Észak-Magyarország, 1986. szeptember (42. évfolyam, 205-230. szám)
1986-09-05 / 209. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 4 1986. szeptember 5., péntek Könyvbemutató A magyar bányamunkásság zenei élete címmel adta közre a Zeneműkiadó Nemesik Pál borsodnádasdi munkásfolklór-kutató legújabb könyvét, amelynek ünnepi bemutatását szeptember 8-án, 16 órakor rendezi meg a Bányaipari Dolgozók Szakszervezete, a Zeneműkiadó, a Borsodi Szénbányák szakszervezeti bizottsága, valamint a Farkas- lyuki Bányaüzem az üzem művelődési házában. Az ünnepség keretében felavatják a bányászok emlékfalát, megnyitják dr. Glázerné Bőm Gabriella amatőr festőművész kiállítását, 18 órakor pedig bemutatják a Nemesik Pál által gyűjtött bányászdalokból komponált Bányászélet című kórusművet, amelyet Karai József szerzett. A bemutatásban közreműködik az ózdi Kun Béla Művelődési Központ kórusa, a borsodszentgyörgyi és a csernelyi pávakör, a lé- nárddnróci asszonykórus, továbbá Koncz Gábor színművész. Bolgár táj Mezey István rajza Korunk kissé fanyar embere már nem szereti a jelszókat. Ha van jelszó, amelyet jó szívvel vállalhatunk, mert tartalmában és céljaiban nemes, s mindmáig nem veszítette el az aktualitását, sőt, most lett csak igazán húsba, pontosabban zsebbe- vágóan fontos, akkor ez a TIT csaknem másfél száz éves mottója: a tudással a népért. Korántsem véletlen, hogy maga a társaság, később szervezet a reformkor tetőzésekor (il84il-ben) jött létre, mert ekkorra értek be egyrészt Széchenyi István gondolatai — a kiművelt emberfőkről —, másrészt ekkor értek meg rá a feltételek. Nem véletlenül tartjuk számon ezt a korszakot a magyar történelem fényes epizódjai között. A korabeli értelmiség java még a szó nemes értelmében szolgálatnak tekintette a munkáját, azaz a saját tudása gyarapítását, s a megszerzett ismeretek önzetlen átadását, továbbítását a népnek. — Erről, és más témákról, feladatokról beszélgettünk a minap Bozsik Sándorral, a TIT B.-AxZ. megyei szervezetének titkárával. Azért nem érdektelen a röpke történelmi visszapillantás, mert a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat feladata, helyzete átalakulóban van. Következik ez abból, hogy az elmúlt évtizedekben lényegesen megnőtt az értelmiségiek száma, (de nem feltétlenül a súlya is, mert néhány pálya presztízse sajnálatosan csökkent), s ez új helyzetet teremtett. Ugyanakkor tudomásul kell vennünk azt is — ez is korunk paradoxona —, hogy a tudás, az információk fel- halmozódásával megváltozott az iskola szerepe is. Itt nem feltétlenül leértékelődésre kell gondolnunk (arra is), hanem arra, hogy ma már semminemű „bizonyítvány” nem ad, nem garantál befejezett, naprakész tudást. Jelenti ez azt is, hogy mindenkinek égetően szüksége van a továbbképzésre, hogy lépést tudjon tartani a szakmájával, tudományágával, de azt is, hogy a gazdasági reform, azon belül is megyénk iparának átstrukturálódása sok embert pályamódosításra késztet, s erre a jelenlegi ' iskolahálózatunk nincs felkészülve. Ilyen értelemben tehát a TIT bizonyos mértékig az iskola feladatát veszi át, amikor egyetemi előkészítő — nyelv- és szakmai tanfolyamokat indít. A szó szoros értelmében szolgáltató jelleggel, azaz a mindenkori igények szerint. Ezeket az igényeket megfogalmazhatják az egyének, de vállalatok, gazdálkodó szervek is. A TIT, a maga „profi” apparátusával nemcsak a szervezés munkáját vállalja, de ha kérik, a „házhoz szállítást” is. Mit jelent ez? Tanfolyamait, egyes előadásait „kiviszi” az üzemekbe, irodákba, iskolákba is, ha a megrendelő kellő számú hallgatót tud biztosítani, s fizet érte. Ejtsünk szót ez alkalommal a „durva” anyagiakról is, mert viszonylag keveset tud erről is a közvélemény. A TIT, bármilyen hihetetlenül hangzik, önmagát tartja el. Tudjuk, hogy nem mindig volt ez így, de fokozatosan csökkent az állami, központi támogatás. Olyannyira, hogy ez ma már a költségvetésnek csupán csekély töredékét fedezi. Ez arra kényszeríti a TIT-et, hogy gazdálkodjon, azaz maga „termelje meg” a működése feltételeit biztosító ösz- szeget. (Más művelődési intézmények nagyobb támogatást kapnak.) Kényszerhelyzet ez, aminek senki se örül. A Stúdió ’86 legutóbbi adásában elgondolkodtató interjúkat láthattunk, hallhattunk a salzburgi ünnepi játékokról. Többek között a jeles osztrák színész, Brandauer is nyilatkozott; s elmondta, hogy nagyobb (erkölcsi) értéke van annak, amiért fizetni is kell. (A művészek erkölcsi megítélését is a gázsival mérik — mondta az egyik magyar operaénekes.) Mindezt most nem azért idézem, hogy felelevenítsem a vitát arról, hogy áru-e a kultúra és a tudás. Nem áru, de pénzbe kerül. Ugyanakkor — a TIT sikeres tanfolyamai ezt bizonyítják — ma már az állampolgár is hajlandó saját, jól felfogott érdekében anyagiakat is áldozni a tudásért. Az egyetemi előkészítőket, a nyelv- tanfolyamokat már említettem (ezek a legsikeresebbek), de arról már kevesebbet tudnak, hogy a TIT a számítógépek kezelésétől, a tolmácsképzésig, — fordításig, a legváltozatosabb (tehát még nem élő, csak később szükséges) szakmák tanítására is vállalkozik. A téma legjobb szakembereit kéri fel, igénybe véve a modern technika vívmányait is. Nincs itt terünk a kínálat ismertetésére, de nincs is rá szükség, hiszen két kitűnő könyvecskében bőséges választékot és felvilágosítást talál az érdeklődő. Érdemes is lapozgatni, de célszerű is, mert az érdeklődőknek éppen ezekben a napokban kell jelentkezni, ha részt kívánnak venni valamely tanfolyamon, szabadegyetemen. A TÍIT természetesen nem szakít eredeti hagyományaival sem, amely szerint az értelmiséget kívánja összefogni, fórumhoz juttatni. Megyénkben mintegy háromezer tagja van a szervezetnek, ebből csaknem a fele vállal valamilyen feladatot, funkciót. Társadalmi munkában, s ez önmagában is megbecsülendő, méltánylandó elanyagiasodott világunkban. Mert igaz ugyan, hogy a TillT ma már szolgáltat is, de egy percig sem feledkezhetünk meg arról, hogy értelmiségnek lenni ma is szolgálat. Ügy, ahogyan Bugát Pálék megfogalmazták: a népé és a tudományé. horpácsi A Kazinczy Ferenc Társaság — más intézményekkel karöltve — pályázatot hirdet az önálló tanáccsal nem rendelkező kistelepüléseken élők életmódjának, közösségi és kulturális életének vizsgálatára Encs, Sárospatak, Sátoraljaújhely és Szerencs körzetében. A pályázat címe: Élet, közélet, művelődés falunkban A pályázat célja: egy település kulturális viszonyainak, a mai lakosság élet- és munkakörülményeinek, társadalmi rétegezettségének, gondolkozásmódjának, magatartásának, szokásainak, művelődési-közéleti-közös- ségi szükségleteinek és lehetőségeinek feltárása; a jelenlegi helyzetkép egy vagy több szempontú bemutatásával a településfejlesztés, a falupolitika sikerének, a jövő tudatosabb alakításának elősegítése. Témakörök: 1. Környezetkutatás (falukép, kommunális ellátottság, szolgáltatás; a közintézmények, a munkahely, a lakás kulturális színvonala). 2. A lakosság rétegezett- sége (anyagi, kulturális, életmódbeli különbségek; a követendő életmintát, modellt hordozó réteg jellemző jegyei). 3. A családszerkezet (munkamegosztás, szerepek a családban; a rokoni, baráti, szomszédsági viszonyok, kapcsolatok) . 4. Formális és informális csoportok (közéleti-közösségi alkalmak, híráramlás., a közvélemény alakulásának módja és tényezői). 5. A világkép, az értéktudat, a magatartáskultúra változatai és egységesülése; hagyományos és újkeletű elemek, fejlődési irányok. 6. A társadalmi és a családi ünnepek (az ünneplési szokások, minták, divatok tartalmi és formai sajátosságai; a hagyományok továbbélése, újak keletkezése, a változás főbb jellemzői). 7. A lakosság történeti tudatának vizsgálata, a településhez való kötődés elemei és formái. Az egyes témakörök nem jelentenek merev határt, megkötöttséget, csak a fontosabb területekre kívánják irányítani a pályázók figyelmét. A pályamű terjedelme legalább húsz oldal legyen. Beküldendő három gépelt példányban. A pályázat jeligés. A pályázó nevét, foglalkozását, lakcímét, személyi számát jeligével ellátott zárt borítékban kell mellékelni. A beküldés határideje: 1987. szeptember 1. Cím: Kazinczy Ferenc Társaság, 3981 Sátoraljaújhely, postafiók 217. Eredményhirdetés: 1987 decemberében. Pályadíjak: I. díj 6000 forint, II. díj 3000 forint, III. díj 2000 forint. A díjak megoszthatók, esetleg többszörösen is kiadhatók. A társaság fenti címén részletesebb tájékoztatás igényelhető. Kazinczy Ferenc Társaság Elnöksége Több gondolat bánt engemet... Heteken keresztül tartott a polémia a rádió vasárnapi „Gondolat — jel” című magazinműsorában arról, hogy egy ismert, de ott néven nem nevezett énekes művésznő, aki igen sokat haknizik, azaz járkál egyik vidéki művelődési házból a másikba, meghökkentően magas honoráriumot követelt és kapott a fellépéséért, messze túllépte a jogos követelés lehetőségeit. Többek között megnyilatkozott ebben az ügyben annak az országos szervnek a képviselője is, amely a haknizó művészek gázsiját meghatározza, őket honorárium-kategóriákba sorolja. Érdekes dolgok tűntek ki ebből a megnyilatkozásból. Például az, hogy a művészeket igen sok évvel korábban sorolták be a különböző gázsikategóriákba és természetes, hogy akik rendszeresen vendégszerepeinek ilyen keretek között, azok elég gyakorta jártak és járnak a nyakára a besorolást intéző szervnek, kérve-kövebelve, emeljék fel a gázsijukat. E kérés többször is meghallgatást talált és így adódhat elő, hogy egyik-másik nem éppen élvonalbeli művésznek is többszörösen megemelkedett a besorolás szerinti díja, vagy a plafonig, sőt afölé szökött néhány gyakran haknizó érdemesebb művész fellépti díja, s ezzel együtt pénzben elismert rangja, míg azok a rangos művészek, akik az effajta — inkább gyors gazdagodást, mintsem művészeti küldetést jelentő — országjárásban általában nem vesznek részt, ennélfogva nem is járnak a rendező intézmény nyakára a besorolás felsrófolása végett, messze alatta maradnak e furcsa rangsorban a többinek. így adódhat, hogy a mindig utazó Csicsergő Boriskának a fellépti díja messze meghaladja, vagy akár a többszörösét is eléri a kiváló, de rangjára többet adó és a pénzt így nem hajhászó művészének. Vagyis pénz és az abból következtethető rang annak jár és jut, aki kiköveteli magának? Furcsa ez a hakniban élő és gondolkodó világ!... * Megy az idő. Ez persze nem éppen új gondolat. Most arról jutott eszembe, hogy a Magyar Televízió kvízműsorainak egyike, a Kapcsoltam, immár nyolcesztendős. Erre sem magamtól jöttem rá, hanem hallottam, (amint a műsorvezető bejelentette, mintha csak úgy mellesleg jutott volna eszébe a naptárra pillantva. Nekem meg az jutott eszembe — már nem is először e műsort nézve —, vajon miként adódik, hogy amikor néhány játékos leszerepelése után megkérdezi az éppen vizsgázó játékostárstól a játékeleji szellemes telefonszám-rejtvény megfejtését, a kérdezett mindig vidéki delikvens, még véletlenül sem fővárosi. Van erre valami titkos játékszabály, vagy efféle? A megkérdezett természetesen tudja a választ, hiszen egyébként nem tudta volna felhívni a műsort.. . De miért nem egy pestitől kérdezi ezt valaha?!... Egyébként ez legyen a legnagyobb gond, ami bánt engemet ... * Egy másik gondolat is foglalkoztat, amit egyik tévéadás sugallt. Nemrégiben láthattuk Heltai András Bécsibe delegált kollégánk, az MTI tudósítója közreműködésével és szerkesztésében az Egy hétvége Bécs- ben című műsort. Olyan volt, amilyen, nem kritikát akarok írni róla. De míg néztem, eszembe jutott néhány olyan más szórakoztató szándékú műsor, amit osztrákokkal közösen csináltunk. Általában könnyed esztrádműsorok voltak ezek, máskor meg vetélkedőkkel tarkítottak. A hírek szerint még több ilyen műsor van előkészületben is. Ez a Heltai-féle műsor, amelyben mindenbe csak belecsippenttettünk, de valójában egy jó falatot sem kaphattunk semmiből, felidézte bennem a már említett közös műsorok némelyikét és arra gondoltam: az osztrák építőiparral együttműködve nagyszerű létesítmények születtek hazánkban, ez a kooperáció — mint állandóan olvashatom — nagyszerűen bevált; a tévés művészeti kooperációról már messze nem lehet ennyi jót hallani és megállapítani. Nem kellene inkább kevesebb tévés és több építőipari együttműködést szorgalmazni? ... * Jubileumok is eszembe jutnak. Ez annál kevésbé feltűnő, hiszen állandóan jubileumok között élünk. Nem a nagy, országos évfordulókra gondolok, hanem különböző vállalatok, intézmények születésének jubileumaira. Egy sor létesítmény mostanában negyvenesztendős, mások harmincöt évesek, harmincesztendősek stb... Furcsa dolgok ezek az évszámok, meg egyáltalán az ilyenfajta születések, keletkezések. Nem mindenki egyformán emlékszik, nem minden adat szól egyformán. Miskolcon is negyven évét jubilálta egy intézmény. Nem vitatkozom vele a negyven esztendő hitelén, noha csak néhány régi újságközleményt kellene átnézni. A jubileum alkalmából kiállításit is rendeztek és azon ott egy dokumentum, amely 1977-ből való és az akkori huszonöt esztendős évforduló alkalmából született. Azóta viszont csak kilenc év telt el... Az évszámokkal mindig baj van... Így kell ennek lennie? ... * Egészen röviden egy merőben másfajta dologról. Lassan vége a nyárnak, talán a sörhiánnyal kapcsolatos panaszok is megszűnnek. Furcsa ez a sörhiány is. Látom a múltkoriban egy nagyobb boltiban, hogy üres a sörök helye, nincs kirakva egy szál se, az eladók szerint sincsen. A bolt hátsó ajtajánál meg ott áll egy Dacia autó, amelynek a csomagterébe egy hölgy gondosan rakta át a sörös palackokat. Amíg néztem, öt rekeszből rakta át az üvegeket, ami — úgy tudom, mert még sosem vettem egy rekesznyi sört — kereken száz palackot jelent. Le is ült kicsit a kocsi fara. Nagyon szomjas lehetett a hölgy családja, ha ennyi sört vett egyszerre. Mert hogy kiskereskedő lenne, vagy maszek sütögető, aki illegálisan szerzi be, az egyedi vevők elől viszi el így, nagy tételben a sört, arra gondolni sem mertem ... (benedek)
