Észak-Magyarország, 1986. október (42. évfolyam, 231-257. szám)
1986-10-04 / 234. szám
1986. október 4., szombat ÉSZAK-MAGYARORSZAG 7 Az újsághír lakonikus rövidséggel közölte: a fegyveres erők napja alkalmából édesanyákat tüntettek ki, olyanokat, akiknek legalább öt vagy több fiúgyermeke volt már katona, illetve jelenleg is az. Az ünnepség nagyon egyszerű, de annál bensőségesebb, az asszonyok megil- letődve és meghatottan forgatják kezükben a kitüntetést, s hallgatják Ma- csek Antal mérnök-ezredes szavait. Rajtuk kívül még 2-3 tiszt van jelen, a megyei hadkiegészítési és területvédelmi parancsnokság állományából és az újságíró. Hallgatjuk a beszédet, amely egyáltalán nem katonás most, kicsit talán a múltba révedő, a kimondott szavak mellett másra is gondoló. Azt hiszem, a többi férfi is úgy van most mint én, ha csak néhány pillanatig is, nemcsak az ünnepeitekre, de saját családjukra, gyerekkorukra, édesanyjukra is gondolnak. Hiszen amikor ezek az asszonyok az első gyermekeiket szülték, akkor voltunk mi is gyerekek, a negyvenes évek végén, az ötvenes évek elején. Kinek hogy ment a sora nem tudom, de abban az időben kevesen éltek gondtalanul. Még akkor is, ha csak egy-két gyermek élt a családban, hát még ha több! Akkor még kevés asz- szony dolgozott, egy keresetből élt a családok többsége. Igaz, ennek megvolt az az előnye, hogy anyáink többet tudtak törődni a családdal, a gyerekneveléssel. Dolguk így is rengeteg volt, hiszen hol volt még akkor mosógép, centrifuga, porszívó. (Any- nyi volt a munkánk, hogy legtöbbször éjfélkor feküdtünk, de hajnalban már talpon voltunk.) Nem voltak kényelmes, komfortos lakások (mi olyan „házban” kezdtük az életünket, amelyiknek napraforgószárból volt a teteje is, az első gyerekek is oda születtek). Nem volt könnyű az élet városon se, de falun akkor talán még nehezebb volt. örültek, ha volt any- nyi ruhájuk a gyerekeknek, hogy iskolába el tudták küldeni őket. (Foltos ruhába jártak, de tisztán. Váltóruhája egyiknek sem volt, este kimostunk, reggel meg vasalóval szárítottuk, hogy iskolába tudjanak menni.) De hát ebbe születtek bele, ez volt a természetes. Az igényeik nem olyanok voltak, mint a mai gyerekeké. (Sokat szenvedtek a gyerekek is, de értették miről van szó, soha nem vetették a szemünkre, hogy ha kevesebben lennének, nekik több jutna.) A sok gyerek mellett sok volt a gond és a munka, s mert a családfők gyakran nem is helyben dolgoztak, minden az anyákra maradt. (Az uram egy hétben vagy két hétben egyszer járt haza, a gyerekek ilyenkor lcörül- ülték az apjukat és mesél- tették. Itt közbeszól a jelenlévő férj is. Mi meg csak öleltük egymást ilyenkor, míg vissza nem kellett mennem. Hát csoda, hogy jöttek sorba a gyerekek?) A dolog hát sok volt, végezték is becsülettel, de ettől bizony semmi sem lett könnyebb. (Cipője nem volt mindegyiknek, az vette fel, akit orvoshoz kellett vinni.) De aztán múltak az évek, a gyerekek nőttek, s Via születtek is újabbak, már ott voltak a nagyok segítségnek. Meg lassan- lassan könnyebb is lett az élet. Dúskálni később sem dúskáltak fölöslegben, de legalább a nem tudni mit hoz a holnap érzése elmúlt. A gyerekekkel is kevesebb lett a gond, s egyszer csak az első fiú megkapta behívóját. Nem gondoltak akkor persze semmiféle kitüntetésre, sőt, miért is tagadnák, mint az anyák általában, félve-félt- ve engedték el gyermeküket idegenbe. De tudták, ez a rendje, s egyébként is el kell hagyniuk a fészket, ki kell lépni az életbe, egyszer ők is családot alapítanak. Ma már van köztük olyan is, aki egyedül maradt a férjével, a gyerekek mind elmentek. De azt egyöntetűen állítják, hogy jó gyerekek, szívesen és gyakran hazajárnak. (Nemcsak ünnepen jön össze a család, s ha- mind itthon vannak, az a legnagyobb ünnep. Azt mondják, otthon egy falat is jobban esik, mint máshol egy lakoma.) Megkérdezem persze azt is, hogy vajon nem jutott eszükbe, hogy már elegen vannak, nem kellene több gyerek? Egyikük mondja csak, hogy neki bizony eszébe jutott, hogy orvoshoz is lehetne menni, de ez csak gondolat maradt, mert hát ahol elfér hathét gyerek, ott elfér a nyolcadik is. Szeretni meg mindet egyformán szereti, bár a nagyobbak állítják, hogy a legkisebb a kedvenc, pedig csak több ideje jut rá már, meg hát a világ is megváltozott. Lassan már inkább az unokákkal foglalkoznak, s bizony a gyerekek közül senki nem követte a szülői példát, egy-két, legtöbb ha három gyerekük van. Ök inkább azt vallják, hogy annak a kevésnek adjanak meg mindent, ne nélkülözzenek, ne érezzenek hiányt semmiben, mint ők annak idején. De a szülői házra szeretettel gondolnak és tisztelettel. Ahogy hallgatom ezeket az asszonyokat, egyre csak József Attila a címben is idézett, sorait mondogatom magamban : „Anyám szájából édes volt az étel, apám szájából szép volt az igaz.” Ahogy kezdtem, úgy is fejezem be: az újsághír tömören csak annyit közölt, hogy a fegyveres erők napján édesanyákat tüntettek ki. Akikkel közülük megismerkedtem: Kenyhercz Jóasefné Hollóházáról 11 gyermek, 8 fiú és 3 lány édesanyja; Veres Bamabásné Tiszatarján- ból 9 gyermek, 8 fiú és 1 lány édesanyja; Kendrov- szki Sándorné Vissről 8 gyermek, 6 fiú és 2 lány édesanyja; Nyitrai Bamá- né Forróról 8 gyermek, 5 fiú és 3 lány édesanyja; a Haza Szolgálatáért Érdemérem arany fokozatát kapták, méltó kitüntetésül. Szívből, sok szeretettél gratulálunk nekik! Szatmári Lajos Legfőbb érték az egészség Kommunikáció, kontaktus, tolerancia — korunk hiánybetegségei A kommunikáció társas életünk alapvető elemei közé tartozik. Már a csecsemő is rendelkezik azzal a kél pességgel, hogy a környezetében levő személyeknek jelrendszerek útján (sírás, nevetés, mozgás stb.) fejezze ki érzéseit, kívánságait. A beszédkészség elsajátítása után a verbális kommunikáció a leggyakoribb jelentéstovábbítási módszerünk. Annyira megszokottá vált számunkra a kommunikáció léte, mint viselkedésünk egyik eleme, hogy csak akkor tudatosul bennünk, amikor erre külön felhívják a figyelmünket. A kommunikációt tekinthetjük úgy, mint egy kapcsolat, kontaktus létrehozásának eszközét. Kísérletek bizonyították, íogy a társaktól, ingerektől megfosztott embereknél múló pszichózis vagy átmeneti lelki zavar alakul ki. A társas érintkezésnek a jelentősége a testi és lelki egyensúly megőrzésében van. A kapcsolatoknak személyesnek, egymás megismerésén alapulónak kell lennie. Az ilyen kontaktusok kialakításának alapfeltétele, hogy kellőképpen tudjunk a másikra figyelni és toleráljuk, elfogadjuk véleményét, nézeteit. Ezzel szemben azt tapasztaljuk, hogy ma a társas kapcsolatok jelentős része érdekvezérelt, felszínes kontaktus, melyek érzelmi színezete teljesen elvész, ezért nem is tudja betölteni funkcióját. A lazább, formális kapcsolatokban pedig a konvencionalitástól való eltérés mindig erős diszkriminációt von maga után. Ezek a jelenségek az elmagányosodáshoz vezetnek. A külső és belső konfliktusaival egyedül küzdő ember köny- nyen nyúl a látszólag feszültségcsökkentő hatású alkoholhoz, ezzel egy időben lehetősége van egy közösségbe való bekerülésre. A kocsmaközösség a kommunikációs rendszeréhez nem szokott külső megfigyelő számára megtévesztően sivár és eseménytelen lehet. Valójában az ottlevők számára sajátos segítő, elfogadó, odaforduló légkört biztosít, de együttlétük alapja a közös ivás. Gyakori jelenség, hogy a sikeres alkoholelvonó kezelést követően a betegek krízishelyzetbe kerülnek, mert még ezt az álközösséget is elvesztik. A magány, a kapcsolatnélküliség, a kontáktus hiánya korosztálytól függetlenül a végső kétségbeesésbe, az ön- gyilkosságba sodorhatja az egyént. A közösségi élet kultúrájának az alapjait a mikro- környezetben, a családban kell lerakni. Elanyagiaso- dott világunkban gyakran tapasztaljuk azt, hogy a családtagok egymással szemben intoleránsak, mély kontaktus nem alakul ki közöttük. Ez a felnőtté válás után úgy csapódik le, hogy baráti közösségek, azonos érdeklődési körűekből szerveződő klubélet nem tud létrejönni. A lelki egészség megvédésében szoros, az érzelmeken alapuló kapcsolatok játszanak döntő szerepet. A családi és baráti kontaktusok más és más támasz nyújtására képesek. Dr. Wildmann Márta pszichiáter Kettős Liszt-jubileum Nincs a, Földnek tájéka, tektől zeneoktatási intézmé- ahol valamit ne tudnának nyékig. És életműve — nem- Lisztről. Tisztelik zongora- csak muzsikája — él. Barvirtuózként, zeneszerzőként, zenepedagógusként. Napjainkban fantasztikusnak tűnik a hozzá hasonlóan zseniális, kortársai előtt mégis világraszólóan népszerű, végtelenül termékeny, egyben elmélyült és kimeríthetetlenül sokrétű művész és ember, mint Liszt Ferenc. Mint minden sémában, a Lisztről másfél évszázad folyamán kialakult, felszínesleegyszerűsített „imázsban” is — rejlik valamiféle igazságmag. És a felfoghatatlan ' jelenségek közel állnak a közönség szívéhez. A nagy feladat mégis az, hogy a teljes és valóságos Liszt váljon ismertté. A Liszt Ferenc nevét viselő Zeneművészeti Főiskolán a Liszt Ferenc Társaság főtitkárával, Forrai Miklóssal beszélgetünk. A falon Liszt-portrék, relikviák között egy megsárgult okmány. „...12205 számú Ütlevél... Dr. Liszt Ferenc úr részére. .. Termete közép, haja ősz, arca kerekded, szeme szürke, orra rendes.. . 1874. Ferencz József...” Megjegyzem, hogy úgy látszik akkoriban sem ügyeltek túlzottan az útlevél-tulajdonos külsejének valósághű ismertetésére. De itt egy másik útlevél, melyben ez áll: „Ismertetőjele; közismert”. — Ekkor Liszt már hatvanhárom éves volt; s akkoriban híre-hamva sem volt a hírverés, vagy a földrajzi helyváltoztatás bejáratott, automatikus módozatainak. Hogyan lehetséges, hogy miközben a nagyszabású műveknek áradatát alkotta, a Zenei lexikon sűrűsoros oldalakon át sorolja zenekari, kórus, oratórikus, zongora, kamarazene, dal, átirat és nagyzenekari műveit és az ezeken kívül komponált megszámlálhatatlan, más műfajú szerzeményeiért — annyi mindenre maradt idő Liszt számára? Elég, ha csak a világjáró pianistára gondolunk. — Mai szemmel valóban alig felfogható Liszt időgazdálkodása. De hát ebben is zseniális volt, mint mindenben, amihez köze volt. A Zeneakadémián nyolckötetnyi levelét őrizzük, volt olyan év, amikor ezerötszáz levelet írt — s mindez csak a számon tartott levelezése! És tudjuk, írásművei is számottevők, mennyiségileg is. S mert jólelkű volt, mindig- lelkesedő, bármikor, bárhol ínség, baj volt, jótékony cé- , lú koncertet is adott. A pesti árvízi hangversenye mai pénzre átszámítva két és fél- hárommillió forintot hozott! Tele a térkép: eny- nyifelé járt! Szeretett volna egyszerre mindenütt lenni, s valami vajákos szövetségben volt a nagybetűs Idővel is. — Liszt a maga jelenkorában körülrajongott muzsikus — szerzőként az maradt mindmáig. De a közkedveltség sokszor a felszínnel egyenlő. Vajon Liszt Ferenc esetében is így van? — Hát erre is kell egy- egy jubileum! Hogy világnagyságok igaz és teljes arculatát feltárja. A világ keresi Lisztet. Liszt Ferenc Társaság működik Ausztriában, Rómában, Párizsban, Mexikóban, Washingtonban, közel-távol mindenütt. Nincs a világnak muzsikusa, akiről annyi portré, festmény, rézkarc, szobor készült, mint róla. De Liszt nemcsak szobor, hanem máig ható, mostanáig — kimeríthetetlen útmutatás és invenció is. Korunk is tőle örökölte a legtöbb ösztönzést, s ez a magyar zenekultúrára hatványozottan érvényes. Liszt indítványára, az ő András- sy úti lakásán létesült az első Zeneművészeti Főiskola. Liszté a fő érdem a zenei intézményrendszerünk kialakulásában, a zeneegyesületók úgy folytatta Lisztet, hogy szellemének jegyében — ellenében alkotott. Így lett szellemének örököse. Aki forradalmat csinál — nem dogmatikus utánzóiban leli folytatását, hanem egyenértékű ellentéteiben. Liszté az érdem, hogy tanítványai és tanítványainak tanítványai megbecsült vendégművészek a világ nagy koncertpódiumain. — Az átlagos zenei műveltségű közönség is tudja: Liszt emberi-muzsikusi kétarcúsága nehezen értelmezhető, értékelhető. Nem kevésbé elintézetlen kérdés Liszt magyarsága. Sikerül-e közelebb kerülnünk a valósághoz most. a jubileumi év- eseményei jóvoltából? — Minden igyekezetünk erre irányul. Tudnivaló, ' hogy Liszt Társaságot már az ő életében 1870-ben is alakítottak. De ez — akárcsak a később létrejöttek — rövid életű volt. A mai, 1973- ban alakult Liszt Ferenc Társaság egyenes folytatása az előzőknek; magáévá tette az 1893-ban kitűzött célokat és alapelvet: „Liszt szellemének örökös ápolását”. Ezt szolgálja — számtalan más tevékenység között — az 1974-ben alapított Nemzetközi Hanglemez Nagydíj, amelyre évente küldik a pályázati lemezeket Japántól Dél-Amerikáig; zongora, zenekari, vokál és or- gonaművek felvételeit. Liszt interpretációkat. Amennyire tiszta és egyértelmű a Liszt Társaság főcélja, nem- kevésbé az a pályázat egyetlen kritériuma is: Liszt-műveket, magas művészi színvonalon. A teljes értékű Liszt-arculat jegyében szövetségesünk a hazai és külföldi koncerteket rendező Országos Filharmónia és az Interkoncert; Liszt-életművet — közte ritkaságokat és újonnan feltárt műveit is — kibocsátó Hungaroton Hanglemezgyártó Vállalat, a zenetudomány bel- és külföldi képviselői. Hatalmas feladat ez. — Hiszen az idővel sokrétűen sajátságos viszonyban lévő Liszt kétarcúságának ez az egyik oka és okozata, ö fiatalon hódolt a kor zenei divatának: a romantikának, és sikerei teljében ébredt rá, hogy az ő hivatása más; több, mint amivel világsikereit elérte. Ezután alkotta legzseniálisabb műveit, az összes szimfonikus költeményét, két zongoraversenyét, a Haláltáncot., a Faust szimfóniát, a Dante szimfóniát. És ahogy őbenne, körülötte is megfordult a világ: hallgatás fogadta. Olyan művek születtek ekkor, mint a Via Crucis, amelyet holta után csaknem negyven évvel, 1928-ban adtak elő nálunk először. — A másik kérdés: a haza. A világot félrevezette, hogy Liszt halála idején még német nyelvű volt a zenei életrajz-irodalom. Ő maga viszont mindig magyarnak vallotta magát. — Liszt valami ördögi beosztással érte el, hogy szinte, egyidejűleg mindenütt ott volt. A kettős jubileum évében ismét köztünk van. A világ minden pontján kutatják, és felidézik arcát. Furcsa fordulat: ha Liszt nem annyira — ahogy ma mondanánk — Európa-centrikus, akkor ma lemezről hallgathatnánk virtuóz zongoraelőadását is. Ugyanis csábították Amerikába. Évi egymillió dollárt ígértek, négy-öt fellépés fejében. — Nincs, uram, annyi pénze...! — utasította el a pazar ajánlatot a sikert nemcsak pénzben mérő Liszt. Ha kimegy, Edison-fonográfon bizonyára megörökítik. De talán többet, igazabbat mond róla hogy ez nem történt meg. Pereli Gabriella
