Észak-Magyarország, 1986. október (42. évfolyam, 231-257. szám)
1986-10-01 / 231. szám
1986. október 1., szerda ÉSZAK-MAGYARORSZAG 5 Utcakép a szállóval. Gyerekek napsütésben. Újhelyi fiatalok. Szőlőhöz, borhoz, gyümölcshöz értést tanulnak Tokaj-Hegyalján vagyunk, természetes hát, hogy beszélünk a szőlőről. Beszélünk róla Páricsi Viktorral, a Mezőgazdasági Szakközép- és Szakmunkásképző Iskola igazgatójával. — Meg lehet ma élni a szőlőből? — Meg — érkezik kis szünet után, enyhe so- molygással a válasz, kissé jelezve: érti a tréfát. Ügyannyira meg lehet, hogy az itt képzett (szakközép, vagy szakmunkás fokon képzett) szőlészeket, borászokat, gyümölcsökhöz ér•'tő fiatal embereket szívesen fogadják bárhol a megyében. Elsősorban persze a két nagyüzem, a borkombinát és a Bodrogközi Állami Gazdaság várja őket, de várják a szakszövetkezetek, a tsz-ek is. Az iskola 1951-ig Tarcalon munkálkodott vincellérképzőként. azóta pedig itt többféle szakma művelőjeként. — Mi kell a jó szőlőhöz, a jó borhoz? — Tulajdonképpen nem sok minden . .. Kell egy jó évjárat. — És ahhoz? — Ahhoz pedig ugye mindenekelőtt kell tisztességes napsütés, majd úgy augusztus végén kell bizonyos mennyiségű eső, utána megint szép, őszies, érlelő napfény. Közben ugye meg kell művelni a szőlőt. Elvégezni minden szükségeset és pontosan abban az időben, amikor éppen szükséges. Nem előbb, nem később . .. Hát csak ennyi kell. — Az ember azt hihetne, hogy a szőlőművelés ősi, jól bevált rendjén semmit sem kell változtatni, a tudást csak át kell venni az öregektől... — Sok igazság is van ebben, de a világ változik. A szőlőművelés is. Tudja ugye, hogy a hegyről ma már eléggé lejöttünk a „szoknyára”. Meg új szőlőművelési rendszerek léteznek. Más, az eddigitől eltérő módok. Mindezeket meg kell tanulni, tovább vinni. — Miként fogadják? — Jelzéseink örvendetesek. Szívesen fogadják gyerekeinket, ez azt is jelzi, hogy valamiként mégis jól végezzük dolgunkat itt az iskolában. — ön újhelyi? — Már igen. Nem itt születtem, de itt diákos- kodtam, 1942-től pedig itt élek. — Elmenne másüvé lakni? — Tessék? Hogyan?!... Ja! Minek?... Megnézte már maga például milyen itt az ősz? Nem hiszem, hogy bárhol lenne még ennyire szép! Menjen csak el ilyentájt a Hegyközbe . . Vagy itt bárhová .. . Majd megérti. — Jó, jó, köszönöm . .. De milyen lesz most a bor? A középfokú központ Fleskó László tanácselnök-helyettessel (helybéli születésű, 1950-től tanácsi dolgozó, semmiért sem cserélné el Üjhelyt, nyugodt, megfontolt ember, de nem tanácsos előtte a városról rosszat mondani) a város kisugárzó hatásáról, a közeli településekre ható erejéről váltunk szót. — Hivatalosan középfokú központ a városunk.. Ennek alapján nem csupán jogunk, hanem kötelességünk is megfelelően élni a már említett kisugárzó erővel, művelnünk mindazt a feladatot, mely ránk, mint a Hegyköz, a Bodrogköz centrumára hárul. — Miben nyilvánul mindez meg? — Nézzük például az ipart. Ez a régi város tudott váltani időben és megfelelő ipart kialakítani. Ügyannyira, hogy ma már a környékről mintegy háromezer ember jár be ide dolgozni. Ehhez természetesen megfelelő közlekedést is kell biztosítanunk, és kereskedelmet, ellátást is. Hiszen a Hegyközben, a Bodrogközben a kereskedelem elsősorban az úgynevezett napi cikkekre korlátozódik, a szakellátást városunk biztosítja. Lehetséges, nem mindenben kifogástalanul, de egyre jobban. Most épül például egy új iparcikkbolt, mely jövőre már árut ad. Az oktatás, a közművelődés ugyancsak a körzetközpont kívánalmainak, szerepkörének megfelelő. Városunkban 1800 középiskolás tanul, ennek legalább a fele más városból, községből, hiszen csupán a, kollégiumokban 800 gyerek él. A szlovák iskolába sokkal távolabbról is jönnek . . . Ami pedig az egészségügyet illeti: az ellátásba beletartozik az egykori Abaúj vármegye egy része is, például Telkibánya, Gönc, vagy éppen Encs környéke. Talán egyszerűbb, ha úgy fogalmazok: mindent egybevetve a város vonzáskörzetéhez hatvan településnek mintegy százezer lakója tartozik. Szép szám. Próbáljuk tenni értük is dolgunkat, amiként bírjuk. A jó Hírű sütőüzemben. Tehát: milyen lesz most a bor? A kérdés a legilletékesebbhez. Mitró Lászlóhoz, a borkombinát vezér- igazgatójához szól. — Az idei évjárat különleges, érdekes. Nagyon sok volt a napsütés, ami jó, de nem jött be az eső ősz elején, ami viszont hiányzik. Mondhatom, hogy a száraz szamorodni és az édes is kiváló minőséget ígér, rendkívül jó minőséget, bár mennyiségben keveset. Aszú kevesebb lesz, mint kellene, de az is jó lesz. Tehát: kevés, de jó. Sőt! Igencsak jó! — És úgy általában, hol a helye a hegyaljai bornak ma? — Őrizzük a rangot. Nem olyan könnyű, hiszen a világban nagy a verseny. Csakis a minőség számít, de ezt itt a mi dolgozóink, tiszta szívvel mondhatom, értik, tudják. Amit ki lehet hozni egy-egy évjáratból, azt bizony kihozzák, óvják, ápolják. Ezzel nincs is baj. Az elmúlt két év erős telének hidegével viszont még ma is baj van. A mi telepítéseink legalább harminc százalékkal többre képesek, mármint mennyiséget illetően, mint ameny- nyit ma adnak. A fagy miatt. — ön nem bennszülött. Miként került ide? — Nyírbogdányból szépen látszanak az újhelyi hegyek. Gyermekkoromban mindig vágyakozva néztem, hiszen ott nincsenek hegyek. Később a nővérem idekerült, majd a bátyám is. Akkor még inkább néztem a hegyeket. Amíg el nem jöttem én is ide iskolába. Innen másik iskolába, de valahogy mindig visszakeveredtem Űjhelyre. Egyszer csak igazgató lettem... Biztos, hogy jobban kellett volna elmondanom ... — Elég ez. És most? — Most együtt vagyok a várossal. Korábban is igyekeztem együtt lenni, népi ellenőrzés tagjaként, a városi tanács vb-tagja- ként, most meg egy szép, rangos vállalat vezetőjeként. Talán nem tűnik szerénytelenségnek, ha úgy nézem, az én munkám is benne van a város gyarapodásában. Nagyon szeretném ezt hinni.. Az akadályverseny szünetében, a hegyen. A város fölé emelkedő hegyen a gyerekek eredmény- hirdetéshez gyülekeznek. Nótázva. Gyalog jöttek föl, itt még különböző feladatokat hajtottak végre ugyancsak menet közben. Fáradtak vagytok? Mitől? Miért? No. jó. jó ezt csak meg kell kérdezni. De nem az újhelyiektől — mondaná Boda doktor úr, nevezzük úgy, miként ő szereti: Pali bácsi — aki együtt jár-kel, télen síel a gyerekekkel, és ícketén- fehéren tudja igazolni, mennyivel egészségesebbek az itteniek, mint a távolabbiak. Mármint azok a távolab- biak, akik nem hajlandók, vagy akiknek nincs módjuk az ilyen mozgásra. Most, az akadályverseny eredményhirdetése előtt viszont a gyerekek udvariasan mindenekelőtt vendégeiknek, a páciniaknak gratulálnak, akik síkvidéki létükre vállalták ezt a túrát, és becsülettel helytálltak, úgyannyira. hogy’ egyikük sem esett össze. Jó itt lenni — mondják a pácini gyerekek. Miként remélhetőleg mondják majd hamarosan az ország más tájairól érkezők is. Együtt az újhelyiekkel. Priska Tibor Fotó: Laezó József
