nagyobb önállóságot szeretnénk...” A Tárd Községi Közös Tanácshoz tartozó Cserépváralja jelenéről és terveiről Kovács János tanácselnökkel beszélgetünk. Tőle tudjuk meg; nagy öröm már az is, hogy néhány új ház épült a községben az utóbbi években. Kevés a munkalehetőség, az itt élő emberek nyolcvan százaléka eljár Egerbe, Miskolcra, Mezőkövesdre és Budapestre dolgozni. Az itt lakó kis közösség viszont nagyon szereti, becsüli faluját, és évente sok-sok társadalmi munkával járul hozzá a fejlődéshez. így épült a játszótér, az úttörőtábor, és így készült el az óvoda rekonstrukciója. Megszavazta a lakosság a tehót is, mert a rossz ellátás javítása érdekében az összeget egy ABC-áruházra fordítja majd a tanács. A legnagyobb gondot azonban az jelenti, hogy a község közegészségügyileg veszélyeztetett a nitrátos víz miatt. Minden kút fertőzött. Egyéves korig kapják a gyerekek a tasakos vizet, hetente tíz litert, ami bizony kevés. Akinek kocsija van, de sokan busszal is elutaznak egy-egy kanná egészséges ivóvízért, a busz 16 forint Tardig, így aztán többe kerül a víz, mint a kenyér. „Sajnos, akárhogy számoltunk, még a megyei tanács támogatásával, vagy vízműtársulás létrehozásával sem tudjuk megoldani a vezetékes ivóvizet” — mondja elszomorodva a tanácselnök. A legutóbbi választások óta a község elöljárója, Molnár Józsefné. A 31 éves fiatalasszony a posta vezetője. „Szeretném, ha nagyobb önállóságot kapnának az elöljárók. Jó lenne, ha a pénzügyi terveket úgy állítaná össze a tanács, hogy mi is rendelkeznénk egy csekély összeg felett, akkor még több mindent meg tudnánk oldani” — mondja az ifjú elöljáró. A falu közepén új épület áll, még kissé rendezetlen környékkel, amelyben házasságkötő terem, Ice- nyérbolt, takarékszövetkezeti iroda és a tanácsi ki- rendeltség is helyet kapott. Itt találkoztunk Molnár Andrásné kirendeltségvezetővel. Az ő munkája olyan, mint a koordinátoroké — úgy is mondhatnánk, két tűz között van —, hiszen neki kell továbbítania a közös tanácsnak a kéréseket, és a hatósági munkát el kell látnia. Együtt kell működni az elöljárósággal, de hozzátartoznak a gyámügyek is. Elmondta, hogy talán kevesebben költöznének el, ha meg tudnák oldani a lakók régi óhaját; Cserépfalu és Váralja között megcsinálnák az utat, így közvetlen összeköttetés lenne Egerrel. Megkönnyíte- nék ezzel a munkába járást és a bevásárlást is. Még az alapvető élelmiszer beszerzésével is gondok vannak, például kenyeret csak másnaponta szállítanak. A felvágottért, friss húsáruért is utazni kell. Nem vágyunk el innen... Nagyon rossz út, vezet a már négy éve tájháznak berendezett barlanglakáshoz. A lakosság állította helyre közös munkával és hagy lelkesedéssel. A berendezést is saját otthonaikból, padlásaikról hordták össze. Tóth Jánosné, a tájház gondnoka már nyugdíjasként vállalta ezt a munkát. Büszkén mulatja a vendégkönyvet, amely szerint tavaly 1800-an látogattak ide. Itt lakik a tájház mellett. Nagyszülei is cserépváraljaiak voltak, de négy fia közül már csak kettő telepedett itt le. A kis vegyesboltban csendes a délelőtt. Az eladóknak van idejük kicsit beszélgetni. Orosz Miklós- né 21 és Juhász Andrásné 20 éve dolgozik a vegyesboltban. Mindkettőjük férje és gyermeke eljár innen dolgozni, tanulni. „A gyermekek már biztosan nem itt telepszenek le, de mi nem vágyunk el innen. Én talán nem is tudnék máshol élni” — mondja Orosz Miklósné. Nagyon ötletes dologra figyeltünk fel a pénztár mellett egy kis táblára, amelyre a következő szöveget írták: „Kérjük kedves vásárlóinkat, hogy a keresett hiánycikkeket szíveskedjenek bejegyezni a füzetbe.” Négy fiatalasszony sétál az úton. Gyermekgondozási szabadságon vannak, éppen az orvosi rendelőből jönnek az apróságokkal. Egymás szavába vágva mesélnek. A férjek eljárnak dolgozni. Itt nincs munkaA játszótér is társadalmi munkával készült lehetőség. Sajnos, az ellátás sem a legjobb. Csak szombaton van felvágott és friss hús, de ha nem megy valaki idejében, már semmit sem kap. Szórakozási lehetőség nem nagyon van. A moziban olyan rossz a hang, hogy élvezni sem lehet a filmet. Orvos sincs állandóan, ha a gyerek beteg, elég kétségbeejtő a helyzet. A Budapesti Fehérnemű Szövetkezet cserépváraljai üzeme a tsz mellett az egyetlen olyan munkahely a községben, ahol több nő dolgozhat. Itt is csak 26- an, egy műszakban dolgoznak az asszonyok, teljesítménybérben. Férfiingeket, ruhákat, blúzokat varrnak exportra és hazai piacra is. Lénárt Andrásné öt. éve dolgozik itt: ,,Nagyon jó, hogy sehová sem kell eljárnunk dolgozni. Több idő jut így a családra, mintha a nyolcórás műszak után még egy-két órát utazgatnánk. Sokáig csak férfiingeket varrtunk, akkor volt, aki többet keresett, mint a mostani munkával, hiszen egy-egy reszortot évekig csinált, gyorsabban, szaporábban ment. Van saját műszerészünk, így az állásidőt le lehet szorítani. Aki ügyes, nem keres rosszul.” Hogy a helyi adottságokat, lehetőségeket jól kihasználják . a környéken, azt már abból is láthatjuk, hogy a régmúlt időben nem építkeztek feleslegesen, hanem a gyakran vízmosta, szűk patakmeder miatt, a domboldalakba vájt barlangházakban laktak az emberek. így aztán már azon sem csodálkozhatunk, hogy a Coburg- kastélyhoz tartozó kazamatákat kihasználta a szentistváni termelőszövetkezet; szőlőfeldolgozót épíSzorgos assionykazek készítik a divatos nyári ruhákat Cserépváralja. Az 1939- es felmérések szerint 1041-en, 1980-ban 802- en, 1985-ben pedig 732-en laktak itt munka. Az úttörőtábor udvarát, környezetét rendbe kell tenni. Szeretnénk a domboldalon egy szánkópályát csinálni, de ezt már csak jövőre lehet megvalósítani.” A feleség: „A húsz év alatt hozzászoktam, hogy a férjemnek nincs egy nyugodt pillanata, így aztán nem volt mit tenni, mint segíteni, melléállni. Most, hogy két fiunk már felnőtt, ez könnyebben megy, de bizony zokon esett, amikór sok mindent a férjem nélkül kellett megoldani a családban. Tizenkilenc éve kerültem ide, fiatal házasként gyakran volt nézeteltérésünk. Hiszen Lajos alig tartózkodott itthon. Ha pedig mégis itthon volt, nem tudtunk nyugodtan étkezni, aludni, pihenni, mert Valakinek mindig gondja volt, amiben csak ő tudott segíteni. Aztán lassan ezt is megszoktam. Láttam, hogy mennyire hálásak a szülők, a falu lakói; már nem kell kérlelni őket, még a nagyszülők is eljönnek, ha dolgozni kell. Nyáron sincs pihenőnk, hiszen ott van a tábor, a férjem vállalta a vezetését, így mindig akad tennivaló. Volt, amikor elvágytunk innen, főleg amikor a fiaink már cseperedtek, s színházba, moziba, vásárolni is mindig utaznunk kellett. De valami mindig visszahúzott...” Az őszi Bükk színesedik a falu körül, idelátszanak a Lator-patak völgyét szegélyező hegyek: Tardi- hegy, Vár-hegy, Mész-tető. A közelben kezdődik az ország leghosszabb, és talán legszebb völgye — a Hór-patak völgye —, ahol a meredély hegyek sziklabarlangjaiban fészkel a fokozottan védett uhubagoly, és a hegyoldalakon sok-sok védett növény él még ma is. Orosz B. Erika Fotó: Fojtán László A völgybe ékelődő kis lalu részlete Egy nap az iskoláért Sétálgatva a faluban, beszélgetve az emberekkel, egyre többször hallottuk, „ha az igazgató bácsi nem lenne, bizony játszótér, tájház, úttörőtábor és még sok egyéb sem lenne.” Czeglédy Lajos és felesége — Gárdonyi szavával élve — a falu „lámpásai” több mint két évtizede már. A férj: „Sárospataki születésű vagyok, a feleségem pedig bánhorváti. Amikor 1965-ben idejöttem, olyan állapotban volt az egytantermes iskola, hogy ha beléptem az ajtón, a terem végében felemelkedett az olajos padló. Nehezen fogtunk bármibe, hiszen még nem ismertük az itt lakókat. De nem telt el hosszú idő, amíg rájöttünk, hogy jóindulatú,, segítőkész emberek laknak itt, akik ha értelmét látják a munkának, mindenben partnerek. Így valósulhatott meg a tájházunk is, mert pénz nem volt rá. Az iskola melletti üres telken a játszótér építéséhez szerveztem társadalmi munkát. Olyan sok szülő és nagyszülő jött el, hogy hirtelenjében nem tudtam munkát adni nekik. Arra gondoltam, ha ezt bevallom, s az emberek hazamennek, soha többé nem jönnek nekem segíteni. Ezért felmentünk a már lepusztulóban levő barlanglakáshoz, amelyről lemondott az állam javára a tulajdonosa. Elkezdtük rendbe tenni. Két hónapig minden hétvégét ott töltöttünk. Aztán szerveztünk egy akadályversenyt, és aki egy régi tárgyat elhozott otthonról bemutatni, az egy pontot szerzett az őrsének, aki itt is hagyta, az tíz pontot. Estére berendeztük az egész házat. Tennivaló persze most is van még: a hozzávezető utat meg kellene csinálni, az ólakat, istállókat rendbehozni, és az apróbb javításokat folyamatosan elvégezni. De azért így is nagyon büszkék vagyunk, mert minden külső segítség nélkül hoztuk helyre. Az elmúlt évi nagy társadalmi munka, az iskola tatarozása volt. Ha a szülők nem segítenek, — még éjszaka is dolgoztunk —, nem tudtuk volna elkezdeni a tanévet. Azt is a közös munkának köszönhetjük, hogy ilyen szép környezetben tanulhat a 34 alsós gyermek. Az idei nagy szervezést igénylő munka, az úttörőtábor felépítése volt, ami a Lator patak partján valósult meg. Mindössze 130 ezer forinttal rendelkeztünk kezdetben, és végül másfél millió forint lett a társadalmi munkából. A Karcagi Városgazdálkodási Vállalat készítette el a vizes blokkot, és a Tiszántúli Áramszolgáltató Vállalat karcagi' üzemegységétől kaptuk a 40 férőhelyes faházat. Berendeztük, és már ezen a nyáron itt táborozhattak a gyerekek az ország különböző részeiből. Persze akad még jócskán tett a hegyre, összekapcsolva a már meglevő pincerendszerrel. Kicsit meglepődtünk azon, hogy a kastély kápolnájában nyaranként az építőtábor diákjai étkeznek. A magyarázatot hallva azonban — ha a Műemlékvédelmi Felügyelőség nem adja oda a szakmunkásképző intézetnek az épületét, ma már csak romokat találnánk — helyeselni tudjuk ezt a megoldást.
