Észak-Magyarország, 1986. július (42. évfolyam, 153-179. szám)

1986-07-05 / 157. szám

ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 8

1986. július 5., szombat

■BMKXMUHI

Kuwait - utcarészlet

Az új közel-keleti Párizs:

Hosszú órákon át végeláthatatlan homoksivatag sárgállott alattunk, míg megpillantottuk az Araböböl partján fekvő, mintegy 25 ezer négyzetkilométer területű Kuwaiti Állam ugyanilyen nevű fővárosát, Kuwaitot. Az üvegből és márványból készült, csillogó repülőtéri épülettől — csupa homokbuckák között — pompás autósztráda vezet a főváros széléig, ahonnan a Riyad úton haladva, hat körúton át jutottunk a város belsejébe, s tovább a tengerparton levő Golden Beach, azaz Aranypart nevű szállodába.

Gyönyörű a kilátás innen a kékellő tengerre. A kikötőben öreg halászhajókat himbál a szelíd szellő — vegyesen a legmodernebb amerikai Mercury és Evdn- rude, valamint a japán Yamaha jachtokkal, motorcsónakokkal.

Mérnöki asztalnál megtervezett, szabályos város Kuwait, amelyet a hat körút mindegyikén körbejártunk. A körutakat sugárutak szelik át, s a 'kereszteződéseknél — a régi idők emlékeként — egy-egy hajdani városkaput meghagytak. Ilyen például a külső részen a Shamiyah és a Shaab, Shábah, vagy a tengerparton a Mucsab' kapu. Ezekből a kapukból többnyire már csak kőmaradványok, romok láthatók, de ápolják, minden kövére féltőn vigyáznak a kuwaiti- ak, s talán büszkébbek is rájuk, mint a hipermodern épületekre, mert a messzi évszázadokra visszanyúló történelmükre emlékeztetik őket.

A körutak, sugárutak között sok-sok park, kert található — átható illatú, pompázatos virágok, díszbokrok tarka özönével. A kuwaitiaik nagyon szeretik a parkokat, virágokat, peségben. Aztán a rafináltabbnál rafináltabb keleti illatszerek, népművészeti tárgyak, arany-ezüst ötvösremekek garmadájában válogathatnak a vásárlók.

Jártunk a nagybazárban, ahol csak férfiak árusíthatnak, de nem messze innen egy kis utcácskát a női árusok számára tartanak fenn, ahol viszont csakis csadort viselő idősebb arab asszonyok kínálják tarkábbnál tarkább portékáikat: hagyományos arab öltözékeket, arany, ezüst hímzőfonalakkal, flitterekkel díszített bársony női ruhákat, továbbá ékszereket, ötvösmunkákat, különféle háztartási edényeket, eszközöket, cserepeket.

Kuwait állandóan építkező város. Nagyon sok az új mecset, közülük legnagyobb az emír palotájával szemben emelt Nemzeti Mecset, az Al Seif nevű városnegyedben. A régieket sem bontják le, titja ezt a vallásuk, hanem átalakítják dig nem olcsó a fenntartó- _ és bővítik. Ilyen felújított, suk, ha meggondoljuk, hogy'^-tp ír es épület a Samtan me- *- ; eset, az Abdullah Mubarak

és az A1 Hilaldi út kereszaz öntözésüket importvízzel, illetőleg a szintén drága sótalanított tengervízzel végzik.

A város útjait különleges aszfalttal építették, mely még 50 fokos hőségben sem olvad, pedig a RolLs_Royce- ok, Mercedes 500-asök, Ca- dilLac-ek valóságos folyama áramlik állandóan az utakon. A tömegközlekedés lebonyolítására viszont — örömmel tapasztaltuk — elsősorban a magyar Ika- rus-buszokat használják.

Az olaj nyújtotta gazdagság jeleivel lépten-nyomon találkoztunk, természetesen elsősorban a belvárosban. Egymást érik a fényesebbnél fényesebb áruházak, különböző nemzetközi érdekeltségű bankok, utazási irodák, szállodák, éttermek. Ez utóbbiak közül nemrégen készült el a francia Hotel Meridien: 377 szobával, lakosztállyal, saját légkondicionált bevásárlóutcával. A 15 emeletes épület a budai Hiltonéhoz hasonló fényvisszaverő üvegfalakból áll. Az üzletekben, áruházakban párizsi módi szerint készült férfi- és női ruhák, divatcikkek, cipők, számolószerkezettel ellátott japán karórák éppúgy kaphatók, mint kilószámra arany és ezüst ékszerek vagy gyémántszemes mandzsettagombok.

Ű jobban Kuwaitot Közel- Kelet Párizsának szokták nevezni, de azért nem tagadja meg keleti mivoltát sem. Ugyanis az igazán mozgalmas vásári élet a bazárban tapasztalható, főképp este, a városi park közelében levő nagybazárban. Mediterrán és trópusi gyümölcsök, zöldségfélék, kiismerhetetlen keleti fűszerek, halak, rákok, sült bárány- és kecskehúsok kaphatók 'minden mennyiDr. Obzsut József

A népi iparművészet létjoga

teződ ősénél.

Hatalmas, modern épület az Arabi úton, közvetlenül a tenger partján a Nemzeti Múzeum, amelynek egyik szárnyán a történelmi, a másikon az iszlám múzeum anyagait tekintettük meg. Az előbbiben a közeli Fay- lalca-szigeten folyó ásatások során előkerült történelmi emlékeket helyezték el. Ezek közül különösen értékes az a két, ötezer éves sírkő, amelynek ékes dél-arábiai írással vésett adatai alapján arra következtetnek az arab historikusok, hogy az ókor híres „tömjén útja” a 'mai Kuwaitern vezetett keresztül. A feltárt leletek egyébként babilon, asszír és hellenisztikus hatásról tanúskodnak.

A történelmi múzeumból folyosón jutottunk át az iszlám múzeumba, ahol főképp vallási vonatkozású tárgyakat láttunk, például a Koránnak egy 1476-ból származó példányát. De a kiállított tárgyak között megtalálhatók a sivatagi élet mindennapi kellékei, így beduin szőnyegek, szőttesek, díszes teve- és lószerszámok, takarók, cserépedények.

A mecseteken, múzeumokon kívül természetesen rengeteg közintézményt, iskolát, egyetemet, pénzintézetet, áruházát építettek és építenek napjainkban is. Az építészek szabadon engedik fantáziájukat, miközben művészi módon kombinálják a modern stílusokat a hagyományos iszlám építészeti elemekkel. Tudatosan törekedve arra, hogy Kuwait Párizs legyen ugyan, de megmaradjon a Közel- Kelet Párizsának.

Legutóbb egy balatoni emléktárgypályázat hívta fel népi iparművészetünkre a figyelmet. Meglepően sok . pályázó, sok tárgy, bőséges díjazás (325 000 forint). Nem csekély összeg, de vajon mivé lesz eredménye, jut-e a Balaton mellé egy is közülük? Ebben az évben aligha. Mire a bemutatókiállításból megrendelés születik, s a bürokrácia gátlásait legyőzve ajándék lesz, és jobbra fordul a megrendelő bazárok, butikosok ízlése, elmúlik a nyár, feledés lep be sok jó szándékot, mint annyi másszor. A pályázaton nem ■ csupán népi iparművészek vettek részt, de iparművészek és népművészek is. Mi lehet az oka? Hogy lehet, hogy ez a sokat vitatott művészet, a népi iparművészet nem csupán kecskeméti új múzeumával jutott megbecsült helyhez, s „tágította ki” a népművészeti boltok kirakatait, de megfelelőnek bizonyul arra, amit a kézműves iparművészet, s a gyári termékek nem pótolhatnak? Természetesen sem múzeum, sem pályázatok sikere nem dönti el a népi iparművészet létjogát. Még az üzletek forgalma, vagy kivitelük bősége sem. Ám ha körülnézünk, vajon mi helyettesíthetné, akkor gondolkodásra kényszerülhetünk, megállapítva: űr maradna helyén, fehér folt a művészetekben, s elsősorban lakáskultúránkban pótolhatatlan hiány.

Ne hamisítsuk meg a népművészetet korszerűsítése, eredeti feladatának megváltoztatása árán — szól az ellenvetés. És nem lehet a népi iparművészet mentsége, hogy tovább fejleszti a népművészetet, megőrizve szellemét, míg az eredendően használati tárgyakat dísztárgyakká szé- pítgeti. És ha már eleven, élő népművészet nincsen, őrizzük meg eredeti tisztaságában, másoljuk hűségesen, ne változtassunk rajta, ne törjük mai szemléletünk s mai feladatok igájába. Elvnek ez is, amaz is határozott és tisztességes. Mint mindenben, a népi iparművészetben is lelhetünk dicséreteset és elve- tendőt. A sárospataki Rákóczi Múzeum a múlt esztendőben megvásárolta fafaragó tábora alkotóinak java munkáját. Remekműveket, bár egy sem volt közöttük a régi értelemben vett használati tárgy. Reliefekre, oszlopokra alkalmazott népi motívumok voltak ezek, az önkifejezés művészeti fokán, s mégis a népi iparművészet jegyé(Schmidt Sándor munkája)

ben. Ügy látom, leginkább a faragók vállalják ezt a művészeti mentést.

Rossz példa viszont, amikor — mondjuk — a bukovinai fekete-fehérmeggypiros alapszínű, s csak ebben a színállásban szép és eredeti szőtteseket, narancssárga, zöld, ki tudja még meddig rontható „átírásban” kéri a kereskedelem, hivatkozva a kedves vevő ízlésére, igényére. Addig minden rendben van, hogy a régi párnavégeket, lepedőszélek mustráit mai díszpárnákra (amik valójában nem is csak díszek!), falvédőkre, asztali futókra alkalmazza a népművészből így népi iparművésszé vált alkotó. S eddig talán a faragóknak, szövőknek, hímzőknek, bőrösöknek, neme- zeseknek van könnyebb dolga mint a keramikussá lett fazekasoknak, hiszen őket jobban köti, kötelezi a népművészet. A népművészet tárgyai nyilvánvalóan nem tölthetik be, vagy csak ritkán eredeti feladatukat. A bokályban ma nem tejet alvasztunk, hanem virágot tartunk, a ko- maszilkében nem ételt hordunk, hanem ecsetet és ceruzát őrzünk, a hímzett párnával nem az emeletes ágyak látható oldalát ékesítjük, hanem heverőnkön szolgálja kényelmünket.

Arra a csodálatos, évszázadokon át kiérlelt művészi szemléletre, ami a népművészetet oly változatossá, gazdaggá, szépségekAkik szakmájuból következően, vagy akár csak merő érdeklődésből figyelemmel kísérik a magyar nyelv- tudomány nagy szintéziseinek, köztük az Üj Magyar Tájszó tárnak a sorsát, bizonyára meglepődve olvassák a fenti címet. Készül a harmadik kötet? De hiszen még a másodikat sem láttuk, csak az első (A—D) kötet jelent meg 1979-es keltezéssel 1980 januárjában. Sokan talán még arra is gondolnak, hogy ennek megjelenése valamilyen úton-módon elkerülte a figyelmüket. Pedig — sajnos — nem erről van szó. A fenti cím igaz, a szótárt készítő munkaközösség 1984. augusztusa óta már a K-betűs anyaggal kezdődő harmadik köteten dolgozik. Ekkor adta le ugyanis a II. (E—J) kötet kb. 140 szerzői ívet kitevő nyomdaikész kéziratát az Akadémiai Kiadóba. Az, hogy ennek kiadása lassanként két esztendeje miért húzódik, hogy azóta még a szedés

megkezdéséig sem juthatott el, már nem az Űj Magyar Tájszótár sajátos, hanem a tudományos könyvkiadás általános problémája,

amelynek ismertetése semmi esetre sem tartozik e rövid cikkecske körébe; annál kevésbé, mert ezeknek a kérdéseknek a taglalására magam távolról sem vagyok illetékes. Én, mint a szótár főszerkesztője, tíz-ti- zenkét fős munkacsoportom élén csak egyike vagyok azoknak a szerzőknek, szerkesztőknek, akik hol kisebb, hol nagyobb türelmetlenséggel várják, hogy hosszú évek munkájának eredményét végre valóban, a szó szoros értelmében fcözzétehessék.

A mi türelmetlenségünk annál is inkább érthető, mert szótárunk munkálatainak kezdetei igen mesz- sze, egészen 1950-ig nyúlnak vissza, s elhúzódásuk oka csakis abban kereshető, hogy a magyar nyelv- tudománytól ezekben az évtizedekben elvállalt nagy

az Új Magyar Tájszótár harmadik kötete

közösségi alkotások sorában csak a hetvenes évek végétől kezdve nyílt igazán lehetőség e munka méreteivel arányos munkaközösség kialakítására.

Ez az időpont különben nem véletlen: ekkoriban támadt komoly érdeklődés nemzeti hagyományaink iránt: ekkor kezdtek a különböző szaktudományok (irodalom, nyelvészet, néprajz stb.) képviselői a korábbinál nagyobb gondot fordítani e hagyományok megőrzésére és továbbörö- kítésére. Készült, majd megjelent a Néprajzi Lexikon, amelynek az Űj Magyar Tájszótár közeli rokona a nyelvtudományban, hiszen — többek között — azokra a tárgyakra, fogalmakra is bőséggel szolgáltat helyhez és szakirodalmi

lelőhelyhez egyaránt pontosan kötött nyelvi adatokat, amelyekről amabban néprajzi tekintetben kaphatunk szakszerű felvilágosítást.

A XX. század első felének (egészen pontosan az 1890 és I960 közé eső időszaknak) paraszti szókincsét hordozza az a 600 ezer cédula, amelyből az Üj Magyar Tájszótár négy kötete készült, illetőleg készül. Nyilvánvaló azonban, hogy ez a „paraszti szókincs” nem a szói szoros értelmében vett nyelvészeti kategória, hanem ezen messze túlmutat. A szavak és kifejezések, a gazdag fráziskészlet (szólások és közmondások), a folklórból átemelt elemek a század első félének egész paraszti életformájára, a parasztság munkavégzésére, és annak eszközeire, hétköznapjaira és ünnepeire utalnak vissza; s végül, de nem utolsósorban: e nyelvi adatok és környezetük, amelyekbe ágyazva megjelennek, s amelyek példamondatok formájában szintén gyakran beépülnek (törekszünk is rá, hogy beépüljenek!) szótárunkba, a legmesszebbmenőikig tükrözik a paraszti társadalom gondolkodásmódját, erkölcsi világát, társadalmi rendjét, kultúráját.

Olykor valóban szívszorító, amikor a rádióban, televízióban, a különféle sajtóorgánumokban nagy élvezettel, de ugyanakkor — rendszerint — teljes „tájékozatlansággá! ízlelgetnek egy-egy nyelvjárási szót vagy kifejezést, jelentéséről faggatják a már csak gyér számban élő öregeket. Igen, szívszorító tudni, hogy mindez megvan, együtt van, meg- és átmenthető, s nem kuriózumok henye gyűjteményeként, hanem —• legalábbis a J-betűs anyaggal záiródóan — szép filológus rendben, szakszerűen elkészített szótár formájában várja, hogy napvilágot láthasson. Várja, las- sanlkét két teljes esztendeje, s ki tudja, hogy még meddig.

De higgy ünk sorsának kedvezőbbre fordulásában, higgyük, hogy a II. kötet megjelenése lassanként mégiscsak elkövetkezik, s örüljünk, hogy addig is, napról .napra előbbre jutunk a 111. kötet anyagában.

B. Lőrinczy Éva

ben kimeríthetetlenné teszi, mai egyhangú, sokszor sivár környezetünkben pótolhatatlan szükségünk van. Ez nem nosztalgia, nem visszafordulás, ez egyszerűen okos felhasználása olyan értékeknek a folytonosság jegyében, amelyeket más nem képes helyettesíteni. A hiba a hamisításnál kezdődik, az olyan változtatásoknál, ha az új feladatok helyett, a „továbbfejlesztés” helyett a hagyomány eredeti értékeit, szépségeit szétzúzzuk, lezzüllesztjük, elszegényesítjük, vagy alkalmatlan helyen s rosz- szul alkalmazzuk. Amikor „a csizma az asztalra kerül”, ahol nincs helye. Áldásos a népi iparművészet munkája, ha valóban életet ad népművészetünk holttá nyilvánított értékeinek, s behozza mindennapjainkba azt a csodálatos formavilágot, színek együttesét, a tökéletes mívesség harmóniáit, amire egyre nagyobb szükségünk van, sokszor visszájára fordult technizá- lódásunkban. De nincs szükség népművészetünk devalvációjára, a vásári holmi szaporítására. A határt meghúzni népművészet, népi iparművészet és iparművészet között nehéz, az érték és bóvli között a határ azonban világos. Szüntelen figyelmet, kritikai jelenlétet követel, hogy ne engedjünk olcsó megoldásoknak, tisztázatlan piaci látszatigénynek.

Koczogh Ákos

UMMW