Észak-Magyarország, 1986. szeptember (42. évfolyam, 205-230. szám)
1986-09-13 / 216. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZAG 4 1986. szeptember 13., szombat . : Mihályi Győző és Tímár Éva a Sarkadi-drámában A Miskolci Nemzeti Színházban, noha a közönség még nem lát semmi újat, legfeljebb a bérletpénztárnál újítja meg bérletét vagy vált újat, a zárt ajtók mögött serény munka folyik. Négy korábbi produkció felújítására is készülnek, s javában folynak az új évad első két bemutatójának a próbái is. Mint már hírül adtuk, az új bemutatókat megelőzően megnyitják a színházat és az elmúlt évről áthozott négy produkcióval várják a nézőket. A nagyszínházban ez a kapunyitás szeptember 16-án, kedden lesz, amikor is a tavalyi nagy sikerű Filippo-da- rabot, a Milliomos Nápolyt láthatja a közönség. Ezt mutatják be másnap, 17-én is. A következő két napon, 18—19-én, csütörtökön és pénteken pedig Csehov komédiája, a Cseresznyéskert kerül színre. Az előadás az elmúlt évadban igen emlékezetes sikert aratott. Végül az elmúlt évad végén színre hozott Teli zseb című musical kerül a közönség elé szeptember 19-én és 20-án. Ezek a darabok a későbbiekben is színre kerülnek még az új bemutatók között. A Kamaraszínházban Hervé operettje, a Ne- báncsvirág felújítása nyitja a kaput szeptember 20- án, szombaton és 21-én vasárnap. Az új bemutatókra, a nagyszínházban Sarkadi Mihályi Győző és Csapó János Imre drámájának az Oszlopos Simeonnak, a Kamaraszínházban pedig Robert Thomas Nyolc nő című bűnügyi játékának előadására készülnek, mindkét helyen szorgosan folynak a próbák. Az Oszlopos Simeon Sarkadi Imre — sajnálatosan hamar tragikus befejezéshez ért életének utolsó szakaszában született — drámája hőse Kis János rajztanár, aki úgy érzi, kívül- rekedt a társadalmon. Az ő küzdelmeit, önmagával és környezetével való vívódásait, önmaga zuhanásának tudatos irányítását- elemzését ábrázolja a darab, amely majd szeptember 26-án kerül bemutatásra, előzőleg 2!T-én, az Egyetemi bérletben azonban már találkozik a nézőkkel. A Nyolc nő bűnügyi történet, tehát keveset illik róla elmondani. (A szerző — Robert Thomas nem ismeretlen a miskolci színházban, korábban már szerepelt itt egy darabja, A bűnös visszatér, máshol A hallgatag papagáj volt a címe.) A címéből kitűnően nyolc női szereplője van, férfi nem is szerepel benne. Egy elegáns vidéki villában karácsonyra készül a csupa nőből • álló család, amikor felfedezik a bűnesetet, ami körül aztán később minden bonyolódik. E két új darab, illetve bemutató próbáin készültek Jármay György felvételei. Karancz Katalin és Máthé Éva a Nyolc nőben Négyen a nyolcból: Karancz Katalin, Oláh Bódi Éva, Horváth Zsuzsa és Máthé Éva Bárdos Margit és Matus György az Oszlopos Simeonban N apjainkban aligha múlik el hét, hogy valamelyik tömegkommunL kációs fórumban — beleértve lapunkat is — ne ejtenének szót negatív előjellel olvasási szokásainkról. Nem a divat kapta fel a témát, a társadalomban számos jel utal arra, hogy valóban baj van az olvasással. A baj tulajdonképpen az, hogy nem olvasunk. Ha pedig nem olvasunk (nem tanulunk, nem műveljük magunkat), annak ma még szinte beláthatatlan következményei lehetnek társadalmi méretekben. Az olvasással foglalkozó írásokban szinte kivétel nélkül mindig, szó Van arról is, hogy a bajok gyökerét az olvasás tanításánál kell keresni. Magyarán szólva, a „labdát” a problémával foglalkozók visszadobják az alsó tagozatos tanítók nyakába. Jogos-e ez? Egyáltalán, hogyan áll ma az olvasástanítás, az olvasóvá nevelés az iskolákban — 'érről a kérdésről, úgy éreztük, egyszer a legilletékesebbeknek is illene megadni a szólás jogát. Kerek- asztal-beszélgetésünkre ezért ezúttal alsó tagozatos pedagógusokat hívtunk meg. A vita résztvevői voltak: dr. Sándor Barnáné szakfelügyelő, Mankó Ildikó, Tolnai Gyuláné, Ónodi Sándorné, Gyarmati Petemé és Sárosyné Kolumban Edit miskolci tanítónők. — Ügy gondolom, abban egyetértünk, hogy társadalmi méretekben visszaszorult az olvasás, hogy néhány évvel ezelőtt valamivel közelebb voltunk ahhoz, hogy olvasó nép legyünk, mint van ez ma. A különböző felmérések azt mutatják, hogy a felnőtt lakosság, de a fiatalok egy részének is verejtékes munka az olvasás. Jogosnak érzik-e, hogy ezért olvasástanításunkat marasztalják el? Dr. Sándor Barnáné: A problémák előttünk is ismertek, a gondok azt hiszem valamennyiünket foglalkoztatnak. Ennek ellenére azt kell mondanom, hogy már-már kezdjük rosszul tolerálni a vitát. Úgy gondolom, vakvágányra fut, ha az okok között csak az olvasástanítást találjuk meg, s nem figyelünk más összetevőire. A magam részéről például elfogadhatatlannak tartom, .ha a kérdést úgy vetik fel, hogy azért rossz az olvasástanítás, mert a könyv helyett a féldecit választják egyes emberek. Nem elhárítani, s nem elbagatellizálni akarom ezt a gondot, de a mi munkánkat nem lehet ebből az aspektusból megközelíteni. Mindig is voltak, akik a könyv helyett a poharat választották. Legfeljebb sajnálatos, hogy mintha ma többen lennének ilyenek. — Magam is úgy gondolom, hogy sokkal szélesebb megközelítésben kellene vizsgálnunk olvasási kultúránk alakulását, mint a könyv—féldeci ellentét. Már csak azért sem, mert napjainkban nemcsak a könyv az egyetlen ismeretszerzési forrás, és nem az egyetlen szórakozási forma. Arról viszont úgy érzem, érdemes lenne beszélgetnünk, hogy a különböző technikai eszközök — a televízió, a video stb. — és az olvasás kapcsolata hogyan alakul? Dr. Sándor Barnáné: Azt hiszem, ezzel kapcsolatban is nagyon sok mindenről kellene és lehetne beszélni. De, hogy ne kalandozzunk el messzire és ne váljon parttalanná, megfoghatatlan- ná ez a vita, csak azt említeném meg most, hogy ’az iskolán kívül a családnak van rendkívül nagy szerepe abban, hogy olvasóvá lesz-e egy gyerek vagy sem. Tolnai Gyuláné: Szomorú, hogy egyre több a veszélyeztetett környezetben élő gyerek. Ami azt is jelenti, hogy egyre több az olyan család, amely a kultu- rálódásban, az olvasási kultúrában nem szolgál modellként (vagy éppen rossz modellként szolgál), a gyerek számára. A pedagógus nem tehet mást, mint segítségét kér a szülőtől, de nem biztos, hogy kap is segítséget. Dr. Sándor Barnáné: Rendkívül fontosnak érzem, hogy leszögezzük, nem azt kérjük a szülőktől, hogy ők tanítsák meg olvasni a gyerekeket. Az olvasás technikájának a megtanítása a pedagógus, a tanító dolga. De minden erőfeszítés hiábavalónak bizonyul, ha az olvasás nem épül be a családba. Arra gondolok, hogy jut-e ma elég idő a családokban a mesére a gyerek pici korától, amikor meglehet, még csak az anyja hangjára figyel? Azután rríeg- hallgatják-e odahaza a gyereket, amikor már kezd megbirkózni a mesével? De nem kerülhetem meg azt sem, hogy ma a meséskönyvek árai a csillagokba emelkedtek. Igaz, nagyon szépek ezek a meséskönyvek. Egyik-másik valósággal képzőművészeti album. Csakhogy nem mindig tudunk 120 forintot adni — alkalom nélkül — egy gyermekkönyvért. Őszintén megmondom; én nem szeretem igazán ezeket a könyveket. És nem biztos, hogy mindig az olvasásra ösztönöznek. A képek sokszor elvonják a figyelmet. Jobban szeretném, ha albumok helyett inkább puha, kis könyveket adnának ki, amelyek belesimulnak a gyerekek kezébe. Ónodi Sándorné: Én is úgy érzem, a kiadóknak el kellene gondolkodniuk azon, hogy miért népszerű az olvasni éppen megtanult gyerekek körében is Az olvasástanitástól az olvasóvá nevelésig a Hahota. Nemcsak a viccei miatt. Hordható és hordozható, zsebben elfér, könnyen lehet és bármikor lehet olvasni. De amit én még fontosnak tartanék. Tapasztalatból tudom, hogy a családokban ma nem jut idő arra, hogy megbeszéljenek egy-egy olvasmányt. Vagy csak annyi, hogy meghallgassák a gyereket, neki miért tetszett mondjuk egy népmese... — Nem tudom, nem futottunk-e na- gycrn előre. Hiszen ezek a kérdések már akkor foglalkoztatnak bennünket, amikor a gyerek megtanult olvasni. Sar- kosítva viszont, a vád úgy hangzik, hogy az iskola nem tanítja meg olvasni a gyerekeket. Ehhez elrettentő felméréseket is produkálnak. Különösen 'a szakmunkásképző intézetekben siralmas a kép, már ami az olvasástudást illeti. Nem felnőttekről van szó! Dr. Sándor Barnáné: Én is ismerem ezeket a’ felméréseket. Nem kérdőjelezem meg igazságukat, de azt azért hozzáteszem, hogy a teljes képhez a gimnazisták és a szakközépiskolások olvasástudása is hozzátartozik. És azzal együtt már jobb az összkép. Ami persze nem jelentheti, hogy ne aggasztana minket is azoknak a sorsa, akik számára valóban verejtékes munka az olvasás. Igaza van azoknak, akik a leendő munkásoknál is alapvetően fontosnak tartják az olvasáskészséget, az önművelési igényt. De azt hiszem, ehhez kevés a statisztika citálása. Statisztikát mi is tudunk mondani, hiszen központi felmérőlapok segítségével kontrolláljuk az iskolában a munkánkat. És ezek az eredmények nem rosszak. Sőt, határozottan előrelépés tapasztalható az értő, néma olvasásban. Tolnai Gyuláné: Az elmúlt évtizedekben megváltoztak az olvasástanítás, sál kapcsolatos elvárások is. Amíg korábban kizárólag a hangos olvasáson mérték az olvasástudást, ma előtérbe került az értő, néma olvasás, mert az emberek viszonylag ritkán olvasnak fennhangon. Bár hozzá kell tennem, hogy én például a saját munkámban kikísérletezett módszeremmel, a kialakított munkatervemmel (a napokban a televízióban szó volt erről a módszerről. A szerk. megjegyzése), a hangos olvasásban is értem el jó eredményeket. — Nem kétlem, hogy mindennapjainkban valóban arra van szükségünk és lesz szüksége a gyerekeknek, hogy gyorsan, könnyen, magukban és magúknak olvassanak el valamit. De a probléma ettől még probléma marad. Másként fogalmazva, mi lehet az oka annak, hogy egyrészt az alsó tagozatos felmérések eredményei viszonylag jók, de a középiskolákban már gondok vannak? Végül is ez ellentmondás! Dr. Sándor Barnáné: Visszatérve az olvasástudás-szint felmérésekre, a harmadik osztály eredménye a legalacsonyabb. Mindössze 62 százalékos. A másodikos 21 százalékos szinthez képest ez nagy visszaesés. De különösképpen senki sem csodálkozott rajta, s azt is megmondom, miért. A vizsgálat idején a harmadikos olvasmányok egyáltalán nem feleltek meg a gyerekek életkori sajátosságainak. Mindezt csak azért mondtam el, mert azt hiszem, az olvasási kultúra fejlesztésében, az olvasóvá nevelésben csak akkor érhetünk el eredményeket, nagyobb sikereket, ha tisztázzuk a gondokat, pontosítjuk a szerepeket és a feladatokat. A család, a társadalmi környezet szerepéről szól. tunk már. De ami engem régóta foglalkoztat, az magában az iskolai megosztásban gyökerezik. Azt mondjuk ugyanis, hogy a nyolcosztályos általános iskola alapozó jellegű. Együtt... Másként ezt úgy mondhatnám, hogy hiába nézi mondjuk egy gyerek a magyar labdarúgó-válogatott minden mérkőzését a televízióban, attól még nem lesz kiváló focista. Sőt, az sem biztos, hogy fog tudni futballozni. Ha egy készséget nem fejlesztünk, akkor az a készség visszafejlődik. Azaz, én a gondok egy részét abban látom, hogy a felső tagozatban, amikor belépnek a szaktárgyak, s velük együtt egy szaknyelv, akkor erre- kevés figyelem jut. Pedig ezt is tanítani, megtanítani kell. — Egy kicsit olyan ez — bár lényegét tekintve elfogadom —, mintha tovább gurítottuk volna a labdát! Ónodi Sándorné: Ügy gondolom, akkor járunk el helyesen, ha mi magunk az olvasástanításban igyekszünk minél hamarabb sikerélményhez juttatni a gyerekeket. A sikerélmény rendkívül fontos motiváló erő, hiszen a biztos olvasástechnikai készség mellett az olvasási kedv segítheti elő, hogy olvasóvá váljon egy gyerek. De ezzel már lényegében a módszerhez, magához a tanításhoz jutunk el. S ha már ezt mondtam, akkor hadd tegyem hozzá, ma egy gyakorló pedagógus elég sok segítséget kap ehhez. Én például az előkészítő szakaszban nagyon jó eredményeket értem el rossz szociális körülmények között élő gyerekekkel is, az úgynevezett pálcika módszerrel, ame- ; lyet a Tanítók Lapjában találtam meg I s viszonylag könnyű elkészítenem hoz- j zá a szemléltető anyagot. — Az olvasásról beszélve, azt hiszem, valóban nem kerülhetjük meg a módszer kérdését. Az eléggé közismert, hogy megszűnt az alsó tagozatban az egy olvasókönyv általánossága. Jelen- j leg mi a helyzet, milyenek a feltéTelek? Mankó Ildikó: A helyzet valóban sokat változott, de azt hiszem, az igaz, hogy nem minden módszer és tankönyv esélyei egyenlőek. Tudom például, hogy j mások is szerettek volna a Zsolnai | nyelvi, irodalmi és kommunikációs í programmal dolgozni, de nem mindenkinek sikerült hozzájutnia az anyaghoz. ' Nekem igen, és nagyon jónak tartom, mert három év áll rendelkezésemre, hogy a kijelölt szintre eljuttassam a gyerekeket. Dr. Sándor Barnáné: A miskolci hely- 1 zet érvényes nagyjából a megyére is. Tolnai Gyuláné kolléganőnk munkatér, vével és módszerével együtt, hatféle módszerrel dolgoznak a tanítók. Úgy gondolom, ez már előrelépés a korábbi egy módszerrel szemben, hiszen a tan- terv kiemelt ajánlása lényegében megkötötte a pedagógusokat. De mert választani csak abból lehet, amit isme- ( rünk, s a feltételek nem egyformán I adottak, gondolom ez is befolyásolja, hogy melyik, mennyire elterjedt. Azt ' azonban hozzátenném, hogy véleményem szerint nem a módszer az elsődleges, hanem az eredmény. A módszert az eredményért kell megválasztani. Tolnai Gyuláné: Én mégis fontosnak tartanám, hogy egyenlő esélyt kapjanak a különböző eljárások, éppen a siker érdekében. A magam példáján 1 tudom, hogy noha újításként elfogadták a módszeremet és mindenki elis- j merően nyilatkozott róla, nem köny- nyű elérni, hogy bekerüljön a forga- i lomba, a közelmúltba. Működnek régi ; reflexek, és ezek gátolják a munkát, ! elveszik a kedvet. Gyarmati Petemé; Én az úgynevezett globális módszerrel dolgozom továbbra is, mert ehhez rendkívül jók a feltételek, megvannak a segédanyagok. Sárosyné Kolumbán Edit: Az úgynevezett szintetikus módszerrel dolgozom, mert véleményem szerint ez is rendkí- j vül jó. De az igazsághoz hozzátartozik, hogy egy-egy módszer elterjedését — és a módszerről mint a sikerhez vezető útról beszélek — a feltételek behatárolják. Jó, hogy a pedagógus, a tanító nagyobb szabadságot kap, ami persze nagyobb felelősséget is jelent, hiszen nem mondhatjuk, hogy ránk kényszerítették, s azért rossz a hatásfoka a munkánknak. De igazából a pedagógus szabadságról akkor beszélhetnénk, ha az egyéb körülményekre nem kellene figyelemmel lennünk. Arra, hogy van-e olyan könyv, segédanyag, szemléltetőeszköz. És még valamit szeretnék elmondani. Én például nem 1 tartom jónak, hogy sokszor hamarább kontrollálják egy-egy módszer, program eredményességét, mielőtt az teljesen lefutott volna. Ez a helyzet az olvasási készség felméréssel is. Gyakorlatilag a korábbi negatívumokért a mostani kezdeményezéseket „marasztalják” el. Dr. Sándor Barnáné: Nem visszadobni akarjuk a labdát. Világos, hogy jól ban oda kell figyelnünk a hiányzó sz zalékokra, amikor az olvasástanításu kai értékeljük. Erre én látok garanci kát a kollégáim felkészültségében. Pí dát is mondok a feladatokra. Nyílva valóan — és erre most már lesz le! tőség — több időt kell fordítani a g » koroltatásra, mert ez a készségfejlesz • ■» záloga. Még jobban kell hasznosí j nunk a könyvtárlátogatásokat, jobl kell élnünk a memoriter nyújtotta : * hetőségekkel, mert azok fejlesztik beszédkészséget. Differenciáltabban Is . foglalkoznunk a lemaradókkal és a t hetségesekkel, mert azért mondom t azt is, hogy vannak szívet melengető tapasztalataink is az anyanyelv tanításával kapcsolatban. De úgy gondolom, hogy valóban olvasó nép legyünk, ahhoz kevesek a tanítók. A maga feladatát mindenkinek meg kell találnia hozzá és el is kell végeznie. Amibe magunkat is beleértem. Csutorás Annamária
