Észak-Magyarország, 1986. július (42. évfolyam, 153-179. szám)
1986-07-16 / 166. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZAG 4 1986. július 16., szerda Fülöp Attila és Csonka Zsuzsa, amikor Alma viva gróf Don Alonsó zenemesterként lopa kodik be a házba. A vigopera címszereplője, Figaro, a furfangos, a szerelmeseket segítő sevillai borbély (Csurja Tamás). Fotó: Jármay György Szabadtéri színházi levél a Minorita-udvarban Hétfőn este megtörtént Miskolcon, a Belvárosi Szabadtéri Színpad avatása. Minden formaság nélkül. A néző'k megvették a jegyeket, helyet foglaltak a kagyló alakú nézőtéremelvényen, s amikor fél 9-kor távolról behallatszott az avasi harangtorony játéka, Kovács László karmester, a Miskolci Szimfonikus Zenekar elé lépett, két díszletmunkás szétnyitott egy hatalmas kottát — Nyitány félirattal —, s megkezdődött az első előadás Miskolc új színpadán. Először bevonultak külön- külön a szereplők, azután átdíszítették a színpadot, azaz felraktak néhány jelzést, s megkezdődött Rossini vígoperájának, a Sevillai borbélynak az előadása. Erről szeretnék beszámolni. Nagyon jó hangulatú színpadi est volt. A Minorita-udvar egykori zárdaépülete három oldatról fogja keretbe a játékteret, s egyben a nézőteret is, a dús lombú fák szinte tetőt képeznek a színpad fölött, jó hatású a megvilágított épületfal és az egész fölé magasodó templomtorony. Magasított színpad nincs. A játék a „földön” folyik, a karmester hol a pult mellől dirigál, hol zongora mellett ül, vagy éppen a színpadszéli kút körül jár a szereplőkkel, olykor bejön a színpadra, vagy épp a kórus kellős közepén vezényli a zenét; a kórust, az egész játékot. Tálán már ebből is kitűnik, hogy játékos, nézőközeli produkció részesei lehettünk. A szereplők alig másfél, két méterre vannak az első sor nézőitől, lejönnek közéjük. Basilió például a híres, a rágalomról szóló áriáját szinte a nézők képébe énekli bele, Figaró pedig, miután bemutatkozott, kis röpcédulát osztogat, amelyben, mint „sevillai borbély, valamint kertész, felcser, gyógyszerész, parókamester és szerelmi postás” felajánlja szolgálatait. összejátszás van. Azaz összejátszjk az énekes, a zenekar, a díszítő és a néző, aki a nézőtér minden pontjáról jól láthatja a játékteret. (A szervezők még arról is gondoskodtak, hogy kényelmesen üljön, minden helyen laticel-párna várja.) A sevillai borbélyt itt ismertetni alighanem szükségtelen. A szerelmes Al- maviva gróf és Rosina egybekelése Figarónak, a csavaros eszű borbélynak a segítségével, s ezzel párhuzamosan a kéjsóvár Bartoló doktor és a szélhámos Basilió felsülése, meglehetősen ismert történet. Az opera tele van nemcsak csodás áriákkal és kettősökkel, hanem nagyon sok humorforrással is, így a derű mindvégig jelen van a színpadon. S mert ráadásul a rendező, Szinetár Miklós ezt a játékosságot különösképpen kihasználja, élve a szabadtéri játék adta lehetőségekkel, a kitűnő környezettel, nem utolsósorban a szereplők komédiázó kedvével és tehetségével, biztosak lehetünk, hogy igen jó hangulatú, nagyszerű élményt adó, játékos vígopera-előadás részesei lehetünk. Kitűnő énekesek keltették életre a szerepeket; Al- maviva grófot Fülöp Attila, Bartoló doktort Szüle Tamás, Rosinát Csonka Zsuzsa, Figarót Csurja Tamás, Basiliót Begányi Ferenc, Bertát Molnár Anna, Fiorillót Kovács Pál éne- kelte-játszotta. Ezek az igen jó énekesek egyben remek színészek is. Sok tucatnyi apró játékos ötlet színesítette az előadást, és gondoskodott a nagyszerű zenei élményen túl a hangos derűről is. A zenekar kitűnő társa volt a játéktérnek, Rossini muzsikája nagyon szépen szólt. Szinetár Miklós kitűnő tempóban pergette a kétrészesre osztott előadást, amely sok tekintetben követte a néhány évvel korábban, a televízióban látott, Szinetár rendezte A sevillai borbélyt, de megadta az élő színház közvetlen és semmivel össze nem téveszthető értékes élményét. Szinte beavatta a nézőt a játék „csinálásába”. A nyíltszíni díszletezések, az összejátszások, igen jól szolgálták ezt a célt. A játéktéri díszletelemek Fehér Miklós, a jelmezek Szekulesz Judit munkái. A hétfői bemutatót az időjárás is segítette, s a nézők százai jó emlékekkel térhettek haza. A következő előadás 17-én lesz, majd 18-án, 21-én és 22-én látható újra A sevillai borbély a Minorita-udvarban. Megszületett hát az új miskolci szabadtéri színpad. Igen jó indítással kezdi életpályáját. Érdemes lesz még szólni róla, milyen jövőt terveznek neki. Benedek Miklós Weimarban jártak Egyhetes weimari útjáról hazaérkezett a sárospataki Művelődés Háza kamarakórusa. Ezzel a látogatással viszonozták a weimari Építészeti Főiskola Madrigálkórusának 1985-ös pataki tartózkodását. A két kórus immár negyedik alkalommal találkozott. A patakiak július 3-án mutatkoztak be Weimarban a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán, a helyi zongoraverseny győztesével kö- zos koncerten. A kórus előadásában régi mesterek, Liszt Ferenc és mai magyar sj^rzők műveit hallhatta a szép számú közönség. A vendéglátók és egy finn kórus társaságában Thürin- gia egyik szép várába, Leuchtenburgba kirándultak, 5-én. A résztvevők nemcsak a tájjal ismerkedtek, hanem egymás életével, dalaival is. öt kórus adott közös hangversenyt a Kulturális és Kongresszusi Központban július 6-án. A patakiakon kívül fellépett még egy weimari és egy szegedi gyermekkar, a helyi madrigálkórus és a finn kórus. Az előadást követő búcsúvacsorán a jelenlevő finn, magyar és weimari kórust a polgármester-helyettes köszöntötte. Méltatta a kórusok között kialakult baráti kapcsolatot. Ezután az építőipari főiskola helyettes rektora köszönte meg a kórusok színvonalas műsorait, majd az együttesek vezetőinek átadta a főiskola fennállásának 125. évfordulója alkalmából készült emlékplakettet. A kórus programjában szerepelt még egy erfurti kirándulás, ahol megnézték a város nevezetességeit. Weimarban ellátogattak Liszt Ferenc hajdani lakóházába is. Tiszteletük jeléül koszorút helyeztek el a szerző szobránál, majd elénekelték a nagy zeneszerző Ave Maria című kórusművét. 61 fiatal a miskolci pamutfonodában A földszinten a gépek uralják a terepet. Az idős és új, felújított és felújításra váró berendezések, a hozzáértő, szorgos asszonyok, lányok keze alatt megbízhatóan dolgoznak. A zaj és a meleg most fárasztó, de nem lehangoló. Akik itt dolgoznak és ezt a hivatást választották, tudják: a termékre, amit gyártanak, nagy szükség van. Késni a határidővel, a tervek teljesítésével nem lehet. Engedni a már elért színvonalból nem szabad. Jó hírük, önbecsülésük szenvedne csorbát, ha a gyár kollektívája által emelt mércét alacsonyabb szintre engednék. A nagy hírű gyár, a miskolci pamutfonoda mindig arról volt nevezetes, hogy a legnehezebb helyzetekben sem torpantak meg, hanem kiutat keresve dolgoztak tovább. Azt a szót, hogy csüg- gedés, törölték a szótárukból. Mindig támaszkodtak — s ezt teszik ma is — a kollektíva kezdeményezőkészségére, véleményére, ami már hagyomány a fonodában. Hagyomány az is, hogy nagy gonddal, szeretettel és körültekintéssel foglalkoznak azokkal, akik az utánpótlást jelentik a szakmában, a textiliparban. A fiatalok tanulásához minden feltételt megteremtenék. Azok a tanulók ugyanis, akik a 101-es Számú Szakmunkásképző Intézet hallgatóiként ismerkednek a fonás, a szövés rejtelmeivel, gyakorlati idejüket ebben a gyárban töltik. S majdan, ha már kész szakmunkásként véglegesen, a gyár teljes jogú tagjaként átlépik az üzem küszöbét, ismerős emberek, munkatársak közé, ismerős környezetbe jönnek. Nem kis feltűnést keltett tavaly Szász Imre Ménesi út című regényével, dokumentumkötetével. A kritikusok, az olvasók véleménye megoszlott. Voltak, lakik csak a kötet második felét, az Eöt- vös-kollégium feloszlatását dokumentáló írásokat értékelték, míg mások a fikciót, azaz a regényt is, amelyben egy öregedő (hajdani Eötvös- kollégista) tanárember, s egy fiatal nő viharos szerelmét írja meg. Az ilyen vitákat természetesen majd az időnek kell eldöntenie, maga az élet, s benne az életmű azonban nem állt meg. Szász Imre a Rakéta regénytárban megjelent kisregényével azokat igazolja, akik az erotikus jelenetek viszonylag sza- badszájúbb ábrázolását adek- vátnak, azaz a témához illőnek tartották, tehát korfestőnek és a jellemábrázolás szerves részének. Szász Imre úgy véli — és ábrázolja —, hogy a magyar (humán) értelmiség mindig kicsit — noha soha be nem vallottan — erotomán volt. Vannak vélemények, amelyek szerint ez a keresztény nevelés eredménye, azaz az elfojtásé, míg mások szerint ez is jellegzetes közép-európai jelenség. Az erotika, a szex is olyan pótszer, mint az alkohol, azaz kompenzálni akar valamit, amit a hősök máshol nem élhetnek meg és ki. A könyv igazolni látszik a fentebbi tételeket, de a cáfolatukat is. Rég olvashattunk magyar írótól, ilyen olvasmányosan megírt, látszólag frivol, könnyed, mégis keserű diagnózist egy korról, egy rétegről és egy generációról (a mai ötvenesek — közeA miskolci fonoda létszámának csaknem 90 százaléka nő. Túlnyomó többségükben fiatalok. Olyanok, akik egykor — tanulóként — itt kezdték a szakmát és ma már tagjai a törzsgárdának. Tagja lesz a törzsgárdának az a 61 fiatal is, aki alig több, mint egy hete vette át a szakmunkás-bizonyítványt. A pálya elején állva, nagy reményekkel, tervekkel, azzal az eltökélt szándékkal indulnak útnak, hogy amit tanultak, azt a gyakorlatban, tehetségükhöz, tudásukhoz mérten kamatoztassák. A textilipari üzemek, így a miskolci fonoda is messzemenően számít a most végzett fiatalok szakmai tudására, tenni akarására, ök lesznek a jövő szakemberei, a korszerű gépek, berendezések működtetői, a termelés irányítói, a termékek tervezői. Felkészültségük, munkaszeretetük már a kezdet kezdetén jelentős szerephez jut a mindennapi termelőmunkában. A tanulóévek végén, a szakmunkásvizsga után, a textiliparban kialakult hagyományoknak megfelelően, a szak- szervezet közreműködésével, minden alkalommal megrendezik az országos szakmunkásavató ünnepséget. Így történt ez most is. A miskollebb a hatvanhoz). Ez a generáció kamaszként éli át a háborút, ifjú felnőttként ama „ötvenes éveket”, többször is fellobogva, fellelkesedve és megcsalatva hitében, lelkesedésében. „Mesterek nélkül nőttünk föl — mondja ki a regény egyik főhőse, a szobrász. Ez úgy értendő, hogy akiket mesternek kínáltak, vagy kínálkoztak, azokat nem tudták elfogadni (a „szoc- reál” ideje volt ez), a potenciális mesterek viszont önként vagy kényszer miatt hallgattak. (Csak néhány irodalmi példa: Sinka István, Kassák Lajos, Németh László, Tamási Áron, Vas István.) Hőseink értelmiségi származású fiatalok, akik éppen származásuk miatt nem tanulhatnak tovább. Fromm Ferenc nem lehet orvos, Csernai László nem lehet szobrász. Fordulatot 1956 hoz az életükbe. Feri elhagyja az országot, ledoktorál, tudományos karriert csinál. Laci marad, s lassan — szabadúszóként — nevet szerez szobrászként. A két jó barát azonban nem szakad el. Találkoznak (Feri többször is hazalátogat), leveleznek, s ezzel a módszerrel ügyesen ábrázolni tudja a párhuzamosan futó karriereket. A látszat sokáig Feri mellett szól: nemzetközi elismerés. ciak ötödik alkalommal vettek részt e nem mindennapi eseményen, ahol 1800 fiatal búcsúzott az iskolától. Mindannyian újdonsült szakmunkásai a textiliparnak, s az ország 62 iskolájából jöttek el erre az ünnepségre. A Textilipari Dolgozók Szakszervezete az Ipari Minisztérium és 50 vállalat képviselői, valamint a szülők jelenlétében történt az avatás, amelyen 35 fiatal, kiváló tanulmányi eredményéért, az oklevél mellé még különjutalmat is kapott. E 35 fiatal között olvasták a nevét a miskolci Orosz Évának (aki az országos szafcmunkásvetélkedőn is első helyezést ért el és Varga Ibolyának. A miskolci tanulók nevében az emléklapokat Talpas Andrea vette át. Mint azt Longauer Imréné, a miskolci gyár személyzeti osztályának a vezetője elmondta, Orosz Éva, Varga Ibolya és Talpas Andrea az országos elismerés mellett egy olyan jellegű kedvezményben is részesült, hogy a gyár minden tekintetben támogatja őket a továbbtanulásban. Természetesen a továbbtanulás lehetősége minden fiatal előtt nyitva áll, s ha szükséges, a gyár tőlük sem tagadja meg a segítséget. A most szakmunkásvizsgát tett fiatalok 16-féle olyan szakmában szereztek képesítést, ami a textilipari üzemekben nélkülözhetetlen. Ök azok, akik az idősebb nemzedéktől átveszik majd a stafétabotot, azzal az igénynyel és elhatározással a miskolci gyárban is, hogy tovább öregbítsék a textilipar, a fonodái munka hírnevét. T. F. pénz, karrier. De közbeszól a sors, illetve a betegség. Meghívja Lacit Amerikába, s ott derül ki igazán, hogy a pénz világában milyen érték az egészség és a pénz, illetve milyen nyomorúság a betegség és a szegénység. Az infarktusoktól és a műtétektől meggyötört Feri végül is öngyilkos lesz, nem várja be a teljes leépülést, hogy halálával, az életbiztosítás révén honorálni tudja a két nő (felesége, szeretője) ragaszkodását. Laci, a jó barát, aki gyanútlanul megy ki Amerikába a barátja hívására, megdöbbenten látja mindezt, s felszabadultan, szinte menekülve jön haza, miután a barátját eltemette. Mindez azonban csak így, az értekező próza nyelvén ilyen szimpla, mert Szász Imre csípős iróniával be tudja mutatni mindkét világ színét, és fonákját, fényeit és árnyait. Ennek a csatának nincsenek, nem lehetnek „győztesei”. Értelmiséginek lenni, felelősen gondolkodó emberként élni sehol sem igazán jó — sugallja a kisregény. Egyetlen reménysugarat hagy élni végig a szerző, s ez a másik ember, illetve a szerelem. Csernai László ott látja a Ferihegyen a várakozók között Juditot, a szerelmét is, aki gyereket akar szülni neki. Jellegzetesen bölcsész fordulat ez is, mondhatnánk madáchi utalás, amely Éva döntésére bízza az ember sorsát, illetve minden filozófia, művészet fölé emeli magát a létet, a meg- fogamzó életet. A címnél maradva, a világ nem ér(t) még véget, tehát van remény. H. S.
